Tamás Dénes író-költővel a magyar költészet napjának apropóján Fazakas Márta beszélgetett.

Április van, a költészetről szeretnélek kérdezni. Van egy rémegyszerű versed, ami így hangzik: „Mi a költészet? / Mi nem költészet?” Arra kérlek, szabadítsd ki ezt az epigrammát (?) a költői kérdés védett státusából és próbáld meg diszkurzívan körüljárni, miért gondolod mindenre kiterjeszthetőnek a poézist? Mekkorát kell ugornunk ahhoz, hogy az egyre varázstalanodó világunkat – a tudománnyal, technikával, a lélektelenedő munkával, virtualizálódással stb. együtt – a költészet diszpozitívumába helyezzük el? Vagy a kérdésben esetleg éppen a poézis iránti vágy fejeződik ki (legyen minden költészet)?

Egy intést akartam útjára bocsátani, amivel valóban a költészet egyetemes jellegére akartam felhívni a figyelmet. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy valóban minden költészet (bár igaz, hogy vágyaimnak ez néha nagyon is megfelelne), hanem azt, hogy mindenben ott rejlik a lehetősége. Különben is csak azért tudunk a varázstalanodó világról, lélekölő munkáról, a virtualizálódás veszélyeiről beszélni, mert tudunk valamiről, ami ezeknek az ellentétje. Szabad, kereső kifejeződés és kérdezés – ezt jelenti számomra a költészet. Mindenféle válaszhoz, megfogalmazáshoz ugranunk kell. Na most, ha pontosan akarunk rögzíteni, azaz magunktól távol akarjuk tudni a választ, akkor tudományt, filozófiát művelünk. De ha az átéltség, átélhetőség válik elsődlegessé, akkor magunkon keresztül szűrjük meg a választ, a viszony terében kutakodunk, a fluiditások, a képlékenységek terében keressük a formát, egyszóval a költészetre akadunk. És nem tudunk nem költőien létezni. Meglátni a szerelmes szemében a vágyakozás fényét, egy háromlábú kutyában a kiszolgáltatottságot, a tavaszban a kibontakozást, egy házban a lakozást – ezt csak a költészet szemével lehet. Ezzel a szemmel mindannyian rendelkezünk, ahogy ennek a látásnak az eredményeit sem tudjuk magunkról, a világról levakarni. Ebből még nem lesz vers, a verset ki kell harcolni, egy költészethiányos világban azonban elengedhetetlen, ha verset akarunk befogadni.

Szenvedélyes olvasó vagy, azt mondod, személyiséggenealógiádban egyik legfontosabb szerepe az olvasásnak van. Ezen belül a költészettel való érintkezésednek mi a története? Melyek voltak a nagy találkozásaid, akár gyerekkorodtól kezdve mostanáig?

Ha legkorábbi versélmények ragyogását keresem magamban, akkor Arany János balladáit hallom magamban visszhangozni. Azok érces csengése ma is bennem bong, ahogy az a néhány Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila soré, versé is, amelyet iskoláimban sajátítottam el. Úgy gondolom ez a közös vers- és hangzásélmény az, ami beleköt minket abba a poétizált valóságba, amit magyarként magunkban hordozunk. Szintén korai felfedezés a francia szimbolizmus, Baudelaire, de főleg Rimbaud, akiknek versei megnyitották annak az álmodozó távlatosságnak a horizontját, amin kamaszként hatalmasakat tudtam szörfölni.  Különben felnőttként maradtam a modernizmusnál vagy a későmodernizmusnál, Rilke, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes neveihez kötődik az a versélmény, ami ma is mérceként szerepel számomra. Innen akár konzervatív olvasónak is lehetne gondolni engem. És az is vagyok, de elemi szinten érdekel a vers megújításának, az új és új hangok megszólaltatásának a lehetősége is. Ezért nem csak olvasóként, de kritikusként is folyamatosan építem az éppen történő költészettel való viszonyomat, mindezt úgy, hogy azért minden megírt versen, verssoron számonkérem a nagy költészet lehetőségét. 

Az utóbbiakra visszatérnék, de még elidőznék a költészetnél egy kicsit, ha már április, és ha már József Attilát is említetted. A napokban jöttek szembe velem tőle ezek a sorok: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Rezonál benned? Eszerint nemcsak nekünk van szükségünk versekre, hanem a világnak is. De mi lehet a gyémánttengely?

A világ el van nélkülünk, köszöni szépen. A bolygók forognak csillagjaik körül, földlemezek siklanak lávaóceánokon, a fű újranő, hiába szárad el. Az emberi világ egy kicsit másként működik. Igényli a kimondást, a megfogalmazást, a kifejeződést. Azt is megkockáztatom, ezekben létezik felfogható, egymással megosztható módon. Az ember nem csak feltűnt a világ közepén, hanem valamiért ráérzett a világ befejezetlenségére, változékonyságára, benne pedig a saját létezése törékenységére. Innen a vágy, hogy rátaláljon arra, amin az egész fordul, amiben összegyűl az, ami sok(k)ént rázúdul. Nevezhetjük gyémánttengelynek akár, hiszen ez a kifejezés egyszerre gyűjti magába a felbecsülhetetlen értékességet és a ragyogást, a szépség tulajdonképpeni létmódját. Egy felhangzó verssor, egy zenemű crescendója, egy festmény látványélessége mind ezt a gyémánttengelyt hozza a valóságba. Amikor a költő a megfelelő szót keresi, az odaillő képet, a verssorok ritmusát, vagy akár tudatos megbicsaklását, ezt a gyémánttengelyt kalapálja.

Van ennek a kalapálásnak mércéje? Ezzel most visszaugranék a fent említett kritikusi viszonyodhoz, egy kicsit körülhatároltabb terepre. Nemrég jelent meg egy kritikád a Címtelen föld című kötetről, amiben az általad említett nagy költészet lehetőségét kéred számon a benne foglalt verseken, miközben előzőleg kifejted, hogy teljesen megváltoztak annak lehetőségfeltételei. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan lehetne visszatérni a 90-es évek imperatívuszaihoz, ha egész egyszerűen azok már nem működnek? Számomra szimpatikus, hogy a fiatal erdélyi költők kapcsolódásokat, hálózatot keresnek maguk között, te mintha ezt a gesztust megkérdőjeleznéd a szuverén alkotások nevében. Hogy látod az irodalmi életben, főként az erdélyi irodalmi életben, ha van ilyen, a platformok lehetőségét és az ún. irodalmi életnek a helyzetét?

Persze, hogy van mércéje, csak az nem méteressel, de még nem is patikamérleggel adható vissza. Különben te azt kérdezed, mitől jó egy vers – amire persze direkt válasz nehezen adható. Azt is megkockáztatom, minden vers, ha apró módosításokkal is, de átírja ezt a mércét. Gondoljunk arra, egy szonett és egy szabadvers mennyire más feltételrendszerek között íródik, ennyiben mennyire más mércéknek feleltethető meg. Számomra van azért néhány egyértelmű fogódzó. Mennyire kéri egy vers az újraolvasást és az elidőzést? Mennyire képes beleülni a fülembe és a gondolataimba? Mennyire képes maradandó módon átírni a világot? Ahol ez hiányzik vagy megbicsaklik, ott én úgy érzem, a poétikus szándék nem valósult meg maradandó módon. És ez nem korszak- vagy stílusfüggő dolog. Azért, ha többet él az ember, néhány paradigmaváltást már saját életében megtapasztal, nem beszélve a költői hagyomány disztruptív jellegéről. Erdélynél maradva, ami a kilencvenes években a transzközép volt, az ma a metamodern. Aktuális érzékenységek felcímkézése. És én minden érzékenységet tisztelek, csak találja meg az érvényes formáját. A túlzott, feltörhetetlen személyesség, a redundancia, az ismételhetőség, az efemer jelleg, az öncélú harsányság, a költői hagyomány negligálása – ezek, amik zavarni szoktak a metamodern versek esetében. Fenntartva azt, hogy érvényes törekvésről van itt szó, aminek már megíródtak a maradandó versei. Én a teremtőerőben hiszek, a mintadarabban, nem a másolatban. Abban, ami először töri fel a senkiföldjét, és alkot addig soha nem látott formákat magának. A hálózatosodást ezért mindig szkepszissel szemléltem. Ahol szuverén művekre van szükség, ott minden hálózatosodásban a csordaszellem dübörgését hallom ki. Ami ugyanakkor elkerülhetetlen. Hasonló a hasonlóra vágyik. Az irodalmi élet mindig ezeknek a törvényszerűségeknek engedelmeskedett.

Ezt a szálat még mindig nem engedném el, mert valami zavar, szóval, még az olvasói-kritikusi attitűdödről: személyes beszélgetésekben is, itt is, de írásaidban is felvállalsz egyféle elitista viszonyulást a kultúra irányába, többnyire a kiemelkedő irodalmi anyagokat, főleg regényeket recenzálsz, ragaszkodsz ahhoz, hogy művekről beszéljünk, ne szövegekről. Vagyis ahogy most nevezted, olvasóként konzervatív vagy. Ugyanakkor hangsúlyosan vállalod a kritikusi viszonyulás szubjektivitását is (ez utóbbit számon is szokták kérni rajtad, pl. a kritika-köteted kritikájában) – nincs ebben is egyféle ellentmondás? Ha úgy tetszik egyfelől kérlelhetetlen, másfelől megengedőbb vagy az esetleges, a személyes irányába. 

Nem gondolom, hogy a személyesség, vagy a szubjektivitás az elitista pozíció gyengítését jelentené. Ahogy a szöveg és a mű éles szembeállítását sem tartom érvényesnek, hiszen ha az ember írásban alkot, akkor azon munkálkodik, hogy a szövege művé váljon, azaz önálló érvényességre tegyen szert. A szubjektivitás pedig szerintem minden alkotás alapvető desztinációja, hiszen minden mű az olvasót, és a befogadót célozza meg. Nem tudja azt kikerülni. Rajta, a saját érzékenységén, tudásán keresztül szólal és szólaltatható meg. Aztán, ha az ezen a módon befogadott anyag átemelhető más feltételrendszerek közé, mondjuk irodalomtudományi, társadalomtudományi, filozófiai keretekbe, és ott továbbbontakoztatható, az evidens dolog. De számomra a legizgalmasabb, és kihagyhatatlan desztináció mégis a megrendült olvasói tudat, a benne elinduló folyamatok érdekelnek, ahogy kitettségéből fakadó kimozdítottságában keresi és megalkotja azokat a kereteket, amelyek közé a mű elhelyezhető. Ezt a kereső mozgást próbálom leképezni kritikáimban.

Ne csak az olvasó-receptáló, hanem az alkotó-író Tamás Dénesről is beszéljünk. Mi az ő története? Egy novellás köteted, egy regényed, egy verses köteted és egy kritikaköteted jelent meg, egy regény megjelenés előtt áll. Első regényed után évekre előre tudtad a könyveid címét, kész projektjeid voltak, aztán ha jól tudom, teljesen más úton haladtál. Honnan adódik az írás személyes tétje számodra és milyen elágazások mentén halad? Vannak-e zsákutcái? S most éppen merre tart?

Maradjunk a személyességnél. Íróként is mindig a saját életem volt a fedezete és a hitelesítője annak, amit éppen csinálok. És igen, évekkel ezelőtt volt egy naiv látomásom arról, hogy mi az, amit ki kell dolgoznom az életem során. Tervező ember vagyok, szeretem magamat a jövő felé előrevetíteni. Azóta persze az elmozdulásaim többször újraíratták ezt az elképzelést, amihez valóban a zsákutcák is hozzájárultak. Ugyanakkor kereső ember is vagyok, nem szeretek semmit többször megismételni, amire igazán belejövök valamibe, már valamennyire túl is lendültem azon. Ez a mozgás fogja össze azt, amit teszek. Mostanában pedig versek és kisregények vannak leginkább. Ha minden jól alakul „A tó” című kisregényem az idén megjelenik. A „hegyek, fák, füvek” mindig szívem szerelmei voltak, hogy Szilágyi Domokossal szóljak, a non-humán tartomány egyre inkább lenyűgöz, nyelvet, formát keresni hozzá, igazi írói, emberi kihívás. S néha úgy tűnik, ez mindannyiunk sorsa is, ha még létezni akarunk a jövőben is.

A hálózatosodást előbb élesen elutasítottad, de van valami az ún. irodalmi életben, amibe tetszik-nem tetszik, te magad is bekerültél, amihez más területeken (szakmák, politika, intézmények) árgus szemekkel figyelünk, mert könnyen átfordítható érdekszövetségbe, itt viszont egyenesen értéknek, mértékadónak látunk. Az irodalmi barátságokra gondolok, izgalmas tud lenni, amennyiben ténylegesen érdekmentes megnyilvánulásainak nyomait látom. Neked vannak-e az irodalom terepén fogant barátságaid? Ha igen, mi köti meg és mi élteti? 

Az életben a barátságok a legfontosabbak számomra. A barátság az a modell, amire bármilyen érvényes közösségiesség alapulhat. Természetesen, irodalmi, alkotói barátságaim is léteznek, bár nem annyi, mint ahányra szükségem lenne. Neveket azért most nem mondanék, mert akár kérkedésnek is tűnhetne. De létezik olyan alkotó személy, aki mindig elolvassa, amit írok, és fontos, számomra érvényes meglátásokat kapok tőle. És létezik pár olyan személy is, akikkel már évek óta együtt gondolkodok, sőt alkotók is. Számomra nagy élvezetet jelent kitenni, ütköztetni a gondolataimat másokkal, sőt azt gondolom, a gondolatoknak is az a sorsuk, hogy ütköztetve legyenek, hogy ebben az ütközésben formálódhasson meg valami érvényes és közös. Hiszem, hogy létezésünk nem teljesen szolipszisztikus, énünk alagútjából látszódó ég kékje talán mindannyiunknak az.

Ebből úgy tűnik, mintha a kapcsolódások, viszonyok egy védett terepen zajlanának, amibe nem szól bele a világ zaja. Miközben valószínűleg nem csak ez van, főleg az utóbbi években hangsúlyosabban átszivárgott Magyarországról a kultúra átpolitizáltsága, az intézmények, műhelyek, szervezetek, kiadók, média – a támogatáspolitika révén többnyire mind érintettek ebben, s ez előbb-utóbb utoléri bármelyik, még oly szerény erdélyi írót is. Ad-e fel ez a helyzet morális dilemmát, megúszható-e ez a helyzet? Egyáltalán a megúszásnak vannak-e alternatívái? Vagy mi az a határ, amikor muszáj állást foglalni?

Viszonylag egyszerű morális elveket követek. Csak olyan közösségekben megmutatkozni, amelyek célkitűzéseivel nagyvonalakban egyet tudok érteni, csak olyan mondatokat kijelenteni, amelyekért teljességében tudom vállalni a felelősséget. Ez az utóbbi ad némi fejtörést, mert nagyon a közvetlenre korlátozza megnyilvánulásaimat. De csak így tudom összhangban érezni magam azzal, amit mondok, és amit teszek. Ezért van az is, hogy politikai, közéleti állásfoglalásaimat a baráti körömnek szoktam megtartani. Ugyanakkor, úgy gondolom, tetteimnek kell kijelölniük hovatartozásomat, nem hangzatos kijelentéseimnek, szimbolikus gesztusaimnak. A helyzet különben nem úszható meg, nincs ma már olyan sarka a világnak, amely nem lenne átpolitizálva, egy fát sem lehet ma nyugodtan szemlélni, anélkül, hogy ne merülne fel valakiben, hogy ezzel az értékesebb társadalmi aktivizmustól vonod meg magad. El kell tudni ezt viselni, és szerencsére itt Erdélyben még megmaradtak nagyvonalakban a közvetlen emberi tisztelet formái, a különbözőségek elviselésének a képessége, legalábbis azokban a körökben, amelyekben én mozgok. 

Az idei magyar költészet napján melyik az a vers, amit úgy ajánlanál, hogy ha ezen a napon csak egy verset olvasunk el, ez legyen az?

Kemény István

Királynő gyerekkori költeménye 

Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt 

csodálhatod meg nyugodtan, úgy 

az érzelmek pusztító erejét a versben.