MEGOSZTOM

Radics Viktória – Tamás Dénes: Beszélgetés a szerelemről

A szerelem, mint téma. A beszélgetés, mind adekvát forma, hogy szóba hozza ezt az egyszerre lehetetlen, másrészt kimeríthetetlen témát. Radics Viktória és Tamás Dénes erre vállalkozik az alábbi esszé-dialógusban, felkínálva gondolataikat, ugyanakkor személyes életük tapasztalatát is, mert csak így érdemes beszélni a szerelemről, kitéve magadat, kockáztatva megszerzett pozícióidat.

Radics Viktória: Függetlenül attól, hogy viszonzott-e vagy viszonzatlan, szomorú véget ér-e vagy révbe juttat, hosszú vagy rövid, a szerelem az egyénben, aki mélyen átéli: forradalom. És talán azért nem tudunk már beszélni róla, mert a forradalomról sem tudunk beszélni. 

Az odaadó szerelmes rányílik a Másikra és ezzel rányílik a másik világra, amit nem tud a saját érdekei szerint redukálni; a Másik mindig eltér, van benne valami bekebelezhetetlen, darabka totális másság, amit a szerelmes meg akar érteni, amit vitat, aminek a meghódítására vágyik, ami fölizgatja, ami idegesíti vagy épp megnyugtatja. A szerelem rányitja az ember szemét az ember (antropológiai) paradoxitására, a személyiség ellentmondásosságára és ambivalenciáira – a sajátjaira és az Övéire –, és a világszemléleti változásokhoz is elvezethet. De nemcsak a mentalitás, az intellektualitás változik, hanem, mivel (és ha) a szerelem a testet is adja, vágyja, akarja, akkor az individuum gerincéig hatol. Az individuális világ törik és épül, alkot és tönkremegy, kivirul és összeomlik… 

Mivel ez a processzus normális esetben a testen keresztül történik, így az egyén nem tud teljesen hamis lenni – ahogy véleményem szerint az intellektuális-nyelvi életünkben a leggyakrabban, és óhatatlanul, azok vagyunk –, hanem az elemi impulzusok megtartják és kibontják az egzisztenciális érvényű igazságokat. Ezért olyan fontos a szerelemben a testbeszéd, a testek párbeszéde, mert az autentikus, nehéz meghamisítani, a test elárulja magát, s olyan szenzuális tartalmakat hoz fel s játszik el velük, amelyek a nyelv s a beszéd számára szinte hozzáférhetetlenek. S mivel a „forradalom” két egyénben történik, a szerelem, én úgy tudom, mindig csatához vezet, harc („virágok háborúja”) zajlik a szerelemben, és lehet, hogy a végén véres marad a csatatér és sebesültek hevernek a placcon. Valaki győz, valaki veszít, valaki elárvul, valakit elárulnak – jó esetben azonban új világ támadhat föl a kettősből (ami Nádas Péter, de Visky András szerint is, mindig „hármas”).

Szerelmespárok: Sámuel (85) és Irma (82)

Most nem a kapcsolatokról, viszonyokról beszélek, hanem a szerelemről, ami egy specifikus és könnyen azonosítható kapcsolat és kölcsönösség, és talán azért szorult margóra a mai intellektuális életben, mert az individuumok nem készek a nagy belső változásokra, a szemléleti forrongásokra, az átváltozásra (az olyan metamorfózisokra, amilyenekkel teli van a görög mitológia), ellenben extenzívek, gyarapodni és bővülni, szaporodni akarnak, élvezetekre lelni. Az „áldozathozatalnak” nincs ma kultúrája (jut eszembe, újra kellene nézni Tarkovszkij utolsó filmjét).

Ezerféle módon lehet beszélgetni a szerelemről, kimeríthetetlen téma, de az ütött szöget a fejembe, amit a te „szerelem-szóródásnak” neveztél a chatünkben. A téma, a fogalom és az életgyakorlat is szóródásban van, porladóban, egyszerűen szólva kiment a divatból. Nincsenek már hozzá mitologémák, stílusok, szellemi gesztusok a megragadásához – a bulvárt hagyjuk, abból csak az látszik, hogy az izgalom él, de átgondolni aligha tudjuk a témát. A bookish-kultúrában utoljára talán a nagy szexuális áttörés volt jelen, amikor a huszadik században az írók elkezdtek beszélni a szerelem szexuális oldaláról, dugásról, baszásról, szeretkezésről. A pszichoanalízisben meg tévedésnek, neurózisnak („tárgymegszállásnak”) van beállítva a szerelem. Nem definiálni akarjuk mi ketten a szerelmet, kedves Dénes, ugye, hanem a te szavadat veszem elő megint, a komplexitását bejárni olyan gondolatokkal, amelyek tapasztalatból erednek. Mérhetetlen sokat lehetne hozzáolvasni a témához, de beszélgetésre, és nem okoskodásra készülünk.

Tamás Dénes: Kedves Viktória, felütésed a szerelem témakörében önmagában egy miniesszé. Számos csomópontot érint, amit érdemes tovább-bontani, és biztos vagyok benne, hogy meg is fog ez történni. Ami először szeget ütött a fejemben, azt maga a helyzet, hogy itt mi ketten próbálunk beszélgetni erről a témában. Pont mi ketten, miért is? – kérdeztem. A válaszom: mert mindkettőnket a gondolkodás szenvedélyessége jellemez, úgy is mondhatnám, a jó gondolatok szerelmesei vagyunk. És mik azok a jó gondolatok? Amelyek létünket a legmélyebb tartományokban hozzák mozgásba, amelyek belénk hatolnak, kimozdítanak, amelyek úgy állítanak tükröt elénk, hogy közben a találkozás, a részesülés intenzitásának és összetettségének élményével ajándékoznak meg. Mintha a szerelemről beszélnék, nem igaz? Mert fordíthatok egyet a dolgon, és akkor úgy néz ki a helyzet, hogy szerelmesnek kell lennünk, ahhoz, hogy egyáltalán tudjunk gondolkodni. Azaz, fel kell kínálnunk magunkat a gondolkodás tárgyának, ami nélkül gondolkodási processzusokra képesek lehetünk, de a megváltoztató gondolkodást biztos messze el fogjuk kerülni. Mert magunkból kell adnunk, hogy valami új megszülethessen.

Mit adhatnék magamból a kezdetben – ezen gondolkodok. Mi mást, mint szerelmi életem tapasztalatát. És azt hiszem, itt mégis mindannyiunk közös tapasztalatát osztom meg, hiszen mi lenne más az én szerelmi életem is, mint kudarcok sorozata. Találkozni valakivel, közel kerülni hozzá, szerelembe esni, közös életet élni, majd e közös élet megannyi problémáival szembesülni, e problémák megoldásába így vagy úgy belebukni, szakítani – és igen, újrakezdeni ezt az egészet valaki mással, újra és újra, egyre terhesebben, sérültebben, érzékenyebben, fáradtabban, s mégis óhajtva, szomjazva a találkozást, a közelséget, igen, a szerelemet. Felnőtt korára a legtöbb embernek lezárul ez a keresése, a házasság, vagy rosszabb esetben, egy belső kiégés megszakítja ezt a sorozatot, de nekem úgy esett meg, hogy ezek a váltások eddig végigkísérték életemet. Kudarcok sorozatáról beszélek, és mégis, ha végigtekintek eddigi életemen, ezek a volt szerelmek adják meg azt a legmélyebb ritmust, valóságot, a létközelség legintimebb momentumait, amin keresztül életemet tudom szemlélni. Vannak más jellegű találkozások is, a gyerekem megszületése, az első könyvem megjelenése, és még sorolhatnám. Mindegyik a létgazdagodás momentuma. Ahogy a szerelmeim is. Mindegyik a találkozás megismételhetetlen tapasztalata, amelyek emléke ma is ott ragyog bennem, legyen bármilyen romboló, esendő a vég. S most ezek a ragyogó emlékek érdekelnek leginkább, és arra vagyok kíváncsi, hogy benned milyen gondolatokat indítanak el. Mert biztos vagyok benne, hogy te is rendelkezel hasonló emlékekkel. Ugyanis ezek az emlékek többnyire képszerűek. Látom a másikat, akibe valamikor szerelmes voltam. Ezek a látványok, mint a festmények, ikonikus tömörséggel bírnak, mint egyfajta sűrítmények tartalmazzák a másik megismételhetetlen, felbonthatatlan, mégis esendő, törékeny esszenciáját. Mintha tényleg léteznének Platón ideái, csak ezek nem általánosak, nem mintázatok, hanem olyan egyedi valóságok, amelyek így retrospektív módon is tartalommal látják el életem. Valami kísért ezekben a képekben, kísért és táplál, a találkozás, a létközelség üzen. És én most valóban csak a szerelem emlékéről beszéltem. De hol van a valósága?

Szerelmespárok: Dénes (90) és Julianna (81) | Szentábrahám

R.V.: Nagyon inspiratívok a gondolataid, Dénes, és bizony azért levelezünk pont mi ketten Sepsiszentgyörgy és Zenta között a szerelemről, mert lobog bennünk a gondolatok, a gondolkodás (töprengés, meditáció, eszmefuttatások) szeretete. Legjobban azt hiányolom, hogy jelenleg nincs olyan barátom a közelben, akivel ezt élőben gyakorolhatnám. Volt egy szerelmem nemrég, akivel megpróbáltam gyakorolni, de őt elvitte az alkohol, márpedig gondolkodni csak színjózanul, a hölderlini színjózansággal lehetséges, ami már-már mámoros állapot. Azért kell a gondolkodáshoz a „mámor”, amit írtál: hogy a gondolatok kimozdítsanak, hogy változtassanak rajtunk – én legalábbis az élethossziglan tartó szellemi fejlődés híve vagyok, tegyem hozzá, hogy anyám is az volt, és a lányom is ezen az úton jár. Hogy szerelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy igazából gondolkodjunk, ezzel tehát teljes mértékben egyetértek – philo-sophia!

Vissza a szerelemhez, anyámhoz, aki 83 évesen is szerelmes volt – képeket kérdeztél, és az a kép jut eszembe, amint a megözvegyült agg édesanyám csontsovány lábszárát a vele egykorú Lali bácsi simogatja. Végül viharosan összevesztek, anyám végelgyengülésben meghalt, a Lali bácsi pedig nemsokára fölakasztotta magát. Meghagyta, hogy a Katica szólította őt az égből, hogy „gyere”. Nem egymás mellett vannak eltemetve. A „létgazdagodás”, amit említettél, rájuk is vonatkozik, mint mindannyiunkra, akik szeretünk – ez még akkor is így van, ha destruálásba vagy gyűlöletbe fordul át a szerelem.

Azért említettem a „forradalmat”, mert ez a „létgazdagodás” mindig fordulatos, a szerelem mindig valami váratlannal szolgál, legyen ez negatív vagy pozitív. A házasság a fordulatok, a „megváltoztató gondolkodás”, a szellemi kockázatok veszélye elleni biztosítás. Anyám még nyolcvanévesen is mert nagyot kockáztatni – és vesztett, a közelmúltban én is vesztettem, de nem bánom. Itt most egy idézet következik dr. Máté Gábortól, ami azért is fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a szenvedélyt és a szenvedély utánzatát (a szenvedélybetegséget vagy szenvedélymimézist): „Az addikció a szenvedély sötét utánzata, és a csaknem tökéletes hasonlóság megtévesztő. A sóvárgás és beteljesülés ígérete itt is megvan, ám az ajándék csak illúzió. A függőség egy fekete lyuk. Minél jobban hatalmába kerít, annál többet követel. A szenvedéllyel ellentétben nem hoz létre régi dolgokból új értékeket, hanem mindent lealacsonyít, amivel csak kapcsolatba kerül, és mindent kevesebbé, értéktelenebbé tesz.”

Szerelmespárok: Kálmán (87) és Margit (80) | Nagysolymos

Pályi András barátom a keresztény misztikusok Jézus-szerelmét is utánzatnak, mimézisnek ítélte, mivel ő a szexre, a testi szerelemre esküszik, ezt meg is írta. Nem adok neki igazat, de azzal a megjegyzéssel, hogy a testek párbeszéde valóban az egyik legautentikusabb beszédforma, még akkor is, ha csak egyéjszakás kaland forog fenn, csak ilyenkor a pár nem folytatja, amibe belekóstolt. Az én szerelmi „képeim” – amire rákérdeztél –, a testi szerelemhez kapcsolódnak, kettőt mondok. Feledhetetlen, ahogy a megboldogult férjemmel szeretkezve (még az elején) kozmikus képeket láttam a mellére borulva, csillaghalmazokat. A másik képem a közelmúltból a Másik testének és a rejtett szelfjének a szóra bírása az ajkammal, a szám a testben rejlő lelket érintette. A kép itt a bőrön sikló ajak, amit akkor nem láthattam, most mégis látom. És még egy kép, amelynek azt a címet adtam magamban, hogy „a hátad szeretete”, mert több férfihátat is szerettem – azt a testrészt, amit ők nem láthattak és nem ismerhettek. Hogy ebből aztán végül az lett, hogy kihátráltak az életemből vagy hogy a hátukat mutatták nekem vagy hátat fordítottak, vagy én szerettem volna a hátukat látni, az szóvicc, de jó vicc.

A szerelem és a láthatatlan.

Ha belegondolok, a gondolataidhoz kapcsolódva, életem legmélyebb ritmusát valóban a szeretett arcok, szemek és hátak váltakozása alkotja. Ehhez képes minden egyéb – szakma, utazás, könyvek – kutyafüle, mert mindig minden – voltaképpen – ezen-azon a Másikon múlott, cérnaszálon függött – akit nem sikerül elérni. És amikor a hátukat mutatták, akkor megszűnt a tükör-szituáció is, ami a – Másikban való tükröződés – a világ egyik legérdekesebb dolga, amint ezt József Attilánk, aki mindent tudott a szerelemről, pontosan értette.

De a szerelem akkor is van, amikor épp nincs közeli Másik. Én például az Élet (nagybetűs) szerelmese vagyok, mert az élővilág burjánzását, elemiségét, magukat az elemeket, szóval a Teremtést szerelemmel, érzékileg szeretem. És nem keresem az értelmét, mert az értelme maga a megléte, amiből részesülök. Megkockáztatom, hogy eljutottam odáig, hogy az intellektuális értelemkereséseket hübrisznek tartom az élővilág (biosz) önértelméhez mérve. Hozzátéve, hogy mi, emberek is élővilág vagyunk. Az utolsó leheletünkig, vagy még utána is?

T.D.: Megint a gondolatok túlcsordulásával ajándékoztál meg, kedves Viktória. Úgy látszik elkerülhetetlen ez a szertelen őszinteség, ha a szerelem a téma, ami átvág majdnem mindenen, ami foglalkoztatni tud. Mégis megpróbálom a lehetetlent, mederbe terelni a beszélgetést, ezért néhány olyan csomópontra fókuszálnék, amelyek mindkettőnk gondolatmenetében előfordulnak, hátha ezek a csomópontok olyan ösvényekre löknek bennünket, amelyek a viszonyulásmódok új lehetőségeit nyithatják meg számunkra.

Mert azért valljuk be, nem csak dicsőítjük a szerelmet, hanem birkózunk is vele. Kudarcokról beszéltünk mind a ketten, egymásnak hátat fordításról, összeveszésről, bántásról. Én most egy mélyebb kudarcról is beszámolnék. 

Valóban „szerelemgyerek” lennék, és nem a szó hagyományos értelmére gondolok most, hanem azokra a fiatal éveimre, amikor a szerelem érzése megszületett bennem, teljesen elborítva lényem, gondolkodásom, képzeletvilágom. Gyakorlatilag a szerelem fantáziavilágában töltöttem a gyerekkorom, el egészen az első megvalósult szerelemig, és ez legalább tíz évet jelentett az életemből. Ezt úgy képzeld el, hogy ezek a képzeletbeli szerelmek, túlburjánzó fantáziajátékok fontosabbak voltak életem valóságos történéseinél, alig vártam, hogy visszavonulhassak, és hol félálomban, hol ébredés közben elkezdhessem a valóságtól teljesen elrugaszkodott fantáziálásaimat. Az első valóságos szerelmem azonban kijózanított. Lassan-lassan felismertem, hogy itt olyan erőkkel érintkezem, amelyeket muszáj kordában tartani. És a következő hosszú években, új és új lehetetlen szerelmek tapasztalatán keresztül született meg bennem a „társ” gondolata, aminek határok közé kellett volna kényszerítenie a szerelem lehetséges lehetetlenségeit. Mindig mélységesen érdekelt, hogyan lehet a változást menedzselni. Úgy, hogy megmaradjon, aminek meg kell maradnia, de mindez úgy, hogy lehetőség legyen a változásra, az átalakulásra. Sokat tudnék beszélni az ebbéli igyekezeteimről, de most vissza a szerelemhez.

Szerelmespárok: Dezső(90) és Anna( 82) | Petek

Mert mi lenne más a szerelem, mint a lehetetlen megkísérlése. Igaz, minden igazán fontos dolog lehetetlen. Megírni egy verset, felnevelni egy gyereket, megőrizni egy barátságot. Aztán mégis megtörténnek velünk ezek a dolgok. A felvezetődben te is beszéltél az ember (antropológiai) paradoxitásáról. Jó lenne néhány paradoxont megfogalmazni a szerelemmel kapcsolatosan.

A szerelmes a legönzőbb lény a világon, de mégis folyamatosan arról beszél, hogy csak a másik számít neki. A szerelmes el akarja törölni a múltat, az abszolút együtt-kezdésben-történésben reménykedik, miközben minden ember nagyrészt saját történetének a foglya. A szerelmes megpróbálja kiszakítani a másikat a világból, miközben azt reméli, egy egész világ jön létre a közös életből. A kettős magány azonban hamar ütközni kezd a világ tágasságával. Ez az ütközés legtöbb esetben végzetesnek bizonyul. A szerelmes lény metafizikus. Hisz a totális közös-jelenlétben, hisz abban, hogy átléphet a másikba, hogy az én határai oda-vissza átjárhatóak, miközben mindannyiunk saját idegenségünkbe, nyelvtelenségünkbe záródva, önmagunk számára is végső soron kiismerhetetlenül éljük életünket. A szerelmes a boldogságának forrását a másikba helyezi át, azt hiszi, a másik egy bizonyos tettétől, viszonyulásmódjától függ a boldogsága, és nem érti, miért képtelen megtennie a másiknak azt, amitől az ő boldogsága függ. Mitől vagy ennyire önzően konok, csak egy kicsit kellene jobban figyelj – szól a vád. Egyszóval, nem a másik ismeretére, hanem a másik absztrakciójára épít. Mi az eredmény? Harc, harc és harc. Másrészt ez a vágy valóban szétfeszíti a valóság határait, a csillaghalmok valóban megjelennek a másik mellén, valóban képesek leszünk olyasmiket érzékelni a másik testi jelenlétén keresztül, ami másként elérhetetlen. Minden test szent – így tudnám ezt megfogalmazni, ha kell kifejtem később. Nem tudom, ezzel egyetértesz-e, de végső soron a szerelemben valami bizonyosságot, elfogadást, meghittséget keresünk, a korlátainkból való kilépést, a játszmáktól való megszabadulást, miközben maga a szerelem a legnagyobb játszma, ami a csábítással kezdődik. Még egy paradoxon.

És akkor én ezt a szertelen erőt próbáltam megszelídíteni, az általam vélt helyes mederbe terelni az életem során. Azt hittem, én értem az időt, a változást, a teret, értem az egy és a sok paradoxonjait, és fogom tudni optimizálni őket. Szerencsére ma már tudok mosolyogni a naivitásomon.


R.V.: Milyen jó is volt gyerekkorban a látencia időszaka… Aztán a hormonok, a libidó az irodalommal összefonódva fölforgattak bennünket. Én még polgári regényeken és szerelmesverseken nevelkedtem, plusz kispolgári giccsen, amelyek táplálták bennem a szerelemnek, ha nem is a mítoszait, de a legendáját, ráadásul puritánul neveltek, a szexualitás (meg)tagadott dolog volt. E téren a Bovaryné a kulcsmű számomra (most olvasom újra), nagy szerelemről ábrándoztam és dunsztom sem volt a szexualitásról, sokáig még az erotikáról sem, és nem értettem a kapcsolatok ápolásához. Az irodalom tutaján menekültem én is egyfajta ábrándvilágba, és ahogy fölnőttem, ez még metafizikával dúsult. Az Egy Igaz, az Esszenciális vágyával. Ezt bezzeg ápolgattam, miközben gátlástalanul hűtlen voltam. Egyetlen férfi sem volt az életemben, akit ne csaltam volna meg, és egyikkel sem voltam három napnál tovább boldog. Persze, hozzám hasonlóan nyugtalan partnereket választottam.

Mégsem akarom befeketíteni az álmodozások korát, mely a közelmúltig eltartott és kicsit még most is tart, a legutóbbi meghasonlásomat is túléli, úgy látszik. Sajnos vagy nem sajnos, de többről volt szó, mint a Másikról, a saját létezését akarta mélységében átélni és a vágyott lényével összekötni az ember. Ez tényleg nagyon érdekes a szerelemben, hogy mennyire önző az ember, miközben épp fel kívánja számolni az önzését. Miközben odaadó, teli van félelemmel, hogy ő akkor hol szerepel itt? Ezért találta ki a kereszténység, hogy már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem, ilyen fordulat azonban a valós szerelemben nem fordulhat elő, mert játszma is mindig a szerelem, jó esetben játék. És a játszmából az istenért sem lehet kilépni, a házasság is csak szabályozza. Hiszen, ha azt mondom, hogy odaadom az életem, akkor máris az áldozati szerepbe kerülök, ami csúnya játszmává fog fajulni. Nézd meg, még A lakomában is játszmáznak és vetélkednek, hogy ki kit szeret, ki kit szeret jobban és miért, hogyan. Miközben ott a Diotima közvetítette eszme, a „szépségben való nemzés és szülés”, az alkotás – a vitatkozó férfiak meg jól lerészegednek és kúrnak. Nyilván e kettő fesztávja a szerelem síkja és vertikuma egyszerre.

Egyezek veled, hogy a szerelem harc, csak jó lenne, ha jó harc lenne, azonban a fordulat általában úgy játszódik le, hogy a végén a felek jól megcsupálják egymást. A méltóságnak meg kell lennie, de a méltóságnak el is kell vesznie, és ezt a forgást nem mindenki bírja ki. Én igazából jól viselem a konfliktusokat, sőt élvezetet tudnak szerezni (például a nagy viták), a partnereim azonban mind feladták. A pszichés érzések nem bírták el a szellemi megpróbáltatásokat. Szóval azon a beavatáson, amelyen a Varázsfuvolában Tamino és Pamina végigmentek, elbuktak. 

Gyakran megkaptam, hogy én drámázok, és tényleg drámázok, mert számomra az élet egy dráma (tragédia, komédia). Közben persze meghittségre vágytam, azonban ezen a téren sem tudta nekem senki nyújtani az őszinteségnek azt a fokát, amit akartam. Önismereti küzdelem is a szerelem, amit úgy tartottam lehetségesnek, hogy tükröződőn kölcsönös. Ez a processzus mindig elakadt.

Nem sikerült soha csöndesen szerelmesnek lennem, kivéve talán a gyerekgondozás, a babázás éveit. És most is úgy gondolom, hogy a szerelemben minden skálán kell játszani, hogy a szerelem paradoxitása mindent felölel a legnagyobb gyöngédségtől a gorombaságig. A szerelem engesztelhetetlen játék. Ezt így fogalmaztam meg egyszer egy afféle búcsúüzenetben: „De azért jó volt szerelmesnek lenni szívszakadásig, röpködni, imádni, gyalázni, inni, egy kortyot sem inni, sírni, cirkuszolni, még szenvedni is jó volt, Isten engem úgy segéljen! Szeretkezni, a szenvedély mámorában lenni, csókolódzni, nyalni-falni, megsértődni, haragudni, életre kapni, elhalni, vergődni, imádkozni, áhítozni, káromkodni, ábrándozni, agyalni, elmeviháncolni, agyviharzásokat átélni, elolvadni, jó volt, kerek e világon sincs jobb dolog. Rá is van tetoválva az arcomra. Voltam nagyon boldog is, és most is az vagyok, hogy ezt fölidézem. Erősebb, mint a bánat. Ez maga az életerő. Ampullákba töltöm, és minden reggel felhajtok egyet, van belőlük több száz. Éljen a szerelem!” Ezt az utolsó mondatot egy szerelem holtában mondtam.

Ezért kezdtem azzal a beszélgetésünket, hogy a forradalommal, a szabadságvággyal, a változ(tat)ás vágyával hoztam egy szintre a szerelmet. A saját megváltozásom vágyával is. A gyereknevelés biztonságra vágyó időszakát leszámítva én folyamatosan úgy éltem, hogy kész vagyok a változásra. A gyerek nem akarta azt a nagy hepajt, amit csináltam. Diotima is hangsúlyozza, hogy annál a bizonyos nemzésnél és szülésnél nem annyira a gyerek foganására gondol… Az anyaság meg a szerelmi vágy mindig ütközött bennem, és ezt a lányom sajnos megsínylette. Vajon ez a szerelmi vágy valami totalitásra tört? Vagy inkább nevezzük lehetetlennek? És mégis van benne éltető erő. Az írás is szerelemből fakad, hiszen megszállottság, mánia – ja, és közben fegyelem is, naná. Lehet, hogy azért lettünk írók, irodalmárok, hogy ezt összehozzuk?


T.D.: „A szerelem engesztelhetetlen játék.” – mondod. Én mindig azt hittem, meg tudom szelídíteni ezt a játékot, ismerem az élet azon formáit, amelyekben megmarad, továbbél a szerelem, s főleg nem válik rombolóvá. Azt hittem, a kölcsönös tisztelet, a különbözőség, a másik idegenségének a kultiválása, az élet különböző kihívásai között felállított helyes arány biztosítása elégséges ehhez a harchoz. Én ehhez a szemlélethez nem találtam társat. Nem mintha végső soron nem bizonyulna illúziónak ez a vágy. Mert ha igazunk van, mindenben ott van a szerelem. A vallási érzésben, a gyereknevelésben, igen, biztos az anyaságban is, a pedagógiában, a barátságban, az önmegvalósítás, az önkifejezés keresésében, sőt, mondjuk ki, a vele egyívású szexuális energia is ott van ezekben, mint forró láva kering a neki kivájt elvezető árkokban, csak egy kicsit kell gyengének lenni, és már átszakítja a gátakat és uralomra tör. Sokaknál át is szakítja. Az, hogy egy pedagógus szerelmes lesz a tanítványába, egy nem-morális szemléletben maga a normalitás. Nem mintha felmenteni akarnám ezt, csak kezeljük a helyén a dolgokat. Ahogy a sok megcsalás mögött sem tudok csak emberi fogyatékosságokat, morális hiányosságokat észlelni. Valami többnek, megzabolázhatatlannak vagyunk mindannyian kiszolgáltatva ebben. Társadalmilag muszáj megregulázni az ilyen és az ehhez hasonló excessusokat, mivel szétrombolnák a társadalmi rendet. Forradalom, többször mondtad. Azt mindig a restauráció követi, ami sokszor szörnyűbb, mint a forradalmat megelőző állapot.

Nem véletlenül érintetted a szenvedély és az addikció megkülönböztetésének a problémáját. Én sokkal egyszerűbben tudok különbséget tenni. Megkülönböztetem a jó és a rossz szenvedélyt. A jó szenvedély éltet, a rossz szenvedély elpusztít. Szóval nem a szenvedélyben van a probléma, hanem a következményben. Az alkohol is lehet egy darabig jó szenvedély. A közös italozások közösségépítő, frenetikus hangulatai igazolják ezt. A mesterségesen előállított extázisok szenzációi. Én mindig szembe tudtam állítani ezekkel a tudat építkező izgatottságait, örömeit. A rövid út helyett mindig a hosszú utat preferáltam, mert azt gondoltam, a hosszú út hozza mozgásba személyiségem legtöbb rétegét. De azt nem akarom szem elől veszíteni, hogy a szexuális energia vak, mindenben tárgyat tud találni magának. Hogy társadalmilag mit tartunk elfogadhatónak ezek közül, mit tudunk beengedni magunk közé, az mindig változik. A homoszexualitás hol elfogadott, hol társadalmilag tiltott állapota jól jelzi a mozgó határok problémáját. Csak éppen ne szörnyülködjünk, amikor éppen a szemünk előtt, vagy netán velünk esik meg ez az áthágás.

Az óriásira növesztett agyunk, hogy elviselje terheit, néha ki kell süsse magát, folyamatosan keresnie kell az extázist, hogy abban vezesse le a feszültségeit. A túlzásba vitt szex, evés, italozás, a halált kísértő hegymászás forrásait mind itt keresem. És még hosszan folytathatnám. Az óceánnyi érzés (Freud) sokmindenben megtalálható. A régebbi társadalmak próbálták kezelni ezt a feszültséget, a karneválok, a Dionüszosz-ünnepek mik lennének mások, mint a levezetés formái, amikor eltűnnek a társadalmi korlátok, és szabadon tombolhat, ami a hétköznapok elfojtásában csak vergődni tud.

Na de mielőtt befejezhetetlenné válna beszélgetésünk, azt javasolom, a végén gondolkozzunk a szerelem jelenlegi állapotán. Te is szóba hoztad ezt a felvezetődben, ahol arról beszéltél, a szerelem kiment a divatból, nincsenek már hozzá mitologémák, hiányoznak a stílusok, szellemi gesztusok a megragadásához. Mint érző-szellemi emberek csak a diagnózist tudjuk felállítani, vagy vannak elképzeléseink a szerelem lehetőségeiről?

Különben nekem az a sejtelmem, hogy a szerelem a határokat átlépő, megrégulázhatatlan természete miatt soha nem is volt divatban. Ami divatnak tűnik így utólag, az legtöbbször a szerelem kiherélése, megzabolázása – ilyennek látom én a lovagi, majd a későbbi romantikus szerelmet is, amik éppen a szerelem elemi testiségének a letagadására épültek. A legtöbb romantikus szerelmes megvetette saját bűnös testiségét. És hát a Bovarynéban is csak az órákig kóválygó lovaskocsiról olvashatunk, hogy mi történik odabent, az a képzeletünkre van bízva.

Szerelmespárok: Dániel (84) és Irma (73) | Székelymuzsna

R.V.: Én sem találtam szerelmi társra (majdnem azt írtam, szellemi társra), Dénes, habár nemrég még föllobbant bennem egy esztelen remény. És ezt úgy oldom meg, hogy a kiterjesztett szerelem állapotát élem, tartom fönn, ami azt jelenti, hogy az élővilág, a Föld, a szeretett halottaim és a szeretett élők meg a gyerekem s a gyerekek (tanár vagyok), no és a jó gondolatok, szövegek iránt szinte erotikus szeretettel viseltetek – a buddhisták is hasonlót szoktak tanácsolni, Jézus is evvel jött; eljutni ebbe a tudatállapotba lelkigyakorlatokat kíván, amelyeket te is meg én is végzünk rendszeresen, miközben merengünk, sétálunk, írunk, úszunk, olvasunk, meditálunk, futunk. 

A huszadik század negativizmusa nem vett tudomást erről a lehetséges tudatállapotról, ezért is jelent meg a huszonegyedik században a pozitív gondolkodás igénye, amit teljesen megértek és magam is gyakorlok. Mert a kétségbeesésben, a sötét gondolatok közt, a kárhozatban egyszerűen nem lehet épen életben maradni, és a szeretet/szerelem érzése is elfuserálódik ott, az abszurdban, a nihil lehengerlő érzésében és a nihilista világszemléletében. Az, hogy élünk a Földön egy darabig, az szerintem hálát és alázatot érdemel tőlünk. Nem kell Godot-ra várni, itt a levegő, a víz, itt vannak az arcok. Maga az élet számomra egy rejtelem; és csupa erósz. Platón is Erósz sokfajta kisugárzásáról gondolkodott (többek között a philo-sophiáról). A szerelmetes társ hiányának fájdalma idővel csillapszik, és az élettárs helyett itt van az élet mint társ. Amit, az írásaidból tudom, te is mérhetetlenül tudsz élvezni és kutatni.

A Nagy (tragikus) Szeretők (akiket Rilke is ünnepelt), a szerelmi mítoszok ideje lejárt, a bulvár is szétcincálta, és úgy látom, manapság a kapcsolatok orvoslása folyik. Az, amin te is dolgoztál, a harmonikus, arányos, toleráns kapcsolatok kialakításán fáradoznak az emberek. Ez nem manía (ami a görögöknél legalább annyira pozitív, mint negatív fogalom), amiről Platón beszél, hanem az értelmes kötődés, kapcsolódás, amiről szintúgy beszél a Phaidroszban. Én a szerelemben mániás, fatalista voltam, és csak az említett „kiterjesztett szerelemben” tudom megélni a békességet. De a nagylányom már kapcsolatokat épít és ápol, és egy kiemelt szeretetkapcsolatában a nyugalmat, a megértést, az elfogadást éli meg hosszú ideje. 

Fájdalmasan be kell ismernem, hogy a Nagy Szerelem ígéretében bízva és abba invesztálva sorozatosan tévedtem, és sajgó örömmel ismerem be, hogy a Platón által kifejtett szerelmi manía (őrültség, eszelősség, isteni ihlet, elragadtatás, szenvedély, lelkesültség – ahogy Steiger Kornél magyarázza) mégis elixír, bájital és a legjobb tudattágító szer számomra, mely messzire eltávolít a gyakorlatias életszemlélettől és a konszenzusoktól, és sodor a transzcendencia, a láthatatlan birodalmába, ahol az életelememre lelek és orvoslásra is, mert a túlságosan is emberi problémákból kiold. Ezeket módjával meg tudtam ugyan eddig oldani valamelyest, de a lendületem, az nem a társadalmi világból jön. Ebben inkább szorongok. Amattól megkapom az engesztelést. Ez az „amaz” kissé talán hasonlít a görögök istenvilágához és a keresztények Teremtéséhez. Annak szikrája, amit a görögök „isteni ihlet”-nek neveztek, megvan bennem. Igaz, nem vagyok elég kreatív, mert szétszórt és kicsinyhitű vagyok. Meg nincs is hozzá lelki társam.

Nem szeretem már a társadalomkritikát, meguntam. A mesterséges mámorokat sem kedvelem, mert szükségem van a józan eszemre. („Szükségem van a józan eszedre”, mondtam volt egyszer az alkesz szerelmemnek…) Mi tagadás, én elixír-fogyasztó vagyok, és ezt az elmém és a szívem kell, hogy előállítsa. Az ihlet, amit a huszadik században divat volt kicsúfolni. Méghozzá az isteni, az emberfeletti vagy -alatti. A gyerekek, az állatok, a füvek, a virágok, a kövek és a vizek hozhatják be az életembe, meg a Másik, aki jelenleg nem áll rendelkezésemre és nem fordul felém, tehát nincs. 

Szép testi szerelemben volt nem is olyan rég még részem. Beszívtam magamba, megőrzöm, csak sajnos nem tudok írni egy Emlékiratok könyvét, ami a sorsdöntő szerelemnek az utolsó nagy requiemje, és elég csúfosan kegyetlen véget ér a szerelmes, hiszen motorbiciklisek gázolják halálra.

Végső kocsma, nem tudtam mire vélni Kertész tervezett regényének címét, nem is találtam találónak, most azonban már érteni vélem, hogy mire célzott. Újra is fogom olvasni. Bár a kultúrkritikától már óvakodom. De tudod, Dénes, áldozni kéne az isteneknek, mint a görögök tették lépten-nyomon. Azt hiszem, én többistenhívő vagyok, erre jöttem rá, miközben a szerelemről levelezgettünk. Pogány tehát, de aki már az „ismeretlen istennek” is oltárt emel.

És ez ismét visszavezet az unt társadalomkritikához. Szocialista kispolgári családban nevelkedtem és a fogyasztói társadalomba, ebbe a kapitalistába értem bele, és antipraktikus ember lett belőlem. Aki azonban mégis bízik az interszubjektivitásban létrejövő kis csodákban és – hát akárhogy forgatom, ez jön ki végül – a Csodában is… hisz. Az Örömhírben? Hát inkább, mint hogy belesüppedjen a tagadásba és elterüljön valamiféle Semmiben, amiben nem hiszek. A létezés gazdagságában hiszek. Most például sok-sok madár csicsereg itt köröttem alkonyatkor, és ez is az a gazdagság. Ne mondd, hogy eltávolodtunk a témánktól.

T.D.: Dehogy mondom! Hiszen a szerelemről gondolkodva mindig saját életlehetőségeinken is gondolkodunk. Ebbe pedig beletartozik az, hogy folyamatosan vizsgáljuk, kikérdezzük, mi történik körülöttünk.

Én úgy látom, a muzealizálódott múlt, a fogyasztás istenei és a társadalomtudatos művészet elvárásai határozzák meg elsősorban azt, ami történni tud manapság körülöttem. Ehhez képest engem a múltból mindig az érdekelt, ami eleven, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat, a korlátlan fogyasztás soha nem hozott izgalomba, a saját lépték értelmes és megosztható formái érdekeltek mindig, míg a társadalomtudatos művészetre tudok tisztelettel tekinteni, de nem melegít át, nem beszél hozzám. Ha az összes szociális problémánkat is megoldottuk, az egzisztenciálisak mindig elevenek maradnak, szoktam Wittgensteint parafrazálni, hiszen nemcsak társadalmi lények, hanem egzisztenciális lények is vagyunk, amit fogalmára elsősorban a huszadik századi fenomenológiai-hermeneutikai filozófiai iskola emelt. A lényemnek egy nagy része mindig a társadalmon kívül történik, és ez így volt már gyerekkoromban is, amikor estéimet mindig egy folyóparti sétával töltöttem, szememet az alkony fényeire függesztve. A legmélyebb otthonosság, ez a valóságos mámor helye volt számomra, amikor az sem zavart, hogy egyedül voltam. Egyedül szoktam lenni, de magányosnak soha nem éreztem magam. Ehhez persze barátságok is kellenek, amelyek a legfontosabb viszonyulásaim közé tartoznak. Bennem a barátság egybeér a szerelem érzésével, találkozni egy baráttal maga a tiszta örömforrás, a történő-kereső-viszonyuló emberi lényektől egyszerűen lázba jövök. Noha más és más viszonyrendszer, de én barátomnak tudom érezni a gyerekemet és a szerelmemet is. Soha nem a megváltódást kerestem egy kapcsolatban, hanem a találkozást, az együtt-történést. A közösen megosztott és végső soron megoszthatatlan életet. Mert a kudarc is izgalomban tart, a saját kudarcaim is, mert azt jelzik, a határaimon, a világ határain járok. Érintkezni azzal, ami soha nem lehet a teljesen a tiéd, ahol, akinél csak látogató lehetsz – mi ez, ha nem a tiszta extázis.

Az elmúlt éveimet fákra, a magasságokra függesztett szemekkel töltöttem. Egy ideje mintha emberi arcvillámlások történnének a fák lombjaiban. Tudom, éveim hosszú szemlélődése, munkája köszön így vissza. Ezt én nagyon fontosnak gondolom. Mármint a kapcsolat meglelését a természet tőlünk elidegenedett formáival. Az ember privát mitológiája már untat, úgy érzem, az emberi agy vizsgálata lassan felfedi és megválaszolja legfontosabb kérdéseinket, a világban elfoglalt helyünk azonban örökös kihívás marad. Azt gondolom, túlélésünk záloga az, hogy megtaláljuk a közös együttlét formáit, új mitológiáit fákkal, állatokkal, patakokkal. És igen, ebben az antik mitológia jobban eligazít, mint a keresztény egyistenhit, ami túlságosan emberléptékű. De én ezt elsősorban költői feladatnak látom, és sajnálom, hogy nem a költők határozzák meg manapság azokat a rítusokat, amik szerint élünk. De olyan költők, akik nem a privát összeomlás, társadalmi elidegenedés képeit álmodják meg, hanem bele tudnak lépni abba, ami közös, sőt abba is, ami kozmikus. Több költészetet mindenhová!

Hitről beszéltél. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem kell semmiben hinnem, csak a történőn kell rajta legyek. Ennek a jelenlétnek az árapályai elégségesen kitöltik életemet. Egy örök keresés és kérdezés motorja tölti ki az elmém, a viszony kiépítésének állandó igyekvésével. Kétségbeesett soha nem szoktam lenni, legfeljebb fáradt. A reális lenyűgöz. A nihilt nem értem. Hisz a semmi is telített. Kozmosz van, csillagok lyuggatta ég, az élet mindenben ott lévő munkálkodása. Az állandó születés, változás, az elmúlás kalandja és drámája. Az ebben való részvétel, a közelség kiépítésének eseményei kitöltik az életem. Ennek kifejeződései (a legmagasabb rangú művészet) izgalomban tartanak, ahogy magam is keresem a kifejeződés új és új lehetőségeit.

Nevezzük ezt szerelemnek.

Tamás Dénes (1975 Sepsiszentgyörgy): szépíró.

Radics Viktória irodalmár, műfordító, Zomborban született (Jujgoszláviában), Budapesten élte le az életét, most Zentán (Szerbiában, Vajdaságban) készül lassan a távozásra.

MEGOSZTOM

Ma a szavak

ma a szavak többet jelentenek

mikor gyermek voltam
míg a felnőttek basztak
egy fa lombozatán keresztül feltűnt testének aranymetszése
egy villámlás amiről tudtam
tekintetem azzal teremtette valóságossá
hogy képtelen volt ránézni
de volt úgy
hogy egy párduc hasába költöztünk be
összeforrva nemtelen növényi szerelemmel
ahonnan nem volt ébredés

ma újra látlak
és ahogyan előttem állva lefejted magadról
múltamnak ruházatát
bőröd felületén az igazság
újramondja önmagát:
nem meztelen vagy hanem kívül

vagy irtózatosan keveset
MEGOSZTOM

Nem tudunk nem költőien létezni

Tamás Dénes író-költővel a magyar költészet napjának apropóján Fazakas Márta beszélgetett.

Április van, a költészetről szeretnélek kérdezni. Van egy rémegyszerű versed, ami így hangzik: „Mi a költészet? / Mi nem költészet?” Arra kérlek, szabadítsd ki ezt az epigrammát (?) a költői kérdés védett státusából és próbáld meg diszkurzívan körüljárni, miért gondolod mindenre kiterjeszthetőnek a poézist? Mekkorát kell ugornunk ahhoz, hogy az egyre varázstalanodó világunkat – a tudománnyal, technikával, a lélektelenedő munkával, virtualizálódással stb. együtt – a költészet diszpozitívumába helyezzük el? Vagy a kérdésben esetleg éppen a poézis iránti vágy fejeződik ki (legyen minden költészet)?

Egy intést akartam útjára bocsátani, amivel valóban a költészet egyetemes jellegére akartam felhívni a figyelmet. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy valóban minden költészet (bár igaz, hogy vágyaimnak ez néha nagyon is megfelelne), hanem azt, hogy mindenben ott rejlik a lehetősége. Különben is csak azért tudunk a varázstalanodó világról, lélekölő munkáról, a virtualizálódás veszélyeiről beszélni, mert tudunk valamiről, ami ezeknek az ellentétje. Szabad, kereső kifejeződés és kérdezés – ezt jelenti számomra a költészet. Mindenféle válaszhoz, megfogalmazáshoz ugranunk kell. Na most, ha pontosan akarunk rögzíteni, azaz magunktól távol akarjuk tudni a választ, akkor tudományt, filozófiát művelünk. De ha az átéltség, átélhetőség válik elsődlegessé, akkor magunkon keresztül szűrjük meg a választ, a viszony terében kutakodunk, a fluiditások, a képlékenységek terében keressük a formát, egyszóval a költészetre akadunk. És nem tudunk nem költőien létezni. Meglátni a szerelmes szemében a vágyakozás fényét, egy háromlábú kutyában a kiszolgáltatottságot, a tavaszban a kibontakozást, egy házban a lakozást – ezt csak a költészet szemével lehet. Ezzel a szemmel mindannyian rendelkezünk, ahogy ennek a látásnak az eredményeit sem tudjuk magunkról, a világról levakarni. Ebből még nem lesz vers, a verset ki kell harcolni, egy költészethiányos világban azonban elengedhetetlen, ha verset akarunk befogadni.

Szenvedélyes olvasó vagy, azt mondod, személyiséggenealógiádban egyik legfontosabb szerepe az olvasásnak van. Ezen belül a költészettel való érintkezésednek mi a története? Melyek voltak a nagy találkozásaid, akár gyerekkorodtól kezdve mostanáig?

Ha legkorábbi versélmények ragyogását keresem magamban, akkor Arany János balladáit hallom magamban visszhangozni. Azok érces csengése ma is bennem bong, ahogy az a néhány Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila soré, versé is, amelyet iskoláimban sajátítottam el. Úgy gondolom ez a közös vers- és hangzásélmény az, ami beleköt minket abba a poétizált valóságba, amit magyarként magunkban hordozunk. Szintén korai felfedezés a francia szimbolizmus, Baudelaire, de főleg Rimbaud, akiknek versei megnyitották annak az álmodozó távlatosságnak a horizontját, amin kamaszként hatalmasakat tudtam szörfölni.  Különben felnőttként maradtam a modernizmusnál vagy a későmodernizmusnál, Rilke, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes neveihez kötődik az a versélmény, ami ma is mérceként szerepel számomra. Innen akár konzervatív olvasónak is lehetne gondolni engem. És az is vagyok, de elemi szinten érdekel a vers megújításának, az új és új hangok megszólaltatásának a lehetősége is. Ezért nem csak olvasóként, de kritikusként is folyamatosan építem az éppen történő költészettel való viszonyomat, mindezt úgy, hogy azért minden megírt versen, verssoron számonkérem a nagy költészet lehetőségét. 

Az utóbbiakra visszatérnék, de még elidőznék a költészetnél egy kicsit, ha már április, és ha már József Attilát is említetted. A napokban jöttek szembe velem tőle ezek a sorok: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Rezonál benned? Eszerint nemcsak nekünk van szükségünk versekre, hanem a világnak is. De mi lehet a gyémánttengely?

A világ el van nélkülünk, köszöni szépen. A bolygók forognak csillagjaik körül, földlemezek siklanak lávaóceánokon, a fű újranő, hiába szárad el. Az emberi világ egy kicsit másként működik. Igényli a kimondást, a megfogalmazást, a kifejeződést. Azt is megkockáztatom, ezekben létezik felfogható, egymással megosztható módon. Az ember nem csak feltűnt a világ közepén, hanem valamiért ráérzett a világ befejezetlenségére, változékonyságára, benne pedig a saját létezése törékenységére. Innen a vágy, hogy rátaláljon arra, amin az egész fordul, amiben összegyűl az, ami sok(k)ént rázúdul. Nevezhetjük gyémánttengelynek akár, hiszen ez a kifejezés egyszerre gyűjti magába a felbecsülhetetlen értékességet és a ragyogást, a szépség tulajdonképpeni létmódját. Egy felhangzó verssor, egy zenemű crescendója, egy festmény látványélessége mind ezt a gyémánttengelyt hozza a valóságba. Amikor a költő a megfelelő szót keresi, az odaillő képet, a verssorok ritmusát, vagy akár tudatos megbicsaklását, ezt a gyémánttengelyt kalapálja.

Van ennek a kalapálásnak mércéje? Ezzel most visszaugranék a fent említett kritikusi viszonyodhoz, egy kicsit körülhatároltabb terepre. Nemrég jelent meg egy kritikád a Címtelen föld című kötetről, amiben az általad említett nagy költészet lehetőségét kéred számon a benne foglalt verseken, miközben előzőleg kifejted, hogy teljesen megváltoztak annak lehetőségfeltételei. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan lehetne visszatérni a 90-es évek imperatívuszaihoz, ha egész egyszerűen azok már nem működnek? Számomra szimpatikus, hogy a fiatal erdélyi költők kapcsolódásokat, hálózatot keresnek maguk között, te mintha ezt a gesztust megkérdőjeleznéd a szuverén alkotások nevében. Hogy látod az irodalmi életben, főként az erdélyi irodalmi életben, ha van ilyen, a platformok lehetőségét és az ún. irodalmi életnek a helyzetét?

Persze, hogy van mércéje, csak az nem méteressel, de még nem is patikamérleggel adható vissza. Különben te azt kérdezed, mitől jó egy vers – amire persze direkt válasz nehezen adható. Azt is megkockáztatom, minden vers, ha apró módosításokkal is, de átírja ezt a mércét. Gondoljunk arra, egy szonett és egy szabadvers mennyire más feltételrendszerek között íródik, ennyiben mennyire más mércéknek feleltethető meg. Számomra van azért néhány egyértelmű fogódzó. Mennyire kéri egy vers az újraolvasást és az elidőzést? Mennyire képes beleülni a fülembe és a gondolataimba? Mennyire képes maradandó módon átírni a világot? Ahol ez hiányzik vagy megbicsaklik, ott én úgy érzem, a poétikus szándék nem valósult meg maradandó módon. És ez nem korszak- vagy stílusfüggő dolog. Azért, ha többet él az ember, néhány paradigmaváltást már saját életében megtapasztal, nem beszélve a költői hagyomány disztruptív jellegéről. Erdélynél maradva, ami a kilencvenes években a transzközép volt, az ma a metamodern. Aktuális érzékenységek felcímkézése. És én minden érzékenységet tisztelek, csak találja meg az érvényes formáját. A túlzott, feltörhetetlen személyesség, a redundancia, az ismételhetőség, az efemer jelleg, az öncélú harsányság, a költői hagyomány negligálása – ezek, amik zavarni szoktak a metamodern versek esetében. Fenntartva azt, hogy érvényes törekvésről van itt szó, aminek már megíródtak a maradandó versei. Én a teremtőerőben hiszek, a mintadarabban, nem a másolatban. Abban, ami először töri fel a senkiföldjét, és alkot addig soha nem látott formákat magának. A hálózatosodást ezért mindig szkepszissel szemléltem. Ahol szuverén művekre van szükség, ott minden hálózatosodásban a csordaszellem dübörgését hallom ki. Ami ugyanakkor elkerülhetetlen. Hasonló a hasonlóra vágyik. Az irodalmi élet mindig ezeknek a törvényszerűségeknek engedelmeskedett.

Ezt a szálat még mindig nem engedném el, mert valami zavar, szóval, még az olvasói-kritikusi attitűdödről: személyes beszélgetésekben is, itt is, de írásaidban is felvállalsz egyféle elitista viszonyulást a kultúra irányába, többnyire a kiemelkedő irodalmi anyagokat, főleg regényeket recenzálsz, ragaszkodsz ahhoz, hogy művekről beszéljünk, ne szövegekről. Vagyis ahogy most nevezted, olvasóként konzervatív vagy. Ugyanakkor hangsúlyosan vállalod a kritikusi viszonyulás szubjektivitását is (ez utóbbit számon is szokták kérni rajtad, pl. a kritika-köteted kritikájában) – nincs ebben is egyféle ellentmondás? Ha úgy tetszik egyfelől kérlelhetetlen, másfelől megengedőbb vagy az esetleges, a személyes irányába. 

Nem gondolom, hogy a személyesség, vagy a szubjektivitás az elitista pozíció gyengítését jelentené. Ahogy a szöveg és a mű éles szembeállítását sem tartom érvényesnek, hiszen ha az ember írásban alkot, akkor azon munkálkodik, hogy a szövege művé váljon, azaz önálló érvényességre tegyen szert. A szubjektivitás pedig szerintem minden alkotás alapvető desztinációja, hiszen minden mű az olvasót, és a befogadót célozza meg. Nem tudja azt kikerülni. Rajta, a saját érzékenységén, tudásán keresztül szólal és szólaltatható meg. Aztán, ha az ezen a módon befogadott anyag átemelhető más feltételrendszerek közé, mondjuk irodalomtudományi, társadalomtudományi, filozófiai keretekbe, és ott továbbbontakoztatható, az evidens dolog. De számomra a legizgalmasabb, és kihagyhatatlan desztináció mégis a megrendült olvasói tudat, a benne elinduló folyamatok érdekelnek, ahogy kitettségéből fakadó kimozdítottságában keresi és megalkotja azokat a kereteket, amelyek közé a mű elhelyezhető. Ezt a kereső mozgást próbálom leképezni kritikáimban.

Ne csak az olvasó-receptáló, hanem az alkotó-író Tamás Dénesről is beszéljünk. Mi az ő története? Egy novellás köteted, egy regényed, egy verses köteted és egy kritikaköteted jelent meg, egy regény megjelenés előtt áll. Első regényed után évekre előre tudtad a könyveid címét, kész projektjeid voltak, aztán ha jól tudom, teljesen más úton haladtál. Honnan adódik az írás személyes tétje számodra és milyen elágazások mentén halad? Vannak-e zsákutcái? S most éppen merre tart?

Maradjunk a személyességnél. Íróként is mindig a saját életem volt a fedezete és a hitelesítője annak, amit éppen csinálok. És igen, évekkel ezelőtt volt egy naiv látomásom arról, hogy mi az, amit ki kell dolgoznom az életem során. Tervező ember vagyok, szeretem magamat a jövő felé előrevetíteni. Azóta persze az elmozdulásaim többször újraíratták ezt az elképzelést, amihez valóban a zsákutcák is hozzájárultak. Ugyanakkor kereső ember is vagyok, nem szeretek semmit többször megismételni, amire igazán belejövök valamibe, már valamennyire túl is lendültem azon. Ez a mozgás fogja össze azt, amit teszek. Mostanában pedig versek és kisregények vannak leginkább. Ha minden jól alakul „A tó” című kisregényem az idén megjelenik. A „hegyek, fák, füvek” mindig szívem szerelmei voltak, hogy Szilágyi Domokossal szóljak, a non-humán tartomány egyre inkább lenyűgöz, nyelvet, formát keresni hozzá, igazi írói, emberi kihívás. S néha úgy tűnik, ez mindannyiunk sorsa is, ha még létezni akarunk a jövőben is.

A hálózatosodást előbb élesen elutasítottad, de van valami az ún. irodalmi életben, amibe tetszik-nem tetszik, te magad is bekerültél, amihez más területeken (szakmák, politika, intézmények) árgus szemekkel figyelünk, mert könnyen átfordítható érdekszövetségbe, itt viszont egyenesen értéknek, mértékadónak látunk. Az irodalmi barátságokra gondolok, izgalmas tud lenni, amennyiben ténylegesen érdekmentes megnyilvánulásainak nyomait látom. Neked vannak-e az irodalom terepén fogant barátságaid? Ha igen, mi köti meg és mi élteti? 

Az életben a barátságok a legfontosabbak számomra. A barátság az a modell, amire bármilyen érvényes közösségiesség alapulhat. Természetesen, irodalmi, alkotói barátságaim is léteznek, bár nem annyi, mint ahányra szükségem lenne. Neveket azért most nem mondanék, mert akár kérkedésnek is tűnhetne. De létezik olyan alkotó személy, aki mindig elolvassa, amit írok, és fontos, számomra érvényes meglátásokat kapok tőle. És létezik pár olyan személy is, akikkel már évek óta együtt gondolkodok, sőt alkotók is. Számomra nagy élvezetet jelent kitenni, ütköztetni a gondolataimat másokkal, sőt azt gondolom, a gondolatoknak is az a sorsuk, hogy ütköztetve legyenek, hogy ebben az ütközésben formálódhasson meg valami érvényes és közös. Hiszem, hogy létezésünk nem teljesen szolipszisztikus, énünk alagútjából látszódó ég kékje talán mindannyiunknak az.

Ebből úgy tűnik, mintha a kapcsolódások, viszonyok egy védett terepen zajlanának, amibe nem szól bele a világ zaja. Miközben valószínűleg nem csak ez van, főleg az utóbbi években hangsúlyosabban átszivárgott Magyarországról a kultúra átpolitizáltsága, az intézmények, műhelyek, szervezetek, kiadók, média – a támogatáspolitika révén többnyire mind érintettek ebben, s ez előbb-utóbb utoléri bármelyik, még oly szerény erdélyi írót is. Ad-e fel ez a helyzet morális dilemmát, megúszható-e ez a helyzet? Egyáltalán a megúszásnak vannak-e alternatívái? Vagy mi az a határ, amikor muszáj állást foglalni?

Viszonylag egyszerű morális elveket követek. Csak olyan közösségekben megmutatkozni, amelyek célkitűzéseivel nagyvonalakban egyet tudok érteni, csak olyan mondatokat kijelenteni, amelyekért teljességében tudom vállalni a felelősséget. Ez az utóbbi ad némi fejtörést, mert nagyon a közvetlenre korlátozza megnyilvánulásaimat. De csak így tudom összhangban érezni magam azzal, amit mondok, és amit teszek. Ezért van az is, hogy politikai, közéleti állásfoglalásaimat a baráti körömnek szoktam megtartani. Ugyanakkor, úgy gondolom, tetteimnek kell kijelölniük hovatartozásomat, nem hangzatos kijelentéseimnek, szimbolikus gesztusaimnak. A helyzet különben nem úszható meg, nincs ma már olyan sarka a világnak, amely nem lenne átpolitizálva, egy fát sem lehet ma nyugodtan szemlélni, anélkül, hogy ne merülne fel valakiben, hogy ezzel az értékesebb társadalmi aktivizmustól vonod meg magad. El kell tudni ezt viselni, és szerencsére itt Erdélyben még megmaradtak nagyvonalakban a közvetlen emberi tisztelet formái, a különbözőségek elviselésének a képessége, legalábbis azokban a körökben, amelyekben én mozgok. 

Az idei magyar költészet napján melyik az a vers, amit úgy ajánlanál, hogy ha ezen a napon csak egy verset olvasunk el, ez legyen az?

Kemény István

Királynő gyerekkori költeménye 

Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt 

csodálhatod meg nyugodtan, úgy 

az érzelmek pusztító erejét a versben.

MEGOSZTOM

Tamás Dénes versei

Driftelés

Végülis tehetsz bármit,
mindig középen maradsz.
Önelégült erjedésben,
saját árnyékodra vetődve.
Kezed a kormányom,
nyomod a gázt,
miközben helyedre présel a gravitáció.
Már nincs mit tudni, 
nincs mit keresni, 
nincs miről dönteni,
csupán a végsőkig jelen maradni,
az utolsó mozdulatba kapaszkodva.
Nem az idő, nem a sebesség,
csupán a stílus számít.
A sodródásban is van tartás,
az önátadás mértéktelensége
kirajzolja egyetlen utad.
Innen íve lesz a bukásnak is.
Közeledik, közeledik, 
a kanyar csúcspontja
már csak rád mutat.
Mintha zokogásból néznél ki egy pillanatra,
átfordulsz.
Mint gyilkos meleg ölelése,
fogad be a világ.
Új nyelvet tanulsz:
szelidség, türelem, jóság.
Ez még nem a halál partvonala,
csak éppen megtudtad, 
milyen elveszítve megtalálni magad.

Fájdalomharangok

egy őszi reggel kellett a teraszon,
a kerti csípős avarszag,
a dér botladozó lábnyoma a fűcsomókon,
és valami távlatos, álmatag érzés,

hogy megkonduljon fájdalomharangom

a legszemélyesebb, legerősebb érzéseim
láttam világgá indulni,
de csak a kert határáig jutottak,
a közönyös dombok
már nem vették át rezdülésüket,
a szürke, részvétlen ég
gyapotfojtásként borult rájuk,
így dolguk végezte nélkül
tértek vissza lábamhoz

kijöttél hozzám,
kezedben párálló kávé,
házunk, mint atombunker
védelmezte kudarcaink,
s míg a bokrok rőt színéről
a tomboló tűzvihart próbáltam leolvasni,
bent meg-nem-született fiunk
várat épített fakockákból

álltál mellettem,
annyira közel,
hogy érezni véltem
vállad felé induló kezem fantomfájdalmát,
mire kigyúlt fejed,
és mintha először látnálak az életben,
vettem észre,
hajad éjzuhatagába az elmúlás
már elkezdte belefonni pártáját

víz alól felszálló buborékok,
már a mélyben elbuknak a szavak,
de arcod gödreiben az atomok koccanása
érinthetetlenséged történetét meséli

a fájdalom szónikus tapasztalat

mi jön, mi távozik ilyenkor,
mi hiányzik, mi telítődik,
milyen elérhetetlen fájdalom rakja ki az égre végül
saját szivárványhídját,
együtt lenni miért örökös veszteség,
miért ez a sok néma kiáltás,

ez a sok félrevert fájdalomharang
MEGOSZTOM

Mészöly a napsütötte sávon

Kortárs klasszikusaink című sorozatunk vendégeként tartott előadást Mészöly Miklós íróról március 4-én a Léda-házban Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár. Az alábbiakban az elhangzottak szerkesztett változatát olvashatják. 

„Képzeljük el, hogy egy fal nélküli vaksötét térbe keskeny, de annál vakítóbb fénysáv hasít bele. Camus hősei ilyen fénysávban élnek.” – írja Mészöly Miklós 1969-ben A világosság romantikája címet viselő, Camusről szóló esszéjében. Ez a fény, a megvilágítottság többször visszatér Mészöly műveiben. „A napsütötte sáv” ugyanakkor foglalt a magyar irodalomban, Petri György híres verse, „Hogy elérjek a napsütötte sávig” tartalmazza a kifejezést, bár az csak 1981-ben jelent meg. Úgy látszik, az irodalmi életben sokan tolongtak ebbe az irányba, ami érthető: tisztán, lemeztelenedve megjelenni, vagy így megmutatni valamit, igazi emberi-művészeti kihívás.

Amikor Mészöly Miklóst ezen a napsütötte sávon akarom elhelyezni, nem egy bennem önkényesen felmerülő képzet miatt teszem. Legalább két súlyos okom van rá. Egyik az, hogy a mészölyi életműnek, illetve az azt működtető poétikának köze van ehhez a sávhoz, a megmutatás metaforába zárt módozatához. Másrészt magát Mészöly Miklóst is így látom magam előtt, egy erős fénysávból kiemelkedve, kontúrosan, szinte árnyéktalanul. Ugyanakkor, ha valami erős fényben áll, nem jelenti azt, hogy tisztán is látjuk. Hiszen a fénytől plusz súlyt kap a jelenléte, túlságosan hangsúlyozódnak a vonásai, amitől megigéző, lenyűgöző lesz a látvány, sőt némileg zavaró is, szinte beleég a tekintetünkbe.

Két dologra fogok törekedni. Egyrészt megpróbálom felvillantani Mészöly Miklós alakját, sajátos személyiségét, életútját. Másrészt arról szeretnék beszélni, mitől egyfajta cezúra ő a magyar irodalomban, mi változott meg általa, mi mutat előre a mába életművéből. Az eddigiek is sejtethetik, hogy erős kapcsolódás fűz Mészöly Miklóshoz. Amikor megkérdezik, kik a kedvenc íróim, a magyar irodalomból mindig Mészöly Miklóst, Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót szoktam kiemelni. Számomra ők írói mércék is. Namármost, lehet tudni, hogy Nádas Mészöly-tanítvány, ahogy Krasznahorkainak is vannak erős kapcsolódásai Mészölyhöz. Én Krasznahorkai László prózájából írtam a doktori disszertációmat, amit egy Mészölytől vett idézet vezet fel, A tágasság iskolája című esszéjéből emeltem át: „A végtelennel nem »találkozhatunk«, de a szépség »pillanatában« (sűrítés) megközelíthetjük.” Ez az idézet számomra Mészölytől előremutat Krasznahorkaira, így kapcsolódnak bennem össze ezek a szerzők, ez teheti az érintettségemet is relevánssá.

Mit jelent Mészöly Miklósról ma beszéli? Gondolkoztam azon, hogyan vonatkoztatható rá a kortárs klasszikusok kifejezés. Az biztos, nélküle nincs kortárs magyar irodalom. Hiszen ő a Nagy Mester. És nemcsak Nádas és Krasznahorkai számára, hanem egy sor ismert kortárs szerző esetében is: Kukorelly Endre, Esterházy Péter, Darvasi László, Márton László mind vállalja ezt a kapcsolódást. Szokták mondani, a modern orosz irodalom Gogol Köpenyeg című elbeszéléséből bújt elő. Ilyen szerepet tölthetett be a modern magyar irodalom számára Mészöly Magasiskola című 1956-ban írt kisregénye, akár ezt, vagy Az atléta halála című regényt is lemásolhatta volna egy lapra Esterházy Péter, aki tudnivaló, Ottlik Géza Iskola a határon című regényét körmölte át tisztelet gyanánt. Hogy mekkora ez a tisztelet Mészöly iránt, illetve, ő mennyire szuverén személyiség volt, az kiderül a Privát Mészöly című dokumentumfilmből, amit Gerőcs Péter készített, ebben kortárs írok, irodalomtudósok mesélnek Mészölyhöz fűződő kapcsolatukról, érdemes megnézni, a Youtube-on fent van.

Az elmúlt évtizedekben, főleg halála után, Mészöly kiesett az irodalmi köztudatból. Vagy inkább lappangva létezett. De ő sohasem volt a sokak írója. Ugyanis egy nehezen befogadható író. A szövegei nehezen olvashatók, komplexek, nem a hagyományos mesélés struktúráit használják, hanem szétrobbantják, feloldják azokat. Másrészt hiányzik a nagy mű, vagy az a két-három nagy mű életművéből, amit sokan forgatnak, idéznek. Nádas: Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek; Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai; Esterházy: Bevezetés a szépirodalomban, Harmonia Caelestis. Ezek se könnyű művek, mégis megragadtak az irodalomtörténeti emlékezetben a szerzőjük nevéhez tapadva. Mészölynél nincs ilyen mű, vagyis szerintem van, de nehezebb pozícionálni. Mi van helyette? Egy folyamatosan változásban lévő életmű. Korai novellák, elbeszélések, mesék, ifjúsági regény, drámák, kisregények és regények, versek, aforizmaszerű töredékek, esszékötetek, kritikák, versek, munkanapló. Ami ennél is fontosabb, több, egymástól jól elválasztható alkotói periódus, aminek nincs párja a magyar irodalomban, sőt igazán a világirodalomban sem. Mészöly kísérletező, öntörvényű szellem volt, aki nem rendezkedett be egyetlen műfajba, sőt egyetlen stílusba sem. Amikor valami eredményesen kezdett működni nála, azt ott is hagyta és más vizekre evezett. Pedig manapság is ez a siker záloga, ha van egy jó témád, ha van egy bevált poétikai megoldásod, akkor gyárts le több művet a sémán belül, hogy be lehessen azonosítani téged, valamilyenként lehessen rólad beszélni. Mészölyről nehéz beszélni, mert mire is fókuszáljunk, melyik Mészölyről beszéljünk? A Mészöly jelenség akár egy sokajtós ház, bármelyik ajtón lépjünk be, más-más módon berendezett szobába érkezünk.

Ezért érdekes nézni a Jelenkor Kiadó tevékenységét, amivel manapság Mészölyt valóban kortárs klasszikussá próbálják avatni. Mert Mészöly alakjában és életművében megvan ez a lehetőség. Egyrészt valóban Mester volt. Ennek a mára anakronisztikusan hangzó pozíciónak szintén nincs párja a magyar irodalomban. Ez azt jelentette, hogy segítette a fiatalokat, támogatta őket. Másrészt háborús résztvevő, ahol valószínűleg embert is ölt. A kommunizmusban többször is hallgatásra ítélték, ennek köszönhetően híres regénye, Az atléta halála hamarább jelent meg franciául, mint magyarul. Elvonultan élt sokáig Kisorosziban, a Dunakanyarban, ahová aztán kiköltözött számos alkotó, Nádas, Kukorelly, s oda zarándokolt ki kézben szorongatott kézirataival a magyar irodalom nagy része. Polcz Alaine élettársa, most jelent meg levelezésük szintén a Jelenkornál. Érdekes kapcsolat, sokat lehetne beszélni róla. Amiben az a legérdekesebb, hogy Mészöly mindig lenézte az író Alainet, aki halála után sokkal ismertebb lett, mint férje. Ahogy Nádas és Mészöly kapcsolatáról is lenne mit mondani, hiszen ez egy harcos, kíméletlen barátság, amelynek a tétje az irodalom volt. De barátságot ápolt Nemes Nagy Ágnessel és a férjével Lengyel Balázzsal is, négyük levelezése most jelent meg. 

Szóval megy a kultuszépítés, és Mészöly alakja, élettörténete jó anyag erre, mondjuk belegondolni, hogyan nézné ezt Mészöly, jó kérdés. Valószínűleg röhögne rajta, ahogy meztelenül ott ülne írógépe előtt a kisoroszi ház verandáján, miközben a motoszok ott villognának fejében (így nevezte az ötleteit). Mindenki kiemelte megalkuvás nélküli személyiségét, aminek sokáig megitta a levét, hiszen ő nem kötötte meg a kompromisszumot a Kádár-rendszerrel, de a nyugati piac alapú könyvkiadással sem. Ha nem tetszett egy újságíró személye vagy a kérdései, nem adott interjút. Kunderával sem találkozott többet, mert nem tetszett, ahogy hozzá viszonyult. Így is számos nyelvre lefordították. A már említett Az atléta halálát nyolc nyelvre.

Amit eddig mondtam, az valóban csak a kultusz, vagy a kultuszépítés része, a nehezebb hátravan: megértetni, mitől egyedülálló Mészöly prózaművészete, hová is kapcsolható, mire mutat előre.

Van néhány Mészöly-szöveg, amit pár évente újraolvasok, ezekre támaszkodnék a következőkben, kettő koraibb szöveg, kettő inkább az életmű második feléhez tartozik. És jól jelzik a váltás tényét is. Illetve még van egy fontos esszéje Mészöly Miklósnak, már idéztem belőle, A tágasság iskolája című. Ez is alapolvasmányom. Gyakorlatilag a Magasiskola írói kommentárja, korábban azt mondtam: ebben benne van minden, ami engem foglalkoztatni szokott. Ma már óvatosabb lennék, de jelzi ez is, mennyire fontos nekem ez a szöveg.

Honnan érdemes rástartolni Mészölyre? Talán a második világháború sokkjával kezdeni, ami hatalmas változást idézett elő az irodalomban is. Érdekes, Mészöly íróként nem igazán dolgozta fel a háborús élményeit, két katonanovellája van összesen, sokáig birkózott a témával. Ő prózapoétikailag, stilisztikailag vonta le a konzekvenciákat. Ennek legelső állomása a Magasiskola. Első megközelítésre ez egy riport egy solymásztelepről, amiről azonban, ha elkezdjük olvasni, kiderül, erős egzisztencialista töltettel rendelkező művel van dolgunk. Idézek belőle: „…meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Igen, a napsütötte sávon vagyunk, hol máshol. Hiszen mi lenne ez a rövid rész, mint az emberi kitettségnek a leírása, az ember létbe, de Mészölynél ez kicsit konkrétabb, térbe-vetettségének a tapasztalatáról. Ő ezt így fogalmazza meg A tágasság iskolájában: „visszavonhatatlanul más térben érzékelünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint eddig.” Ennek a más térnek a tapasztalata lenne a korai Mészöly témája, ami ugyanakkor kötné az életművét Kafka, Camus, Beckett prózájához is, akikről folyamatosan ír, akikkel folyamatosan vitatkozik. Vallani kell a kitettségről, a magányról, vallani kell arról, hogy nincsenek kapaszkodók a létben, csak ez a folyamatos nekifeszülés annak, ami körülvesz, érintettségünk minél pontosabb felfejtése.

Még egy idézet a Magasiskolából, ami már jelez valamit Mészöly stílusáról is, ami nem csak stílus, hanem világlátás is: „fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad…

(tovább…)
MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusunk: Mészöly Miklós

Folytatódik az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusaink elnevezésű irodalmi sorozata, ezúttal Mészöly Miklós íróról tart előadást Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár március 4-én pénteken 18 órától a nagyváradi Léda-házban (Republicii/Fő utca 59.).

Mészöly Miklós (Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

A Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán 1942-ben szerzett jogászdoktori oklevelet. A második világháború alatt egy évig (1943–1944) frontkatonai szolgálatot teljesített, Szerbiában hadifogságba esett. Számos munkahelye volt (például malomellenőr), majd 1947-től dolgozott először lapszerkesztőként. Írásai az 1940-es évek végétől jelennek meg. 1951–52-ben Budapesten a Bábszínház dramaturgja. 1993-ban a Demokratikus Charta egyik szóvivője volt. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-től a Magyar Írószövetség vezetőségi tagja volt. A korszak magyar elbeszélői között kiemelkedő alkotó, kétszeres Kossuth-díjas. Felesége Polcz Alaine író, pszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője volt.

*

Az est második részében bemutatjuk a Sepsiszentgyörgyön élő Tamás Dénes Rém egyszerű versek című, 2020-ban a Napkút kiadó gondozțsțban megjelent kötetét. Közreműködik: Fazakas Márta, a Szigligeti Színház munkatársa.

A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk.

MEGOSZTOM

Ragyog

ég
tenger
föld
a végén csak építek egy házat ide
homokból építem
vágyból építem
találékonyságból építem
kínból építem
reggel merem a vizet
délben merem a vizet
este is merem a vizet
ég
tenger
föld
apátlan ez a föld
anyátlan ez a föld
nyelvtelen ez a föld
nedves homokból épül a ház
tapad míg tapad a homok
aztán pereg és aláhull
mállik és omlik
de én tovább építem a házat
ég
tenger
föld
tovább merem a vizet
reggel délben és este is
öntözöm a homokot
taposom a homokot
vastagítom a falat
ég
tenger
föld
de amit felrakok délre
leomlik estére
amit felrakok estére
leomlik reggelre
összetapad és szétválik
felmagasodik és alároskad
így nem is házat
hanem romokat építek
ég
tenger
föld
romok hevernek mindenütt
a ház nem áll
tovább nem épül
csak az ég ragyog
a tenger ragyog
a föld is ragyog

MEGOSZTOM

Álmomban hol

Egy fiatalkori álmom egy mélyen a víz alatt elterülő terembe engedett bepillantani. Mintha egy hatalmas templombelsőbe néztem volna alá egy hajóablakszerű nyíláson. Fák voltak odabent, hatalmas, halott fák, csupasz, göcsörtös ágakkal, amelyek olyan eszelősen meredeztek szerteszét, mintha csak idegsejtek nyúlványai lettek volna. Egy terebélyes fa közülük is kitűnt. A terem közbülső részén ágaskodott, előtte tágas tér, ami azonban nem volt üres, emberekkel volt tele, nőkkel és férfiakkal, csupa falusi emberekkel, egyszerű, kopott öltözékük árulta el ezt, meg ahogy ott álltak, szoros rendben, némán egymás mellett, mintha nem is élő, eleven emberek, hanem egy áthatolhatatlan, nyomasztó kőfal domborulatai lennének. Majd egy magas, sovány embert vezettek be, látszólag nem volt rajta semmi különös, de az mégis világosan érződött, nem a falusiak közé tartozik. És még egy dolog volt biztos: az ítéletre vár. Ami nem valamilyen hangzatos bejelentés formájában érkezett meg, kezdetektől fogva ott volt a levegőben, de leginkább az emberek előreszegezett, határozott tekintetében, ami azt sugározta, nincs is mit itt eldönteni, az ítélet már réges-régen készen áll, csak végre kell hajtani. Ez történt. Két ember egy hosszú létrát cipelt a fa alá, nekitámasztották egyik vaskos ágának, utána egy hurokra végződő kötelet vetettek át az ágon, a sovány férfit feltuszkolták egy darabig a létrán, nyakára illesztették a hurkot és lelökték a létráról. De nem maradt fent rángatózva a levegőben. A nyaka, mintha csak gumiból lenne, elkezdett megnyúlni, nyúlt, csak nyúlt, egészen addig, míg a férfi lábai majdnem leértek a földre. Ami nem történt meg, a férfi ott maradt a levegőben, megnyúlt nyakkal rugózott fel-alá. Az arca, a szeme azonban élt, de nem gyalázat, megaláztatás volt rajta, hanem valami égető közöny. Nem is közöny, csak egykedvűség.

Én voltam az a férfi, mondtam magamnak, amikor felébredtem az álomból. Én kell magamra vegyem, elviseljem, kihordjam szülőfalum érthetetlen ítéletét. Ma már tudom, egyoldalúan gondolkodtam akkor. Az álomban, ahogy az éber életben sincs tiszta én. Ennél sokkal mélyebben és bonyolultabban vagyunk belegöngyölődve elménk szerkezetébe. De itt a nyelv hagy leginkább cserben, ami mindenhová, ahol történik valami, egy cselekvőt, egy mozgatót fabulál, miközben ha vagyunk valakik, ha meg szeretnénk tudni, hogy kik is, akkor magát a belegöngyölődést kellene szemügyre venni. Ami lehetetlen küldetés, belülről kívülről szemlélni még egy istennek is lehetetlen feladat. Nem beszélve arról, hogy ami kívülről látszik az legfeljebb egy térképre hasonlít, amit jó lenne nem összetéveszteni a táj részletgazdagságával, a részletekből alig kiolvasható hatóerővel. Ezért megfejteni sem lehet az álmokat. Nincs hogy kibányászni belőle a tartalmakat. Akár egy vers, az álom is legfeljebb elmondható, csak éppen tartalmai, szimbólumai annyira a személyesség kimondhatatlan szövedékébe illeszkednek, hogy mások számára legtöbbször banalitásoknak, értelmezhetetlen zagyvaságnak hatnak.

Nem is tudom kiszakítani magam ebből az álomból. Nem tudok felébredni belőle. Gyakran látom az arcokat magam előtt. Belenézek a tömeg sürgető, parancsoló kőarcába, és elrettenek tőle. Azt hiszem, bármilyen tömegtől el fogok borzadni ezután is. De van úgy, hogy a felakasztott férfi tekintete villan be, és azt érzem, elviselhetetlen számomra az onnan sugárzó egykedvűség, az önfeladás mértéktelensége, én egész életemben a saját utamat akartam járni, de akkor honnan ez az ítélet fölöttem. Menekülni szeretnék. Lehet mindig is menekültem. Majd egy fiatal, de vibrálóan bölcs férfi egyik mondata jut eszembe: az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté.