Címke: magyari sára

január 12, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Besúgók, jelentők és árulók

Nagy történelmi események kapcsán gyakran kerül elő a besúgók, a jelentők és az árulók témája. A gyávaságból vagy megfélemlítésből, esetleg a meggyőződésből fakadó besúgásról egyre többet beszélünk. De vajon hogy van ez, amikor csak passzióból megy a jelentgetés? Hogyan beszélünk, miként viszonyulunk a besúgókhoz? Mit kezdünk manapság evvel a jelenséggel, mikor a Facebook világában egy jelentés miatt időszakosan vagy örökre kizárnak valakit? És mit tehetünk azokkal, akik szaladnak a főnökhöz beárulni mindent és mindenkit? Vajon van-e különbség a történelmi eseményekhez köthető besúgás és a mindennapjaink pitiáner ügyeivel is a nagy fehérhez szaladgáló magatartás között?

(Jámbor Ilona)

Árulkodó Júdás, kapsz egy piros tojást – csúfolódtak gyermekkoromban tornyai pajtásaim. Nem emlékszem, hogy rám mondták-e néha, tény, hogy egyik legnagyobb iskolai botrány a nevemhez fűződik. Talán hatodikos lehettem, amikor nagy- és kisvarjasi bennlakó fiú osztálytársaim elmesélték, hogy egy árva, szétálló fülű, langaléta diák rovására rendkívül jól szórakoznak, ráuszítva egy törpetermetűt, aki vizes törülközővel és forró piszkavassal zavarássza áldozatát a hálóban, a többiek hahotázása közepette. Mondtam nekik, hogy ez kegyetlenség, és jelenteni fogom az igazgatónak. Beleegyeztek, de az összehívott diákság előtt már megkukultak. Rájuk mutogatva szóra bírtam őket. Vallomásuk alapján a tetteseknek levonták a magaviseleti jegyét, ráadásul megszégyenítésképpen kopaszra is nyírták őket. Természetesen a bosszúhadjáratuk következményeit sokáig viselnem kellett. 

Életem során többször jártam hasonló cipőben, egyesek szerint árulkodó Júdás lehettem, de én mindig a gyengébb vagy a méltatlanul vádoltak oldalára helyezkedtem, és nyíltan kiálltam értük. Talán ezért csöppentem a hírhedt 56-os Szoboszlay-perbe. 1964-ben, hétéves koromban, Ferencz Béla Ervin atya a börtönből egyenesen az Arad megyei Tornyára került, merthogy az életfogytiglanra ítélt ferences szerzetest sehol sem akarták befogadni. Az ő árnyékában nevelkedtem még egyetemi éveim alatt is Kolozsváron, és fogalmam sem volt arról, hogy a börtönviselt embereket informátorok hada követi, és jelentgeti a szerveknek viselt dolgaikat. Engem soha senki nem kérdezett róla, nem próbált beszervezni, köszönhetően egészséges parasztszármazásomnak, jó jegyeimnek, nagyszájú őszinteségemnek és talán annak is, hogy párttag voltam, mert állítólag azokat nem szervezték be informátornak, besúgónak. Amikor 89-ben megdőlt a régi rendszer, bátorkodtam megkérdezni Ervin atyától, hogy miért volt börtönben. – Derítsd ki! – válaszolta, mivel annak idején a néhai Előrénél, illetve akkor már a Romániai Magyar Szónál dolgoztam riporterként. Rögtön nekiveselkedtem a feladatnak, és idejében sikerült elbeszélgetnem a még élő elítéltekkel vagy hozzátartozóikkal. Nem volt könnyű, hisz sokan még akkor is féltek beszélni. Az 56 után 57-en a temesvári perben c. dokumentumgyűjteményem az első oral history a Szoboszlay-perről, ami azóta is többet hivatkozott forrásmunka lett.

Nem tudom, kik voltak informátorok, besúgók azok közül, akikkel beszéltem. Sokan kérdezték, nem féltem-e, hogy valami rossz történik velem. Érdekes módon nem féltem, de pár megmagyarázatlan, gyanús találkozásra azért emlékszem. És különösen szíven ütött két, általam nagyra értékelt ember vallomása, egy köztiszteletben álló személyiségről, akit aljas besúgónak neveztek. Azóta is gyanakvással követem az illetőt, mert úgy néz ki, hogy az új világrendben is szorgalmasan teszi a dolgát… 

Nincs jogunk ítélkezni senki fölött, hisz sokukat valószínűleg zsarolással kényszerítettek akkor is, és talán most is. Ervin atya áttanulmányozta mintegy 800 oldalas CNSAS anyagát, és azt mondta, hogy egyetlen tornyai sem volt a besúgók között. Erre fölöttébb büszke vagyok. Pataki Zoltán 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra elítélt aradinak az unokaöccse kikérte nagybátyja anyagát, és abból kiderült, hogy több mint harminc embertől gyűjtötték róla az információkat halála napjáig. A főbesúgó egy, a szomszéd tömbházban lakó magyar személy volt.

Nem tudom, hogyan viselkednék azzal a baráttal, ismerőssel, aki esetleg rólam is jelentgetett. Nem tudom, lenne-e jogom megvonni a barátságomat tőle, hisz nem jártam az ő cipőjében. Szerintem ki-ki maga döntse el, hallgat-e a lelkiismeretére, és mennyire taksálja a saját becsületét!

(Magyari Sára)

Talán emlékszünk még gyermekkorunkból, hogy szüleink vagy az óvó nénink ránk szólt: Ne árulkodj! Mert az csúnya dolog, mert bemártod a másikat, mert nem is biztos, hogy jól tudod, amit tudsz, és folytathatnánk a sort. És egészen biztosan mindenki ismeri Júdás történetét is, aki 30 ezüstpénzért adta el Jézust, majd meghalt.

Az árulkodik szavunk szótári jelentése, hogy valakinek szándékait, terveit, helytelen cselekedeteit, hibáit rosszakaratúan, ártó szándékkal, előnyök szerzése végett mással közli valaki. Azaz áruba bocsát, üzletel a megszerzett információval, valamilyen előnyt remél általa. Ezért a tiltás a gyermeknevelésben, melynek alapjelentése: ne árts másnak, ne add el, ne add ki a másikat!

(tovább…)
december 9, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Nyelvünkről és világunkról – Magyari Sára új könyve

Magyari Sára: Sügérségtől incelekig – női szemmel című új, a Holnap Könyvek gondozásában megjelent könyvét mutatjuk be december 10-én, pénteken 18 órától Nagyváradon a Bunyitay Vince Könyvtárban (Kanonok sor 11.). A mű, mely a szerző előző, Takázás című kötete folytatásának is tekinthető, hármas tagolású, az első részben a Partiumi Keresztény Egyetem Temesváron élő docense elsősorban nyelvészeti témákról ír, a másodikban társadalmi jelenségekről, míg a harmadik fejezet írásainak fő közös jellemvonása a személyesség.

A könyvet lektoráló H. Varga Gyula ajánlása szerint: „Magyari Sára talányos című gyűjteménye élvezetes olvasmány. Remekül kidolgozott miniatűrök, szösszenetek, életképek, elemzések váltják egymást. Az életteli írások stílusa lendületes, sodró erejű, tele nyelvi leleményekkel. Hihetetlen érzéke van az események, pillanatok megragadásához, a karakterek, jellemek néhány szavas felvázolásához. Hol élethelyzeteket villant fel, hol elmélyült szakmai elemzéseket alkot. A szórványlétnek nem a szomorát, hanem a derűjét éli és mutatja.

A kötet darabjaiban a nőt ismerjük meg, az ő értékrendjét, világlátását, határozott erkölcsi felfogását. Mindent az ő szemüvegén keresztül látunk és értékelünk, az ő vitalitása, hevülete és igazságérzete visz el bennünket erkölcsi ítéleteinek elfogadásáig. Ezek a szövegek olykor humorosak, olykor indulatosak vagy éppen szívszorítóak.

Nincs olyan ember, akinek ne tudnám ajánlani elolvasásra. Legalább egyszer.”

A szerzővel a kötet szerkesztője, Szűcs László beszélget.

A könyvbemutató résztvevői között a kiadó, a Holnap Kulturális Egyesület könyvcsomagot sorsol ki. A rendezvény támogatója a Mecénás Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap.

A fotón: Magyari Sára a kötet októberi temesvári bemutatója után dedikál a Gerhardinum dísztermében (Fotó: Pataki Zoltán)

december 7, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Tanyavilág – múlt és jelen határán

A Bánságban, de a Partiumban is érdekes életmódról árulkodott a tanyai emberek világa. A tanya valami más területi és szubkulturális berendezkedéssel működött, mint azok a települések, ahol közelebb laktak, éltek egymáshoz az emberek. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogyan alakultak át a tanyák, a tanyaközpontok az elmúlt évtizedek során? Miért ritkultak meg vagy tűntek el teljesen ezek az életterek? Van-e lehetőség ma a tanyasi gazdálkodásban? És egyáltalán: mit árul el a nyelvhasználat a tanyával kapcsolatosan?

(Szilágyi Ferenc)

A többség számára a tanya egy romantikus kép, egy alföld közepén álló ház, csárda, gémeskút és házkörül álló néhány diófa. Ha a részletekre koncentrálunk, képzeletünkben felsejlenek lovak, libák, ördögszekér, naplemente és sár. A képben ötvöződnek a nagyon kézzelfogható, evilági részletek, az ódon hangulatú átfogó ábrándképpel. A magány, a fájdalmas szépség, az otthon érzése jut eszembe ezt a képet előidézve. Valami „nagyon magyar” életérzés hatja át ezt a képet. Úgy áll egyedül, az elemekkel dacolva az alföldi tanya, ahogy évszázados fájdalmunkkal mi magyarok állunk magányosan. Az igazi tanyában van valami megkérdőjelezhetetlenül magyar. A Kárpát-medence méhében fekvő Alföldön, a legnyugatibb pusztán, rögtön otthon érezhették magukat a keletről idevetődött eleink. Ez a legutolsó darabja a nagy nyílt mezők vidékének, ahol a távolban a zöld gyep összeér az ég kékjével. Nyugatabbra, ahol a hegyek összezárnak, már az erdők birodalma következik. A zord hegyek, erdők a nyugatiakat kis helyekre zárták össze. Városokat és falakat építettek: Európa régi, nagy városait. Mi tanyákat és faluközösséget alapítottunk a széles horizontú alföldeken. Igazi tanyát ne is keressünk a dombok között, a hegyvidéki szétszórt gazdaságokból álló települések sem ilyenek. Az igazi tanya az alföldön áll. Nem domborzati, vízrajzi okai vannak a különállásnak. A tanya magányossága szabad elhatározásban gyökerezik. 

A tanyáknak is van életciklusuk. Nagy családokkal születnek és velük halnak el. Néhány generáción át léteznek, majd eltűnnek, időnként pedig hamvaikból élednek újjá. Voltak történelmi korszakok, mikor kirajzott az alföldi óriásfalvak népe és tízezrével alapítottak tanyákat. Voltak nehéz idők, amikor a tanyákat felszámolták. A modern kori hatalom nem szereti a tanyát. Nem illik bele a modern közigazgatás sablonkeretébe. Nem lehet statisztikailag megemészteni ezt a múltbéli „csökevényt”. A hatalom legtöbbször lemond a tanyáról, az önkényuralom pedig eltörli a föld színéről. Időként a tanyán élőket áttelepítik, sor- és bokortanyákat, tanyaközpontokat hoznak létre, hogy alapszintű közszolgáltatásokat nyújthassanak, és eközben ellenőrzést gyakoroljanak. Falvak jöttek létre, kockaházak épültek, hogy a még nagyobb önkény ezeket is megpróbálja eltörölni. A földeket tagosították, szövetkezetek és állami gazdaságok alakultak. A tanyasiakból „munkaerő” és „ingázó” lett. Majd munkanélküli és panellakó. És nem ritkán kivándorló, diaszpóra, világpolgár, városlakó, falazó és javító – Európa régi nagy városaiban.

Mindeközben, csendes elmaradottságban itthon új tanyák épültek. Nem mindig ott, ahol korábban. A feketeföldön ma már ritkán lelünk tanyára Partiumban vagy a Bánságban. De nézzünk csak körül a „sovány” homokon, mondjuk a Nyírség peremvidékén! 

A „külterületi lakott helyek” rendkívül sokfélék: puszta, tanya, hegy, mál, huta, fürdő, üdülő, bánya, erdő, lanka, major, szeg, tag, tábor, telep stb. És ezek között sincs két egyforma. Funkcióikban archaikusak és modernek egyaránt megtalálhatók. Egykori csárdák és modern panziók, régi, máig lakott gazdaságok és hétvégi nyaralók egyaránt előfordulnak a mai térképeken. Kétségtelen, hogy számuk erősen lecsökkent az elmúlt évszázadban, de a legszigorúbb hatalomnak sem sikerült teljesen felszámolni ezt az ősi településtípust. Igaz, százával találunk elhagyott tanyákat szerte a határvidéken, de még ma is épülnek újak: családoknak otthont és munkát adó apró, szabad, boldog szórványtelepülések. 

(Magyari Sára)

Nagyszüleim tanyáján ma kilenc tízemeletes tömbház áll – Aradon, a Maros partján. Valamikor a hetvenes években vette el tőlük az állam, nem is kaptak érte mást, mint egy kétszobás blokklakást, amit később megvásárolhattak. A tanya a családi emlékezésben él valami olyan helyként, ami a nyugalom, a boldogság, a családi egység helyszíne volt, miközben hihetetlenül sokat kellett dolgozni, hogy élni lehessen ott. 

Talán a családi történetek miatt kezdtem el foglalkozni a tanyavilággal. Az alföld, a sík tér alkalmas ezeknek a kisebb-nagyobb gazdasági egységeknek a működtetésére, s bár nálunk inkább lebontották ezeket, Magyarországon mégis, mintha reneszánszukat élnék. A tanyasi gazdálkodás valahogyan sokkal vonzóbb arrafelé. És ma, az autók, gépek világában, talán már nem is olyan nehéz az az élet, mint mikor kilométereket kellett gyalogolni, hogy egyik szállásról a másikra érjen az ember. A tanyasi ember. Aki szívós, büszke, nyakas, önálló, de szabad ember volt, aki nagyon jól ismerte a természet működését: nem harcolt ennek ereje ellen, hanem valahogy bölcsen használta azt. 

Eredetileg a tanya őse talán mezei kertként vagy réti szállásként nevezett állatteleltető hely volt, ahol szénakaszálással, földműveléssel foglalkoztak a gazdák, akik amúgy a városban vagy a közeli faluban éltek. Leginkább a gazda fia és a szolgalegények laktak kinn a tanyán, együtt az állatokkal. Később nyári szállásként kezdte használni az egész család. Talán ezért is mondja szállásnak a magyar nyelv a tanyát, a pusztai gazdaságot valószínűleg azért, mert a kóbor életet folytató emberek (vadász, halász, pásztor) ideiglenes letelepedési helye, főként alvó tere lehetett.

Nálunk a kommunizmus elvette, eltüntette ezeket a gazdasági épületeket, tereket. Beolvasztotta a nagy közösbe – talán ekkor indul meg a tanyasi emberek között az az öngyilkossági hullám, amely a mai napig sok rémtörténet alapja az alföldön. Szinte nem volt olyan tanya, ahol a múlt század közepén ne történt volna akasztásos öngyilkosság – tipikus módja az önkezű férfihalálnak. Talán ehhez más tényezők is hozzájárultak, de tény, hogy sok tanyasi család élete felborult, mikor kollektivizálták vagyonkájukat. 

A tanya, az ott élő ember, a puszták népe sokszor többletjelentéssel kerül elő. Leggyakrabban szimbólumként működik: a magyarság egyik jelképe, és a szabadságé, amelyet folyamatosan a magyar ember elveszít. Majd megszerez. Majd ismét elveszít. De a tanya az egyszerű, természeti ember jelképe is – elárulja a dalszöveg: „Legszebb a tanya, nincs ott francis, úri nyavalya”. És a tanya nagyon erős férfijelkép is, nemcsak azért, mert a kinti lét, a kóborlás kapcsolódik hozzá, hanem a nagyon nehéz fizikai munka is, ami nem asszony karjának való.

Nálunk nem szeretik a tanyákat, talán, mert kultúraidegen, mert valamire utal, valamire emlékeztet. Nem is találtam olyan támogatási programokat, mint szomszédéknál, ahol országgyűlési határozat is létezik a tanyák és tanyás térségek megőrzéséről és fejlesztéséről. És persze az alföldi tanyát 2013-ban hungarikummá minősítették. Így a kulturális turizmus is hasznosíthatja a tanyasi életet – egy kis néprajzi tudás és vállalkozói szellem csodákra képes. De főleg pénzcsinálásra. Személyesen is jártam a határ másik oldalán olyan családi vállalkozásokban, ahol a tanya mindennapjait – munkával, szaggal együtt – sok pénzért kínálják a turistáknak. 

Örülök, amikor revitalizációs törekvéseket látok: a múltból átemelhetőek és aktualizálhatóak életformák, tevékenységek. Ilyen a tanyák világa.

Talán mert november van és minden szürkés. Talán mert a hideg elől a melegre húzódunk, vagy ki tudja, miért, de eszembe jut a családi történet vége: el kellett hagyni a tanyát. Már megvolt az új blokklakás. Kicsi. Városi. Nagyszüleim már be is költöztek. Nagyapámat értesítették, hogy mikor fogják ledózerolni a tanyát. Előtte való délután még kimentek utoljára a szállásra: tata lekaszálta a füvet, mama lemosta az ablakokat és összesepert. Mert az ember rendet hagy maga után…

Szerzőtárs: Szilágyi Ferenc (Kraszna 1978) geográfus, Partium-kutató, egyetemi docens a Partiumi Keresztény Egyetemen. 

október 22, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kinek a pap, kinek a papnő

Vajon kinek, de főleg minek? Októberben van a reformáció emléknapja. Sok mindenben megújította a vallásgyakorlást, az egyházi élet szervezését e mozgalom. Ebben a hónapban arról értekezünk, vajon milyen ma egy református papnő helyzete szórványvidéken. A büntető falvakon való szolgálat mit is jelent a nagyváros árnyékában? Egyáltalán mit tehet egy lelkész ezen a vidéken, főleg, ha nő? Vajon van-e még a palástnak varázsa? És mindez hogyan viszonyul a nyelv és identitás megtartásához, a közösségszervezéshez?

(Magyari Sára)

Ma, amikor egyre több helyről halljuk az egyház-, vallás- és papellenes kirohanásokat, igaz vagy igaznak vélt vádaskodásokat, bevallom nehezen nyúltam a témához, pedig kell és érdemes róla beszélni. Nálunk, romániai magyar reformátusoknál még inkább. A reformáció kultúrtörténeti hagyatékában ott van az anyanyelvűség mellett a protestáns etika is két igen fontos pilléren: az oktatás, tanulás fontosságát hangsúlyozva, és a minőségi munkát, a hivatás gyakorlását előtérbe helyezve. A református papnak és az egész papcsaládnak kiemelt szerep jutott ennek függvényében.

A reformáció antropológiai megközelítésben attól is izgalmas, hogy a nőt kiemeli a kereszténységben általában alávetett szerepéből, a férfival egyforma feladatokkal látja el – az egyházi feladatokon belül. Prédikálhat, felmehet a szószékre, palástot hordhat, parókiát kaphat, gyülekezetet vezethet. S bár statisztikai adatokat nem tudok felsorakoztatni, de közvetlen környezetemben egyre több a papnő. Csodaszépen prédikálnak, és közben sugárzik belőlük a női kellem, a báj. Puhasággal, de mégis határozottan szervezik közösségeik életét. Sőt, azt látom, élet van körülöttük. A templomuk körül is. És ez nagy szó.

Hogy milyen egy papnő helyzete szórványban, azt majd tandemtársam leírja, mert amit én látok kívülről, az az éremnek csak egy sovány oldala. Tény, hogy élettel teli oldalnak látszik – az ahogy lehet magatartásában. A büntető falvakról viszont már saját tapasztalataim is vannak. Itt, a Bánságban régen is szegény volt az eklézsia. Hozzátartozott, hogy nem mindig tudott teljes fizetést felvenni a lelkész. Nem ment túl jól nekik – a bánsági református ember nem az az elkényeztetős fajta. Nem is az a behódolós. Nem egy településről elűzték a papot, ha az valami olyat tett, ami a falunak nem felelt meg, s igen gyakran éltek régebben annak lehetőségével, hogy ők maguk válasszák ki lelki vezetőiket. A központi egyházi vezetés is – főleg a kommunizmus ideje alatt – hallgatólagosan büntető szándékkal helyezte ide a papokat. Kimondva, hivatalosan ez nem volt, de azért suttogták az emberek. Részben talán ezért vagy talán nem, de a 80-as évekre egészen jó kis papcsapat gyűlt össze a Bega és Temes mentén. Tanult papoknak is nevezték őket ellentétben a parasztpapokkal, akik más vidékeken szolgáltak. Érdekes, hogy ez a két jelző nem az iskolázottságra utalt, hanem viselkedést, magatartást, megjelenést tükrözött. Emlékszem, a bodói, igazfalvi, lugosi parókiákon milyen szellemi élet folyt annak idején. Újságírók, színészek, írók, költők, tanárok gyülekezőhelye volt a parókia, főleg nyár idején. Mikor csak úgy beugrottak a többiek egy dinnyére, és felolvasóest lett belőle. Meg is lett a böjtje, hiszen családi-papi barátainkat mind meghurcolták. S aztán kicsit halkabban, de a dolgok mentek tovább.

A pap mellett a papnéknak is kiemelt szerepük volt ezen a vidéken. A falu nagyasszonyának lenni legalább annyi kötelezettséggel járt, mint papnak lenni. De ha az ember tette a dolgát, nem volt ez olyan rossz élet. Mert bár a bánságiak nem kényeztetős fajták, de ha kiérdemlik, akkor nagyon tisztelettudóak a vezetőikkel szemben. Én, papgyerekként leginkább a védelmező magatartásban tapasztaltam ezt meg. A mindenkié voltam. Nem lehetett elkóvályogni, mert megtaláltak. Nem rosszalkodhattam, mert valaki óvó tekintete megdorgált. És csak kicsit sem lehettem éhes, mert minden portán tudták, hogy a kedvencem a zsíros kenyér uborkával.

Ma, ha végigmegyek a Bega völgyén, szinte mindegyik parókia üres. Nemhogy papcsalád, falu nagyasszonya, de még csak egy cingár papocska sem lakik a gyönyörű parókiákon. Omladoznak a templomok is. A legtöbb településen magyar iskola sincs, vagy ha mégis, alig pár gyermek jár oda – összevont osztályokba. S így lesz ebből ördögi kör: ha a papcsalád nem él a faluközösségben, nem tud rájuk hatni, elvesznek, szétszélednek az emberek. Amúgy ez nem csak a református települések gondja. Ahol a tisztelendő úr csak kéthetente misézik, ott általában már óvodánk sincs. Sem pap, sem tanító. A magára hagyott ember pedig egyre elveszettebb.

Csak az emberi alapműködéseket nem ismerők képzelik azt, hogy az embert magára kell hagyni a nagy szabadságában. Az embernek és az embereknek vezetőkre van szükségük, akik ott élnek velük. Akik bemennek a házukba, leülnek az asztalukhoz, meghallgatják ügyes-bajos dolgaikat. Akinek a véleményére lehetne adni – ez lenne a palást varázsereje. Ahol van palást, ott még van egy kis varázslat. Sok lelkész ismerősöm van, a nagy részük lelkiismeretesen teszi a dolgát, vigyáz a gyülekezetre. Jó hangulat van körülöttük. Biztonságot, erőt árasztanak. Gyakran tapasztalom, olyan természetes rend van az ilyen lelkészek körül. Az emberek teszik a dolgukat, tudják, kihez-mihez tartoznak. Ha pedig a pap nem olyan, akkor felgyorsul körülötte a szétesés: megszűnik a magyar oktatás is, még kevesebben járnak templomba, s identitásában is könnyen ingadozó a gyülekezet.

A palást tartópillére lehetne egy-egy településnek. Mindegy, hogy férfi vagy asszony válláról hull is alá. Ha megvan hozzá a protestáns etika értékrendje és a büntető falvak ahogy lehetje, talán még egy kicsit van értelme ennek az egésznek. De nélkülük egészen biztosan és nagyon gyorsan eltűnünk…

(Kovács Pap Ibolya)

Régi előítéletek és megkövesedett beidegződések hatására véleményt formálunk, nyilatkozunk, hogy milyen egy férfi jó, esetleg követendő életútja és példája. Ugyanígy a nőkről, hogyan viselkedjenek és éljenek, sőt milyen foglalkozás, munkakör felelne meg nekik. És itt következik a megrökönyödés, amikor az általánosan elfogadottól különbözővel találkozunk. Óvó bácsival vagy/és lelkésznővel például.

(tovább…)
szeptember 28, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Iskola – férfiak nélkül

Szeptember az iskolakezdés hava. Ilyenkor az jár az eszemben, hogy az iskola a jövő társadalmának felkészítője, de egyre több baj van iskolával is, társadalommal is. Egyik oka ennek az lehet, hogy eltűntek a férfiak az oktatásból. És hiányoznak onnan. Most arról tandemezünk, hogy miben más a férfitanár, mint a női? Mi lenne a feladata a férfitanerőnek? Megéli-e ezt a hiányt, s ha igen, hogyan a férfikolléga is? Vajon miért nem vonzó a fiúk számára a tanítói, tanári foglalkozás? És ami még fontos: hogyan lehetne motiválni a férfiakat, hogy válasszák a pedagógusi pályát?

(Magyari Sára)

Egyre többet beszélünk arról, hogy a ma felnövő gyerekek nem látnak férfimintát. A családokban vagy a válások miatt nincs jelen az apa, vagy olyan sokat dolgozik, hogy szinte alig találkoznak vele otthon. Ráadásul az oktatásból is eltűntek a férfiak. Valahogyan nincs presztízse a férfiak számára a pedagógusi pályának. Nagyon kevés óvó bácsit és tanító bácsit találunk, elvétve akad egy-két férfi az általános és középiskolában, de valójában nagyon elnőiesedett a szakma. Pedig a gyereknevelésben a férfiaknak nagy szerepük lenne. Kell a férfiminta, látni kell, hogyan működik egy férfi – ez modellértékű a fiúknak is, a lányoknak is.

Genetikailag másként kódolt egy férfi, mint egy nő. Vannak bizonyos alapprogramok, amelyek a nemünktől függenek. A kognitív képességeink például nem ilyenek: azaz nem lehet kijelenteni, hogy valaki azért intelligens, mert férfi vagy nő. Viszont a percepció már nemfüggő, például mást vesz észre elsőre egy férfi a térben, mint egy nő. Ebből mókás helyzetek szoktak adódni a párkapcsolatokban, de ez hadd legyen egy másik tandemezés témája. A kommunikációs képességekben is kimutathatóak a nemi különbségek: a nők részletesebben, színesebben mesélnek el történeteket, gyakran visznek bele érzelmi alapú leírásokat, a férfiak lényegretörőbben beszélnek, inkább eseményeket, tényeket sorakoztatnak fel. Megfigyelték tanórákon, hogy ugyanazt a fogalmat, jelenséget másképp magyarázzák a nők, mint a férfiak. Más a számonkérési technika is: sokszor a nők a részleteket is alaposabban ellenőrzik, míg a férfiak lazábban kezelik mindezt, inkább a globális rálátást díjazzák.

Úgy tűnik, a férfitanárok könnyebben fegyelmeznek, gyakran nem is kell fegyelmezniük, mert férfi mivoltukból fakadóan nagyobb mértékben sugallnak tekintélyt, árasztanak nyugalmat. Külön érdemes arról beszélni, hogy a szülők a mai napig könnyebben engedik el csemetéiket olyan kirándulásra, táborba, ahova férfitanár is megy felügyelőnek. Valószínűleg a fizikai erejüknek és a gyakorlatiasságuknak köszönhetően – mármint, ha ez megvan bennük, bár az is gyakori, hogy e tulajdonságokat csak beléjük látják.

Fontos lenne, ha egyre több férfi lenne pedagógus. Azok a látszólag apró különbségek, amelyek nemileg kódoltak, valójában sokat nyomnának a latban az identitás- és személyiségfejlődésben. Például másként motivál egy férfi, mint egy nő. Az előbbi keményebb, inkább teljesítményre lehetne ösztökélő, az utóbbi inkább elfogadóbb, elsősorban az együttműködésre lenne nevelő. Ma viszont gyakran az tapasztalható, hogy a nők férfias tartalmakat próbálnak működtetni nőies formában. Ebből aztán nem nagyon lesz semmi. Mert mikor ott van a 150 cm-es 45 kg-os tanárnő, és elüvölti magát a 12. osztályban, hogy csend legyen, a fiúk közül hangosabban – csendesebben valaki csak megjegyzi, hogy X már megint hisztizik, és nem lesz csend.

A férfitanárnak az lenne az egyik feladata, hogy olyan legyen, mint egy erős pillér: álljon rendületlenül, tartással. Ez egyszerre védelmező és korlátozó jelleg is. A férfiban futó védelmező program alapból ott van: ha elég erős, bátor jellemű, akkor a fizikai és lelki erejét védelmezésre használja, ha gyáva és gyenge jellemű, akkor rombolásra. Ezt nem csak kutatások bizonyítják, hanem a körülöttünk lévő valóság is. A korlátozás szintén védelmező funkciójú, ami inkább arról szól, hogy eddig és ne tovább, azért, mert ez szolgálja a kölyök érdekeit.

Környezetünkben nem vonzó a férfiak számára a pedagógusi pálya, egyrészt ennek anyagi okai vannak – alulfizetettek az oktatók. Másrészt nőies szakmának tartják, gyakorlatilag a férfi nemi identitását kérdőjelezik meg gyakran, amikor ilyen pályát választ – főként az óvodai és kisiskolai kollégákra gondolok. Így viszont ez egy ördögi kör lesz, mert minél nőiesebbnek vélik ezt a hivatást, annál kevesebb férfi áll bele egy ilyen foglalkozásba.

(tovább…)
szeptember 22, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Magyari Sára: Sügérségtől incelekig – kötetbemutató Temesváron

Szeptember 25-én 15.30-kor mutatjuk be a temesvári Gerhardinum Római-Katolikus Teológiai Líceumban Magyari Sára legújabb kötetét, melynek címe Sügérségtől incelekig – női szemmel.

Magyari Sára talányos című gyűjteménye élvezetes olvasmány. Remekül kidolgozott miniatűrök, szösszenetek, életképek, elemzések váltják egymást. Az életteli írások stílusa lendületes, sodró erejű, tele nyelvi leleményekkel. Hihetetlen érzéke van az események, pillanatok megragadásához, a karakterek, jellemek néhány szavas felvázolásához. Hol élethelyzeteket villant fel, hol elmélyült szakmai elemzéseket alkot. A szórványlétnek nem a szomorát, hanem a derűjét éli és mutatja.
A kötet darabjaiban a nőt ismerjük meg, az ő értékrendjét, világlátását, határozott erkölcsi felfogását. Mindent az ő szemüvegén keresztül látunk és értékelünk, az ő vitalitása, hevülete és igazságérzete visz el bennünket erkölcsi ítéleteinek elfogadásáig. E kicsi szövegek olykor humorosak, olykor indulatosak vagy éppen szívszorítóak.
Nincs olyan ember, akinek ne tudnám ajánlani elolvasásra. Legalább egyszer. (H. Varga Gyula)

A szerzővel Szűcs László beszélget.

Sok szeretettel várunk mindenkit!

Az bemutató Facebook-eseménye: https://www.facebook.com/events/276307534338647

augusztus 26, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

A nyelv(használat) gazdasági erejéről

A különböző nyelveknek, de a nyelvváltozatoknak, a nyelvi viselkedésnek is van gazdasági ereje. Hogy ez miként is működik, arról tandemezünk így augusztusban. Azt is boncolgatjuk, hogy a romániai magyar nyelv hogyan is áll ezen a téren, illetve hogyan kapcsolódik mindehhez a nyelvpresztízs kérdése.

A gazdaság és a nyelv közötti kapcsolat sokkal természetesebb, szerteágazóbb és mélyebb, mint az első látásra tűnik. A nyelv gazdasági szférában is alapvető eszköze a befolyásolásnak, alakítója a gazdasági kultúrának, az üzleti filozófiáknak, valamint a fogyasztói szokásoknak. Az üzleti életben használt márkák, az ún. „brandek” is alapvetően nyelvi születésűek, amelyek pénzben, profitban is mérhetők. És a nyelv roppant dinamikus kifejezője az identitásnak csakúgy, mint a hatalomnak vagy az ellenállásnak.

A nyelv gazdasági erejéről mindenekelőtt a gazdasági kultúra nyelvi megformálásai jutnak eszembe (beleértve a közmondásokat, szólásokat, illetve ezek újraértelmezéseit is) arról: mi a munka, hogyan kell dolgozni, miként kell a javakkal gazdálkodni, mi végre is az emberi igyekezet. Péntek János tanár úr fogalmazta meg, hogy a nyelv éppúgy szabályozza az emberi viselkedést, mint bármilyen más társadalmi intézmény. Ebben a vonatkozásban egy interjús kutatás eredményeire utalnék, amelyet Nyugaton dolgozó vagy onnan hazatért vendégmunkásokkal készítettünk, s amelyben egyebek mellett arra kérdeztünk rá, hogy melyek azok a családból, iskolából stb. hozott tanítások, amelyek eligazításként szolgáltak helytállni, előre jutni, sikereket elérni, akár itthon, akár külföldön. Az egyik interjúalany a székely nagyapja okítását említette, miszerint a legfontosabb „tanuld meg, fiam…”, hogy segíts magadon s az Isten is megsegít. S amikor ő visszakérdezett, hogy ugyan miért kellene ezt megtanulnia, hiszen ezt tudja, sőt, mindenki tudja, akkor jött a lényeg: mindenki tudja, de sokan elfelejtik a sorrendet! Tehát előbb tedd oda a magadét, amihez az Úr is hozzáteheti majd a magáét. Kétségtelen, hogy ezek formálják az életszemléletet, a gazdasági viselkedést, akár a vállalkozási stratégiákat is. És itt még kiemelem – mert ezzel személyesen is tudok azonosulni – a szép szó használatát a munkakultúrával összefüggésben (szépen dolgoztunk, szépen végigvittük, dolgozni csak pontosan szépen…), ami azért tetszik nekem, mert a jól elvégzett munkához hozzáadja még ennek az örömét is – nyelvileg.

De ha a székelyeknél tartunk, be lehet hozni ide a nyelvváltozatokat, például a gazdasági nyelvi tájképpel kapcsolatos vizsgálatok tükrében. Azt látjuk ugyanis, hogy a rendszerváltozás óta a gazdasági nyelvi környezetet két folyamat formálja: az egyik a gazdasági, üzleti nyelv nyugatiasodása, ami a nyugat-európai nyelvek (főként az angol) erőteljes befolyását jelzi a helyi nyelvek gazdasági regisztereire. A másik irány pedig a különféle lokális, illetve regionális sajátosságokkal piacosított termékek és szolgáltatások bővülése, amelyeknek marketingjében, üzleti kommunikációjában fontos szerephez jut a helyi, a hazai, a hagyományos mint hívószavak. Ez utóbbi modell egyfajta ellen-brandnak is értékelhető, például a kereskedelemben: azt üzeni ugyanis a vásárlóknak, hogy más, jobb minőségű termékeket forgalmaz, mint a nagy, globális hálózatban működő bevásárlóközpontok. Beszédes példa erre az Aprozar, régi szocialista zöldségkereskedés újrapiacosítása, vagy a Góbé termékmárka, amelyek címkéin esetenként népi vagy régies neveket is találunk (például hecserli, puliszkaliszt stb.).

Két- vagy többnyelvű környezetben a gazdaság és nyelv kapcsolata alapvetően azt a kérdést érinti, hogy a nyelvi szempontból nyitott kommunikációs stratégiáknak van-e az üzleti jövedelemben is kifejezhető haszna, a többnyelvű cégtáblák, nyilvános feliratok vonzanak-e több vásárlót, fizető vendéget, ügyfelet. A kérdésre a válasz helyzetektől függ, nem mindig egyértelmű, azonban a kulturálisan érzékeny marketing, amely a többnyelvűségre is épít, a nyitottság mellett bizalmat, professzionalizmust sugall, amit Erdélyben egyenesen divatba lehetne hozni. Miért ne lehetne a kreatív, két- vagy többnyelvű feliratozás és kiszolgálás menőbb, mint az egynyelvű? A gazdasági élet szereplői – a nyelvi opcióik révén – sokat tehetnek a kisebbségi nyelvek presztízséért. A feliratok ugyanis jelentős mértékben alakítják az adott közösségek nyelvhasználati normalitásképét, hatással vannak a szókölcsönzésre, a nyelvcserére, erősítik vagy gyengítik az adott nyelv használati értékét, s ezáltal a nyelvet használó közösséget.

A nyelvhasználatnak egyébként vannak olyan társadalmi funkciói, amelyek túlmutatnak a cégek szigorú üzleti szempontjain, és az adott közösségek önpozicionálásához kötődnek. Ez az identitásnak a terekkel kapcsolatos megközelítése: nem arra keresi a választ, hogy „Ki vagyok?”, hanem inkább arra, „Hol vagyok?”, teszem azt én XY, A ország B településén? Ez a hatalomviszonyok adott metszéspontját is kijelöli, amiben a nyelvhasználat kulcsszerepet játszik. Azt is mondhatnám, hogy ennek az önpozicionálásnak a nyelvhasználat az emocionális rendezőelve. Ha nem így lenne, aligha lenne értelmezhető, miért vannak ilyen szenvedélyes viták, indulatok feliratok miatt, vagy miért döntünk kedvezően egy termék, bolt vagy szolgáltatás mellett egy ékezet, esetleg írásjel miatt.

Nyár közepén jövünk-megyünk a világban, s ilyenkor meg is kell szólalni valamilyen nyelven, nyelvváltozatban. Nagyon érdekelne, hogy amikor bemegyünk itthon egy vendéglőbe, ki milyen nyelven szólal meg? És egy üzletben vagy a piacon? Évek óta, ha új helyre megyek, először magyarul szólalok meg – lesz, ami lesz alapon, még itthon, Temesváron is. És elég gyakran lesz is valami – kis magyar nyelv. Töredezve. Makogva. Próbálkozva. Olyan még nem történt velem, hogy rám szóltak volna, ne beszéljek magyarul egy-egy vendéglőben vagy üzletben, de ismerek olyan történetet, ahol ennek az ellenkezőjét mesélték. Most viszont maradjunk annál, hogy mi milyen nyelven szólalunk meg. Mert egy nyelv ereje a beszélőkben van. Mi, a magyar anyanyelvűek használjuk-e a nyelvünket? A gazdasági szférában ér-e valamit, ha magyarul is tudunk? Én azt tapasztalom, hogy igen sokat ér. Volt időszak, amikor évente 20-25 személy járt hozzánk magyar mint idegen nyelv tanfolyamra, s ezeknek nagyjából az egyharmada azért tanult magyarul, mert a munkahelyén szüksége volt erre a nyelvre. Ezen felbuzdulva avval piszkáltam a magyar üzlet- és cégtulajdonos ismerőseimet, ne csak románul hirdessék a munkahelyeket, hanem magyarul is, mert a nagy cégek csak angolul vagy csak franciául, németül hirdettek, az ország nyelvén nem. Magyaráztam nekik, mekkorát dobna ez a magyar presztízsén. Annyira nem voltak rá vevők, attól tartok, inkább félelemből, mintsem restségből.

Aztán mára egyre több vendéglátó-ipari egységben van már magyar menü is, esetleg a reklámok, cégérek is magyar nyelvűek – ezt mérjük fel, mikor nyelvi tájképkutatást végzünk. Azt szoktuk mondani, ha egy nyelvközösség anyanyelvén is vannak gazdasági feliratok, az azt jelenti, hogy a közösségnek van vásárlóereje is. Itt jegyzem meg, érdemes kimenni a Rulikowszki temetőbe Váradon (ahol 20% feletti a magyarság számaránya), és megszemlélni, hogy bezzeg a reklámok nincsenek magyarul, pedig a sírkészítők, sírgondozók jó része magyar nemzetiségű, de nem áldoznak a magyar nyelvű megmutatkozásra. Van ennek anyagi vonzata is: hiszen a kétnyelvű reklám, tábla kicsivel többe kerül, de a jó kereskedő tudja, a vevő nyelvén érdemes szólni (írni). Az országos szabályozások nem szólnak bele, hogy a magáncégek milyen nyelven kommunikálnak szóban vagy írásban, csak a könyvelés legyen meg az ország nyelvén.

Azért is fontos a kisebbségi nyelvek használata a gazdasági szférában, mert a kommunikáción túl fontos szimbolikus funkciót is betölt: egyrészt jelzi a beszélőközösség jelenlétét az adott földrajzi térben, másrészt megerősíti a kisebbségit – érdemes beszélni, írni-olvasni az ő nyelvén is, mert az a nyelv is jó valamire. Nemcsak arra jó, hogy otthon, a négy fal között a nagymamával magyarul társalogjunk, és nemcsak vasárnaponként a templomban prédikálnak azon a nyelven, esetleg nemcsak arra jó, hogy könyvet olvassunk azon a nyelven, hanem pénzt is lehet szerezni vagy költeni annak a nyelvnek a használatával. És ez nagy dolog – az átlagbeszélő számára. Halkan írom ide, összehúzott vállakkal – a bulizás nyelve is fontos lenne!

Valahogyan így van a nyelvváltozatokkal is. Kimondottan az udvarias, választékos változatra gondolok. Kutatások bizonyítják, több borravaló jár annak a pincérnek, aki udvariasan beszél és viselkedik. Az üzleti kommunikációban külön alfejezet, a meggyőzés technikáihoz tartozik a nyelvi etikett, ami szintén jócskán hozhat a konyhára.

A nyelveknek és a nyelvváltozatoknak is van gazdasági erejük. Ma a pénzcsinálás nyelve az angol. Ha angolul tudunk, akkor könnyebben találunk munkát, elboldogulunk a világ elég sok pontján. E mellett leginkább egy-egy ország hivatalos nyelvének van még nagyobb gazdasági ereje, területén belül a legtöbb gazdasági tevékenység ezen a nyelven folyik, ugyanakkor a kisebbségek nyelve szintén hozhat a konyhára, ha okosan használjuk. Nem egy olyan európai országot ismerek, ahol a piacokon nyelv- és nemzeti közösségek szerint csoportosulnak az eladók, és divat attól az árustól venni, aki olyan nyelven beszél, mint én. Megfigyeltem, Temesváron is a magyar nénike előtt főleg a magyarul beszélők tömörülnek. Gondolom, más is vásárol nála, mert mi azért elég kevesen vagyunk, de ha magyar szót akarok hallani, kibaktatok a piacra, beállok Rózsika néni asztala elé, és nem kell sokáig fülelnem.

Nagyobb távlatokban viszont akkor életképes egy közösség, ha az anyanyelvén nemcsak tanulni és imádkozni lehet, hanem dolgozni is, illetve pénzt költeni. A magyar a világ legszebb és legnehezebb nyelve hozzáállás ma már nem visz előre – valamilyen gyakorlatias, hasznossági mutatókon alapuló stratégia kell a nyelvmegtartáshoz, az identitásőrzéshez. Mikor ilyeneket mondok főleg a honatyák előtt – igen morcosan néznek rám. Én kibírom. A magyar közösségeink nem biztos…

augusztus 1, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Mindenki nyelvészkedik…

Nagyon megijeszt, amikor a nyelvről való gondolkodás, a véleményalkotás átcsap piszkálódásba, kioktatásba, kardozásba. A közösségi háló jó terep ahhoz is, hogy a nem szakemberek megmondják a tutit. Vajon miért van egyre több önkéntes nyelvművelő? Mi állhat annak hátterében, hogy mindenáron és bármiáron kardoskodunk a nyelv működésével kapcsolatos elképzeléseink mellett? Hol lehetne a határ a segítő kijavítás és a rosszindulatú piszkálódás között? Erről tandemezünk így júliusban.

(Minya Károly)

Az anyanyelvvel foglalkozókat három csoportba sorolhatjuk azzal a megszorítással, hogy még ezek között is vannak átmenetek. Az egyik tábor az ösztönös, laikus nyelvművelőké, akik az anyanyelv iránt érzett elfogult szeretetük miatt túlzott szigorúsággal ítélkeznek, és gyakran többet ártanak, mint használnak. Bizonyos fokig meg lehet érteni a magyarságféltésből is fakadó aggodalmaikat. Ők lehetnek gyakran kioktatók, piszkálódók a közösségi felületeken, amolyan nyelvművelő kommenthuszárok. A másik tábor tagjai a leíró tevékenység és módszer hívei, akik a nyelvbe való bárminemű beavatkozást elutasítanak. Szerintük a nyelvművelés feladata csupán az élő nyelvszokás leírása és kutatása szociolingvisztikai alapon. A beavatkozás semmiképpen nem. A kettő között foglalnak helyet a hagyományos nyelvművelést vallók, az előíró módszer hívei, akik szerint van lehetőség árnyalt, óvatos és szükségszerű beavatkozásra. Például megpróbálni az idegen szavak helyett magyar megfelelőt találni és elterjeszteni, vagy felhívni a figyelmet bizonyos, kommunikációs zavart okozó nyelvhasználati jelenségekre, és válaszolni kérdésekre, kielégíteni a nyelvvel kapcsolatos érdeklődést. Mindezt türelmes meggyőzéssel, jó szándékból fakadó segítésképpen teszik. Nem felháborodottan, és nem fenyegetőzve.

Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és félmillió nyelvészkedő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért. Ezt úgy értem, hogy mindenki szívesen ad tanácsot, hogy hova is kellett volna passzolni a labdát, miként kellett volna nevelni a gyereket, hogy ne legyen olyan hisztis, és hogyan kellett volna helyesen mondani, mert ez és ez így hibás. Ugye ismerősek ezek a pillanatok?

Elképzelhető, hogy nincs több önkéntes nyelvművelő, laikus nyelvész, mint korábban, csupán arról van szó, hogy létezik a közösségi háló, amelyen a kitett posztokat, megnyilvánulásokat nagyon sokan olvashatják, és ahhoz hozzászólhatnak. Ismert, hogy az internetezők, ha már kifogytak az ellenérvekből, akkor a vitapartner helyesírásába kötnek bele…

Azt kell mindenkinek elfogadnia, hogy létezik grammatikai hiba (pl. te elmegyek az iskolába) és helyesírási hiba (a folyó minden körülmények között ly-nal írandó). Ezek olyanok, mint a KRESZ-szabályok. A Stop tábla előtt mindenképpen meg kell állni. Ugyanakkor a nyelvhelyességi szabályok helyett inkább a tanácsok, javaslatok szóval élhetünk. Például az összerúgták a port szólás az összerúgják a patkót és rúgják a port szólások keveredésével jött létre, azonban mindenki fogja tudni, azt jelenti, hogy összevesztek.

(tovább…)
július 7, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.

július 4, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Menni vagy maradni? A hársfák nem viccelnek

Június a ballagások ideje. Ilyenkor talán sok fiatalban és örökifjúban is felmerül a kérdés: hol folytassa tovább az életét? Menjen külföldre szerencsét próbálni? Hiszen még mindig külföldromantikában élünk. Van, akinek bejön: legalábbis a csodaautós és telehűtős képek ezt tükrözik. Ha nem megyünk, akkor miért maradjunk? Itthon úgy tűnik, sok minden rosszul megy, nem lehet érvényesülni – halljuk egyre többször, milyen rossz, korrupt a rendszer. Az összes. Akkor mégis miért maradjunk? Vagy miért jöjjünk haza?

(Pikó Stefánia)

Hajnalok hajnalán ébredtem, én, aki egyébként nyolckor is nehezen ébred. Korábban keltem, mint az apukám, akit mindig csodáltam az erejéért. Biciklivel mentem, még sötét volt a csendes utcákon. Egy adott pillanatban arra eszméltem, hogy az út közepén karikázok, egy autó pedig teljesen átment az út másik oldalára, hogy kikerüljön. Milyen rendesek itt az emberek, nem dudált le, nem kiabált, gondoltam. Mirelit-ételeket készítettünk elő egy kis üzemben, szünetig nem ülhettem le, nem ihattam, nem láttam ki, és nem láttam, hány óra, persze telefon sem lehetett nálam. Csúnya overallban voltunk, hideg volt, fájt a hátam, néha rátámaszkodtam az asztalra, de a folyton vizes fém túl hideg volt. Láttam fiatal lányokat, akik helyiek voltak, nem értettem, hogy miért dolgoznak épp itt, arra gondoltam, mennyire reménytelen lehet az életük. Saskia, a nagy, csúnya főnökasszony, átgurult a helyiségen, és rám kiabált, hogy gyorsabban. Szünetben nem is ettem, csak a többieket figyeltem, és csodáltam, hogy nem undorodnak ettől a helytől. Az egésztől. Visszamentem még néhányszor, kezdtem belejönni a munkába, még meg is dicsértek, de egyszer mégis úgy ültem fel a biciklire, hogy tudtam, soha többé nem fogom látni ezeket az embereket. Kedvesek voltak, a fizetés is nagyon jó volt, de nem bírtam. Szégyelltem a barátaim előtt, akik már rég túlestek ezen a tipikus első horrormelón. Dolgoztam aztán máshol is: zöldséget, gyümölcsöt pucoltam, gyümölcssalátát készítettem egy lánnyal, aki Kolozsváron végzett építészmérnöki alapképzésen, és eltervezte, hogy ha megtanulja a nyelvet, majd itt fog elhelyezkedni.

A munkáltatókat egyáltalán nem érdekelte az, hogy én ki vagyok, hogy én a nagyváradi PKE-n végeztem magyar-angol szakon. A nagyváradi PKE nekik nem jelentett semmit. Soha életemben senki nem bánt velem úgy, mint ők. Nem voltak agresszívek, inkább az esett rosszul, hogy levegőnek néztek. Mintha csak két, soha nem elég gyors kéz és láb lennék.

Egy barátnőm mesélte, hogy az egyik első horrormelója az volt, hogy a penészt kellett levagdossa a gyömbérdarabokról egy pincében bolgárok, lengyelek, románok között. Most már jobb helyen dolgozik, sok más szempontból is jobbra fordultak a dolgai, egészségesebben él, nemsokára külön albérletbe költözik. Arra kértem, hogy ha lehet, ne utálja azért Nagyváradot, ahonnan elment, mert itt is lehet boldogan élni, mire azt mondta: „itt, az első hónapokban legalábbis, nincs boldogság, csak pénz”.

Találkoztam olyan családokkal, akik hosszú évek óta dolgoztak kint, itthon pedig épült közben a ház, de a gyerekük, aki külföldön született, már tízéves is elmúlt. Kétlem, hogyha eljön az idő, hazajönne a szüleivel, akiknek közben csak úgy teltek fiatal éveik munkával és otthon való üldögéléssel. Majd idős korukra hazaköltöznek a szép nagy házba, gyerek nélkül, és nézhetik a falakat. Meg egymást. Kiestek az itthoni ritmusból, a külföldibe pedig bele sem másztak, mert nem érdekelte őket az a világ, ahogyan az a világ sem sokat törődött velük.

(tovább…)