Június a ballagások ideje. Ilyenkor talán sok fiatalban és örökifjúban is felmerül a kérdés: hol folytassa tovább az életét? Menjen külföldre szerencsét próbálni? Hiszen még mindig külföldromantikában élünk. Van, akinek bejön: legalábbis a csodaautós és telehűtős képek ezt tükrözik. Ha nem megyünk, akkor miért maradjunk? Itthon úgy tűnik, sok minden rosszul megy, nem lehet érvényesülni – halljuk egyre többször, milyen rossz, korrupt a rendszer. Az összes. Akkor mégis miért maradjunk? Vagy miért jöjjünk haza?
(Pikó Stefánia)
Hajnalok hajnalán ébredtem, én, aki egyébként nyolckor is nehezen ébred. Korábban keltem, mint az apukám, akit mindig csodáltam az erejéért. Biciklivel mentem, még sötét volt a csendes utcákon. Egy adott pillanatban arra eszméltem, hogy az út közepén karikázok, egy autó pedig teljesen átment az út másik oldalára, hogy kikerüljön. Milyen rendesek itt az emberek, nem dudált le, nem kiabált, gondoltam. Mirelit-ételeket készítettünk elő egy kis üzemben, szünetig nem ülhettem le, nem ihattam, nem láttam ki, és nem láttam, hány óra, persze telefon sem lehetett nálam. Csúnya overallban voltunk, hideg volt, fájt a hátam, néha rátámaszkodtam az asztalra, de a folyton vizes fém túl hideg volt. Láttam fiatal lányokat, akik helyiek voltak, nem értettem, hogy miért dolgoznak épp itt, arra gondoltam, mennyire reménytelen lehet az életük. Saskia, a nagy, csúnya főnökasszony, átgurult a helyiségen, és rám kiabált, hogy gyorsabban. Szünetben nem is ettem, csak a többieket figyeltem, és csodáltam, hogy nem undorodnak ettől a helytől. Az egésztől. Visszamentem még néhányszor, kezdtem belejönni a munkába, még meg is dicsértek, de egyszer mégis úgy ültem fel a biciklire, hogy tudtam, soha többé nem fogom látni ezeket az embereket. Kedvesek voltak, a fizetés is nagyon jó volt, de nem bírtam. Szégyelltem a barátaim előtt, akik már rég túlestek ezen a tipikus első horrormelón. Dolgoztam aztán máshol is: zöldséget, gyümölcsöt pucoltam, gyümölcssalátát készítettem egy lánnyal, aki Kolozsváron végzett építészmérnöki alapképzésen, és eltervezte, hogy ha megtanulja a nyelvet, majd itt fog elhelyezkedni.
A munkáltatókat egyáltalán nem érdekelte az, hogy én ki vagyok, hogy én a nagyváradi PKE-n végeztem magyar-angol szakon. A nagyváradi PKE nekik nem jelentett semmit. Soha életemben senki nem bánt velem úgy, mint ők. Nem voltak agresszívek, inkább az esett rosszul, hogy levegőnek néztek. Mintha csak két, soha nem elég gyors kéz és láb lennék.
Egy barátnőm mesélte, hogy az egyik első horrormelója az volt, hogy a penészt kellett levagdossa a gyömbérdarabokról egy pincében bolgárok, lengyelek, románok között. Most már jobb helyen dolgozik, sok más szempontból is jobbra fordultak a dolgai, egészségesebben él, nemsokára külön albérletbe költözik. Arra kértem, hogy ha lehet, ne utálja azért Nagyváradot, ahonnan elment, mert itt is lehet boldogan élni, mire azt mondta: „itt, az első hónapokban legalábbis, nincs boldogság, csak pénz”.
Találkoztam olyan családokkal, akik hosszú évek óta dolgoztak kint, itthon pedig épült közben a ház, de a gyerekük, aki külföldön született, már tízéves is elmúlt. Kétlem, hogyha eljön az idő, hazajönne a szüleivel, akiknek közben csak úgy teltek fiatal éveik munkával és otthon való üldögéléssel. Majd idős korukra hazaköltöznek a szép nagy házba, gyerek nélkül, és nézhetik a falakat. Meg egymást. Kiestek az itthoni ritmusból, a külföldibe pedig bele sem másztak, mert nem érdekelte őket az a világ, ahogyan az a világ sem sokat törődött velük.
Rövid időn belül hazajöttem, mert itt jelentett valamit, nem is keveset, az, hogy én egyetemet végeztem, hogy értelmes ember vagyok, akiben van „potenciál”. Itthon gondoltak rám, arra, lehet, hogy jó újságíró lennék. Itthon ismernek, és tudták, hogy rám bízhatnak sokkal komolyabb dolgokat is, mint a zöldségpucolás. Hazajöttem, akkor is, ha itthon nem 13 euró az órabérem. A pénznél viszont sokkal értékesebb dolgokat kaptam. A közösségem hasznos tagja vagyok, sokakhoz eljut, amit mondani szeretnék, megmutathatom másoknak, mik azok a témák, amik engem érdekelnek, és az emberek kíváncsiak is rám. Persze, nem mindenki, de tudom, hogy sokkal többen figyelnek, és még sokkal több ember figyelmét nyerhetem itthon meg, mint bárhol máshol. Ráadásul a szerelem is rámtalált. És korán kelni sem kell. Szeretek itt lenni, akkor is, ha néha kiábrándító eseményekkel találom szemben magam. Persze, van, akinek a külföld valóban bejön. Ez csak az én történetem.
(Magyari Sára)
Az elvágyódás – az innen el magatartása pár évszázada velünk van. Talán a romantikában jelenik meg először, aztán egyre nagyobb méreteket ölt. Ma kissé divat is lett – elmenni. Csak innen el! És egyre nagyobb divat hazajönni is. Mindig voltak és lesznek olyanok, akik külföldön remélik az önmegvalósítást, a kolbászos kerítést, az igazságos társadalom működését – bármit, amit itthon nem lelnek. Aztán külföldön vagy meglelik, vagy nem; és ezt vagy bevallják, vagy nem.
Én magam is ifjú titánként elindultam szerencsét próbálni. Bár nem akartam külföldön letelepedni, arra mindenképpen kíváncsi voltam, hogyan boldogulok odaát. Boldogultam. Jól kerestem, világot láttam – a világ is jól megnézett magának, s látta, nem vagyok odavaló. Így hazajöttem – és ezt a döntésemet egyelőre nem bántam meg. Itthon sem féltem a munkától, volt, van mit tenni bőven. A céljaimat: önmegvalósítást, kolbászos kerítést és igazságos társadalmat – megtaláltam. Elismerem, egészen biztosan mást értek a három kifejezés alatt. És ettől függetlenül néha elvágyódom. Nagyon messzire, ismeretlenbe, főleg olyan vidékre, ahol nyomor van vagy háború. Igazából Afrikába és Szíriába vágyom! De van egy olyan sejtésem, hogy igen hamar onnan is elvágyódnék.
Fiatalokkal dolgozva minden évben elmondja egy-kettő, hogy ő elmenne, mert itthon nincsenek lehetőségek, meg kevés a pénz, és a helyiek magatartása… És el is mennek. Van, aki megtalálja, amit keresett, és van, aki nem.
Közben eszembe jutnak azok a kutatások, ahol az ország nagyvárosaiban interjúztunk olyan emberek körében, akik külföldre mentek, munkát vállaltak és végül mégis hazajöttek. Olyasmit kérdeztünk tőlük, hogy miért jöttek haza, milyen volt kint élni, dolgozni, mit tanultak meg az ottani létből. És a mai napig fülembe cseng az egyik idősebb nő szava: ha itthon csak fele annyit dolgoznánk, és csak felére lennénk olyan pontosak, mint odakint, már rég a leggazdagabb ország lennénk. Mit mondhatnék erre?!
Eszembe jut szeretett professzorom, aki néhány éve írta, mondta: Európa cselédpiacára képezzük a fiataljainkat. Ebben benne van az agyelszívás és a méltatlan munka bevállalása, de benne van a kishitűség és a másik, főleg a Nyugat istenítése is. És pár éven belül benne lesz a lebegők gyökértelensége is. Nem tudok statisztikákra hivatkozni, csak a személyes ismerőseimmel példálózhatok: jó esetben hazajönnek, mert magyar szakos diplomával muffint sütni Londonban pár hónapig buli, de aztán már gáz. Epret szedni Spanyolországban kifizetődő, csak hát az a sok beadandó így kárba vész. Végtelenül klassz két-háromnaponta másik kontinensen lenni, mítingelni a legújabb szoftverekről, hárdverekről, bár közben a negyedik barátnő is lelécelt a másik sráccal, s kezd derengeni, talán nem mindig a csajokkal van a gond. Persze, ott van az az ismerős is, akinek bejött külföld: csodaautója van, néha felvillantja a nyaralós képeket, a márkás ruhákat. Igazából örülök neki, hogy ott becsületes munkából jól megél, és még az itthon maradt szüleit is tudja segíteni.
Számos sikertörténet jut eszembe a sok szomorú mellett. Bár az is eszembe jut, hogy ha megjelenik a honvágy, akkor nagyon nehéz lesz minden. És a honvágy egy nagyon furcsa valami! Néha egy illat vagy annak a hiánya. Egy íz vagy az utána való sóvárgás. Az aradi hársfák és a Maros júliusi szaga! Az újszentesi tökfőzelék sok kaporral! A konyhában terjengő langyos ecetszag uborka eltevésekor, amely örökre az otthon illata lesz. Vagy egy 2000 dolláros menyasszonyi cipő története, mely egyszercsak eszébe juttatja az embernek, hogy haza akar menni. És haza is jön: a józsefvárosi piacra, ahol a mamókáktól csokorral vesszük a petrezselymet, mert ilyen Amerikában nincs.
Két éve indítottam a Maradj itthon! nyári műhelyt. Fiataloknak mutattuk meg egy héten keresztül, miért érdemes itthon maradni. Életmodelleken keresztül motiváltunk: hogyan lehet itthon, néha a semmiből jó dolgokat teremteni. Csak úgy egyszerűen megmutattuk, hogyan lehet a vállalkozói magatartás fejlesztésével kicsit jobbá tenni a környezetünket, kitalálni, de főleg megtalálni önmagunkat és a helyünket ebben a világban.
Ma még így járvány idején is, eldönthetjük, hogy megyünk-e vagy maradunk. Van választási lehetőség. Ha maradunk, csak a végén derül ki, érdemes volt-e. Ha megyünk, talán hamarabb, de a hársfák nem viccelnek! Minden nyárelőn olyan erősen érzik esténként az illatuk, hogy még a tengeren túl is belefájdul az ember szíve, és hazaálmodja magát a nagyposta előtti sugárútra.
Pikó Stefánia, 1996., Nagyvárad, a Bihari Napló újságírója, a Partiumi Keresztény Egyetem Fordító-tolmács mesterképzésen hallgató.
