Címke: Lovassy Cseh Tamás

február 17, 2022 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A magam színházára az elengedés színházaként tekintek 

Lovassy Cseh Tamás drámaíróval Biró Árpád Levente beszélgetett

Elvégezted a kolozsvári teatrológiát, írtál színházkritikákat, dolgoztál dramaturgként és kipróbáltad magad rendezőként is, független társulatoknál és kőszínházaknál egyaránt. Nem ragadtál le egyetlen területnél sem, és nem is kötötted magad egyetlen helyhez, színházhoz, társulathoz (még akkor sem, ha egyes társulatoknál többször is előfordultál). Sőt, a színház mellett mindig is volt „polgári” foglalkozásod. Mivel régóta ismerjük egymást, azt hiszem, mondhatok olyat, hogy mindig is irigyeltem benned azt a fajta szabadságot, ami a színházhoz való viszonyodat jellemzi. Ez tudatos döntés volt részedről, vagy menet közben alakult így?

Szeretem tudatosságnak hazudni, bár sokáig nem volt ennyire kiszámított a színházhoz való viszonyom. A kolozsvári teatrológia egy véletlen eredménye volt. Véletlenül – egy évvel a felvételim előtt – hallottam a marosvásárhelyi színház és a művészeti egyetem közös drámapályázatáról, véletlenül eszembe jutott két nappal a határidő előtt, és ugyancsak véletlenül írtam valamiféle pályaművet, amivel aztán véletlenül megnyertem az első helyet. Innen jött az ötlet, hogy talán színházzal is foglalkozhatnék. De ahogy akkor, úgy most is azt gondolom, nekem elsősorban nem a színházzal van dolgom, hanem saját magammal. Pontosabban: a saját magam közlendőjével. Én nem vagyok érdekes és fontos: az legyen fontos, ha valóban érdemes rá, amit mondok vagy kérdezek. A színházra, mint eszközre tekintek: a közlés egyik, de nem egyetlen eszközére. Az, hogy több területen (kritika, dramaturgia, rendezés) is kipróbáltam magam, elsősorban az útkeresés, másodsorban a vakmerő nagyképűségem és becsvágyam eredménye. Lássuk be, egyik sem vagyok. Ahogy az egyetem, mellyel diákként szerződéses viszonyban álltam, egyetlen pillanatig sem volt hajlandó eldönteni, mihez kezd a képzésemmel, s meghagyott színháztudósnak, bármit is jelentsen ez, úgy én magam sem döntöttem el sokáig, hogy hol az én helyem az úgynevezett erdélyi és/vagy magyar színházi közegben. Kritikus azért nem vagyok – és ez már biztos –, mert végtelenül unok kritikát írni. Dramaturg azért nem vagyok, mert sokkal nagyobb a kontrol iránti vágyam, mintsem egy rendezővel harmóniában együtt tudjak dolgozni. Rendező pedig azért nem vagyok, mert – színházi értelemben – nem vagyok csapatjátékos. Imádom a színészeket, lenyűgöznek, de tekintettel arra, hogy én mindeddig csak saját szöveggel dolgoztam – egyedül ez a forma érdekel –, mély szorongással is eltölt a jelenlétük. Más szóval: zavarnak abban, hogy a saját magam által létrehozott struktúráról, szövegről, problémakörről és történetről gondolkodjak. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább akartam rendező lenni, mint rendezni. Sokkal jobban érdekelt a színházi élet, s azon belül az én pozícióm, mint maga a színház. Arcoskodás, kivagyiság, becsvágy jellemezte működésem az erdmagyar színházi térben, mígnem, mint a Mátrixban, arra kellett rájönnöm, hogy nincs kanál, vagyis: nincs az az erdmagyar színházi tér, amelyben én „az a bizonyos” rendező lehetnék. Túl sok erőt fektettem abba, hogy valakinek látszódjak, s túl keveset abba, hogy valóban elmélyülten dolgozzak (megjegyzem: az egyetemi évek sem tanítottak meg arra, hogyan kell egyáltalán dolgozni), ráadásul úgy és olyan formában, ahogy azt én szeretném. Hosszú idő volt, míg rájöttem: egyetlen dolog érdekel, az pedig az írás. Szóval, ha manapság kérdezik, mi az én és a színház viszonya, akkor azt mondom, szövegeket írok, melyek olykor színházi formát kívánnak. Soha, egy pillanatig sem merült fel, hogy a színházi struktúra részévé váljak, hogy attól tegyem függővő a megélhetésem. Nincs túl jó véleményem a struktúráról, de nem ítélem el azt, aki abban látja az érvényesülési lehetőségét. Engem egyetlen dolog érdekel: érvényes kérdéseket megfogalmazni saját magam és közegem múltjáról, jelenéről, jövőjéről. 

Milyen áldozattal jár ez a szabadság? Nem hiányzik a színház akkor, amikor éppen nem foglalkozol vele? 

Nem tudok semmiféle áldozatról beszámolni. Kizárólag akkor csinálok színházat, amikor közlendőm vagy kérdésem van. Ez luxus, tudom. És mindeddig, amikor közlendőm vagy kérdésem volt, és úgy éreztem, hogy az már a nyilvánosságra tartozik, akkor színházat is csináltam. Lehet isteni közbenjárásnak nevezni, hogy mindig meg is találtam ehhez a lehetőséget. Egy biztos: amikor éppen nem foglalkoztam színházzal, az azért volt, mert nem akartam színházzal foglalkozni. Ez nagyképűen hangozhat, de meggyőződésem, ha van valódi közlendő, ha van valóságos tartalom, ha van hozzá adott érték, az megtalálja az utat, mely a megvalósulás, a színpadra kerülés irányába vezet. Bízom benne, hogy soha nem szorulok a megélhetési színházcsinálásra, helyette inkább az életem más területein kötök kompromisszumokat a megélhetésért cserébe, de az alkotás területén erre képtelen lennék. Azt csak szabadon és magammal szemben a lehető legkönyörtelenebbül tudom csinálni.

(tovább…)
január 9, 2022 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hullamérgezés

„Az Igazságot vagy az én igazságomat? Az én igazságomat.
És ha az nem Igazság? Akkor tévedést, de az enyémet.”
(Kertész Imre: Gályanapló)

„ISZMÉNÉ: Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?”
(Szophoklész: Antigoné)

Thébában nem képezte vita tárgyát, hogy az Alvilághoz való jog a temetetteké. Míg Eteoklészt „az alvilágiak közt várja tisztelet”, addig a veszett ügyért életével fizető Polüneikész elhantolását királyi parancs tiltja. S mióta Kreón kiadta végzetes tilalmát, azóta halljuk újra és újra visszhangozni Antigoné panaszát. Nem kérdés, hogy a sorpárbajok zajában mely hangot érezzük magunkénak inkább: a Kreónét vagy az Antigonéét. 

A halottat holtában is tisztelni kell, sőt, csak akkor illeti igazán tisztelet. A halál állapota elsősorban nem sajnálat után kiált. A halott sajnálata, önmagunk sajnálata. A halált, mint az önmagában létező halált tisztelet illeti, ahogy az életet, mint az önmagában létező életét is. Antigoné pontosan tudja az istenek parancsát, tudja az íratlan szabályokat, s e tudomány birtokában száll szembe a királyi paranccsal. Mielőtt azonban testvérének utat engedne a békés Alvilágba, elkerülhetetlenül szembesülnie kell a szörnyű valósággal, melyet elfogadni, sőt, kimondani is kénytelen: Polüneikész halott. Nem tudjuk, hogy történik ez. Fölé hajol? Megérinti az Eteoklész ütötte végzetes sebet? A halott bőr hidegét saját bőrén érzi? A férfiajak halott kékjét pillantja meg? Egy biztos: megbizonyosodik a halálról, kimondja a keserű tényt, majd cselekszik. Mert a holtakat el kell temetni. Az élők adósságát törleszti a holtakkal szemben, hisz ennyivel minden élő tartozik minden egykor élt ma már élettelennek: kihirdeti a halál tényét, s megadja a végtisztességet, hogy az élet, ezután a mindig szokatlan, pillanatnyi kényszerszünet után – mély lélegzet, friss lendület – folytatódni tudjon. 

Albrecht von Haller a 18. század fiaként, Bern szülötteként és a modern kísérleti fiziológia megalapítójaként felismerte: ha tetemekből készített vizes kivonatot állatokba fecskendez, azok csakhamar belepusztulnak a mérgezésbe. Ma már tudjuk, hullaméreg nem létezik, de a halottak mégis mérgezők. A titok a lebomlás során keletkező lúgos hatású anyagokban, mérgekben és toxinokban keresendő. Kevesen tudják ugyanakkor, hogy ezek a mérgek csak akkor hatnak, ha nagy mennyiségben elfogyasztjuk őket. Testnyílásokon, sebeken keresztül az emberi szervezetbe szivárogva nem okoznak végzetes mérgezést. Fogyasztani kell a holt anyagból, hogy magunk is holt anyaggá váljunk.  

Nem tudni, az intézményesült erdélyi magyar színjátszás mikor került a klinikai halál állapotába, vagy mikor lett a Brook-i értelemben vett „holt színház” állatorvosi lova. Egyet tudunk: tetemét fogyasztva a hullamérgezés kockázatát vállaljuk. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott. Mernénk-e eltemetni őt – kérdezhetjük Iszméné szavaival, de kérdésfelvetésünk sokkalta inkább így helyénvaló: mernénk-e egyáltalán megállapítani a halál tényét, mernénk-e felfejteni a halál okát? 

Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott, s az időről-időre felvillanó üdítő életkísérletek és tehetséges megnyilvánulások csak erősítik a szabályt, midőn a halott színház rengetegében kínálnak pillanatnyi, ám rendszerint hamisnak bizonyuló reményt. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott, s itt elsősorban a rendszerről, nem azt alkotókról beszélek. Mert a rendszer – a maga toxikus hagyományaival – önálló életre kelt: nincs arca, de vannak tettei. Érdemei nem őt illetik, hanem a keretei közt fogva tartott százakat. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás horizontján itt-ott felsejlő siker nem a struktúráé, a struktúra (miként más kontextusban a kapitalizmus) csak betölti a horizontot, hogy arc nélkül, egy konkrét agresszor megnevezése nélkül határozza meg végzetesen színházi kultúránkat. Nem az erdélyi magyar színházi alkotó halott. A struktúra halott, s halálra ítéli alkotóját, s a kultúrát, mely körbe fonja. Mi pedig gyávaságból, vagy mert egzisztenciák függnek tőle, vagy mert önnön magyarságunk megkérdőjelezését kockáztatjuk, ha intézményrendszerünk önmagában lévő értékét vitatjuk, estéről-estére újabb darabot kanyarintunk le a holt anyagból, hogy azt jóízűen vagy ímmel-ámmal elfogyasszuk.

Az elnyomás éveiben a színház egyszerre valós és illuzórikus szabadságot jelentett. Vannak, akik erre még emlékeznek. Ők őrzik az erdélyi magyar színjátszás utolsó nagy pillanatának emlékképeit. Ám a diktatúra díszletei leomlottak, maguk alá temetve az intézményesült erdélyi magyar színjátszást, mely elveszítve kapcsolatát közösségével, halott anyaggá, nemzetpolitikai szükségszerűséggé, az identitásmegőrzés eszközévé vált – az identitás újra definiálásának eszköze helyett. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás a kultúra „fagyott állapotába” került, s nem része többé annak a kornak, melyben nézői kemény munkával fenntartják. (Mert ne feledjük: a színházért nem a méltánytalanul alacsony jegyárakkal fizetünk, hanem befizetett adólejeinkkel, melyek egy súlyosan pazarló struktúra fenntartásának érdekében tűnnek el a bürokrácia korrupt labirintusában. Hogy miért? Mert az intézményesült erdélyi magyar színjátszás önmagában érték – gondolják sokan.) 

Hányszor éreztük már egy-egy színházi estén, hogy amit látunk, csak silány illusztrációja egy elképzelt világnak? Hányszor untuk azt, ami szerencsésebb történelmi korokban vitára kellett volna sarkaljon bennünket? Hányszor mondtuk ki a „Milyen volt?” kérdésre felelve, hogy „Nézhető.” vagy „Egynek elment.”. Mára teljességgel sikerült interiorizálnunk a gondolatot, miszerint a színházi előadás nem kell szükségszerűen felkavarjon, lemondtunk a katarzis igényéről is, megelégszünk azzal, ha nyomokban szórakoztat, ha nem bánt nagyon, ha valamilyen, ha egyszer nézhető. E toxikus megelégedés miatt mi, nézők, nem vagyunk okolhatók. Ezek a hullamérgezés egyértelmű tünetei. 

A színház elsődleges eszköze a jelenvaló pillanat. (Brook épp ezért nevezi önromboló művészeti formának.) A mi színházi struktúránk azonban mindegyre elszakad jelenétől, (félelemből vagy tehetségtelenségből) lemond a körülötte egyre nagyobb robajjal zajló világ elemzéséről, kiszorítja a párbeszédből nézőjét, csodálatot és halk befogadást követel, legtöbbször halott szerzők halott szövegtestét mozgatja estéről-estére, s hogy ezt megteheti, annak az ellenállás teljes hiánya az oka. Ha a színház tükröt tart önnön jelenének, akkor kijelenthetjük: olyan a színházi kultúránk, mint amilyen kultúrát az tükrözni képes. Ellenállás nélküli, feltűnést és vitát kerülő, az őszinte kérdezés és szembenézés radikális gesztusától tartózkodó kultúrát tükröz erdélyi magyar színházi struktúránk, s mert ezt tükrözi, ugyanezt szórja vissza ránk – végtelenítve a hullamérgezés folyamatát. Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

Színházba járni vidékeinken elsősorban társadalmi, nem pedig kulturális tett, s mert a színházi előadás csak a legritkább esetben zavarja meg a köz nyugalmát, képes betölteni társadalmi funkcióját, melynek köszönhetően széleskörű támogatottságnak, elismerésnek örvend. De ne vitassuk el: az együtt töltött idő, a találkozás öröme fontos, miként örömmel töltheti el nézőjét egy jó alakítás, egy tehetségesebb megszólalás. Továbbá (rövid távon, nem számolva a hosszútávú következményekkel: a hullamérgezéssel) még mindig a legkisebb rossz egy közepesen jó Csehov vagy Shakespeare-előadást megtekinteni. Amikor ez történik, a struktúra történik meg velünk, és rajtunk ez az új típusú kulturális jelenség teljesedik ki, melyet nevezzünk ezentúl így: közszolgálati színműjátszás. 

Félreértés ne essék: a köz szolgálata fontos feladat, de legalább ennyire fontos különválasztanunk a holt anyagot az élőtől, a kockázatot nem vállaló közszolgálati színműjátszást a szabad és kockázatot vállaló színművészettől. Ha e különbségtételre képesek vagyunk, nagy lépést tettünk a tisztánlátás irányába. A halott struktúra nem vállal kockázatot, noha – az állami dotáció révén – az egyetlen fórum, melynek valódi lehetősége lenne rá. A mi színházi struktúránk szolgál, s e szolgálatban elveszti minden méltóságát. A struktúrába beilleszkedő – a közszolgálatiság szellemében – rendre megköthetetlen kompromisszumokra kényszerül. A struktúra rendszerint felfalja, megnyomorítja vagy kiégeti a vele szövetségre lépőt. A mi struktúránkban dolgozni kényszerült alkotó közszolgálati alkotóvá válik, s ezért őt nem megvetés, nem sajnálat illeti, hanem nyitottság a vele való, struktúrán kívüli munkára. Mert a struktúrán belül létező alkotó lehet nagy művész, pillanatnyi alkotása lehet szabad és kiváló, mégis mindannyiójukat összekötni a fokozott munkavágyból adódó extrém kompromisszumkészség, s legyen bármilyen kimagasló pillanatnyi alkotása, azt az egybefüggő struktúra egységes színvonala hatja át és gyilkos kontextusba helyezi: eltűnik az intézményesült erdélyi magyar színjátszás egyforma arctalanságában. 

A megöröklött intézményi hálót cél, módszer és iskola hiányában halálra ítéltük, s abszurd módon e halált hazudjuk életnek, s ezt a hazug életet (létet) tartjuk önmagában való értéknek. A megoldás? Adjuk vissza erdélyi magyar színházainkat a valóságnak, legyen a jelen, legyen a vita és legyen az ellentétes vélemények terepe! Váljanak nyitottá intézményeink, s mindenki alkossa meg a maga Genti Manifesztumát! Vegyük komolyan saját kultúránkat, ne mutassunk engedékenységet a minőséget tekintve, ne az úgynevezett megmaradás szolgálólányai legyenek intézményeink, hanem a szabad gondolat műhelyei, melyeket folyamatos, megalapozott kritikával látogassunk. Legyünk könyörtelenek művészeti intézményeinkkel, mert ha nem tesszük, ők válnak könyörtelenné – kárunkra. 

Talán még értjük, nem csak halljuk Antigonét. Talán még nem késő, hogy a közszolgálati színműjátszást felváltsa az „élő színház”. Talán még van annyi időnk, hogy megállapítsuk a struktúra halálának tényét és elföldeljük a holtakat, hogy ezzel újrakezdjük a visszanyert életet. Ha nem tesszük, a hullamérgezés visszafordíthatatlan következményeivel kell számolnunk: egy zsúfolásig telt színházterem kényelmes érdektelenségében ér utol a végzet.