Az időnként rám zúdított, illetéktelenül és számonkérően feltett mi-leszel-ha-nagy-leszel kérdés minden alkalommal mélyen felháborított. Azt kellett volna dacosan válaszolnom, amit a fiúk szoktak: mozdonyvezető, hogy ezzel rápirítsak a felnőttekre és szembesítsem őket a közhelyeikkel. Csakhogy akkor még nem ismertem a közhely szót, sem a fogalmat, továbbá nem akartam fiú, következésképpen mozdonyvezető se lenni.

Arról lehetett volna szó, hogy Némó kapitány legyek, mármint majd, ha nagy leszek. Ám ez az én szenvedéllyel őrzött, édes titkom maradt, eszem ágában sem volt kitenni magam a kínos jelenetnek, amelynek során fölényes és megbocsátó mosollyal elmagyarázzák nekem, hogy bizony, ha nem tudnám, lány vagyok, és a lányok az otthon melegét őrzik, főznek, mosnak, takarítanak, frissensült vacsorát tesznek a hites uruk elé, nem pedig beláthatatlan kalandokba bonyolódnak földön, vízen, levegőben. Méghogy Némó kapitány!

Fontoskodó felnőttek nélkül is pontosan tudtam, hogy lány vagyok, és azt is, hogy ettől még bármilyen nemű, életkorú és foglalkozású embernek a lelkébe és a kalandjaiba beleélhetem magam. Mély és őszinte átéléssel. Ekkor már, kezdő könyvolvasó és edzett képnézegető koromban, túljutottam az elefánt korszakon, és ha a szavannán lomhaságuk ellenére is könnyedén nyargaló elefántok között otthonosan trappoltam, akkor nekem egy tengeralattjáró vagy egy rejtelmes sziget nem jelenthetett akadályt, nem is szólva egy holdbéli utazásról. Tudtam, hogy kalandos életem lesz, és ehhez nem kell, talán nem is lehet megjelölnöm egy pontos, csupán egy főnévvel meghatározható foglalkozást.