MEGOSZTOM

Hajnali átjárók

Kaszárnyák udvarán ébresztők
szava zengett és minden utcaláng
reggeli szélbe lengett.   Ez az óra,
mikor vad álom- s lázcsapat  
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
– Charles Baudelaire: Reggeli szürkület1

A hajnal harsányan érkezett és gyorsan, gyorsabban a kelleténél, s ha álmodott, nem emlékezett semmire. Az a nyamvadt ébresztősziréna… háromóránként belehasít az őrszoba hálójának nyugalmába, és indulót fúj a soron következő őrszolgálat alakulatának. 

A falióra 4:48-at mutat, és sosem késik! A cserépkályhában még pislákol a tűz. A kis csapat álmosan és kedvtelenül kászálódik kifelé a szúrós pokrócokkal kitömött ágyakból. Látszik, semmi kedvük az egészhez. Kalóz a fejét vakarja. Nehezen tér magához. Negyedik hónapja, egészen pontosan kilencvennyolc napja és tizenkét órája, hogy besorozták. Még mindig nem tette túl magát a tényen, azon a csüggedt érzésen, hogy elbukta azt a jó kis képzést a Veronai Egyetem grafika szakán… csak heccből jelentkezett, és valami csoda folytán elfogadták a pályázatát, mire azonban kézhez kapta a tanszéki igazolást, besorozták, kopasz lett mire kettőt pislogott. Itália egy darabig még ábránd marad… Ráadásul azóta elvonási tünetei vannak, és nem is a pia, sokkal inkább a fű lesz itt a ludas! Tünetei bizarr álmok formájában törnek rá, még ilyenkor is, ezeken a háromórás szeletekre bomló éjszakákon az őrség idején, színes, kétes, kérdőjeles, nem kifejezetten szalonképes álmok, melyek üzeneteit – amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy ezek a furcsa megszállottságok (amelyek elkerülhetetlenül kiutat találnának a valóságba) valamiféle jelentéssel bírnak – Kalóznak nem sikerült megfejtenie.

Székek, asztalra kipakolt lőszeres ládák, fapadok és tábori ágyak zörömbölésétől kísérve készülődik a háromfős csapat. Fegyverellenőrzés: az AK47 a sztenderd katonai felszerelés része. Mindenki tíz töltényt kap a tárba, ami tíz különálló aláírást jelent a katonai őrség naplójában. Körmölik is buzgón a monogrammá egyszerűsödött autogramjaikat, rubrika nem maradhat szignó nélkül! Az előző széria csipetcsapata most fejezte be az őrség utáni virrasztást, már birtokba is vették az előmelegített ágyakat, bebújtak az izzadtságtól elnehezült pokrócok alá, és nem kétség, pillanatokon belül aludni fognak; a luxus órái ezek, és nagyon-nagyon gyorsan telnek. 

A folyamatos őrségben töltött idő rekordját jelenleg nyolc napnál jegyzik. A kialvatlanság és a velejáró furcsa jelenségek előbb ködként telepednek az emberre, furcsa lebegés lesz úrrá rajta, úgy érzi, a föld felett jár, csak félig van magánál; mikor aztán eljön a negyedik nap, kezdődnek a hallucinációk, és a nyolcadik napon erősebben ütnek, mint egy rosszul elsült LSD-trip. Kalóznak ez az ötödik napja.

A szolgálatos altiszt állva figyeli a készülődést. Fiatal, szerződéses arc, nem az a csesztetős típus, de azért ragaszkodik a formaságokhoz, ami nem rossz tulajdonság, ha az ember éles töltényekkel játszik. Amikor aztán jönnie kell, a parancs tisztán hasít át a termen, az álmatlanságon, a fegyvercsörömpölésen; bakancsok nyiszognak a szőnyegtelen cementpadlón, a folyosókon, trappolnak kifelé az ajtón át az udvarra. Hideg, magaslati levegő csap a fáradt arcokba: csak a szokásos hajnali maflás a jégszakállas Március-apótól, egy újabb attak a hatodik érzékre, ami, nos, nem igazán enyhít a szolgálati letargia általános neurózisán. A lépcsőt frissen takarították. A nyírfaseprű vékony barázdái jól kivehetőek a cementen, de a bevezető út nagy részét még hó borítja (a készenlétisek majd tesznek róla, hogy ne így legyen, csak előbb hadd szívjanak magukba egy kis meleget az őrszobán). A négyfős csapat a porta irányába tart, a főbejárat felé, libasorban haladnak egymás lábnyomában… A hőmérséklet -2 fokot jelzett az egység higanyhőmérőjén, de ezt egyikük sem látta. Érzésre klappol a mérés.

A kaszárnyát körbejárni nagyjából 12 perc. A szolgálatos altiszt felelősége, hogy ez időn belül lezongorázza az őrségváltást. A protokoll egyszerű: az új csapattal körbejárni a kaszárnyát, levezényelni a felszólítást az őrtornyoknál (válaszolni az „Állj! Ki vagy?-ra és a többire), megejteni a cserét, majd a leváltott csapatot visszakísérni az őrszobára. Az egységet három stratégiai ponton védik huszonnégyórás szolgálatban (elbírna ötöt is, csak hát hiányzik a létszám). Az első állás a főbejárat és a főépületet közti placc: A korzó. Mászkálós poszt, nem a leglazább (szem előtt van az ember, kizárt a szundi), viszont közelében a hálókörlet melege, még akkor is, ha csak illúzió az egész. Apropó szundi: szigorúan büntetett, lebukni nem ildomos, de három-négy nap után ember legyen a talpán, aki kibírja szemhunyás nélkül. A szolgálatos rádiós többnyire résen van, ő közülünk való, tudja mi a helyzet, meg persze neki is falaznak; ha ellenőrzés van, igyekszik leadni a drótot. A második állás a lőtér mögötti őrtorony: Az ezeregyéjszaka – a legkedveltebb bodega a fülesbaglyoknál. Az erdő szélén áll, távol a bázistól meg a parancsnokságtól. Kalóz itt horgonyzik le, miután leváltja a társát, aki fáradtan, összefagyva battyog le a toronyból. Egy pacsira még éppen futja. A harmadik őrtorony – A bástya – a lőszerraktár szomszédságában van, bő két-háromszáz méterrel odébb. A többiek arrafelé tartanak.

Kalóz már fenn is van a toronyban; fegyvere a jobb vállán pihen. Nézi a távolodó csapatot… Amint eltűnnek az erdő mélyén, cigarettára gyújt. Szabályzatilag ez is tiltva van, de senki sem tartja be, ő meg magasról tesz az egészre, ami tulajdonképpen ugyanaz. Egy szál cigit elszívni koppra 10 perc – egy majdnem tökéletes metronóm, ha várakozik az ember. A cigarettafüst sűrű ködként telepedik a bódé köré, ott gomolyog csendben, mint egy sarkvidéki látomás… Az első óra telik a leggyorsabban. Ilyenkor a hideg még nem járta át teljesen a szerelést: a kabátot, az usánkát, az otthoni pulcsit meg az alsógatyát, még nem fagytak össze teljesen a lábujjak… Ezek a kora tavaszi hajnalok a hegyen az átkozott mínuszaikkal, hogy a franc essen beléjük, nincs bennük semmi irgalom, sem köszönet! A második óra már problémásabb. Kis ólomnehezékek rakódnak a percek lábszáraira, csak vánszorog az idő… Negyedóránként az öngyújtójával melegíti a kezét, de a lábujjaiban már érzi az áthatoló hideget. Toporzékol egy kicsit, talán tud még egy kis vért pumpálni azokba a lenti régiókba. A második óra végére már a toporzékolás is fárasztó, a sámlinak használt farönkre teszi le a valagát, arra a kemény tuskóra, ami már azelőtt is itt volt, hogy ő idekerült volna.

A szolgálat harmadik órájában jön el az a bizonyos állapot… fáradtsága legyőzte a hideget, vagy egyszerűen csak lekapcsolta agyának hőérzékelő központját. Egyre kevésbé érzi a mínuszokat. A rönkön ülve bámulja a világ panorámáját, a mozdulatlanságba süllyedt táj keskenyedő sávját, mely egyre jobban emlékezteti Kalózt azokra a régi, szélesvásznú westernekre, bársonyfüggönyös belvárosi moziélményekre, borostás arcokra, dermesztő vadonokba tett kiruccanásokra és hajnalokra, melyek illata, akár az ázott avaré, szúrós, nyers illat, valami furcsán felemelő módon nem is a rothadást, hanem a megújulást idézi, az újjászületést valahol odaát, a hajnali órák álombirodalmában… Van valami zord, ősi szépség ezekben a magaslati erdőkben, még ilyenkor is, amikor jég és hó borítja a vidéket, valami ezeréves csend és nyugalom, s ő része volt ennek a hangtalan világnak, a lassuló pillanatoknak és annak a ferde álomnak is, ami úrrá lesz rajta… Nem kell neki több, csak egy lassú, elnyújtott szemhunyás, vagy kettő, egy csöppnyi eseménytelenség itt fenn a világ legkeményebb farönkjén, ezen a kelleténél cudarabb télvizes hajnalon, a titkosított hollétű kaszárnya erdejében…

A távolban vonat robog. Látni nem, de hallani a hangját… hipnotikus!, kissé megkésett kattogása előbb közeledik, aztán távolodik, még füttyent is kettőt, de eltökélt robogása nem tűr ellenállást, sem késlekedést. Kalóz is utazik, elképesztő álomba bonyolódik, ahogy oda transzponál a vonat leghátsó kocsijába, ami történetesen egy büfésvagon tele vidám zenészekkel. Terepmintás vadászruhában mulatoznak, arcuk borvirágos, kedvesek, színpadiasan rokonszenvesek. Hidegvízzel hígított kockacukros abszinttal kínálják a francia hagyományok jegyében, de mintha olaszul beszélnének… Miféle szedett-vedett briganti ez itten?, és ahogy Kalóz lehajtja az első felest, a vonat begördül az állomásra. A vidám zenésztársaság vállra vetett csúzlikkal veszi nyakába az ismeretlen várost. Mind ide jöttek? Úgy tűnik… Egy ideig követi a kurjongató csapatot, akiket elnyel egy palladiánus palota bejárata, egy félköríves boltív kapuzata – tiszta, szigorú arányaival elbűvöl minden erre tévedt átutazót, Kalózt is, persze, és neki nincsenek másodgondolatai, zsigereiben érzi, át kell haladnia eme ősi építészeti csodán. 

Múzeumi csarnokba toppan; a félnótásoknak nyoma sincs. Odabent képregény-kiállítás van. A háttérben újhullámos tangó szól, valami Astor Piazzolla-dallam, talán a Libertango… Az életnagyságú lapokra spotlámpák fénye borul. Ahogy sorra nézi a rajzokat, körvonalazódni kezdenek a történet részletei: a képregény hősnője egy hóbortos vörös, középhosszú long bob frizurával – a neve Jolán vagy Jolanda vagy ilyesmi. 

A zavaros történet első részében Jolandának egy aktatáskát kell eljuttatnia a városközpontba. A táska tartalma ismeretlen, de a szövegbuborékokból sejtjük, hogy életbevágóan fontos. Az alkotó fineszes vonalakkal ábrázolja Jolandát, aki egy középkori olasz városban lófrál napszálltakor… – Kalóz, haver, az a rajz a terem túloldalán, jóságos ég, mint egy Bosch-triptichon középső szekciója, csak várd ki a végét!! Kalóz sorban halad, minden nyomatot alaposan megvizsgál, snittek és jelenetek állnak össze a fejében, rafinált mise-en-scène-ek lágy tónusú pasztellszínekkel, és hét-nyolc nyomat után a tartalom bizarr fordulatot vesz. Mint (később) kiderül, Jolandát különös patológia sújtja: valami hirtelen jött kéjes vágy, hogy minél előbb ledobja a gönceit és magához nyúljon, de az utcán még világos van. Jolanda, Jolanda, miféle örömökre kárhoztattak? – és meg is van a válasz (lábjegyzet formájában!), atipikus martymachlia (egy ritka személyiségzavar: egyesek szeretnek mindenféle nyilvános helyen levetkőzni, azzal a titkos vággyal pózolni, hogy valaki rajtakapja őket). Egy ősöreg ház felső emeletén talál egy csendes kis zugot, ott simogatja magát pucéron a lépcsőfordulóban, miután ruháit (az aktatáskával együtt) hátrahagyta a padlásfeljárónál. Jolanda stilizált sóhaja „Aaaaahhhh”-szöveges felhőcskében száll, úgy látja/hallja őt az Álom szemlélője és az a fehér atlétás pasas, aki a szemközti ajtóból a folyosóra toppan. A lépcsőházban lámpafény villan, épp elég ahhoz, hogy felfedje képregénybeli hősnőnk meztelen vonaglását. Patológia ide vagy oda, Jolanda elszégyelli magát. Zavartan rohan ki a házból, pucéran, ahogy van… A városban festa van, valami avatóünnepség: baristák, vendéglátósok és szedett-vedett kanos suhancok mászkálnak csapatostól a forgalomtól elzárt utcán, sehol egy signora! Keskeny sikátorokban menekül, négykézláb, kutyapózban kúszik az asztalok alatt, de a felduzzadt tömeg az útját állja, s Jolanda tudja, mire vágyik e felajzott férfisereg… Szőrös, izzadt kezek nyúlnak utána, a combját markolásszák, próbálják lefogni a karját; egy kis növésű bajszos szakács – te jó ég, mi folyik itt? – hátulról próbálkozik, egy fakanállal… de Jolanda kapcsol, egy pillanat alatt talpon terem és „Hussss!!!”. Olajos hajú dzsigolók, kifutófiúk és kopasz nápolyi nyugdíjasok üldözik kávéházas passzázsokon át, nyekergő kapualjakon, pipafüstös átriumokon, fénytelen lépcsőházi folyosókon át…

    A következő részben (harmadik vagy negyedik terem) Jolandának sikerül meglógnia a kéjelgő tömeg elől. Tudja jól, vissza kell szereznie a ruháit (meg a táskát), különben lépten-nyomon leteperi valami ünneplő férfisereg, jobb esetben a megbízója (a hiányzó táska miatt). Az nem világos, hogy jut vissza, de a következő képkockán Jolandát az öreg ház felső emeletén találjuk, ott keresgél a félhomályban, de a holmijának lába kélt. Se ruha, se táska. Sejti, hogy az atlétás szomszéd keze van a dologban. Kénytelen bekopogni a pasas ajtaján, aki örömmel fogadja, betessékeli a szűkös nappaliba, kávéval kínálja. Miközben a férfi a konyhában maszatol a csészékkel, Jolanda a fürdőszobába oson. A bidé alatt, néhány pornómagazin, egy ostor és egy pár bársonyszegélyes bilincs alatt megtalálja a ruháit a táskával együtt. A pasas kintről szólongatja, sejti, hogy valami nem stimmel, az ajtót feszegeti… svenkelünk vissza a fürdőszobára: Jolanda magára kapja a gönceit, majd aktatáskástól menekül a szellőzőablakon át.

   Az utolsó teremben járunk. Kalóz, aki eddig csak passzív szemlélője volt a képeken zajló eseményeknek, egyre közelebbről nézegeti a rajzokat, mígnem a feje belesimul a kétdimenziós lapba, öt/hat képkockán át szabályosan benyeli a képregény. Egy sárga VW Bogarat vezet. A visszapillantóba tekint, feje fölött szövegbuborék: „Nahát, miféle morpheuszi kelepce ez?”, de nincs idő a töprengésre… A következő kistotálon Jolandát a Bogár anyósülésén találjuk, miután Kalóz (a hős sofőr szerepében) összeszedte egy közeli fagylaltos bódénál. Jolanda és Kalóz együtt száguldoznak az óváros utcáin. Mindenki őket hajkurássza (vagy a titokzatos aktatáskát?), és – mint egy jó, üldözéses krimiben – a kis Bogár csakhamar lerobban. Sűrű füst száll a motorháztető alól. A szomszédos kávézóból próbálnak segítséget kérni. Jolanda telefonál, Kalóz motyog valamit a csaposnak, de az csak a déli dialektust beszéli, azt a hallatlan szicíliai nyelvjárást, nem értik egymást, mindenki olaszosan hadonászik. Felbőszült tömeg tódul a szűkös ajtón át a kávézóba, mögöttük a vadászruhás zenészcsapat!, és nem Jolandát, az aktatáskát követelik és (érthetetlenül) Kalóz tökeit egy ezüsttálcán… Megáll az ész, Kalóz, te mekkora csávába kerültél! Bepánikol. A mosdók irányába menekül. A pultról felkap pár kávéscsészét, cukorszórót, meg egy-két lekváros bombolonit a desszertes tálból, ezekkel hajigálja a hátráló csürhét. Végül magával rántja Jolandát, aki magával rántja a táskát. Újabb ámokfutás: gőzölgő szennycsatornák és szűk, két beállós mélygarázsok biztosítják a szusszanásnyi menedéket, majd egy óvárosi alagsorba érve Jolanda elsírja magát, könyörögve kéri Kalózt, nyissa ki a táskát, azonnal derüljön fény a rejtélyre! De az aktatáska zárva van. Jobb ötlet híján Kalóz a földhöz vágja… a becsapódástól a táska az élére áll, majd lassan, drámaian, Jolanda sikításaitól kísérve szétnyílik, és amit Kalóz lát, az, az… 

    De nem látta, mert felébredt… pontosabban felébresztették! Igen, határozottan ébren van, és már tudja – tudta előtte is –, Jolanda fülsértő sikongása rángatta ki az álom legtitkosabb pillanatából, még most is itt visong a közelben, határozottan hallja állatszerű nyüszítését… De nem, nem, hülye vagy, Jolandát csak álmodtad, nem emlékszel?, és ahogy elnéz az őrtorony szomszédságában húzódó kerítés irányába…, megpillantja – az őzt! A drótkerítés alsó sodronyaiba gabalyodott; vergődése halálos csapdába ejtette, ahogy a távolabbi oszlop kidőlt, és a kilazult szögesdrót rátekeredett a nyakára meg a hátsó lábára. Olyan keservesen sír, az ösztönös halálfélelem olyan valóságos fájdalmával, hogy beleborzong az egész környék, a fák is a csupaszodó, sötét, jégcsapos ágaikkal együtt, és Kalóz is, akit barokkos álmából ragadott ki ez az istentelen lármázás.

    Jolanda múló ábránd, de ez az őzszenvedés komolynak tűnik, nem nézheti tétlenül e reménytelen vergődést. Első gondolata kiszabadítani a szerencsétlen párát. Trappol hát lefelé a magasles falépcsőjén, mögötte apró jégcsapok sercennek, hullanak alá a mélybe, ahogy a keze végigsiklik a szétfagyott korláton, majd csoszogva, inogva, de épségben odaér… Próbál valami fogást találni a gidán, de az állat csak még jobban vergődik. A szögesdrót belekap Kalóz kezébe is. Ez így nem fog menni, kispajtás –, és ahogy jobban megnézi az állat remegő testét, látja, hogy sebei mélyek és számosak, vére szerteágazó bíborcsíkokban folyik a nyakán meg a hátsó lábán, csöpög le a latyakká dagonyázott sárba, kihűlve, nyúlósan, eleven-pirosan, és a szögesdrót nem enged; az egyetlen felelős cselekedet a kegyelemdöfés, vagy inkább lövés, mely minden megkésett percével csak tovább húzza az értelmetlen szenvedést. Kalóz kibiztosítja vállához emelt fegyverét, célba veszi az állat remegő fejét, majd meghúzza a ravaszt… A lövés rettentő robajától egy pillanatra meggörbül a tér, konkrétan hullámzik körülötte az anyag, az egész avarszőnyeges erdő, a teherautókkal telezsúfolt hangárok, a légvédelmi állások, meg az a sok szögletes épület a közelben. A hullámzással összhangban az őzfej is hátracsuklik, mikor a golyó kirobban a koponya túloldalán, és ahogy Kalóz leereszti füstölgő, gyilkos fegyverét, érzi, valami örökre megváltozott.

*

Aznap őzpörkölt volt ebédre. Az ügyeletes szakács egy palack vörösborra is engedélyt kapott, rendes vadas mártás került a tányérokba, füstölt szalonnával, sárgarépával, zellerrel és medvehagymával az egység télikertjéből. Kalóz képtelen volt enni belőle. Valamiért Jolandát látta a megsebzett őzben, a kalandvágyó hősnőt és a hóbortos lányt, aki rosszkor volt rossz helyen, és ő segített rajta… de milyen áron? Az álombéli táska tartalmára például sosem derült fény, ahogy az utazás céljára sem – vagy az élet értelmére –, ha csak meg nem elégszünk a banális megfejtéssel: értelme annyi, mint az itt töltött óráknak, a napszálltának vagy annak a rettenetes  hóviharnak, amit estére ígértek a birodalmi rádió rejtjelezett csatornáján.

 1Babits Mihály fordítása.

Hilgert István (1975, Nagyvárad) partiumi szerző. A nagyváradi egyetemen szerzett diplomát. 1999 óta Magyarországon él. Váradi történet című novelláskötete 2022-ben jelent meg az Underground kiadónál.

MEGOSZTOM

Hajnali átjárók

Kaszárnyák udvarán ébresztők 
szava zengett és minden utcaláng 
reggeli szélbe lengett.   Ez az óra, 
mikor vad álom- s lázcsapat   
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
Charles Baudelaire: Reggeli szürkület1

A hajnal harsányan érkezett és gyorsan, gyorsabban a kelleténél, s ha álmodott, nem emlékezett semmire. Az a nyamvadt ébresztősziréna… háromóránként belehasít az őrszoba hálójának nyugalmába, és indulót fúj a soron következő őrszolgálat alakulatának. 

A falióra 4:48-at mutat, és sosem késik! A cserépkályhában még pislákol a tűz. A kis csapat álmosan és kedvtelenül kászálódik kifelé a szúrós pokrócokkal kitömött ágyakból. Látszik, semmi kedvük az egészhez. Kalóz a fejét vakarja. Nehezen tér magához. Negyedik hónapja, egészen pontosan kilencvennyolc napja és tizenkét órája, hogy besorozták. Még mindig nem tette túl magát a tényen, azon a csüggedt érzésen, hogy elbukta azt a jó kis képzést a Veronai Egyetem grafika szakán… csak heccből jelentkezett, és valami csoda folytán elfogadták a pályázatát, mire azonban kézhez kapta a tanszéki igazolást, besorozták, kopasz lett mire kettőt pislogott. Itália egy darabig még ábránd marad… Ráadásul azóta elvonási tünetei vannak, és nem is a pia, sokkal inkább a fű lesz itt a ludas! Tünetei bizarr álmok formájában törnek rá, még ilyenkor is, ezeken a háromórás szeletekre bomló éjszakákon az őrség idején, színes, kétes, kérdőjeles, nem kifejezetten szalonképes álmok, melyek üzeneteit – amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy ezek a furcsa megszállottságok (amelyek elkerülhetetlenül kiutat találnának a valóságba) valamiféle jelentéssel bírnak – Kalóznak nem sikerült megfejtenie.

Székek, asztalra kipakolt lőszeres ládák, fapadok és tábori ágyak zörömbölésétől kísérve készülődik a háromfős csapat. Fegyverellenőrzés: az AK47 a sztenderd katonai felszerelés része. Mindenki tíz töltényt kap a tárba, ami tíz különálló aláírást jelent a katonai őrség naplójában. Körmölik is buzgón a monogrammá egyszerűsödött autogramjaikat, rubrika nem maradhat szignó nélkül! Az előző széria csipetcsapata most fejezte be az őrség utáni virrasztást, már birtokba is vették az előmelegített ágyakat, bebújtak az izzadtságtól elnehezült pokrócok alá, és nem kétség, pillanatokon belül aludni fognak; a luxus órái ezek, és nagyon-nagyon gyorsan telnek. 

A folyamatos őrségben töltött idő rekordját jelenleg nyolc napnál jegyzik. A kialvatlanság és a velejáró furcsa jelenségek előbb ködként telepednek az emberre, furcsa lebegés lesz úrrá rajta, úgy érzi, a föld felett jár, csak félig van magánál; mikor aztán eljön a negyedik nap, kezdődnek a hallucinációk, és a nyolcadik napon erősebben ütnek, mint egy rosszul elsült LSD-trip. Kalóznak ez az ötödik napja.

A szolgálatos altiszt állva figyeli a készülődést. Fiatal, szerződéses arc, nem az a csesztetős típus, de azért ragaszkodik a formaságokhoz, ami nem rossz tulajdonság, ha az ember éles töltényekkel játszik. Amikor aztán jönnie kell, a parancs tisztán hasít át a termen, az álmatlanságon, a fegyvercsörömpölésen; bakancsok nyiszognak a szőnyegtelen cementpadlón, a folyosókon, trappolnak kifelé az ajtón át az udvarra. Hideg, magaslati levegő csap a fáradt arcokba: csak a szokásos hajnali maflás a jégszakállas Március-apótól, egy újabb attak a hatodik érzékre, ami, nos, nem igazán enyhít a szolgálati letargia általános neurózisán. A lépcsőt frissen takarították. A nyírfaseprű vékony barázdái jól kivehetőek a cementen, de a bevezető út nagy részét még hó borítja (a készenlétisek majd tesznek róla, hogy ne így legyen, csak előbb hadd szívjanak magukba egy kis meleget az őrszobán). A négyfős csapat a porta irányába tart, a főbejárat felé, libasorban haladnak egymás lábnyomában… A hőmérséklet -2 fokot jelzett az egység higanyhőmérőjén, de ezt egyikük sem látta. Érzésre klappol a mérés.

A kaszárnyát körbejárni nagyjából 12 perc. A szolgálatos altiszt felelősége, hogy ez időn belül lezongorázza az őrségváltást. A protokoll egyszerű: az új csapattal körbejárni a kaszárnyát, levezényelni a felszólítást az őrtornyoknál (válaszolni az „Állj! Ki vagy?-ra és a többire), megejteni a cserét, majd a leváltott csapatot visszakísérni az őrszobára. Az egységet három stratégiai ponton védik huszonnégyórás szolgálatban (elbírna ötöt is, csak hát hiányzik a létszám). Az első állás a főbejárat és a főépületet közti placc: A korzó. Mászkálós poszt, nem a leglazább (szem előtt van az ember, kizárt a szundi), viszont közelében a hálókörlet melege, még akkor is, ha csak illúzió az egész. Apropó szundi: szigorúan büntetett, lebukni nem ildomos, de három-négy nap után ember legyen a talpán, aki kibírja szemhunyás nélkül. A szolgálatos rádiós többnyire résen van, ő közülünk való, tudja mi a helyzet, meg persze neki is falaznak; ha ellenőrzés van, igyekszik leadni a drótot. A második állás a lőtér mögötti őrtorony: Az ezeregyéjszaka – a legkedveltebb bodega a fülesbaglyoknál. Az erdő szélén áll, távol a bázistól meg a parancsnokságtól. Kalóz itt horgonyzik le, miután leváltja a társát, aki fáradtan, összefagyva battyog le a toronyból. Egy pacsira még éppen futja. A harmadik őrtorony – A bástya – a lőszerraktár szomszédságában van, bő két-háromszáz méterrel odébb. A többiek arrafelé tartanak.

Kalóz már fenn is van a toronyban; fegyvere a jobb vállán pihen. Nézi a távolodó csapatot… Amint eltűnnek az erdő mélyén, cigarettára gyújt. Szabályzatilag ez is tiltva van, de senki sem tartja be, ő meg magasról tesz az egészre, ami tulajdonképpen ugyanaz. Egy szál cigit elszívni koppra 10 perc – egy majdnem tökéletes metronóm, ha várakozik az ember. A cigarettafüst sűrű ködként telepedik a bódé köré, ott gomolyog csendben, mint egy sarkvidéki látomás… Az első óra telik a leggyorsabban. Ilyenkor a hideg még nem járta át teljesen a szerelést: a kabátot, az usánkát, az otthoni pulcsit meg az alsógatyát, még nem fagytak össze teljesen a lábujjak… Ezek a kora tavaszi hajnalok a hegyen az átkozott mínuszaikkal, hogy a franc essen beléjük, nincs bennük semmi irgalom, sem köszönet! A második óra már problémásabb. Kis ólomnehezékek rakódnak a percek lábszáraira, csak vánszorog az idő… Negyedóránként az öngyújtójával melegíti a kezét, de a lábujjaiban már érzi az áthatoló hideget. Toporzékol egy kicsit, talán tud még egy kis vért pumpálni azokba a lenti régiókba. A második óra végére már a toporzékolás is fárasztó, a sámlinak használt farönkre teszi le a valagát, arra a kemény tuskóra, ami már azelőtt is itt volt, hogy ő idekerült volna.

A szolgálat harmadik órájában jön el az a bizonyos állapot… fáradtsága legyőzte a hideget, vagy egyszerűen csak lekapcsolta agyának hőérzékelő központját. Egyre kevésbé érzi a mínuszokat. A rönkön ülve bámulja a világ panorámáját, a mozdulatlanságba süllyedt táj keskenyedő sávját, mely egyre jobban emlékezteti Kalózt azokra a régi, szélesvásznú westernekre, bársonyfüggönyös belvárosi moziélményekre, borostás arcokra, dermesztő vadonokba tett kiruccanásokra és hajnalokra, melyek illata, akár az ázott avaré, szúrós, nyers illat, valami furcsán felemelő módon nem is a rothadást, hanem a megújulást idézi, az újjászületést valahol odaát, a hajnali órák álombirodalmában… Van valami zord, ősi szépség ezekben a magaslati erdőkben, még ilyenkor is, amikor jég és hó borítja a vidéket, valami ezeréves csend és nyugalom, s ő része volt ennek a hangtalan világnak, a lassuló pillanatoknak és annak a ferde álomnak is, ami úrrá lesz rajta… Nem kell neki több, csak egy lassú, elnyújtott szemhunyás, vagy kettő, egy csöppnyi eseménytelenség itt fenn a világ legkeményebb farönkjén, ezen a kelleténél cudarabb télvizes hajnalon, a titkosított hollétű kaszárnya erdejében…

A távolban vonat robog. Látni nem, de hallani a hangját… hipnotikus!, kissé megkésett kattogása előbb közeledik, aztán távolodik, még füttyent is kettőt, de eltökélt robogása nem tűr ellenállást, sem késlekedést. Kalóz is utazik, elképesztő álomba bonyolódik, ahogy oda transzponál a vonat leghátsó kocsijába, ami történetesen egy büfésvagon tele vidám zenészekkel. Terepmintás vadászruhában mulatoznak, arcuk borvirágos, kedvesek, színpadiasan rokonszenvesek. Hidegvízzel hígított kockacukros abszinttal kínálják a francia hagyományok jegyében, de mintha olaszul beszélnének… Miféle szedett-vedett briganti ez itten?, és ahogy Kalóz lehajtja az első felest, a vonat begördül az állomásra. A vidám zenésztársaság vállra vetett csúzlikkal veszi nyakába az ismeretlen várost. Mind ide jöttek? Úgy tűnik… Egy ideig követi a kurjongató csapatot, akiket elnyel egy palladiánus palota bejárata, egy félköríves boltív kapuzata – tiszta, szigorú arányaival elbűvöl minden erre tévedt átutazót, Kalózt is, persze, és neki nincsenek másodgondolatai, zsigereiben érzi, át kell haladnia eme ősi építészeti csodán. 

Múzeumi csarnokba toppan; a félnótásoknak nyoma sincs. Odabent képregény-kiállítás van. A háttérben újhullámos tangó szól, valami Astor Piazzolla-dallam, talán a Libertango… Az életnagyságú lapokra spotlámpák fénye borul. Ahogy sorra nézi a rajzokat, körvonalazódni kezdenek a történet részletei: a képregény hősnője egy hóbortos vörös, középhosszú long bob frizurával – a neve Jolán vagy Jolanda vagy ilyesmi. 

A zavaros történet első részében Jolandának egy aktatáskát kell eljuttatnia a városközpontba. A táska tartalma ismeretlen, de a szövegbuborékokból sejtjük, hogy életbevágóan fontos. Az alkotó fineszes vonalakkal ábrázolja Jolandát, aki egy középkori olasz városban lófrál napszálltakor… – Kalóz, haver, az a rajz a terem túloldalán, jóságos ég, mint egy Bosch-triptichon középső szekciója, csak várd ki a végét!! Kalóz sorban halad, minden nyomatot alaposan megvizsgál, snittek és jelenetek állnak össze a fejében, rafinált mise-en-scène-ek lágy tónusú pasztellszínekkel, és hét-nyolc nyomat után a tartalom bizarr fordulatot vesz. Mint (később) kiderül, Jolandát különös patológia sújtja: valami hirtelen jött kéjes vágy, hogy minél előbb ledobja a gönceit és magához nyúljon, de az utcán még világos van. Jolanda, Jolanda, miféle örömökre kárhoztattak? – és meg is van a válasz (lábjegyzet formájában!), atipikus martymachlia (egy ritka személyiségzavar: egyesek szeretnek mindenféle nyilvános helyen levetkőzni, azzal a titkos vággyal pózolni, hogy valaki rajtakapja őket). Egy ősöreg ház felső emeletén talál egy csendes kis zugot, ott simogatja magát pucéron a lépcsőfordulóban, miután ruháit (az aktatáskával együtt) hátrahagyta a padlásfeljárónál. Jolanda stilizált sóhaja „Aaaaahhhh”-szöveges felhőcskében száll, úgy látja/hallja őt az Álom szemlélője és az a fehér atlétás pasas, aki a szemközti ajtóból a folyosóra toppan. A lépcsőházban lámpafény villan, épp elég ahhoz, hogy felfedje képregénybeli hősnőnk meztelen vonaglását. Patológia ide vagy oda, Jolanda elszégyelli magát. Zavartan rohan ki a házból, pucéran, ahogy van… A városban festa van, valami avatóünnepség: baristák, vendéglátósok és szedett-vedett kanos suhancok mászkálnak csapatostól a forgalomtól elzárt utcán, sehol egy signora! Keskeny sikátorokban menekül, négykézláb, kutyapózban kúszik az asztalok alatt, de a felduzzadt tömeg az útját állja, s Jolanda tudja, mire vágyik e felajzott férfisereg… Szőrös, izzadt kezek nyúlnak utána, a combját markolásszák, próbálják lefogni a karját; egy kis növésű bajszos szakács – te jó ég, mi folyik itt? – hátulról próbálkozik, egy fakanállal… de Jolanda kapcsol, egy pillanat alatt talpon terem és „Hussss!!!”. Olajos hajú dzsigolók, kifutófiúk és kopasz nápolyi nyugdíjasok üldözik kávéházas passzázsokon át, nyekergő kapualjakon, pipafüstös átriumokon, fénytelen lépcsőházi folyosókon át…

    A következő részben (harmadik vagy negyedik terem) Jolandának sikerül meglógnia a kéjelgő tömeg elől. Tudja jól, vissza kell szereznie a ruháit (meg a táskát), különben lépten-nyomon leteperi valami ünneplő férfisereg, jobb esetben a megbízója (a hiányzó táska miatt). Az nem világos, hogy jut vissza, de a következő képkockán Jolandát az öreg ház felső emeletén találjuk, ott keresgél a félhomályban, de a holmijának lába kélt. Se ruha, se táska. Sejti, hogy az atlétás szomszéd keze van a dologban. Kénytelen bekopogni a pasas ajtaján, aki örömmel fogadja, betessékeli a szűkös nappaliba, kávéval kínálja. Miközben a férfi a konyhában maszatol a csészékkel, Jolanda a fürdőszobába oson. A bidé alatt, néhány pornómagazin, egy ostor és egy pár bársonyszegélyes bilincs alatt megtalálja a ruháit a táskával együtt. A pasas kintről szólongatja, sejti, hogy valami nem stimmel, az ajtót feszegeti… svenkelünk vissza a fürdőszobára: Jolanda magára kapja a gönceit, majd aktatáskástól menekül a szellőzőablakon át.

   Az utolsó teremben járunk. Kalóz, aki eddig csak passzív szemlélője volt a képeken zajló eseményeknek, egyre közelebbről nézegeti a rajzokat, mígnem a feje belesimul a kétdimenziós lapba, öt/hat képkockán át szabályosan benyeli a képregény. Egy sárga VW Bogarat vezet. A visszapillantóba tekint, feje fölött szövegbuborék: „Nahát, miféle morpheuszi kelepce ez?”, de nincs idő a töprengésre… A következő kistotálon Jolandát a Bogár anyósülésén találjuk, miután Kalóz (a hős sofőr szerepében) összeszedte egy közeli fagylaltos bódénál. Jolanda és Kalóz együtt száguldoznak az óváros utcáin. Mindenki őket hajkurássza (vagy a titokzatos aktatáskát?), és – mint egy jó, üldözéses krimiben – a kis Bogár csakhamar lerobban. Sűrű füst száll a motorháztető alól. A szomszédos kávézóból próbálnak segítséget kérni. Jolanda telefonál, Kalóz motyog valamit a csaposnak, de az csak a déli dialektust beszéli, azt a hallatlan szicíliai nyelvjárást, nem értik egymást, mindenki olaszosan hadonászik. Felbőszült tömeg tódul a szűkös ajtón át a kávézóba, mögöttük a vadászruhás zenészcsapat!, és nem Jolandát, az aktatáskát követelik és (érthetetlenül) Kalóz tökeit egy ezüsttálcán… Megáll az ész, Kalóz, te mekkora csávába kerültél! Bepánikol. A mosdók irányába menekül. A pultról felkap pár kávéscsészét, cukorszórót, meg egy-két lekváros bombolonit a desszertes tálból, ezekkel hajigálja a hátráló csürhét. Végül magával rántja Jolandát, aki magával rántja a táskát. Újabb ámokfutás: gőzölgő szennycsatornák és szűk, két beállós mélygarázsok biztosítják a szusszanásnyi menedéket, majd egy óvárosi alagsorba érve Jolanda elsírja magát, könyörögve kéri Kalózt, nyissa ki a táskát, azonnal derüljön fény a rejtélyre! De az aktatáska zárva van. Jobb ötlet híján Kalóz a földhöz vágja… a becsapódástól a táska az élére áll, majd lassan, drámaian, Jolanda sikításaitól kísérve szétnyílik, és amit Kalóz lát, az, az… 

    De nem látta, mert felébredt… pontosabban felébresztették! Igen, határozottan ébren van, és már tudja – tudta előtte is –, Jolanda fülsértő sikongása rángatta ki az álom legtitkosabb pillanatából, még most is itt visong a közelben, határozottan hallja állatszerű nyüszítését… De nem, nem, hülye vagy, Jolandát csak álmodtad, nem emlékszel?, és ahogy elnéz az őrtorony szomszédságában húzódó kerítés irányába…, megpillantja – az őzt! A drótkerítés alsó sodronyaiba gabalyodott; vergődése halálos csapdába ejtette, ahogy a távolabbi oszlop kidőlt, és a kilazult szögesdrót rátekeredett a nyakára meg a hátsó lábára. Olyan keservesen sír, az ösztönös halálfélelem olyan valóságos fájdalmával, hogy beleborzong az egész környék, a fák is a csupaszodó, sötét, jégcsapos ágaikkal együtt, és Kalóz is, akit barokkos álmából ragadott ki ez az istentelen lármázás.

    Jolanda múló ábránd, de ez az őzszenvedés komolynak tűnik, nem nézheti tétlenül e reménytelen vergődést. Első gondolata kiszabadítani a szerencsétlen párát. Trappol hát lefelé a magasles falépcsőjén, mögötte apró jégcsapok sercennek, hullanak alá a mélybe, ahogy a keze végigsiklik a szétfagyott korláton, majd csoszogva, inogva, de épségben odaér… Próbál valami fogást találni a gidán, de az állat csak még jobban vergődik. A szögesdrót belekap Kalóz kezébe is. Ez így nem fog menni, kispajtás –, és ahogy jobban megnézi az állat remegő testét, látja, hogy sebei mélyek és számosak, vére szerteágazó bíborcsíkokban folyik a nyakán meg a hátsó lábán, csöpög le a latyakká dagonyázott sárba, kihűlve, nyúlósan, eleven-pirosan, és a szögesdrót nem enged; az egyetlen felelős cselekedet a kegyelemdöfés, vagy inkább lövés, mely minden megkésett percével csak tovább húzza az értelmetlen szenvedést. Kalóz kibiztosítja vállához emelt fegyverét, célba veszi az állat remegő fejét, majd meghúzza a ravaszt… A lövés rettentő robajától egy pillanatra meggörbül a tér, konkrétan hullámzik körülötte az anyag, az egész avarszőnyeges erdő, a teherautókkal telezsúfolt hangárok, a légvédelmi állások, meg az a sok szögletes épület a közelben. A hullámzással összhangban az őzfej is hátracsuklik, mikor a golyó kirobban a koponya túloldalán, és ahogy Kalóz leereszti füstölgő, gyilkos fegyverét, érzi, valami örökre megváltozott.

*

Aznap őzpörkölt volt ebédre. Az ügyeletes szakács egy palack vörösborra is engedélyt kapott, rendes vadas mártás került a tányérokba, füstölt szalonnával, sárgarépával, zellerrel és medvehagymával az egység télikertjéből. Kalóz képtelen volt enni belőle. Valamiért Jolandát látta a megsebzett őzben, a kalandvágyó hősnőt és a hóbortos lányt, aki rosszkor volt rossz helyen, és ő segített rajta… de milyen áron? Az álombéli táska tartalmára például sosem derült fény, ahogy az utazás céljára sem – vagy az élet értelmére –, ha csak meg nem elégszünk a banális megfejtéssel: értelme annyi, mint az itt töltött óráknak, a napszálltának vagy annak a rettenetes hóviharnak, amit estére ígértek a birodalmi rádió rejtjelezett csatornáján.

 1Babits Mihály fordítása.

MEGOSZTOM

Érettségi

Mindenki fosott a román szóbelitől. Mire május végére lecsengett a tanév, két hetünk maradt átvenni az elmúlt négy év szűkített anyagát, és ráeszmélni, hogy komplett részek törlődtek az emlékezetünkből, mondjuk a tanult irodalmi kánon 50%-a (plusz egy kicsi). Azt is vágta mindenki, hogy a vizsgabizottságban nem adys tanárok ücsörögnek majd, hanem más iskolák romántanárai, isten tudja honnan kirendelve. Böszme nagy kérdőjel volt, lesz-e megértés és jóindulat.

Készültem, amennyire tudtam, volt a tarsolyomban néhány strófa Eminescutól, Blagától, Bacoviától, olvastam Creangát, Eliadét, Hortensia PB-t, Caragialét, átnéztem a rezüméket, még az Erdélyi Iskolát is átfutottam, biztos, ami biztos. Aztán egyszer csak ott toporogtunk mind az osztály előtt, a román szóbeli sűrűjében, és a legtöbben kivárásra játszottunk, derüljenek ki a tételek, lássuk mit húztak azok, akik vállalták, hogy elsőkként vetik bele magukat az ismeretlenbe.

Az összeszedettség és a szétesés különböző fázisaiban cirkáltunk fel-alá az iskolai folyosókon. Néhányan még mindig a jegyzeteiket lapozgatták, és ötpercenként rádöbbentek, hogy román irodalom tekintetében továbbra is aggasztó vakfoltok tátonganak az ismereteikben. Hasonló cipőben jártam, de már nem frászoltam ezen. Ha valami balszerencse folytán „A románok és más nemzetségek krónikája” típusú tételt húznék, nem kérdés, hogy nullához konvergálnának az esélyeim, de most tényleg. Jöttek-mentek az emberek, a mieink közül eddig csak Lantos Gabit fingatták meg. Ő Arghezi Testamentjét húzta. Rafkós darab tele nehéz archaikus szavakkal, nem lehet mellébeszélni, és Gaben tudása nem volt meggyőző. Egy-két életrajzi részlet megvolt neki: az írói álnév, meg hogy modernizmus, de ez kevésnek bizonyult az ötöshöz. Kapott egy óra hosszat meg egy ígéretet: ha megtanulja a verset és segítség nélkül elszavalja, megkapja az átmenőt. És Gaben megcsinálta, egy órán belül bevágta, elszavalta, és átment! Ezen a ponton döntöttem el, nem húzom tovább, bemegyek, lesz, ami lesz.

A bizottság tagjai kissé merevnek tűntek: szarukeretes szemüveges pasas bő szabású szürke öltönyben, kontyos ötvenes nő diszkréten sminkelve, meg még egy. Tekintetükben semmi nyári derű, csak éber figyelem, drákói szigor, gyanakvó pillantások, intellektuális fölény, mit vártál. Névbemondás után buletin1 ellenőrzés. Klappolnak az adatok, ott vagyok a lapon, nonverbálisan intenek, válasszak, enyém a pálya. A tételek ott hevernek előttem kiterítve, szám szerint hét darab, sorsdöntő pillanatok hírnökeiként sorakoznak lefordítva a baljósan csillogó katedrán. Jobbról a másodikat húzom, ezt diktálják a gaudeamuszi ösztöneim… Nichita Stănescu: Cântec2… Na, ne! Az emlékeimben kotorászok, valami rémlik: szerelem, spirituális metaforák, belső fény, ilyenek. Már most parázok, mire leülök kidolgozni a mondandómat, elfelejtem a szakaszt, amiből rémlenek a sorok.

Az osztályterem jobb széléhez tessékelnek az első padba. Azonnal jegyzetelni kezdem azt a pár sort, ami halványan dereng Nichita verséből: Să stăm de vorbă, să vorbim, să spunem cuvinte3, ez így megvolt.

Két paddal odébb, kihúzott tételes cetlivel a kezében Kalóz bambul maga elé, üres jegyzetpapírját nézegeti. Lefelé biggyesztett szájjal von vállat, testbeszéde a „Baszki, ez nem az én napom”-érzést sugallja, semmi kétség. Kalóz jó arc, igazi bohém lélek, bele van gárgyulva a művészetekbe, festőket, szobrászokat oda-vissza vágja (klasszikusoktól a posztmodernekig). Suli után egy csapat ipari alpinizmusban jártas szobrászrestaurátor társaságában segédkezik a központi evangélikus templom neogótikus főhajóján, délutánonként ott pingálgat az állványon salopétában. Nem kispályás, na.

Kalózt előttem szólítják. Mint kiderült, a Nunta Zamfirei4t húzta Cosbuc-tól. Mikor ránéztem az arcára, levágtam, hogy sosem olvasta. Jobb híján bedobta a műveltségi tutit: Parasztlakodalom – Bruegel zsánerképeinek leghíresebbje –, ezzel nem lehet mellényúlni, ez idevág – gondolta Kalóz –, és ecsetelni kezdte a lírai párhuzamot a festmény és a vers között, leginkább a festmény részleteire kitérve, a csűrben tartott buli részleteire, az asztalnál lakmározó násznép buzgólkodására, az asztal körüli sürgés-forgásra, a muzsikusokra, a pástétomokra, satöbbi. A bizottság egy darabig némán figyelt, nem túl sokáig, úgy hatvan másodpercig, aztán félbeszakították, a vers iránt érdeklődtek, a szereplők, a fantasztikum, a hiperbolák iránt, Kalóz meg csak Bruegelről szövegelt, tört románsággal, a flamand reneszánszról, olajtechnikáról, de újra félbeszakították… Szegény Kalóz, úgy néz ki, itt ma nem lesz mellébeszélés, ezek dörzsöltek és egyre paprikásabb hangulatban vannak. Ezen a ponton már a bizottságnak is világos, hogy a címből levonható tényeken kívül, azaz hogy lagzi van, és Zamfira az ara, Kalóz semmit sem vág, idézetekről ne is beszéljünk. Szerintem a Bruegel-párhuzam ettől függetlenül nyerő volt, a vizsgabizottságot viszont teljesen hidegen hagyta. Lazán beírták neki a négyest, nem volt apelláta. Így úszott el Kalóz érettségije azon a meleg nyáreleji délelőttön, egy hárompálcikás villámra emlékeztető firkantással a neve mellett.

Én következek. Az a pár papírra vetett gondolat adja a mankót. Mondok valamit a szerzőről, a neomodernizmusról, a kivételes költői intenzitásáról, még azt is megemlítem, hogy mostanság távozott az élők sorából, de nincs meg pontosan az évszám. Halványan derengenek a metaforák és a ritmus, okosnak hangzó kulcsszavakat szúrok közbe, olyanokat hogy: polisemie, ambiguitate, metrică variabilă5, hátha bejön. A középső kontyos tanárnő faggat, tudok-e idézni a versből, mondom, hogy igen, és kezdem az első sorokkal, de nem teljesen stimmel a szöveg, látom, húzza a száját. Tovább próbálkozok, hátha segítenek, de nem segítenek, csak csóválják a fejüket, reménytelenül indiszponáltak, nem lesz ez így jó, egyre jobban izzadok a szorosra húzott nyakkendőm alatt. Valami csoda folytán eszembe jut még egy sor, kipréselem az emlékeimből, így már összeáll egy strófa. Bizalomgerjesztőnek nem mondanám a tekintetüket, valamit pusmognak egymás között, aztán közlik, öt-ötvenben kiegyezhetünk. Nem fényes osztályzat, de átmenő! Bólogatok, hogy elfogadom az ajánlatot, és már ott sem vagyok, la revedere6, mielőtt meggondolnák magukat.

*

Másnap a sportiskola ifi-stadionjában van a gyülekező. Mi, akik tornát választottunk, kisebb atlétikai megmérettetés előtt állunk: hosszútávfutás szintidőn belül (fiúknak ezres, lányoknak nyolcszázas táv), sprint ötvenen, ezenkívül távolugrás helyből és nekifutásból. A lelátók árnyékában tornatanárok, szülők, nagymamák tolonganak, mindenki figyeli az egymást követő versenyszámokat, lelkesen csacsognak a hűsben, szakértenek, szotyit ropogtatnak, rágógumiznak, mint valami bukmékerek a lovi főfutama előtt.

Jól mennek az ugrások, szépen sorban, előbb helyből, aztán nekifutásból. Az ötvenes sprint is oké, flottul hozom a szintet. Az ezer méter miatt kicsit aggódom7.

A második csoportban indulok. Tízen sorakozunk a rajtvonalnál vegyes felállásban, srácok az Á-ból, C-ből, G-ből. Mindenki koncentrál, feszülten figyel a sportbíróra, aki a stopperét babrálja, aztán elhangzik a sípszó! Lazán indulok, nem akarom elfutni az elejét, de ott vagyok a bolyban. Első kör után még együtt a csipet-csapat. A második négyszáz felénél fokozatosan gyorsítom a tempót, páran leszakadnak mögöttem. A szalagjaim jól bírják, a tüdőm nemkülönben. A Tűzszekerek betétdala zakatol a fejemben, ti ti-ti-ti ti ti, látom magam előtt a cambridge-i srácokat, ott futnak előttem fehér atlétában, persze nem, csak Kárász Marci hátát látom, a szélben lobogó göndör fürtjeit, képtelenség utolérni, elsőként ér célba, én mögötte 4:12-es szintidővel. Kapkodom a levegőt, kifekszem a fűre, mint jónéhányan, várom, hogy visszaálljon a pulzusom. Tippre maximális pontszám, nincs ok az aggodalomra, ez bőven megvolt.

A lányok egy tízes csoportja rója második négyszázas körét az atlétikapályán, de már látszik, hogy nem mindenkinek fog összejönni a nyolcszáz méter. Néhányan belesétálnak a távba, nem bírják a tempót, ami bukót jelent, ha nem érnek célba, és ez rontja ám a megyei átlagot, a statisztikákat, meg hát tornából bukni az érettségit… Az igazgató a pálya széléről kiabál, néhány szülővel uniszónóban biztatják a lányokat, de a kis csoportból ketten is kiválnak, vészesen lemaradnak a bolytól, csak sétálnak a rozsdabarna salakon csípőre tett kézzel. Az osztályfőnökük nem hagyja annyiban, elegáns vászonzakóban ered feléjük, át a gyepen a pálya túloldalára. Nagydarab ötvenes kémiaproffal van dolgunk, vérbeli kosaras alkat, de azért akad némi fölösleg ott deréktájon; eltökélt testnevelői szigorral ragadja kézen mindkét csajt, húzza őket, úgy kocognak tovább együtt a púderes salakban. Lépésről lépésre haladnak, szenvednek, és csúszva-mászva, kimerülve, de valahogy célba érnek, hármasban, a kémiatanár meg a lányok. Az idejük nem kifogástalan, gondolhatod, de legalább abszolválták a feladatot, mindenki tapsol. Oszifő a nap hőse, a gondviselés bajnoka ez a kémiaprof, bizisten, de még nincs vége! A baloldali lány szemében elhatalmasodó tétovaság honol, arca gyapjúfehér tónusokban sápad, a kimerültségtől öklendezni kezd. A megváltozott széljárás sem segít, vaddisznó és oroszlánirha szúrós szagát hozza a könnyed nyári szellő – a szomszédos állatkert jellegzetes odorja, nem mindenki bírja, pláne így rásegítéssel. A felszabadult zsongás-bongásban a sápadozó lánynak nem sikerül jó felé manőverezni, csóvában hányja le osztályfőnökének kissé átizzadt zakóját mellmagasságban, két löketben, csorog a savas lé, lefelé a tip-top vászonnadrágon, rá a drága bőrcipőre. Korántsem graciőz koronája a napnak ez a mai futóverseny, és hol van még vége… Jóindulat ide vagy oda, a hős profnak nincs ínyére ez a hányásos dolog, felböfög egy fokhagymásat – a reggeli kolbász, ugye –, ez a bűzös állatszag meg a fokhagyma végzetes kombináció a kiadós nyári futás után. Egy copfos szőke az utolsó pillanatban vetődik el a testnedvek sugarából, kibillentve egyensúlyából egy másikat, aki hátrafelé tapicskolva, önkéntelenül tipeg bele a friss okádékba. A közeli lelátón egyre több leesett állú szájból hullik kifelé a tökmag. A meredeken zuhanó menőségi indexeken túl nehéz appercipiálni, mi a fasz folyik itt tulajdonképpen.

Homlokoknak csapódó kezek jelzik a döbbenetet, nem hisznek a szemüknek, néhányan önkéntelenül vihognak a pálya szélén… A tornatanár nem hiába mondogatta: tornából ugyanúgy fel kell készülni, mint töriből vagy kémiából!

Egy hónappal később személyesen vettem át az érettség sárga papírját: DIPLOMĂ DE BACALAUREAT8. Vastag, fodrosszélű papírra nyomtatták, hivatalos tanügyminisztériumi stemplivel látták el. Hátul dátumok, vizsgák, osztályzatok. Átlag érték: 7.75.

1 személyi igazolvány

2 Ének

3 Beszélgessünk, beszéljünk, mondjunk szavakat!

4 Zamfira esküvője

5 poliszémia, ambiguitás, változó ritmusú

6 Viszlát

7 Úgy két hete egy balul elsült felugrásnál meghúztam a bokámat, azóta nem sokat edzettem, mondhatni semmit, de előtte jó formában voltam, a kondival nem lesz gond, csak bírják a szalagjaim

8 Érettségi Bizonyítvány