Ryland Grace, egy egykori biológusból lett tanár, teljes emlékezetkieséssel ébred egy űrhajó fedélzetén. Nem tudni, ki ő, és nyilvánvalóan ő maga sem tudja, hogyan csöppent ebbe a helyzetbe, tehát ezzel a megtöltendő légüres térrel lendül neki karakter és néző is a 156 tömör percnek.
Magányos ébredése az űrben, egy látszólag céltalanul sodródó hajón akár nyomasztó pillanat is lehetne, mint például a Gravitáció (2013) hangulata, ahol minden lépés egyfajta túlélésért folytatott küzdelem és harc az űr lehetetlen elemeivel, vagy inkább azok hiányával. Ehelyett Ryland a film első negyedében tehetetlenül bukfencezik, vodkát iszik, egzisztenciális pánikon esik át – mindezt úgy, hogy közben nyilvánvalóvá válik: a film tétje nem az lesz, hogy maga az űrhajó, amelyen utazik, kibírja-e az utat, hanem sokkal inkább az emberi lét kérdései, lehetetlen barátságok kialakulása, az élet szeretete és annak elengedése lebegik körül a nézőt.
A Hail Mary-küldetés tehát egyszerre bonyolult és meglepően egyszerű, ahol a tét ugyan a Föld megmentése, mégis legalább ennyire szól az emberi elszigetelődésről és a kapcsolódás hiányának feloldásáról. Bravúros könnyedséggel fedi el humorral az égető kérdéseket és kellemetlen pillanatokat, amíg a nevetés és a túlcsorduló érzelmek már nem tudnak megférni egymás mellett, így végül a karakterek és a néző egyaránt átadják magukat a katarzisnak.
A mű eredetileg Andy Weir amerikai író 2021-es sci-fi regénye alapján készült, és az ő nevéhez fűződik A Marsi című regény is, amelyből szintén nagy sikerű filmadaptáció készült Ridley Scott rendezésében, Matt Damon főszereplésével. A Hail Mary-küldetés kedvező kritikai fogadtatásban részesült, 2022-ben bejutott a Hugo-díj döntősei közé a legjobb regény kategóriában. Úgy tűnik, Andy Weir egyre inkább afféle „filmesíthető” sci-fi szerzőként szilárdítja meg helyét a kánonban. Bár már most is jelentős életmű áll mögötte, 53 évesen még bőven tartogathat meglepetéseket.
Valahol elkerülhetetlen a film kapcsán, hogy szó essen Ryan Gosling személyéről és pályájáról. Sokan már a Kaliforniai álom (2016) kapcsán is felfigyelhettek arra, hogy a sármos külső mögött egy rendkívül fegyelmezett, a fizikai és helyzetkomikum iránt érzékeny „szomorú bohóc” rejtőzik. Az egyik nagy meglepetést a színész kapcsán ironikus módon a Barbie (2023) film hozta, ahol Ken szerepében – amit saját bevallása szerint kislányai unszolására vállalt el – új oldalát mutatta, és könnyedén villantotta tánctudását, miközben a szerepet átszövő filmes utalások között lavírozva egyszerre töltötte meg a figurát szándékos ürességgel, máskor pedig szerethető, kissé együgyű macsó bájjal. Ezután a Kaszkadőr (2024) filmben láthattuk legközelebb, amely humora és lazasága ellenére nem kavart hatalmas port, mégis egyenes vonal húzható az ebben alakított Colt Seavers karaktere és eme legfrissebb űr sci-fi-ben feltűnt karakteriteráció között, mivel mindkettőben észrevehető egyfajta hanyag pajkosság, ami hiányzik a legtöbb klasszikus értelemben vett akcióhősből.
A Hail Mary-küldetés főszereplőjeként Gosling szinte egymaga cipeli hátán a cselekmény terhét, ugyanis ritkán szerepel más személlyel a vásznon – és itt a kulcsszó természetesen a „személy”, hiszen legfőbb jelenet-partnere Rocky, a kő-űrlény, és ezzel nem is lett több elárulva, mint amit a néző a film előzeteseiből már megtudhatott.
Mi sem bizonyítja jobban Gosling és a teljes stáb zsenialitását, minthogy bármennyire is természetellenes ezt kijelenteni, a főszereplő, Ryland Grace, és a kőtömeg, Rocky, között remek a kémia, hihető a bimbózó barátság, és könnyekig meghatóak a gyöngéd, ember-űrlény pillanatok. Természetesen a Rocky-nak hangot kölcsönző James Ortiz is hozza a kötelezőt, de túlzás lenne azt állítani, hogy ő az egyetlen, aki erre a szerepre képes volt vagy lehetett volna.
A film sci-fiként is szilárdan megállja a helyét, hiszen a történetben megjelenő matematika, a fizika és a biokémia mind valós alapokra támaszkodik, így nem kell különösebben felfüggesztenünk a hitetlenkedésünket ahhoz, hogy elfogadjuk a látottakat. Talán egyetlen pont akad, ahol lazábban kezeli a valóságot, amikor Ryland néhány nap alatt képes megfejteni egy földönkívüli nyelvet egy egyszerű, laptopos fordítóprogram használatával. Ez azonban eltörpül amellett, amit a kultúrákon, galaxisokon és tér-időn átívelő barátság kibontakozása képvisel. Hasonló érzelmi hatást utoljára talán a Vad robot (2024) rajzfilm nyújtott, ahol az empátia és az egymás iránti támogatás szintén központi szerepet kap.
Az űr sci-fi kedvelői több olyan csatolást és visszautalást is észrevehetnek, amelyek korábbi, hatalmas sikert aratott filmekhez kötik A Hail Mary-küldetést. Ide sorolható az Érkezés (2016) ikonikus jelenete, amely során az ember és a földönkívüli üvegfalon át kezdenek kommunikálni végtagjaik és jelek segítségével. Egy másik hasonló utalás a Csillagok között (2014) interdimenzionális utazását idézi, mindkét alkotásban a főszereplő színes fénysávok között tesz sétát, miközben a fizika és a technológia új szabályait tapasztalja. Ezek a visszautalások több szinten gazdagítják a filmet. Egyrészt egyfajta intertextuális párbeszédet teremtenek, amelyben a műfaj korábbi mérföldkövei visszhangoznak, másrészt a néző számára ismerős kapaszkodókat kínálnak egy komplex, tudományos koncepciókkal operáló történetben.
A látványra és monumentalitásra fogékony nézők elvárásai a film számos pontján teljesülnek. A cselekmény nem reked meg az űrhajó steril falai között, hanem időről időre kitágítja saját terét, vizuálisan is érzékeltetve a történet léptékét. Külön erénye, hogy a sci-fi műfaj jól ismert, olykor már elkoptatottnak ható képi toposzait sem pusztán újrahasznosítja, hanem képes azokat meglepően friss módon újragondolni.
Ennek ellenére a varázslat nem a nagy történetben, nem az átfogó világmegmentő pillanatokban rejlik, hanem a kis, emberi mozzanatokban. Mesteri módon játszik az érzelmekkel – egyszerre a karakter és a néző szintjén –, így együtt gyászolunk barátságokat, lehetséges jövőt, valamint beteljesületlen múltat.
A film hollywoodiságán túl nagyon nehéz bármilyen negatívumot felhozni, hiszen a készítők úgy érték el az elcsépeltséget, hogy pont erre vágyik a néző; másképpen az a fajta katarzis, amelyet egy mozis popcorn mellett megengedünk magunknak, egyszerűen elérhetetlen lenne.
A Hail Mary-küldetés (2026)
Egyesült Államok / 156 perc
Rendező: Phil Lord és Christopher Miller
Forgatókönyv: Drew Goddard, Andy Weir
Zene: Daniel Pemberton
Kamera: Greig Fraser
Vágó: Joel Negron
