praktikusságba öltözök ma reggel, sűrű szövése kivédi az esőt, legfelül a lódenkabát, alatta anyám kötött pulóvere, amit a korai megsemmisülés elől mentettem át a határ másik oldalára, megérett már az elhasználódásra, amitől én mai napig rettegek, ezért lehunyom a szemem, kiszáradt torkom mellett csordogál a duna, mosdatom nem létező emlékeimet. ha lehunyom a szemem, egy terhes nőt látok magam előtt, épp a kilencvenes évek közepén vagyunk, nekidől egy fehér daciának, combközépig érő fehér ruhája visszaveri a napsugarakat, a kötött pulóver a hátára terítve, nem fér már bele, mosolyog a sziromhullásnak, nagyot nyel, most döntötte el, végleg itt marad. ha lehunyom a szemem, a mélyben ébredek, hang se jön ki számon, némán sír bennem a zuhanás, nincs mibe kapaszkodni, mitől ennyire ijesztő az elköteleződés – szegezem a kérdést halántékodnak, azt álmodtam terhes vagyok, reggel riadtan nyúltam hasamhoz, de csak horpadást találtam, belefúrtam magam lélegzetvételedbe indulásig, mert tudom, nincs sokáig maradásom.
