Gyónhatsz nekem, hirdette Hexempixel Pál. Mondd csak, ereszd ki, közönséged leszek. Mézzel kente portáját, félfenéken csúsztam a pajtába, ahol ült. Zöld púpú legyek dönögték a talpam. Odaragadtam én már a földhöz, dagonyázni jól is esik. Úgy van, bólintott, úgy is lesz. Nem utazol, nem kérdik egyenruhások: business or leisure. Másfajta kegyelem szabályoz már. Mint mikor csillár reng földrengés előtt. Mint mikor elfelejtesz valami fontosat, és a szádat nyalod, próbálod felidézni. Mint mikor csuklyás figurát látsz: egy emlékezetből kihullott isten az, vagy akasztanak valakit. Válasz helyett lehúztam a ragacsba Pált, birkóztunk. Te beszélsz, disznó- házi, önjelölt pap? Hát nincs is arcod. Könyökkel öleltem, még bele is rúgtam. Hallgatni tanulj meg, sőt bravózni. Ingyen. Hogy kerültem haza, nem tudom. Méznek, cukorkának már a nevétől is hányok, hirdetéseket nem olvasok. Kidobom a kínai sütemények jóscéduláit. Gyalog megyek messzire is, élelmiszert nem halmozok.
