Útjára indult a 12. Interetnikai Színházi Fesztivál, az Ifeszt. A kétévente jelentkező seregszemle idei házigazdája a nagyváradi Szigligeti Színház, ahová 14 év után tér vissza a vándortalálkozó. A közel két hetes seregszemle előadásait, történéseit az Újvárad online olvasói számára Simon Judit követi nyomon.
November 10-21. között a Pece-parti teátrumba, valamint a Transilvania stúdió termébe érkeznek egy-egy előadással a romániai magyar, német, zsidó színházak (kivétel a Kolozsvári Állami Magyar Színház, ott éppen ebben az időszakban zajlik az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál), valamint három független társulat, közöttük az egyetlen folyamatosan működő bukaresti székhelyű roma társulat.
Ez a nő, nem az a nő
Lola Blau története, Georg Kreisler nyomán – írja a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház Német Tagozatának a plakátján. Már gyanús, hogy Dumitru Acriș nem az eredeti darabot állította színpadra. A beharangozóban a rendező azt írja: „Lola Blau megállítja az időt, kézen fog bennünket, és gyengéden, iróniával, humorral és fájdalommal vezet végig a női én és egó kapuin. (…) Az ő emigrációja egyik országból a másikba, egyik kultúrából a másikba, egyik identitásból a másikba – a mi emigrációnk is. Az ismeretlentől való félelme a mi félelmünk. A magánya a mi magányunk. A komplexusai ugyanúgy fájnak nekünk. Kompromisszumai generációkon átívelnek. Ambíciói ugyanazokba az ajtókba, ugyanazokba a falakba ütköznek, amelyek előtt mi is elhaladtunk. Álmai, amelyek olykor annyira törékenyek, a mi álmaink is, a fáradhatatlan remény partitúrájára írva.”
Ezek után nagyon vártam az előadást, mivel Kreisler Lola Blau című darabja szöveggel és dalokkal a zsidó előadóművész drámáját követi nyomon a második világháborúban. Lola Blau országról országra menekül, származása miatt üldözik, ezért utazik az Egyesült Államokba, ahol végül karriert csinál. Végig a szerelmét várja, rá gondol, őt félti. Amikor a világégés után visszatér Európába, a szerelme aznap válik egy terrorcselekmény áldozatává, amikor találkozniuk kellene. Nincs happy end. Lola zongorakísérettel meséli, énekli el a történetét, erős a szöveg, de még erősebbek a dalok. Olyan brechti érzést kelt az emberben.
Persze, a megírt mű nem szentírás, az alkotók elképzelésük szerint alakíthatják, de általában a szellemiségét megőrzik. Mert ha azt sem, akkor miért az adott darabot állítják színpadra, miért nem mást, ami jobban megfelel mondanivalójuknak.
A szebeni Lola Blau teljesen más történet, teljesen más tartalommal. Acriș előadásában egyetlen utalás van a háborúra, nem tudni, melyikre, de mindegy, mert a felvételről beolvasott mondat a levegőben marad, soha többé nem említik. A rendező mintegy kiemeli a szereplőt a társadalmi közegből.
Ez a Lola Blau egy boldogtalan nő, aki elhagyja az imádott férfit, aki kihasználja és fut a karrierje után. Kicsit önmaga után is, de azt aligha találja meg. Szóval elmegy az USA-ba, karriert csinál, nem bírja elviselni a sikert, az ágyában megfordulnak az ország hatalmasai, sok az ital, vélhetően a szerek is, összeroppan, a karrierjének vége. Hazamegy a régi szerelméhez, összeházasodnak, gyermekük lesz, felnevelik, együtt megöregednek, a férfi meghal, Lola egyedül marad, aztán szép csendben ő is jobblétre szenderül.
Más szóval Boldizsár Emőke egy énekesnő történetét játssza el, akit véletlenül Lola Blaunak hívnak. Hívhatnák akárhogy, a nő, akit megszemélyesít, nem lenne sem sem okosabb, sem kevésbé megalkuvó. Ez a nő nem menekül, hanem a karrierjét hajszolja, majd miután belebukik, hazamegy feleségnek és anyának. Persze, nem boldog az új státusában, de elfogadja. Mi mást tehetne. Lényegében nem marad el a happy end, de elmarad a dráma.
Szóval ez a Lola Blau nem az a Lola Blau. Ez a történet nem az üldözöttségről szól, hanem a nő önmegvalósításának a kísérletéről.
Tekintsünk el az eredeti darabtól, felejtsük el a dalok nagy részét (harmincvalahányból marad hat), fogadjuk el, hogy más történet, ne zavarjon a névazonosság. A baj az, hogy az előadás így sem falrengető. Lehetne együttérezni ezzel a szegény nővel, ha a monodráma valóban egyszemélyes előadás marad.
A rendező nem bízott eléggé a színésznőben, abban, hogy képes egyedül lekötni a nézők figyelmét, hogy segédeszközök nélkül is tud érdekes lenni, csupán szóban és dalban személetesen elmondani Lola Blau történetét.
Boldizsár Emőke erős színpadi jelenléte, drámai adottsága, tehetsége elég lett volna. Bizonyság erre, hogy az előadás leszebb pillanata, amikor a végén, egyedül áll a színpadon és elmondja – érzékenyen, hitelesen, lassan lépkedve a közönség felé – életének utolsó szakaszát. Akkor tudtam azonosulni a nővel, aki sosem lelt rá az egy életen keresztül hajszolt boldogságra.
Az előadást – meglátásom szerint – a közhelyekkel teli körítés gyengítette: felvételről megszólaló hangok, néha a jó ízlés határát súroló vetítések, a felvételeken megjelenő klisék, s füst minden mennyiségben. Akkor még nem is szóltam a gyenge koreográfiáról, a csúnya jelmezekről.
Én nagyon szeretném látni, hallani Boldizsár Emőkét egyedül a színpadon előadni egyik vagy másik Lola Blaut.
Dalban eljátszott szürreál
A nagyváradi Szigligeti Színhában Balogh Attila színész-rendező vállalkozott arra, hogy színpadra állítsa Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztopera című „balladisztikus történetet opera formában.” Maga a történet a paraszti világban játszódik, mögötte viszont ott rejlik Szophoklész Oidipusz című tragédiája és Camus Félreértés című drámája. A zene a barokk és a magyar népi motívumok ötvözete. A Parasztopera tragikomédia. A szöveg, a zene ironikus, az utalások az ittre és mostra viccesek. Fogjuk a hasunkat a nevetéstől, aztán a végén összerándulunk a gyomorgörcstől.
Két család lakodalomra készül. Szerelem nincs, pénz, vagyon van. Utóbbi fontosabb. Honnan van, nem kérdezi senki. A boldogság sem szempont.
Baloghnak remek a humora és a drámai érzéke. A szürreálist és a groteszket erősíti, úgy építkezik, hogy adott pillanatban a nevetés ellenére sejthető legyen a drámai kifejlet. Milliméternyi pontossággal dolgozik a szűk térben, jó ízléssel kezeli, vezeti a játékot. Előadásában a Parasztopera valóban ballada, amelyben ott rejlik a szerelem drámája és a halál tragédiája. Komédiába ötvözve, persze.
A rendező megtalálta a tökéletes szereposztást. A színészek karaktereik belső világát is megmutatják. Nincs könnyű dolguk, hiszen énekben kell kifejezniük érzelmeiket, a dalszínházi könnyítések nélkül. Prózai színházat játszanak énekelve, táncolva. Hitelesen.
Az előadásról bővebben az Újvárad október-novemberi nyomtatott dupla számában olvashatnak.
(Folytatjuk)
