Két válásra fektettem magam. Gügye szójáték, nem szabadulok úgy sem, főleg magamtól. Csak élek. Amíg még zöldell a petrezselyem és a spenótfőzelék, amíg még több fogam van, mint szívem. Próbálok szenvedélyes lenni és fegyelmezett, lehetőleg két t-vel. Előveszem az öniróniámat. Olykor mintha anélkül is zuhannék.
Illúziók
Megőrzöm magam hűségesnek, nem nézem a lányok gyönyörű hátát nyáron, ahogy belényomódik a pánt, és nem álmodozom orgonáról, mikor már az őszirózsák nyílnak.
Eszembe se jut, hogy valaha mindenkit meg akartam kapni, csalódottabb lettem és csiszoltabb, magam gyártotta elveszett illúziókkal vettem körül magam.
Megérdemled, hogy hűséges legyek, én viszont megérdemelném, hogy hűtlenkedjem, de magamra már ritkán gondolok ebben az összefüggésben, benne maradnék a boldogságban.
De ha újra lehetne kezdeni, megint minden lányt meg szeretnék kapni, megint végigcsinálnék még talán többet is, mint amitől olyan sikeres lettem az elveszett illúziók gyártásában.
Metszet
Hűség? Hát igyekszem. De a bennem levő sár mindig feltör valamiképpen, Moszkvámban a szar.
Pedig én is csak valamit kiszivattyúztam, valamit meg szerettem volna javítani.
Hová mehetnék? Élek mindmegannyi fortyogó csővel a szívemben. Eléggé dobog.
