Baász Szigeti Pálma és Baász Orsolya kiállítására
Csütörtök délután van, most egy napja, felkerült az utolsó kép is a falra. Még igazgatjuk a távolságokat és a magasságokat, amikor a padlón találok három szem elgurult tengerit, az Eszter nagymamám sorozat egyik darabjáról eshettek le. Tanácstalan vagyok, mi legyen ezekkel, aztán Pálma felé nyújtom, a tenyerébe adom, s csak annyit mondok: ezeket találtam. Hirtelen nem tudom, kukoricát mondjak-e, tengerit, málét vagy törökbúzát, sokféleképpen nevezik, attól függően, honnak jöttünk vagy éppen hová megyünk. A nagymama, ő viszont nagymama. Három kis műdarab, ahogy tetszik. Már este jut az eszembe, hogy vissza kellett volna kérjem a három szem tengerit, hogy aztán elültessem valahova, locsolgassam a szerkesztőség udvarán, s ha teremne, ha beérne az a pár cső, akár meg is főzhetnénk. Vagy kiszárítva lenne anyag egy új képhez, újrahasznosított vegyes technika. No, de erről lemaradtam, nem kukoricázunk.
Amikor a Baász kiállítás még csak a fejünkben alakulgatott, úgy gondoltuk, azt terveztük, hogy a földszinten Pálma képei, fent a manzárdteremben Orsolya tusrajzai kapnak helyet. Aztán ahogy a munkákkal jöttünk-mentünk helykeresőben, akkor támadt az ötlete Ujvárossy Lacinak, – aki amúgy beletette a fejünkbe ennek a tárlatnak az ötletét –, hogy ne különítsük el, hanem keressünk helyet egymás mellett a harminc műnek, egymást kiegészítve, egymással kommunikálva, egymásra hatva állítsuk ki ezeket. Ilyenek ezek a kurátorok, folyton rávezetnek a helyes útra.
Ahogy a Fő utca felől belépünk a terembe, jobb kézre a Both Andrással a kínaiban című képet látjuk, s a kép névadója az, aki baráti minőségében azt írja Pálma katalógusában, hogy a művész munkája nem más, mint egyéniségének a kivetítése. Ez lenyűgöző és észbontó – teszi hozzá, életigenlő, s egy kicsit olyan, gondolom hozzá már én, mint egy igazi abszurd színház. Ahol olykor nem csak abszurd darabokat játszanak, hanem verseket is mondanak. Szóval, egy-egy képet úgy látok itt, mint egy előadás pillanatfelvételét a maga szereplőivel, díszleteivel, vegyes kellékeivel. Valahol a hátam mögött a rendező áll, ecsettel, ceruzával a kezében. Azt pedig tudjuk, akkor jó a színház, ha képes tükröt tartani elénk, legyen a tükörbe néző illető maga a művész, netán a műélvező, esetleg az egész társadalom. Minden megélt és elmesélt harccal, látott és láttatott torz, azaz valóságos formával, álmokkal, halállal, szexualitással, otthonossággal, különös történetekkel. Apropó, történet, Szőcs Géza szerint Baász Szigeti Pálma festményeinek kulcsszava a mese. Olyan mesék, amelyeket mintha illusztrációként szántak volna egy enigmatikus, olykor követhető, máskor megfejt(het)etlen transzilván narratívához. Ugyancsak Géza említi a játék fogalmát, de már Baász Orsolya kapcsán, aki izgalmas felületein a száraz iróniát ötvözi a formák keresésével.
Amikor a buborékos fóliákból kibontottuk Orsolya gondosan csomagolt képeit, első látásra azt hittem, ez egy rövid időintervallum alatt létrejött sorozat, ciklus, aztán második látátásra szembesültem azzal, hogy egy évtizednyi idő is eltelt e tíz kép megalkotása között. Ez számomra következetes alkotói magatartásról árulkodik, olyan sajátos művészi világot villant fel, amelynek határozottan kimutathatóak a személyiségjegyei, egyedi szín- és formavilága.
Ismét Szőcs Gézát idézem, aki szerint Baász Orsolyának éppúgy nem célja beleveszni az irracionalitás, a valóságfölöttiség és a fikciók tartományaiba – bármennyire is vonzóak legyenek ezek –, mint amilyen világosan egész művészete, szuverén magabiztossággal gyakorolt technikája beszél arról: e képek egy útinapló nehezen felejthető dokumentumai. Feleúton az életöröm és a halálvágy, a múlt és a jövő, a beszéd és a hallgatás között. A költő nyolc évvel ezelőtt az Irodalmi Jelenben írt sorai e mostani kiállítás képeire is érvényesek. Bizony, fél évtizede már Géza sincs közöttünk, ahogy két és fél esztendeje Kovács András Ferenc, a drága KAF sem, s a múlt év ősze óta György Péter esztéta sem. Őket azért említem, mert a kiállításon látható egy-egy olyan kép, mindkettő Pálma alkotása, mely rájuk emlékeztet, általuk ihletett. Ahogy annyi mindent őriznek ezek a művek, ami fontos, emlékszikla és emlékmorzsa, a tájban úszó pillangók, Baász Imre, Eszter nagymama, a család, s világszámaival együtt ez az egész Cirkusz, amiben élni van szerencsénk. De még a zsömlemellű Rózsi is, minden, amit a maguk olvasatában, a maguk képteremtő képességével itt és most nekünk – emberként és alkotóként – ez a két művész megmutat.
Iróniával, bölcsen, indulattal, nevettetve, torokszorítva. Úgy érezhetjük magunkat, mintha egy Fellini filmbe léptünk volna át innen a váradi flaszterről.
Szűcs László
Elhangzott 2026. május 15-én a Léda-ház kultúrtérben Baász Szigeti Pálma és Baász Orsolya közös kiállításának a megnyitóján.
