MEGOSZTOM

Az Értől az Óceánig. Gondolatfutamok Ady Endre versére

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

Az Ér patak neve nyomán az Érmellék összetéveszthetetlen, saját arcéllel rendelkező táj. Az Érmellék nagy vízrendezése a 19. század második felében – Ady gyermekkorára már jelentősen átalakította a táj arculatát. A folyókat szabályozták, árkokat és csatornákat ástak, a mocsaras területeket fokozatosan lecsapolták. De nem lett egyik napról a másikra száraz vidék. A mélyebb fekvésű területeken, holtágakban, erekben és időszakosan elöntött réteken még bőségesen jelen volt a víz. Az Ér egykori mocsárvilágának emléke Ady életében is eleven tájtapasztalat lehetett.

Az az Érmellék viszont, amit ma ismerünk, vízért kiált. Ha elindulunk a Nagykároly környéki kiterjedt földek mentén, akár Kaplony, Kismajtény, Domahida, akár Tasnád irányába, különösen a legelők pusztulásán látszik, mennyire megviseli az aszályt ezt a vidéket. A Kraszna széles ártere szélben ringó magasra nyúló sárga fűhajával az afrikai szavannákra hasonlít. A füvek egyhangúságát itt-ott máriatövis, szúrós szerbtövis vagy ökörfarkkóró töri meg, erős gyökérzetükkel kitéphetetlenül ragaszkodva ehhez a szíjas földhöz. 

Pocsolyás víz valóban, de nem úgy, ahogy Ady idejében. A mélyen ülő, lomha folyású sárszínű Kraszna itt-ott békalencsés, magasra felveri a lándzsás levelű gyékény. Van benne valami árokszerű, ami, mint kifejezés mindenképpen lefokozás. (Ahogy a folyónak a patak jelenti a lefokozást, a pataknak dehonesztáló kifejezése az árok.) 

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Óceánig hordják a habját.
Ady versében a Kraszna az első nagy folyó, amit megnevez. Nem a Berettyó. Számára a Kraszna volt a saját, északi partiumi tájának nagyobb meghatározó folyója, amihez az apró Ér képzetét kapcsolta. A Kraszna-Szamos-Tisza-Duna egy nagyobb vízi kontinuitás költői képe itt. Ady egy ősibb, egységesebb vízrajzi képletben gondolkodik. Ez itt az Ér, a mi folyónk, /Ős dicsőségű Kraszna-árok – írja a Séta a bölcső-helyem körül című versében. 

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,

Szkíta – szittya: a magyarság ősisége, ezzel mindig valamilyensége. Mert a szittya az nem szkíta. Legalábbis kimondva egy konkrét szövegkörnyezetben. A szittya az körülbelül olyan, mint az “oláh” és a “sováb” (sváb). Ady szeretett faji kategóriákban gondolkodni (Svábokból jött magyaroknak/Én nem vagyok magyar? – írja az Én nem vagyok magyar? című versben). Adyt támadták is ezért, viszont a vers, a líra elbírja a mitizáló képzeteket.

Gyerekkor. Emlékszem, a felnőttek világában – mert mindig a felnőttek körül, az ő vigyázó szemük körül lebzseltünk – nem volt megszokott a humor, jókedv, az önfeledt felszabadultság. Még a derű sem. Csakis a gyerekeknek nézték el, elvégre pulya még, majd megtanulja… Habár az indokolatlan öröm megnyilvánulását látva nekik megjegyezték: minek örülsz annyira, talán az angyalodat látod? A tétlen üldögélés perceiben, amikor néhány testvér, rokon összegyűlt, egyfajta fátyolszerűen tapadós rosszkedvre, kedélytelenségre emlékszem. Valami lenyűgözött tehetetlenségre. Mindent nagyon komolyan vettek: a templomot, a zsoltárokat, de a káromkodást és a szitkozódást is. 

Gyerekkorom egyik visszatérő emlékezetes mondata: “Nem lehet az életet játszásnak venni.”  

Az Óceánt mégis elérem.

Az Ér patak neve jelenthet vízeret, de a vérerek nagyon finom csőrendszere a hajszálerektől az ütőerekig is ér. Azt mondja a vers beszélője az Óceánt mégis elérem. Homonima is az ér szó: igei értelemben az eljutás, megérkezés rokon értelmű megfelelője a főnévi jelentésétől eltérően. Zseniális többértelműség jön létre az ér szó többértelmű játékával. 
 

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:

Mit jelent akarni? A mindennapokban alapszó, és amikor használjuk, nagyon tudjuk, mit jelent. (Anélkül, hogy a jelentésén gondolkodnánk.) Szinonimája a vágy, a késztetés. Az akarat túltengése és hiánya (akaratos vagy akaratgyenge ember) egyaránt csökkent értékűség. Létezne tehát az akaratnak helyes mértéke? A vágynak viszont, legalább is, ahogy Adytól ismerjük, a mértéktelenség a mértéke. A vágy épp mértéktelensége révén képes hatást kiváltani, elsodró módon hatni.

Lehet itt szó kétféle mértéktelenségről. Az akaratot, a vágyat az ellenállás tüzeli. Az ellenállás teszi lehetővé az akarást – ha nem volna távolság az énből kiinduló akarat és a megvalósulás között, nem volna szükség akaratra. Ugyanakkor az akaratot az ellenállás mértéke a teszi próbára. Tehát nagy ellenállás esetében nagy akaratra van szükség. 

Ez esetben a mértéktelenség az egyetlen helyes mérték. 

Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Óceánba.

A „nagy” jelző itt újra visszatér. A vers első sorában az árokhoz, itt az Óceánhoz kapcsolódik. Teljesen más nagyságkép a kettő.  A nagy árok fenyegető, mert elnyel. A nagy Óceánba befutó nem nyelődik el, mert az Óceánnal csak egyesülni lehet. Óceánivá válni. Szerelmi dinamika felől elképzelve: akit elnyelnek, azt semmivé tesznek, megfosztják énjétől. Az elnyelő árok (én) bár lehet nagy, mégis kicsi. Kisszerű. Ha viszont úgy döntök, hogy együtt halok meg valakivel, nem a másik akaratának rendelem alá magam, hanem a bennem zúgó végtelennek. 

Lakatos-Fleisz Katalin