Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
Az Ér patak neve nyomán az Érmellék összetéveszthetetlen, saját arcéllel rendelkező táj. Az Érmellék nagy vízrendezése a 19. század második felében – Ady gyermekkorára már jelentősen átalakította a táj arculatát. A folyókat szabályozták, árkokat és csatornákat ástak, a mocsaras területeket fokozatosan lecsapolták. De nem lett egyik napról a másikra száraz vidék. A mélyebb fekvésű területeken, holtágakban, erekben és időszakosan elöntött réteken még bőségesen jelen volt a víz. Az Ér egykori mocsárvilágának emléke Ady életében is eleven tájtapasztalat lehetett.
Az az Érmellék viszont, amit ma ismerünk, vízért kiált. Ha elindulunk a Nagykároly környéki kiterjedt földek mentén, akár Kaplony, Kismajtény, Domahida, akár Tasnád irányába, különösen a legelők pusztulásán látszik, mennyire megviseli az aszályt ezt a vidéket. A Kraszna széles ártere szélben ringó magasra nyúló sárga fűhajával az afrikai szavannákra hasonlít. A füvek egyhangúságát itt-ott máriatövis, szúrós szerbtövis vagy ökörfarkkóró töri meg, erős gyökérzetükkel kitéphetetlenül ragaszkodva ehhez a szíjas földhöz.
Pocsolyás víz valóban, de nem úgy, ahogy Ady idejében. A mélyen ülő, lomha folyású sárszínű Kraszna itt-ott békalencsés, magasra felveri a lándzsás levelű gyékény. Van benne valami árokszerű, ami, mint kifejezés mindenképpen lefokozás. (Ahogy a folyónak a patak jelenti a lefokozást, a pataknak dehonesztáló kifejezése az árok.)
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Óceánig hordják a habját.
Ady versében a Kraszna az első nagy folyó, amit megnevez. Nem a Berettyó. Számára a Kraszna volt a saját, északi partiumi tájának nagyobb meghatározó folyója, amihez az apró Ér képzetét kapcsolta. A Kraszna-Szamos-Tisza-Duna egy nagyobb vízi kontinuitás költői képe itt. Ady egy ősibb, egységesebb vízrajzi képletben gondolkodik. Ez itt az Ér, a mi folyónk, /Ős dicsőségű Kraszna-árok – írja a Séta a bölcső-helyem körül című versében.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Szkíta – szittya: a magyarság ősisége, ezzel mindig valamilyensége. Mert a szittya az nem szkíta. Legalábbis kimondva egy konkrét szövegkörnyezetben. A szittya az körülbelül olyan, mint az “oláh” és a “sováb” (sváb). Ady szeretett faji kategóriákban gondolkodni (Svábokból jött magyaroknak/Én nem vagyok magyar? – írja az Én nem vagyok magyar? című versben). Adyt támadták is ezért, viszont a vers, a líra elbírja a mitizáló képzeteket.
Gyerekkor. Emlékszem, a felnőttek világában – mert mindig a felnőttek körül, az ő vigyázó szemük körül lebzseltünk – nem volt megszokott a humor, jókedv, az önfeledt felszabadultság. Még a derű sem. Csakis a gyerekeknek nézték el, elvégre pulya még, majd megtanulja… Habár az indokolatlan öröm megnyilvánulását látva nekik megjegyezték: minek örülsz annyira, talán az angyalodat látod? A tétlen üldögélés perceiben, amikor néhány testvér, rokon összegyűlt, egyfajta fátyolszerűen tapadós rosszkedvre, kedélytelenségre emlékszem. Valami lenyűgözött tehetetlenségre. Mindent nagyon komolyan vettek: a templomot, a zsoltárokat, de a káromkodást és a szitkozódást is.
Gyerekkorom egyik visszatérő emlékezetes mondata: “Nem lehet az életet játszásnak venni.”
Az Óceánt mégis elérem.
Az Ér patak neve jelenthet vízeret, de a vérerek nagyon finom csőrendszere a hajszálerektől az ütőerekig is ér. Azt mondja a vers beszélője az Óceánt mégis elérem. Homonima is az ér szó: igei értelemben az eljutás, megérkezés rokon értelmű megfelelője a főnévi jelentésétől eltérően. Zseniális többértelműség jön létre az ér szó többértelmű játékával.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Mit jelent akarni? A mindennapokban alapszó, és amikor használjuk, nagyon tudjuk, mit jelent. (Anélkül, hogy a jelentésén gondolkodnánk.) Szinonimája a vágy, a késztetés. Az akarat túltengése és hiánya (akaratos vagy akaratgyenge ember) egyaránt csökkent értékűség. Létezne tehát az akaratnak helyes mértéke? A vágynak viszont, legalább is, ahogy Adytól ismerjük, a mértéktelenség a mértéke. A vágy épp mértéktelensége révén képes hatást kiváltani, elsodró módon hatni.
Lehet itt szó kétféle mértéktelenségről. Az akaratot, a vágyat az ellenállás tüzeli. Az ellenállás teszi lehetővé az akarást – ha nem volna távolság az énből kiinduló akarat és a megvalósulás között, nem volna szükség akaratra. Ugyanakkor az akaratot az ellenállás mértéke a teszi próbára. Tehát nagy ellenállás esetében nagy akaratra van szükség.
Ez esetben a mértéktelenség az egyetlen helyes mérték.
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Óceánba.
A „nagy” jelző itt újra visszatér. A vers első sorában az árokhoz, itt az Óceánhoz kapcsolódik. Teljesen más nagyságkép a kettő. A nagy árok fenyegető, mert elnyel. A nagy Óceánba befutó nem nyelődik el, mert az Óceánnal csak egyesülni lehet. Óceánivá válni. Szerelmi dinamika felől elképzelve: akit elnyelnek, azt semmivé tesznek, megfosztják énjétől. Az elnyelő árok (én) bár lehet nagy, mégis kicsi. Kisszerű. Ha viszont úgy döntök, hogy együtt halok meg valakivel, nem a másik akaratának rendelem alá magam, hanem a bennem zúgó végtelennek.



