óvatlan pillanat
hiába keressük egymást a ráncok mögött
már nem ugyanazok vagyunk
inkább csak hasonlítunk valakire
nincsenek tanúk sem
beleszürkült minden az időbe
pokróccal terített vaságyak
gyermekei voltunk
a pirkadat illúziójában éltünk
összefüggéstelen vezényszavak
és nyakban kötött dögcédulák
tanítottak a szabadságra
hogy aztán minduntalan a mögöttünk
tátongó mélységbe meredjünk
így haltak ki a történeteink
a maradékot egyetlen a mozdulattal
összetéptük
pedig ez még nem a végállomás volt
csak egy óvatlan pillanat
[bohócok voltunk]
bohócok voltunk – filmünk tovább pereg –
a múlt kinőtt sírokon hempereg
nyugtalan éjszaka kapaszkodik belénk
mint ágaikba a fáradt gesztenyék
gyököt vonunk a hiányból mindennap
a kimetszett múlt holnap is cserbenhagy
ami nagyon fájt azt már elfeledtem
s nincs már senki hogy elmondja helyettem
kötéltáncosok
tétován botorkálunk a téren
a villanyoszlopokon idegen zászlók
eltűntek a galambok is
józanodó részegséggel bámuljuk
az agyonmunkált átfestett falakat
a város mintha álarcot hordana
szétszakadt
a szív ritmusa is módosul
sokat kell várni míg visszasimulsz
kár hogy szeretni sem tudunk
elúszhatunk a végtelenbe
csak a hiány lesz nagyobb
ami elmúlt elveszett
a szomszédban háború dúl
házak csúszkálnak a hóban
vírusként fertőz a közöny
valami köztes létben élünk
kötéltáncosok vagyunk mindannyian
távolodunk
darazsak duruzsolták
tele az erdőspusztai csendet
késleltették a naplementét
s késleltetted te is
beharaptad az ajkad hogy elfedd
a visszafojtott zokogást
a sérült múltnak
sohasem tud vége lenni…
„Anna örökké hiányozni fog”
folyton visszahallom ezt a nálam
felejtett utolsó mondatot
azóta csak távolodunk
szétszórt maradékaink
közt guberálunk
ott ahol a remény minket
egyszer gyáván cserbenhagyott
