Még 2016 decemberében – közel tíz esztendeje – volt a Várad folyóirat 12. lapszámának a képzőművésze Molnár László József, akinek munkásságát a rovat szerkesztője, Ujvárossy László méltatta. A nagyváradi születésű grafikus- és festőművész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Képzőművészeti Intézetének nyugalmazott főiskolai docense 2026. július 11-én hunyt el, 75 évesen. Az alábbiakban Jovián György búcsúztató beszédét olvashatják.
Tisztelt Egybegyűltek,
én dicsérni jöttem – tudják, a klasszikus Marcus Antonius-i mondat kiragadott második része. Dicsérni jöttem, és nem…., mert Molnár László Munkácsy-díjas képzőművész munkássága örökéletű.
Most elmondom Önöknek azt, amire már oly régóta készülök, de valahogy valamiféle balga szemérem mindig visszatartott.
Én már megettem kenyerem javát, sok mindent láttam a mi mesterségünk termékeiből, mindenféle múzeumokban. Csodákat. Amiket a legnagyobbak alkottak az évszázadokon át. Ámultam és bámultam valahányszor.
De egyedül az Ő festményei előtt állva tör rám minden alkalommal egy furcsa, nehezen magyarázható érzés (utoljára, nem is olyan régen, a Szegedi Nyári Tárlaton) az ámulatnak és az irigységnek – igen, az irigységnek – egy sajátos elegye, amiből aztán bőséggel a Vigadó-beli kiállításán volt csak igazán részem. (Itt nyitok egy zárójelet, és említést ejtek a kirívó szerénységéről is. Megjegyzés: csak a legnagyobbak engedhetnek meg maguknak ilyen nagymérvű, de a saját értékeiknek biztos tudatával bíró szerénységet… Pedig rólunk, nagyváradiakról az a hír járja, hogy mivel a városunkat a Jóisten a tenyerén hordozza, ezért aztán igencsak rátartiak vagyunk. De a barcelonai Joan Miró rajzversenyek meghívottjaként, vagy a Szöul-i Nemzetközi Biennálé résztvevőjeként, vagy a 2013-as Év Grafikája díj birtokosaként – hogy csak néhány példát említsek –, volt is oka a szerénységre…)
Itt és most töredelmesen bevallom, hogy Ő az egyetlen kortársam, akit szívből csodálok… Igen, csodálom – az emberfeletti türelmét. A kitartását. Csodálom a mesterség birtoklásának valami olyan fokáért, amihez fogható talán csak a hollandi aranyszázad művészeire volt jellemző, de amit az azóta eltelt idő egyszerűen elfelejtetett a festőművészet művelőivel. A hitéért. A szépség utáni sóvárgásáért – és ahogy ezt az általa kreált szépségideált meg is valósítja – festményben, litográfiában, rajzban.
Az ember valósággal beleborzong a gyönyörűségbe a részletei megmunkálása láttán.
Ez a vallomás egyszerűen kikívánkozott belőlem.
És még valami: hadd idézzem a tanítványai által rajongásig szeretett tanár, aki a szépség megszállottjaként közvetítette a jövő művészei felé mindazt, amiért érdemes a művészetre feltenni egy életet – az utóbbi idők történéseire gondolva egy számomra szállóigévé vált, mindörökre intő kérdését: „Mondja, kérem, látott már maga embert?”
Requiescat in Pace.
(Elhangzott Vácott, 2026. július 24-én, Molnár László József búcsúztatásán.)
Képünkön Molnár László József egyik festményének részlete.
Ujvárossy László 2016 decemberi írása ITT olvasható.
