Az illiberális demokráciák sorában Magyarországé volt a zászlóshajó szerep, mert bár ilyen rendszer más névvel máshol is működik a világon, Orbán Viktor azonban egy európai uniós tagállam jól működő demokráciáját tudta átalakítani – szabatosabb megfogalmazásban – választási autokráciává. Ezért kísérte az egész világ megkülönböztetett figyelemmel a magyarországi választásokat, mert azok megmutatták az illiberális demokrácia projekt további sorsát. Az eredmények ismeretében elmondható, hogy április 12-én a magyar nép nem egyszerűen szavazott, hanem olyan mértékben utasította el ennek a rendszernek a vívmányait, ami fontos jelzés Európa illiberálisai számára, hogy a valóság helyett kétes narratívák futóhomokjára építik politikájukat.
Mert egy illiberális demokráciát, egy autokráciát nem lehet valósághajlítás nélkül működtetni, ami instabillá teszi a mégannyira eltökélten és módszeresen felépített rendszert is. Orbán Viktor a választási vereség után úgy érvelt, hogy a kampányuk jó volt, mert üzeneteik mindenkihez eljutottak, de a választók jobban hittek a politikai ellenfélnek. Azt nem hajlandó belátni a vereséget szenvedett politikai erő, hogy ez a szavazás nem pusztán kommunikációs kérdés volt, és hogy a kudarc tényleges oka az üzenetek jelentése és valóságtartalma közötti áthidalhatatlan különbség volt. Kezdjük mindjárt a gyermekvédelemmel, ami hosszú évek óta az egyik legmagasztosabb szóbeli vállalása volt a kormánynak, de a kegyelmi botrány a Fidesz bukásának origója lett, a Szőlő utcai borzalmak napvilágra kerülése pedig csak tovább mélyítette az árkot a kommunikáció és a valóság között. A Fidesz-kormány a békepártiság címszavával hivatkozott magára, amit azonban minden olyan konkrét intézkedésével cáfolt, amellyel az agresszor Oroszországot védte Ukrajna és az Európai Unió ellen, vagy épp a csádi misszió tervével. A másik markáns szlogen a szuverenitás volt, de akik ezt elhitték, azok számára különösen sokkoló lehetett Szijjártó Péter külügyminisztert és Orbán Viktor kormányfőt hallgatni, amint meghunyászkodó hangnemben beszélnek orosz kollégáikkal, azt tudakolva, milyen módon tudnák képviselni… az orosz érdekeket. Ennek a korántsem teljes felsorolásnak a végére hagytam a határon túli magyarokat különösen érintő nemzetegyesítés üzenetét, ami a gyakorlatban a tihanyi beszédben, vagyis a George Simion melletti kiállásban és a Beneš-dekrétumokkal szembeni engedékenységben nyilvánult meg. A Fidesz-kormány a határon túli magyarok anyagi támogatásáért cserébe voksokat várt, ami eltávolította tőlük az anyaországiakat, míg a határon túliak traumaként és árulásként élik meg, hogy az anyaországi magyarok zömmel Orbán Viktorra voksoltak. Az anyaországi és határon túli magyarok egymás iránt érzett neheztelése mindezek miatt olyan mértékűvé vált, hogy a nemzetegyesítés ügye talán soha nem állt még ennyire távol a valóságtól. Magyarország népe a saját bőrén tapasztalta az illiberalizmus következményeit, míg a határon túli magyarok a voksaik mellett a családjuk békéjének beáldozásával is megfizették az elmúlt tizenhat évet.
A Fidesz-kormány nem egyszerűen elhibázott kampányt folytatott, hanem hosszú évek politikájával az ellenkezőjét tette annak, mint amit hirdetett. Erre mondott radikális nemet a magyar nemzet. A választás eredménye a visszatérést jelentheti az alternatív narratívák világából a valóságba. Ráadásul a magyar nép egyértelmű üzenetet küldött arról, hogy számára fontosabb az Európa és a Nyugat iránti elkötelezettség, mint a keleti Oroszország csábereje. A nagyarányú győzelem új reményt ébresztett azokban, akik a mostoha viszonyok között is rendületlenül hittek és hisznek abban, hogy érdemes ragaszkodni a demokratikus értékrendhez, mert hosszú távon ez a kifizetődő nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is.
