Gustav Klimt: Ein Morgen am Teiche, 1899. Bécs, Leopold Museum
Radics Viktória
Az ember egyik kitüntetett antropológiai jegye, hogy odavan a tükröződésekért. Egyrészt a saját — fizikai és lelki — tükörképeiért, másrészt bármily tükröződésért, legyen az vizuális, verbális, audiovizuális; formai, tartalmi, szellemi. A hagyományos esztétikának is egyik kulcsfogalma volt a tükrözés. Az emberi öntudat a tükröződésben és a tükrözésben talál rá az egyik lehetőségére, képességére. A reflexió (a. m. visszahajlítás) is a tükrözés egyik fajtája, mégpedig az átalakító módozata, hiszen átalakítom azt, amire reflektálok, és ennek tudatában is vagyok. (Hacsak nem vagyok Nárcisz, aki valósnak hitte a saját tükörképét.) Pszichológiailag is a tükröződés az ember egyik karakterisztikuma, már a csecsemő is tükröződik, és az „anyai tükrözés” a tudati fejlődésének a feltétele.
Klimtnek ezt a festményét — Ein Morgen am Teiche (Egy reggel a tavacskánál) Bécsben láttam a Leopold Múzeumban, és jobban magánál tartott, mint a dekoratív szecessziós festményei — rengeteg Klimtet láttam Bécsben, Bécs, Klimt és a Jugendstil összetartozik —, mert egyenesen a szememet láttam meg ezen a festményen, az emberi szemet a tó szemében. A tó felszíne, akár a szaruhártya. A tó nem tudja, hogy tükröz, a táj sem, hogy tükröződik, én viszont tudom — ez az ugrás a kozmikus történetben racionálisan megmagyarázhatatlan. (A vallásos magyarázatokat most hagyjuk el.) Vannak, akik „balesetnek”, szerencsétlen véletlennek tekintik az öntudat, a gondolat megjelenését a Föld nevű bolygón, és voltak, vannak, akik az ember vagy a szellem különleges misszióját látják benne. Akármilyen jelentéktelen és parányi, az emberi nem a hatalmasnál hatalmasabb univerzum pislákoló lelkiismerete — ehhez az elmélethez mit szólsz? A lelkiismeret is tükör, önmagunk metszett tükre, melynek villogása fájhat, csillogása megengesztelhet.
A tükrözés esztétikailag is csúcsélmény. Ha kimész a természetbe, vízközelbe, a tóban vagy folyóban, akár a tócsában tükröződő fák, hegyek, felhők azonnal megigéznek, még jobban, mint az „eredeti”. Miért? Miért remeg, rezeg bele az ember lelke a tükröződésbe? (Az állaté például nem. Bodza kutyám egyáltalán nem látja meg a saját orra előtt a tükörképét, egyáltalán nem tudja, mi az, hogy tükörkép, ezért nem is látja.) Persze a tükröződéshez fény is kell, Klimt képének címe is hangsúlyozza, hogy „reggel” van a tó mellett, és valóban kora reggeli gyengéd, sápadt fényben látod a tó tükrét és az erdő keskeny, tömör sávját. Ez a kép minden napszakban, sőt minden órában másmilyen lenne, Klimt választása a napfelkeltére esett, amikor még nem bontakozott ki a Nap hatalma. Az ébredő szemre. A tó is kissé mocsaras, hínáros, békalencsés — ennél sokkal tisztább víztükrök is vannak, de Klimtnek bizonyára az ébredés zavaros perce kellett, amikor még nem eszméltünk rá teljesen a világra és a feladatainkra.
Ez volt az első négyzetes festménye — ezt még sok ilyen formájú kép követte, állítólag egy kartonból kivágott négyzet alakú „keresőt” vagy keretet is használt. Így szinte elvész a perspektíva, a mélység, és a felületre, a síkra szorítkozunk, ezért gondolom, hogy itt Klimtet nem a táj, hanem maga a tükröződés jelensége érdekelte. Ez a táj Salzburg, pontosabban Golling közelében az Eglsee körül egyébként idillien szép, láttam róla fotót a neten. De Klimt nem a táj szépségét festette meg, a háttérben a hegyeket és az eget egyenesen mellőzte, levágta, hanem magát a tükröt. Ő, aki a későbbiekben a dekoratív szépséget aranyozta be és a szimbolikusságot hajszolta, itt színeiben, fényeiben felettébb diszkrét, már-már absztrakt.
Hangulat, az van a képén, a művészettörténet „Stimmungimpressionismus”-nak nevezi ezt a stílust, én a kora reggeli tétova ébredés hangulatát érzékelem benne, az eszmélet határán. Amikor még nem tisztult ki a (világ)kép. Ámde a festményben elsősorban a festészet önreflexióját látom, a tükröződés tükrözését. Meg a festő önreflexióját is, mármint a szemét, amint a tó szemét, a fényeket és a színeket tükrözi. Picit domború is a vízfelszín, akár a szemünk.
Ezt a festményt nézve a szemünk kereshet bár, de nem talál kivezető utat, hanem bolyong a képen körbe-körbe és a tavon ragad. Más kivágatban a távoli kéklő hegyek vagy az égbolt felé tört volna a tekintetünk, de itt ez nincs megengedve, maradnunk kell az opálos, csonka oválisban. A szaruhártyánkat, a szivárványhártyát és a pupillát festette meg Klimt. A part az ínhártya és a szemhéj pereme. Mindazonáltal itt most nem szimbolizál semmit, hanem csak azt festi le, ami a szeme előtt van azon a reggelen. Amikor a képet néztem Bécsben, az elmosódó, párás opálosság is megragadott, mely, ha nem is a mélység, de valami lelkiség jele, mintha a mondás, hogy a szem a lélek tükre, itt pőrén megmutatkozna. És az ember mindig elköveti azt a tévedést, hogy perszonifikál, mert itt ennek a tájnak is van lelke, ha már van tó-szeme. Halványan melankolikus is a kép, minthogy kiúttalan, perspektívátlan, tompa – most nincs kedved ráébredni a társas valóságra. Magányos vagy a tavaddal.
A későbbiekben Klimt szimbolizálta a vizet, mint a tudatalatti és az érzékiség közegét, kígyót-békát, nőket festett bele, de itt ez a tendencia nyomaiban sincs jelen, így a néző szabadabban „lebeg”, és a víz mint elem jelképes terhelés nélkül jelenik meg. Kicsit kocsonyásan, sűrűn, mint biotóp – mégis, velünk együtt, akik nézzük, mint valami pszichés – erről a tóról lehánthatatlan a szubjektivitás, úgy érzem, szorosan találkozik itt a néző tekintete és a látvány, ami bele van merülve a tekintetbe. Klimtnek ez a festménye magát a nézést is megmutatja.
Tamás Dénes
Mit is mondjak, egy megfestett tavat felkínálni annak, aki regényt írt egy tóról – igazi provokáció. Hiszen, amikor írtam „A tó” című regényemet, sokat gondolkodtam, tépelődtem azon, mi is egy tó. Nagyon sok tavat felkerestem akkoriban, órákig ültem partjaiknál, figyeltem a felület lassú ringatózását, hogy minél közelebb hozzam magamhoz azt, amit látok. Nem akarom idecitálni mindazt, ami abban az időben megszületett bennem, hogy majd egy regényben elevenedjen meg, inkább a te festményeddel akarok menni, a te kérdéseidre, megfigyeléseidre koncentrálva. Különben magát a festményt – s ez a ritka alkalmak közé tartozik – többször láttam életemben. A Leopold múzeumban sétálva számomra is feltűnt, hogy a maga egyszerűségében mennyire elüt Klimt más szecessziós munkáitól, ahogy a később festett tavas festményeitől is. Azokon a felület már mozaikszerűvé válik. Itt Klimt még megfigyel és nem díszít. Hagyja elénk lépni a látványt, hogy a maga természetességében érjen el bennünket (persze, ha egyáltalán lehet természetességről beszélni egy műalkotás esetében). El kell árulnom, a szecesszió nem tartozik kedvenc művészeti korszakaim közé. A manír, a túlzott dekorativitás mindig zavarta formaérzékenységemet. Hiszen, valahol azt várnám el, a forma magából az anyagból lépjen elő, ne mint külsőség járuljon hozzá. Ugyanakkor, el kell ismernem, Klimt kései nagy szecessziós munkáiban van valami megigéző, a stilizálás, az ornamentalitás ősi erejét érzem megmutatkozni rajtuk. Mintha egy elsüllyedt civilizáció művészetét szemlélném.
De ez a festmény még nem tart itt. Sokkal egyszerűbb, természetesebb. Akár azt is mondhatnám, kispolgári. Nem veszélyes, nem felkavaró, csak éppen előttünk van. Miközben a mélyben mégis van valami megfoghatatlan nyugtalanság benne. Ezt a nyugtalanságot a sok barna, illetve a barna mélyén megcsillanó fekete hordozza, ami elborítja a tó nagy részét. Hiszen reggel van, amit te is kiemeltél. Valószínűleg hajnalodik. A fény még nem kezdett el uralkodni a világon. Még minden zárkózott, homályos, opálos. Számos ilyen reggeli tavat láttam, számos ilyen tó mellett ébredtem, főleg magashegyi túrázásaim során, partjaik mellett sátorozva. Ilyenkor az egész világ még magzatállapotban van, a hegyek szürke, idegen tömbökként emelkednek a magasba, mintha a tó felülete is még magába záródna. Még nem lehet a világ csodájára eszmélni, hiszen az még csak mocorog körülöttünk. Egy ilyen tó partján fázósan húzza össze magát az ember, várja az igazi fényt, ami majd kibontja eléje az egész világot.
Mégis, jó tudni, az eszmélés kapujában állunk. Bennünk van az ébredés lehetősége. Itt-ott már leköltözött a tó felületéről a sötét, hogy megmutathassa igazi kékjét. A háttérben levő fák tömbje még sötét, szinte fenyegető, de az előtér már áttetszően remeg. Csodálatosan festette meg Klimt a tó felületének sokarcúságát, az egész világ óvatos változását, ami visszatükröződik rajta. Azt a mozgást, hogy jobbról, keletről fog érkezni a világosság, ami remélhetőleg uralma alá veszi a tavat. A jobb felső sarokban lévő erdősáv maga is világosabb, sárgább, mint az átellenben lévő fák feketébe hajló mélyzöldje. A víz néhol fodrozódik, de legtöbb helyen tükörsima. Még a reggeli szél is csak ébredezik.
Mit mondhatunk a bennünk magára ébredő világról, ha egy kora reggeli tavat szemlélünk?
Hiszen a tó képzete a világ, de leginkább önmagunk megismerhetőségének a kérdéséhez vezet. Egybelátni tudni magunk – legősibb vágyunk, ami nélkül valószínűleg nem is tudnánk létezni. Lacan szerint egy gyerek fejlődése a tükörstádiummal kezdődik, amikor magához képest kívül, egy tükörben látja viszont magát, meglátja a tükörképét, amivel azonosulni próbál. De mennyit tud megmutatni belőlünk egy kép? A kinézetünket legfeljebb. De egybeeshetünk kinézetünkkel? Világos, hogy nem. Ezért a tó képzete az életünk illúzióinak problémáját élezi be leginkább. Hisz mozog, de nincs tudata, visszatükröz, de nem válaszol, jelen van, de nem lép kapcsolatba. A Másik tökéletes illúziója. Azé a Másiké, akivel szeretnénk, de nem tudunk egybeesni. Valósuljon meg ez az egybeesés a szerelemben, de akár az önismeretben is. Valami mindig ki fog lógni, maradni a képből. Bármennyire is sóvárgunk, hogy azonosuljunk vele. Sőt, ha problémás ez az azonosulás, akár pszichés betegségek is jelentkezhetnek bennünk.
De a tó kapcsán elgondolkodhatunk a tudat, a tudatosság kérdésén is, ahogy te is megtetted fentebb. A tó, amiben visszatükröződik a környezete, lenne az analógiája a tudatnak, amiben magára ébred a világ. Tudni kezdi, hogy létezik, van. Habár a tudatot elgondolhatjuk tükröződésnek is, azonban ma már az agykutatás pontosabban fogalmaz. A tudat ugyanis nem visszatükrözi a külvilágot, hanem belülről kifele irányulva alkotja meg saját cselekvési lehetőségei érdekében. Nagyon magunknak valók vagyunk, még tudati szinten is – és hát ebben nincs semmi különleges. Milyenek is lehetnének azok a létezők, amelyek mindenáron túlélni akarnak? Ugyanakkor nem látjuk saját szubjektivitásunk, azt hisszük, a világ igazi képéhez férünk hozzá, miközben ma már egyre többet tudunk arról, mennyire korlátosan, csak egy szűk spektrumon keresztül, illetve, csak magunkhoz torzítva vetítjük magunk elé a világot. Épp csak elégségesen, hogy eligazodjunk benne.
Ugyanakkor, az nem kérdéses, hogy a világ bennünk tudatához jutott. Valószínűleg nem csak bennünk, hanem az állatokban is; létezik néhány kísérlet, ami bizonyítja, hogy az állatok közül is néhány tudatában van létezésének, akár saját haláláról is tud, még ha Bodza kutyád nem is tartozik közéjük. Valószínűleg különböző tudatossági formák és szintek léteznek az élővilágban. A tudatosság minimumát akár a növényi világban is el tudom képzelni. Én egyszerre gondolom gyenge fegyvernek, és nagy lehetőségnek ezt a tudatosságot bennünk, ahogy a világban is. Azért gyenge fegyver, mert valószínű, hogy hatóereje illúzió, nem benne dőlnek el a dolgok, hanem az elme mélyebb, nem tudatos régióiban. A tudatosság mégis csodálatos dolog, olyan mint egy ablak, amin keresztül ki tudunk látni egy zárt térből. Ki és be tudunk látni rajta keresztül. Az az igazság, el nem tudjuk képzelni, milyen tudatosság nélkül létezni, miközben számos nem tudatos tapasztalatunk van, amit legfeljebb a tudatosság villódzása kísér. Feloldódni a szerelemben, a szexualitásban, a zenében, a mámorban, mozgás közben. Ezek valahol mind egy reggel ébredező tó képéhez hasonlítanak. Még ha közben viharban áll is ez a tó. De az álom talán a legerősebb tapasztalatunk arról, milyen tudatosság nélkül létezni. Csak benne lenni egy képben, egy folyamatban, nem kireflektálni magunkat belőle. Néha azt hiszem, az álom pontosabban adja vissza a valóság természetét, mint a tudatosan elgondolt, rekonstruált világ. Az elme ablaka azonban egybenyitja a különböző világokat. Egybenyit egy másik emberrel, ahogy a világ különböző aspektusával is. Ezáltal lehetünk együtt, ezáltal oszthatjuk meg egymással tapasztalatainkat a nyelv segítségével. Még ha, mondom, ez az egybenyitás illúzió is. Akár egy tó felületén megcsillanó látvány.
Messze jutottam a festményünktől. Miközben, azt gondolom, nem szakadtam el tőle teljesen. Végső soron, jó a reggeli tavak mellé megérkezni. Jó ráébredni a világ bonyolultságára.
