Lackfi János író, költő, műfordítóval Nagyváradon beszélgetett Szlopp Bernadette
Szlopp Bernadette: Rohan a világ, vagyis inkább mi magunk rohanunk benne. Ebben a fokozott fordulatszámon működő életben van-e még „lassú gondolkodás”? Mi az irodalom szerepe? Változott-e ez a szerep, és – ha igen – hogyan?
Lackfi János: Én is elég pörgős figura vagyok, munkát munkára halmozok, ráadásul élvezem is workoholizmusomat. Mert a nyelv, a sztorik, a képek, a ritmusok betegesen izgatnak, mindig újabb és újabb művet ígérnek. Szerencsére szív- és érrendszeri betegségem miatt napi tízezer lépésre köteleztek a dokik, így imasétával lassulok bele a tájba. Nagyon szeretek sportolni, és a foci is rám kényszeríti a maga ritmusát. Feleségem nemrég elutazott, mi meg a tízéves Julcsival Sherlock Holmes-hangoskönyveket hallgattunk és mini-biliárdoztunk. Az irodalom mindig az élet lüktetésére hangolódik. Azt követi, azzal cseng össze. Ma nagy a médiazaj, az irodalom olykor halk hangja nem mindig versenyképes. Másfelől a technika segíti is a versek, prózák terjedését: kiteszem ezeket a Facebook-oldalamra, és pár óra múlva ezrek, tízezrek, olykor százezrek olvassák. Ilyen lehetőség még nem volt a kezünkben. Igaz, nem árt némi szerencse, és meg is kell dolgozni érte.
SzB: A kortárs alkotók közlési formájában érezhető-e, hogy az olvasás egyre inkább fragmentált és a rövid-szöveg kereső üzemmód felé sodródunk? Hol a kulturális alkamazkodás határa? Hol van az a pont, ahol az önkifejezés késztetésének és a nyilvánosság elvárásának kereszttüzében megmarad az önazonos író?
LJ: Nem tudom, van-e pontos határ. Megtisztelő, hogy íróként, költőként párbeszédben állok a saját korommal. Az olvasó buzdít, hozzászól, akadékoskodik, követ, megérintődik. Igyekszem alkalmi művekkel és maradandóbbakkal egyensúlyozni. Mindig olyan szöveget teszek közzé, ami valamilyen módon én vagyok. Szomorút, vidámat, töprengőt, játékosat. Alkatomhoz és figyelemzavaromhoz illik ez a kommunikációs forma. És ha csak egy embert mélyen, személyesen elér egy mű, már az is hatalmas dolog.
SzB: El tud-e képzelni olyan világot, ahol a mesterséges intelligencia társszerzőként működik? Hogyan látja az AI-jelenség térhódítását a különböző területeken? Veszélyben van-e az irodalom és ezen keresztül a magát közölni szándékozó ember?
LJ: Egy szaxofonos írta a közösségi oldalán, hogy egy iskolai osztályban járva két gimnazista megkérte, fújja ki nekik a legmélyebb hangot, amire képes. A lehető legforróbb, legélőbb, legborzongatóbb mélyet igyekezett átküldeni hangszerén. A srácok, akiket ma elkábít a rengeteg műzsivaj, csak ennyit mondtak: „wow”. Régimódian hiszek benne, hogy ez az emberi lélegzet kelleni fog akkor is, amikor az algoritmusok már mindent képesek lesznek majd utánozni.
SzB: Információviharban élünk, ömlik ránk minden, irodalmi művek is. Hogyan választja ki, hogy mit olvas? Az igényes munkákat kereső olvasó, hogyan találhatja meg azokat a könyveket, amelyek valóban szemléletformáló hatásúak és időtállóak?
LJ: Olvasok online, olvasok könyvesboltban. A netes Lackfi Kreatív Írás kurzusomra is folyton gyűjtögetek írásgykorlásra alkalmas szövegeket. Kimásolom, fájlba mentem a szóbajöhetőket. Igyekszem visszajelezni a kollégáknak, ha tetszik, amit írtak, mert tudom, fontos, hogy számít. Meg persze csak úgy leveszek a virtuális vagy valóságos könyvespolcról valamit, ami érdekesnek tűnik, belelapozok, és bár ma már óvatosan veszek könyvet, most is bepottyant a hátizsákomba egy kötet a katalán Vicent Andrés Estelléstől, benne ilyen sorokkal: „meglepetés volt nekünk az élet… óra, ami megállt, és Valaki nekünk / adta, hogy végre szétszerelhessük, / erre vágytunk kiskorunktól fogva, / és nem volt benne semmi érdekes”.
SzB: Milyen az a szöveg, ami élő és ható? Egyáltalán milyen a jó szöveg?
LJ: Ivo Andrić délszláv író szerint irodalomban azzal érhető el a legnagyobb hatás, ha az olvasót meglepjük valami ismerttel. Vagyis akkor jó egy szöveg, ha két dolog jut eszünkbe róla egyszerre. Az, hogy erre már én is gondoltam. Meg az, hogy erre ÍGY még sose gondoltam. Ismerősség és meglepetés együtthatása ez.
SzB: Változott-e az ember és az ő belső világa olyan mértékben a digitális korszakban, hogy ahhoz új nyelvre és új kifejezési formákra van szükség?
LJ: Mindig minden változik és mindig minden ugyanaz. A szerelem, harag, gyűlölet, szégyen, megdöbbenés, undor, gyönyörködés alapmintázatai ugyanazok szerintem. Ami más, az a figyelmünk, amit hajlamosak vagyunk elszórni. Aki megkaparintja, az uralkodik rajtunk. Érdemes tudatos döntéseket hozni, ha nem akarom, hogy mások éljék le helyettem az életemet.
SzB: Miközben a világ egyre inkább a felszínes igényekre és a véleménygyártásra figyel és ennek mentén építi fel és emeli a fénybe a saját személyiségeit vagy celebjeit, hogyan őrizhető meg a valódi irodalom? Mennyi fény marad ma az írónak? Ha azt mondjuk, hogy valódi irodalom, Önnek mi jut eszébe?
LJ: A valódi irodalom rettentő sokféle lehet: vicces, komor, kegyetlen, felszabadító, mélabús vagy elvont. És még ezerféle. A lényeg, hogy örömöt adjon. Még a kétségbeesett irodalomban is (ha valódi), igenis van sötét katarzis. Egy adott kor íróinak nagyon kis százaléka sikeres, nagy tisztesség a magam korának ismert szerzői közé tartoznom. Küldetés is másokkal szenvedéllyel megosztani azt, amit erősnek és fontosnak tartunk. Például, hogy Tolnai Ottó szerint a repcetábla „fény-írt ikon”, vagy Kemény István hasznavehetetlen varázsigéjét: „ma gamrama radtam”. Olvassuk Kósa Esztert: „simulnak a lombok, akár a tollak, fosztja a szél az erdőt”. És Locker Dávidot, mikor kérdezi: „hogyan különböztessük meg magunkat a karácsonyra kapott robotporszívótól?”
SzB: A munkássága egyedi reflektálás Isten jelenvalóságára, annak mikéntjére, a világra, a mindennapokra, amiben hangsúlyozódik az a gondolat, hogy az „itt” és a „most” tud mély, építő tartalmakat hordozni a nyitott szellemű és szívű befogadó számára. Volt-e olyan időszaka az életének, amikor elvesztette a bizalmat a szó és az alkotás erejében? Ha volt, hogyan lendült túl ezen?
LJ: Mindig szakadék felett alkot az ember. Sosem tudja, lesz-e még egy jó szava, képe, fordulata, sztorija, ríme. De reménykedik. A reménységből tudunk írni. A reménység több, mint pusztán tudás, mert bizalom van benne és személyes szeretet. Az írónak felesleges felfuvalkodnia, magát kivételesnek gondolni. Az is felesleges, hogy folyton azon szégyenkezzünk, a művészet nem „hasznos” mesterség. A méltóságunk abból származik, hogy Isten nem a GDP miatt teremtette az embert. Nem volt rá szüksége. Boldog volt nélküle is. Csakhogy most már inkább vele akart boldog lenni. Vagyis Isten művész, haszontalan dolgot hozott létre, hogy gyönyörködjék benne. Persze nagyon fontos, hogy rutint szerezzek az írásban, hogy szinte bármikor elő tudjam rántani a gyorstüzelő szavaimat. Nagy kedvvel improvizálok színpadon. Az alapállapot viszont az, amit Makoto Fujimura ír le Hit és művészet című könyvében: nem magamtól alkotok, hanem abból a mozdulatból merítve, amivel engem is megalkottak.
SzB: Ha visszatekint alkotói pályája elejére, mi az, amiben Lackfi János, az alkotó ma ugyanaz, mint 10-20 évvel ezelőtt? Miben változott az alkotói szemléletmódja? Mi az, amiben már másként „működik”, amikor ír?
LJ: Ami megmaradt, az a munka, a bíbelődés szeretete. Az öröm, amit az elkészült munkadarab újraolvasása ad. Ami nagy előrelépés, hogy most már az írás nem a második műszakom, nem az egyetemi munka utáni kenyérkereső hobbi többé. Napom ritmusát én szabom meg magamnak, no meg a megírandók. Megtalálnak testhezálló felkérések, megélek a tollamból. Nagyon szeretek kreatív írást tanítani, kétszázharminc ember tanul nálam a neten keresztül. És folyamatosan állítom a fókuszt. Mostanában szeretek hosszabb novellákat írni olyan emberekről, akik egész életüket, lényüket teszik rá valamire. Cseppet sem tökéletesek, és a szó klasszikus értelmében nem hősök, de odaszánt figurák. Akik hajlandóak elfogyni másokért, az életért, valami lényeges és fontos dolog miatt.
SzB: Milyen lesz a jövő irodalma? Merre tartunk? Mi marad nekünk?
LJ: Brutálisan jó huszonéves nemzedék működik már most, őszinték, vagányak, merészek. Az a dolgunk, hogy befogadóként ne hagyjuk elsodorni magunkat, ne váljunk passzívvá. Keressük meg az értékes élményeket, művészeket, kezdeményezéseket! Támogassuk ezeket a figyelmünkkel. Persze ülhetünk Babilon folyóvizeinél is pityeregve… Sokat szapuljuk a fiatalokat, de társasjáték-klubokat működtetnek, zenélnek, felszolgálnak, hajléktalanoknak visznek ebédet, hátrányos helyzetű gyerekeket korrepetálnak, repair cafékban megjavítják, ami elromlott. Nem szabad elfelejteni, hogy minden a miénk. A teremtéskor ránk bízta az Isten, és mi túl könnyen lemondunk róla. Beszorulunk kis csöveinkbe, ki se dugjuk az orrunkat, pedig értünk tombol pazarlóan a természet. Akkor is, ha nem látjuk. És amíg van, aki segítségre szorul, addig van elhívásunk. A mi adományunkra, karunkra, lábunkra, eszünkre, szívünkre van szükség.
SzB: Most mi készül? Milyen Lackfi-műnek örülhetünk legközelebb?
LJ: Hamarosan kijön a Harmat kiadónál Szívékszer című kötetem, mely szabad ég alatt íródott, népdalos, himnuszos verseket tartalmaz. Eszeveszett élnivágyás van bennük, égigérő szenvedély, fricskázós öröm, rikoltó fájdalom és kozmikus zsiványság.
