A Sopro – suttogás a sötétben című szatmári előadásról
Mit jelent a „sopro”? Hogyan ejtik, s-sel, sz-szel? Utánanézhet a kritikus: lehet esetleg portugál a szó, mint a darab szerzője, Tiago Rodrigues. (Aki az íróság mellett színész, rendező, még producer is, és az Avignoni Fesztivál igazgatója. És akitől Bocsárdi László idén egy másik darabot is rendez.) A „fuvallat” jelentést tudnia kellene a nézőnek? Esetleg nézzen utána, dolgozzon meg az magyar nyelvű ősbemutató címének értésért?
Hasonló kérdés tehető fel az előadásba ékelt színdarabrészletek kapcsán is. Felismeri-e a néző a Három nővér jeleneteit, ismeri-e az Antigonét, a Bérénice-t, A fősvényt? Esetleg a portugál történelem két régesrégi alakjáról szóló drámai költeményt, a Dinis és Isabelt? Lehetőségek: 1. Az alkotók úgy vélik, attól függetlenül, hogy a nézők ismerik vagy sem a művekből kiragadott párbeszédeket, tudnak majd menni a problematikával. 2. Mit számít, ha a nézők esetleg nem értik az idézeteket? Fő, hogy ők, az alkotók olyasvalamin dolgoztak, ami nekik érdekes.
Akadhat olyan befogadó, aki a második álláspont felé hajlik, és úgy vélheti: kissé belterjes az előadás. Azzal is érvelhet: ugyan mely civil nézőnek lehet fontos egy súgó és színházigazgatója hosszas beszélgetése, a súgó félelme a reflektorfénytől, fiktív színészek bakijai, magánélete?
Kérdés, hogy csak ezeket a témákat kínálja-e fel az előadás. Ott van még ugyanis az egyik főszereplő szembesülése egy halálos betegség diagnózisával. Aki szó szerint a munkába temetkezik. Ez a sors bármelyikünket utolérhet… Vagy egy élettársi kapcsolat valódi értékének mérlegre tétele. Ezen témák igazságát annyira komolyan keresik az alkotók (színészek: Moldován Blanka, Nagy Csongor, rendező: Bocsárdi László), hogy mindegyik néző azt érezheti: a legfontosabb tétek vannak itt megtéve. Átmozgatva érezheti magát. Akár megrázkódtatva is.
Bocsárdi korábban jobbára klasszikussá vált drámákat vitt színre, érvényesen. Az utóbbi években azonban, kísérletező kedvvel, nyitott a kortárs szövegek felé. Ezeknek a daraboknak a nyelve nem mindig olyan erős, mint a kanonizált szövegeké. Gondolok itt például arra a kissé egyszerű metaforára a Sopróból, miszerint a főszereplő, az idős súgó arca azért fakó, mert nem szokott hozzá a reflektorok fényéhez. (Amelyek megbarnítanák, akár a napfény?!…)
A kortárs darabokhoz gyakran nehéz megtalálni azt a színházi formát, amely komplexebbé tenné őket. Talán, ha az alkotók kevésbé tisztelik a szöveget…? A Sopro esetében kívántam, bárcsak a dramaturg itt-ott kezébe vette volna az ollót. A Dinis és Isabel-jelenetet például nem hiányolnám. Vagy néhány mondat beékelése ott talán segíthetne a cselekmény jobb megértésében – mert a szép jelmezben fekvő Isabel alakja talán előreutal az igazgatónő későbbi haldoklására, tehát fontos lehet.
Vagy az igazgatót játszó Szabó János Szilárdnak vannak olyan kvázi-monológjai, amelyek esetében néhány mondat igazán elmaradhatna, mert a szereplő ugyanazt próbálja többféleképp megfogalmazni. Ennél a puzzle-szerűen építkező előadásnál amúgy is nehéz irányítani a néző figyelmét, így a rövidítés segítene a fókuszálásban.
Szabó János Szilárdnak amúgy is nehéz dolga van ebben a rendezésben, ahol a magas termetű Méhes Kati a partnere. Nemcsak a termetek, de az életkor különbsége sem segíti a fiatal színházigazgató-rendezőt. A tekintélyes korban levő súgó a jelenetek nagy részében dominálja huszonéves főnökét: több esetben nemet mond a fiatal rendező ötleteire, akinek ily módon gyakran, ellenvetés nélkül, változtatnia kell koncepcióján. A fiatal, forrófejű alkotó a lassan mozduló idős kollégával szembeállítva, párosként jól működik. De elképzelhető volna a mi tájainkon, hogy egy súgó ennyire föléje kerekedjen egy igazgató-rendezőnek? Talán az életkora okán…
A Sopróban a központi helyszínen, a „fiktív” színházban a hetvenes évektől több évtizeden át a Moldován Blanka által játszott színésznő az igazgató. A súgó jobban elfogadta őt, mint utódját, a fiatal férfi rendezőt – még ha nem is bontja ki ennek miértjét az előadás. Nálunkfele, Erdélyben ez sem volt általánosan jellemző a közelmúltban, hogy színésznő vezessen színházat (bár épp Szatmáron volt ilyen kivétel néhány évig: Lőrincz Ágnes személyében). Mondhatjuk talán, hogy nem feltétlenül tükrözi honi viszonyainkat a portugál történet. Akkor vajon miért választhatta Bocsárdi ezt a darabot? Elképzelhető, hogy épp a változtatás lehetőségét szeretné felmutatni?
Vagy a főhajtás szándéka vezérelte. A haldokló színésznő alakjáról óhatatlanul eszünkbe juthat a rendező első felesége, B. Angi Gabriella. Bocsárdi ugyanakkor nyilvánosan csak azt deklarálja, a Sopro szórólapján: „Ezt az előadást a sepsiszentgyörgyi színház ügyelőjének, Veres Editnek dedikálom, akivel több mint három évtizede dolgozom együtt”. Ez a felvállalt tiszteletadás egy ügyelőnek magyarázattal szolgálhat a fakóságot hirdető, ám szép sminkben megjelenő Méhes Kati „Súgóistennő”-ségére, ahogy Papp Tímea fogalmaz Lélegző emlékezet című kritikájában.
A műsorfüzetből olybá tűnik, hogy a portugál ősbemutató egy valós színházi súgó tiszteletére készült, és a darabokat, amiket megidéznek, talán a karrierje során ténylegesen próbálták is az adott színházban. Az illető a színpadon is megőrizte „civil” szerepkörét. Ennek megfelelően elképzelhető lehetett volna a darabnak egy olyan átirata, amelyben a Veres Edittel készült interjúkból gyűlnek össze anekdoták, és a sepsiszentgyörgyi nézők számára mutatják be az előadást. Ott egész különösen csengenének a korábbi évekből vett szentgyörgyi előadások részletei! Így az is megtörténhetne, hogy Veres Edit a központi figura, akinek az emlékezése nyomán – mintegy prosperói pálcája intésére – megelevenednek a múltba kövült szereplők, és szimbolikusan körtáncot lejtenek.
A valóság ilyetén beszüremkedése a színpadokra az erdélyi magyar színházakban még gyerekcipőben jár. Bár Dálnoky Rékától, az előadás dramaturgjától nem áll távol, hogy ilyesféle „nyersanyagból” dolgozzon. A rendezőnek is voltak olyan előadásai, amelyekben a színészek egy-egy mondata kifele utalt az előadás keretéből – mint a szentgyörgyi Angyal szállt le Babilonba-n, és főként a kolozsvári román színházban bemutatott Megbombáztuk New Havent című előadásban, ahol egész sziporkázó jelenetekben taglalnak a színészek a színpadi fikción kívül eső, számukra valós – amúgy épp az adott színházzal kapcsolatos – eseményeket.
Varga Anikónak van egy csodaszép esszéje arról, hogy az erdélyi színház miben más, mint a magyarországi. Az egyik Kisvárdai Lapokban, 2013-ban Nézni a különbséget címmel azt taglalta, hogy az erdélyiek sokkal inkább hisznek az artikulációban, a megformáltságban, mint például a budapesti alternatív színházi szcéna sok alkotója. Ez az úgymond ‘formabűvészség’ Bocsárdira fokozottan érvényes – aki ráadásul tudatosan bánik ezzel, sok erdélyi kollégájával ellentétben. Ide kívánkoznak hivatkozásként a nemrég bemutatott Rinocéroszokból Kónya-Ütő Bencének és Pálffy Tibornak a jelenetei, amelyek valódi ékszerek! Egy ilyen Ionesco-interpretáció a Varga Anikó által vázolt esztétika keretei között tudhatott megvalósulni.
A Sopro szatmári változatában nem civil személy jelenik meg főszereplőként, hanem egy színésznő veszi magára a súgó szerepét, arról beszélve egy előadáson át, mennyire új, nehéz neki a színpadon megállni, közönség előtt beszélni. Ez azért kemény feladat Méhes Katinak – bár sikeresen próbálja „rontani” a dikcióját – és főleg a nézőknek azért nehéz elhinniük, mert Méhes Kati több mint ötven éve áll és játszik a szatmárnémeti színház színpadán. Az utóbbi időben fejedelmi, elöljárói (férfi)szerepei is bőven voltak. Nem véletlenül: hiszen nem csupán alkata tekintélyt parancsoló. (Elég összevetnünk tartását a jelenlegi színésznövendékek testtudatával – sajnos sok köztük a „görbe hátú” fiatal.) De beszéde is kivételes igényességű – hiszen ő egy korábbi színészi iskola neveltje, ahol a dikció mindenkinek a kisujjában volt.
Elsőre nehéz mit kezdenünk ezzel az enyhe játékstílusbeli különbséggel, ami a civilt játszó Méhes Kati és nála legalább huszonöt évvel fiatalabb partnerei között feszül, akik eleve kissé „civilebben” játszanak. Ismerve ugye Bocsárdi formaérzékét. A színészi játék milyenségét, árnyalatait senki nem ismeri Bocsárdinál jobban, és senki nem is tudja jobban befolyásolni. (Megcsodálhattuk ezt ezúttal Nagy Csongor Zsolt orvos-jeleneteiben is.)
Leginkább tehát a főhajtás szándéka marad a magyarázat a királynői megjelenésre. Az ügyelő – tágabban a technikai személyzet – méltóságának játékba hozása mellé odakívánkozik, hogy Méhes Kati színészi pályája előtti tisztelgés is lehet ez a szereposztásbeli döntés.
A Bartha József tervezte kvázi csupasz színpadon nincs hogy észrevétlennek maradnia az ott helyét keresgélő magas nőnek. Ahogy látványos és az előadás formanyelvét gazdagítja a csészékkel való kvázi-groteszk játék, hatásos a vörös függöny leengedése egy adott ponton, jól működik a szétszórt reflektorok felállítása is egy jelenet erejéig. Feltűnőek és hatásosak, enyhén stilizáltak a kellékek, a jelmez-elemek (ruha: Szőke Zsuzsi, maszk: Szabó János Szilárd).
Felismerhetünk bocsárdis motívumokat – amiket korábbi előadásaiban is használt. A cigarettázás, a fentről szállingózó, színes fecnik, a színházi kellékek felvállalt használata mellett az állattá változó ember, illetve a fizikális fogalmazás a játék során – nemcsak a meztelen felsőtestű, fejdíszeket viselő Orbán Zsolté. De a tépve ölelkező Mását játszó Budizsa Evelin (sírva) öklendezése is ismerős lehet például a szentgyörgyi Vízkeresztből. Íme, a színházi emlékezet honi rétegződése, mellérendelve a portugálénak.
A nagytestű Kuligin (Diószegi Attila) vállára dobja a karcsú Mását, mint egy zsákot, megpaskolja a fenekét, és komótos léptekkel kiviszi. Egy milyen életbe? Kreón – szintén Diószegi – rendíthetetlen abban, hogy bármennyit fecseg is életről, halálról Antigoné és Iszméné, itt az lesz, amit ő mond. Nincs kérdés.
A fiatal igazgató úgymond puhasága, rugalmassága mellett, a formátumos női szereplők – a Moldován Blanka, Méhes Kati, Budizsa Evelyn által játszott erős figurák – mellett, megjelenítődik tehát jól ismert patriarchátusunk is az előadásban. Félelmetesen.
Melyik fogja felülírni a másikat? Mikor?…
Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat
Tiago Rodrigues: Sopro – Suttogás a sötétben
Fordító: Király Szabolcs, Dálnoki Réka
Idézet fordító: Illyés Gyula, Stuber Andrea, Mészöly Dezső, Vas István
Rendező: Bocsárdi László
Dramaturg: Dálnoky Réka
Látványtervező: Bartha József
Jelmeztervező: Szőke Zsuzsi
Zeneszerző: Bakk-Dávid László
Színpadi mozgás: Szabó Franciska
Fénytervező: Bányai Tamás
Maszk: Szabó János Szilárd
Vetítés: Geng Alfonz
Szereplők: Méhes Kati (Súgó), Szabó János Szilárd (Igazgató), Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Budizsa Evelin
