De hiszen, hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, és jobb is lesz így mindkettőnknek, nekem legalábbis minden bizonnyal, és talán neki is, a kollégának, aki egy darabot próbálva egyszerre megszakítja amúgy is szaggatott és ezért igencsak zaklatottnak tűnő gondolatmenetét, hogy rám nézzen, és valódi kétségbeesésében – merthogy egy ilyet egy színész színlelni, esetleg megjátszani tudjon, legyen bármilyen tehetséges játékos is, képtelenségnek gondolok – egy kérdéssel álljon elő, mely nem valódi kérdés, sokkal inkább nevezném felismerésnek, a kétségbeesett eszmélés megindító, mondanám, de nem mondom, csak gondolom, már-már sajnálatra méltó állapotában, vagy mint Handke idézi fel anyját, aki csak állt, tátott szájjal állt a „sok sok esemény szélén”, úgy néz rám most ő, a kolléga, akit e ponton talán meg is vetek, mert hosszú, fáradtságos és forradalminak hallucinált beszédem után – amit nem én akartam, amire kényszerítettek, de a szerepet jól játszom – a világ legtermészetesebb dolgaként kérdezi, pedig nem kérdés az, sokkal inkább kijelentés, sokkal inkább undorító köpet, ami a cipőm orrán landol, csattan, mint egy szégyenérzet nélküli beismerés, hogy tudniillik mindaz, amire ezt a szerkezetet építeni szándékozunk, ami a megfejtés lényege, a jövőbeli és reményteli előadást összetartó habarcs, zárókő és fundamentum, számára igenis idegen és értelmezhetetlen, ő köszöni, jól van, a lázadásnak, forradalomnak, felszabadulásnak nem látja értelmét, miért, minek, mikor, hiszen, mint mondja – és láthatóan így is gondolja –, ő köszöni, az aprócska és esetlegesen felmerülő nehézségek, amolyan hétköznapi gondok, mint a tejföl ára és a megélhetési válság, amellyel – valljuk be – együtt lehet élni, csak legyen az ember türelmes, esetleg reményvesztett, és ha – hogy remélni tudjon – ne gondoljon (mert nem gondolhat, mert akkor vége, akkor mindennek vége) a közelgő elmúlásra, vagy a próbaterem levegőtlensége, egy kezeletlen keresztharapás, büntetőkamatok és hasonló, esetlegesen fölmerülő bökkenők ellenére is ő, a kolléga, rendben lévőnek érzi életét, szóval beszélhetünk itt a forradalomról, úgy véli, mondja, érti, megértette, gondolja, a lázadás szükségszerűségét, de hogy ezt milyen formában és egyébként is miért várjuk el tőle, az erre adható – meggyőződése szerint egyetlen – választ még keresi, így tehát ha benne ez a próbafolyamat bármiféle nehézséget is eredményez, az csak azért történhet meg, mert képtelen volt még teljes egészében magáévá tenni, így mondja, magáévá tenni, a gondolatot, hogy bármiféle (feltételezett) alávetettségében is lázadóvá válhat, sőt, kell válnia, ha már – és ezt már nem ő mondja, én gondolom – a sors úgy hozta, hogy a megszólalás joga és lehetősége, hiszen szakavatott játékos, nála van – bár inkább mondanám: bitorolja –, és ennek ellenére vagy helyesebben épp ezért nem érti, hogy mit nem értek, hogy miért csak nézek rá, egy pillanatig visszafogott, elfojtott lélegzetem figyelve, megvárva amíg szétfeszíti a hiány a tüdőm, amíg már szinte önmagába roskad, kivárok, nem szólok semmit, visszatartok, miközben arra gondolok, hogy
de hiszen, hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, mert mit is mondhatnék, honnan is kezdhetném, és egyáltalán, egészében nézve a dolgot feljogosítva érzem-e magam, és ha úgy is lenne, valóban feljogosítva lennék (vagyok?) – kitől, mi célból? –, hogy ezt a megélést – mondanám, tévképzetet, de nem mondom, csak gondolom – megkérdőjelezzem, vagy még inkább, ahogy arra valójában vágyok, porrá törjem, hogy törmelék maradjon, por maradjon, vagy még csak annyi sem e tévképzetből, a kolléga tévképzetéből, amit olyan sokan – Gorkij vagy Louis – már előttem porrá törtek, utóbbi pedig tovább is ment, mert mindig lehet tovább menni, és megnevezte, hogy ti, vagyis ők, vagyis akiket Louis nevén nevezett[1] – Chirac, Bertrand, Sarkozy, Hirsch, Hollande, Valls, Khomri és a többi összeesküvők –, hogy ti, vagyis ők roppantották meg a gerincet, tették tönkre a belet, az apja gerincét és az apja belét, az alávetett, bonyolult apát zúzták atomjaira, majd meghalt és – egyelőre – nem támadott fel, amíg pedig így van, fiában, Louisban él, aki szót kér, vádol, néven nevezi az összeesküvőket, mert, ahogy a kollégáé, úgy az övé is a megszólalás lehetősége, következésképpen némi felelősséggel is számolni kénytelen, de mitévő legyen a kevésbé szerencsés (értsd: túl szerencsés) csillagállás alatt született, aki köszöni jól van, lázadásnak, úgynevezett forradalomnak sem igényét sem szükségességét nem tapasztalja, érti, mondja, nem érti, gondolja, hogy mire ez a hűhó, és ahogy őt nézem, ahogy rajta keresztül magamat figyelem, egyre jobban megértem,
hiszen, hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, miként azt is, hogy lám, márcsak annak a kerítésnek az észre- és számbavétele is micsoda feladat, amelynek egyik oldalán állva – így a graffiti[2] – egyszerre beléd hasíthat a felismerés, hogy éppen ott és nem a másik oldalon ácsorogsz, ilyen körülmények között pedig, ha már a puszta helyzetünk felismerése is megugorhatatlan feladatnak bizonyul, a legkevésbé sem őt (a kollégát) kell felelősségre vonnom, sokkal inkább magamat, a türelmetlen, az azonnali ítéletre kész, a sznob magamat, aki felszabadításról hallucinál, aki követeli a forradalmi alapállást, aki elvárja az ellenállást, ahelyett, hogy időt szánna a közös jelen részletekig menő kibontására, méginkább: megfejtésére, méginkább: megértésére, hogy neki, a kollégának, aki szaggatott és ezért igencsak zaklatottnak tűnő gondolatmenetét félbeszakítva, már-már kérlelőn tekint rám, jelezve, hogy – mert szakavatott játékos – kész a játékra, mégha nem is világosak számára a játékszabályok, nevezetesen az alapállás, a megszólalás alapállása nem tisztázott számára, ugyanis, emlékszünk, ő köszöni, jól van, szóval hogy neki valami kézzel fogható, kapásból rávágható megfejtéssel szolgálhassak, valahogy így, hogy kedves kolléga, pillanatnyi (vélt) jólléted egyetlen okát, amit a szakirodalom egyszerű durvasággal osztályvakságnak bélyegez, egy pillanatra kérdőjelezzük meg, tegyük zárójelbe, gondoljuk át- és újra, végezzük el az ellenpróbáját, cáfolatokat keressünk, egyszóval és végeredményben tételezzük illúziónak, tudva tudván, hogy „azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg”[3], és ha erre nyitottnak mutatkozol, kedves kolléga, talán számodra is világossá válik, hogy miről (nem) beszélek, nevezetesen arról, hogy
hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, miként nem mondom, de gondolok rá, kedves kolléga, hogy a valóságnak, amelyben, lám, egymás útjait keresztezzük, a szegénység az uralkodó alapélménye, mégha – látszatra – tobzódik is a bőség, és gazdagodásunk sincs ingyen, milliókat üldöz nyomorba, szülőföldet, lakóhelyet és életteret tesz teleszülhetetlenné, lakhatatlanná és élhetetlenné, és milliókat kényszerít elidegenítő munkák elvégzésére, amely megöli a lelket, a reményt és a képzeletet, s bár látszólag növekszik minden, és ostobán azt mondjuk: jólét, az egymás közt egyre csak növekvő táv útját, mit bejárni már képtelen vagyunk, az egyenlőtlenség tégláival szegélyezték, és csak félve hiszem már, gondolom, hogy a történelem jelen, kétségbeejtő pontjáról a jövőbe nézve a legtöbb ember számára – ahogy azt Wright[4] írja – „jobbá fordulhatnának a dolgok”, de azt is gondolom, és ezt már mondtam is, hogy az emberek nemcsak osztályérdekeik mentén szerveződnek, azt hiszem, mondtam, értékeik mentén is képesek az együttműködésre, s mert így van, morális alapokon nyugvó fantáziáik is motiválják őket, s mert így van, mondtam, akár saját osztályérdekeikkel ellentétesen is készek cselekedni, s mert így van, mondtam, kedves kolléga, ha csak félve is hiszem, de hiszem, hogy hol alávetettség van, idővel szabadulás is van, mégha nem is érted, hogy miről beszélek, s ha egyelőre így is van, nincsen ezzel semmi baj.
[1] Éduard Louis az Akik megölték az apámat című szövegében nevezi néven – és teszi felelőssé apja haláláért – azokat a 20-ik és 21-ik századi francia politikusokat, akiknek a különböző kormányzati intézkedéseik csak még inkább alávetett és kizsákmányolt helyzetbe hozták a munkásosztály legkiszolgáltatottabb csoportjait.
[2] Az elhíresült felirat így hangzik: „Az osztályöntudat az, amikor tudod, melyik oldalon állsz a kerítésnek.”
[3] Guy Debord A spektákulum társadalma című munkájának első tételében téríti el Marx jól ismert mondatát: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód uralkodik, mint »óriási árugyűjtemény« […] jelenik meg.”
[4] Erik Olin Wright amerikai szociológus a Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században című munkájában vizsgálja az ellenállás lehetőségeit.
