A Book Tok és Petőfi között címmel november végén zajlott a Léda-ház kultúrterében a Pece-parti Műhely legutóbbi estje, a vendég PLAINER ZSUZSA antropológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója volt, akivel nagyváradi középiskolások és egyetemisták körében végzett kutatásáról beszélgetett SZŰCS LÁSZLÓ.
Szűcs László: Arról fogunk beszélni olvasási, kultúrafogyasztási szokások kapcsán, mindegy-e nekünk, hogy olvas vagy mit olvas a gyerek? Nyilván arra fogunk jutni, hogy nem mindegy, olvas vagy nem olvas, milyen kultúrát fogyaszt. Egy felmérésről, egészen pontosan két felmérésről fogunk beszélgetni. Az egyik a diákok, illetve az egyetemisták olvasási, zenefogyasztási szokásait, egy másik a színházba járási szokásokat vizsgálta. Te a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnek vagy a munkatársa Kolozsváron. Amikor egy ilyen kutatást elterveztek, nyilván van valami célja, van a ti fejetekben valami, azt szeretnétek ellenőrizni, hogy megegyezik-e, vagy nem. A kutató kíváncsiságának kielégítésén túl mi lehet a hozadéka? Mert ha mondjuk felmérjük, milyen sampont használnak szívesen az emberek, akkor lehet, hogy a gyártók olyan samponokat fognak majd gyártani. Vagy ha a színházi felmérés a színház vezetőinek a kezébe kerül, akkor ehhez mérten alakítják a repertoárnak azt a részét, ami fiatalokat céloz. Szóval kezdjük innen, mi a célja, illetve mi lehet a hozadéka egy ilyen felmérésnek?
Plainer Zsuzsa: Rögtön tisztáznom kell mind a két dolgot. Az egyik, hogy nem felmérésről fogok beszélni, ez egy interjúkkal készített kutatás. A másik, hogy kettő van, de én most a másodikról nem fogok beszélni. Ez két különálló egység: egyrészt valóban volt egy kultúrafogyasztási vizsgálat, tehát külön vizsgáltam nagyváradi középiskolások és egyetemisták körében az olvasási szokásokat, az internethasználat bizonyos aspektusait és a zenehallgatást. Ez volt az a három nagy téma, ami engem érdekelt. Ettől függetlenül volt egy önállóan is létező és működő kutatás, ami csak a színházba járást vizsgálta. Ez készült a Szigligeti Színházzal közösen, és ha már a hasznáról kérdeztél, azért is volt ez így kitalálva, hogy a színház ismerje meg, hogy a tizen-huszonévesek mit szeretnének, és hogyan lehetne ehhez alkalmazkodni. Azért tartom fontosnak elmondani, hogy ez két kutatás, mert a másikat, ami a színházzal kapcsolatos, azt majd a színházzal együttműködve lenne jó bemutatni, nem is szeretnék őket megkerülve erről beszélni. Másrészt egy ilyen kutatást megszervezni elég nagy logisztika – középiskolákban megszervezni nem olyan nagyon könnyű, mindenfajta formális dolog kell: igazgatói, szülői, tanári beleegyezés, át kellett szervezni az órarendeket, nem volt könnyű. Mindenképpen szeretném megköszönni az Ady Endre Líceum és a Mihai Eminescu Főgimnázium vezetésének, hogy lehetővé tette ezt a kutatást, és két tanárkollégának is, Antonie Csillának, aki az Adyban a társadalomtudományokat tanítja, Jakab Gábor pedig az Eminescu Főgimnáziumban tanít társadalomtudományt. És nyilván köszönöm a diákjaimnak. Általában X-XI. osztályok voltak, illetve az Eminescuban egy XII. osztály, akikkel jót beszélgettünk, a Partiumon pedig az akkori első- és másodévesek.
Azt kérdezted az előbb, hogyan hasznosulhat. A színházi kutatás evidens, hogy hasznosul. Hogy az olvasással, filmnézéssel, internethasználattal mi a helyzet, az azért fontos, mert elég erős az a közvélekedés, amit a köznyelv úgy fogalmaz meg, hogy „persze, a fiatalok nem olvasnak”. Ez egyébként egy fontos és akut társadalmi probléma. Arról van szó egész pontosan, hogy megváltozott a szövegértés. Tehát akik most tizenévesek, azoknak mások a szövegértési készségeik, mint akik ezelőtt mondjuk 40 évvel voltak középiskolások. Ez az egyik: megváltozott a szövegértelmezési készség. Ezenkívül főleg azzal, hogy az internet megjelent, újfajta tartalmak és fogyasztási szokások jelentek meg, emiatt hátrébb szorult a szépirodalom – most itt klasszikus értelemben a magaskultúrát értem – fogyasztása. Nemcsak az irodalomnak: képzőművészetnek, szimfonikus zenének (mondjuk, annak már régebben), egyre inkább periférikus lett ez a fogyasztási típus. Az egyik probléma az, hogy a közoktatás a mai napig nem tud válaszolni erre a krízisre.
SzL: Nem alkalmazkodott ehhez a változáshoz?
PZs: Nem alkalmazkodott. Itt egy olyan szintű generációs és rendszerprobléma van, amit momentán sok kelet-európai állami oktatási rendszerben nem sikerült orvosolni. Tehát nem az Ady Líceumról van szó, vagy nem a kolozsvári Báthoryról, vagy nem a szatmári Kölcseyről. Úgy en bloc az erdélyi közoktatásban, a romániai román és magyar közoktatásban ez egy létező probléma. Magyarországon is létező probléma, és azt hiszem, más kelet-európai országokban is, tehát súlyos rendszerbeli hiányosságokra mutat rá ez a helyzet. És azért fontos vele foglalkozni, mert főleg a szövegértés elsajátítása – aminek valamilyen formában az irodalomoktatás is része – nagyban meghatározza azt, ki hova kerül a munkaerőpiacon. Magyarán a kulturális fogyasztás társadalmi egyenlőtlenségeket generálhat, ezért kell vele foglalkozni.
SzL: Ez sajátosan kelet-európai probléma? Úgy sejtem, az amerikai tizenhat éves sem olvas több magasirodalmat, talán a norvég sem.
PZs: Amerikában más az iskolarendszer, más szerkezete van. Nagyon eltérő tanítási stratégiák – most ebbe nem akarok külön belemenni, de például Amerikában nagyon rétegzett társadalmi szempontból az iskolarendszer. Ez azt jelenti, hogy egyszerűen szólva a szegény gyerekek járnak az állami iskolába, a jobb anyagi helyzetben lévők az elitiskolába. Eleve van egyfajta szelekció. Az amerikai rendszer azért is más, mert az ottani állami rendszer, a közoktatás, ami mindenki számára elérhető, igazából négy dolgot vállal: azt, hogy az íráskészséget, a szövegértés készségét, a számolás készségét megtanítsa, és hogy megtanítsa a gyerekeket valamilyen módon közösségben élni. Ennyit vállal az amerikai állami iskolarendszer. Ha a társadalmi létrán feljebb szeretnél jutni, és ehhez egy jó diplomára van szükséged, azt meg kell fizetni. Tehát nem hasonlíthatjuk össze ezt a kelet-európai közoktatással.
SzL: Egy hasonló témájú beszélgetésen vetődött fel kérdésként, hogy hol vesződik el a dolog. A nagyobbik unokám másodikos, itt jár Váradon iskolába. Rajta még nem tapasztalom azt, hogy más lenne, mint voltak ezelőtt huszonvalahány éve a fiamék, vagy én sok-sok évvel ezelőtt, tehát olvas, megkapja, csináljuk, érdeklődik. És ezen a beszélgetésen azt mondta egy pedagógus, hogy valamikor az V-VIII. osztályoknál történik egy nagy törés.
PZs: Nem vagyok sem tanár, sem oktatáskutató. Egy középiskolai vagy általános iskolai magyartanárnak az, amit én most elmondtam, mindennapi tapasztalat. Én nem azért fogtam bele ebbe a kutatásba, mert azt gondolom, hogy ez a három-négy mondat, amit most elmondtam, az ne lenne evidens valakinek, aki a közoktatásban dolgozik. Tehát nem ebben látom az én kutatásomnak az újszerűségét, ha van egyáltalán. Nagyon fontos az, amire rákérdeztél, szeretném ki is hangsúlyozni, hogy ez nem oktatáskutatás, mert az másfajta dimenziókat feltételezne. Én csak azzal foglalkoztam, hogyan fogyasztják, mit fogyasztanak ezek a diákok. Az, hogy az iskolarendszerben ez a fogyasztás hogyan működik, arról elég keveset tudok mondani, és csak érintőlegesen. Az másfajta kutatást igényelne, amikor a pedagógusok bevonásával, a pedagógiai tapasztalatok felől, a didaktikai tapasztalatok felől vizsgáljuk ezt az egészet. Az oktatásnak nyilván az a dolga, hogy az ilyen problémát a diák, a közoktatás és a szülő szentháromságában modellezze. Én pedig azt gondolom, fontos olyasmiről is beszéljünk, hogy egy ilyen helyzetben hol van a kulturális intézményeknek a szerepe, vagy hol van valamilyen fajta kulturális menedzsment, ami ezt az állapotot fenntartja, vagy éppen elébe tud menni? Tehát én egy kicsit tágítom ezt a perspektívát.
SzL: Ha itt feljönne a lépcsőn egy oktatási szakpolitikus vagy oktatási szakember, és azt mondaná: „Zsuzsa, mit csináljunk? Adjál tanácsot, hogy mit változtassunk”, e kutatás alapján te tudnál-e neki megfogalmazni olyan tanácsokat, ami akár belekerülhet egy tantervbe, iskolai programba vagy akár a tanárok továbbképzésébe?
PZs: Tudnék, de ahhoz ez a kutatás ebben a formájában kevés. Akkor tudnék, ha egy országos oktatási stratégiában gondolkoznánk, és tegyük fel, engem vagy a kollégáimat megkérne valaki, akkor tudnánk egy ilyen kutatást segíteni, sok fókuszcsoportos, csoportos interjú készülne. Megválogatnánk, hogy Erdély milyen iskoláiba menjünk, milyen osztályokat keressünk. És az alapján össze lehet állítani egy jó kérdőívet, fel lehet építeni bizonyos kérdéstípusokat, amivel pontosan le lehetne fedni a fogyasztási szokásokat, és ebből kijöhetne Erdélyre egy reprezentatív minta. Ahhoz, hogy jól működjenek ezek a kutatások, és hasznosítani lehessen ezeket, módszertanilag jól ki kell legyenek dolgozva. Közben találtam is valamit. Szabó Júlia kolléganőmnek az egyik ugyancsak reprezentatív kutatása erdélyi fiatalokkal nagyon ügyes módszertannal dolgozott, csak sajnos tízéves az adatfelvétel, és annyira megváltozott az internet és az internet által generált tartalmak milyensége, hogy én nem tudtam már használni. Ezeket mindig újra és újra kell gondolni, de hasznosítani lehet.
SzL: Javaslom, menjünk bele a kutatás eredményeibe, megint a saját példámmal jönnék. Én abból a szempontból atipikus voltam, hogy a magam korában elég sokat olvastam, bár nyilván az ember elfogult a saját nemzedékével. Szerintem az akkori tizenhat-tizennyolc évesek többet olvastunk, viszont rendkívül utáltam azt, amit akkor kötelező olvasmánynak neveztek, ma házi olvasmánynak, ami nem kötelező, de mégiscsak valahol az. Később rájöttem, nem mindent kellett volna utálni. A napokban dolgoztam egy interjún, ahol egy nagyváradi színésznő mondja, milyen sokat köszönhet a magyartanárnőjének, aki annak idején egyszer azt mondta: „Itt van Závada Páltól a Jadviga párnája, feltétlenül olvasd el”. Nagy hatást gyakorolt rá, talán egy kicsit abban is, hogy színésznő lett. Tehát van, amikor az ajánlott olvasmánynak lehet pozitív szerepe. Amúgy miért nem szeretik a diákok ezt a kötelező vagy házi olvasmányt, ez mennyire bukkan fel a ti kutatásotokban?
PZs: Nagyon erős volt a „nem szeretem a házi olvasmányokat” narratíva, főleg a középiskolában. Én az osztályokkal egyedül voltam a tanteremben, ezért hálás vagyok egyébként mind az adys, mint az eminescus kollégáknak. Végtelen tapintattal kezelték a tanárok ezt a kérdést, de nagyon fontos, hogy egyedül voltam az osztállyal. Rájöttem arra, hogy a házi olvasmányok kérdése lesz az, amivel meg tudom törni a jeget, hamar tudok egy sajátos kommunikációs helyzetet biztosítani. Ami valóban meglepett, hogy tényleg olyan volt, mint amikor beszakad a jég. Nem volt egyébként különösen nagy feszültség az elején se, csak óvatoskodtak. És amikor szóba kerültek a házi olvasmányok, elkezdett mindenkiből dőlni a szó, egymás szavába vágva beszéltek a diákok. Rettenetesen erős és hangos volt a kötelező olvasmány ellenesség, őszintén beszéltek arról, hogy vagány dolog, ha a közoktatás rendszerét átverik, mindenféle stratégiákat kitalálva arra, hogyan ne olvassák el a kötelezőket, a Chat GPT-től kezdve a hangoskönyvig, amit 15 percenként felgyorsítottak. Olyanok is ezt mondták, akik egyébként olvasnak. Tehát nem arról volt szó, hogy csak a nem olvasók nem szerették. Az volt a különbség, hogy akik rendszeresen olvastak, a házi olvasmányokat nem olvasták, de olvasnak mást helyette. Azt gondolom, most is vannak olyan tanárok, akik adnak a diákok kezébe könyvet, alkalmasint személyes odafigyeléssel és odafordulással. Ezt én nem csekkoltam, mert nem az iskolák tanári karának munkáját akartam ellenőrizni. Nagyon érdekes volt, amikor megkérdeztem: „Jó, de akkor hogy tudtok meg egy könyvről valamit, vagy honnan tudtok arról, hogy mit érdemes elolvasni?” Amit ott mondtak, az a TikTok-nak az ajánlója, a BookTok, tehát pörgetik az algoritmust (én nem vagyok TikTok-felhasználó, nem tudom pörgetni az algoritmust), és amit az algoritmus kidob, azt elolvassák.
SzL: Döbbenten tapasztalom, hogy a mai tizen-huszonéves generáció milyen nagy részben olvas angolul.
PZs: Nagyon sokan olvasnak angolul, jól tud ez a generáció angolul. Ez is érdekes dolog, mert amikor arról beszélünk, meg arról kérdezzük őket, hogy olvasnak-e, akkor általában magától értetődő, hogy a magyar nyelvű olvasmányokra vagyunk kíváncsiak, miközben angolul is olvasnak.
SzL: Az jó hír, hogy legalább az idegennyelv-oktatás fejlődött.
PZs: Gyakorló angoltanár se vagyok, úgyhogy nem tudok erre válaszolni. Nem tudom, mennyire az iskolában tanulnak meg a diákok. Amúgy mondják, az iskolán kívül szokták ezt megoldani.
SzL: Térjünk vissza az eredményekre!
PZs: Három nagy téma van. Az egyik a zenefogyasztás volt. Igyekeztem mindenkit külön-külön megszólítani azért, hogy ne maradjon ki senki. Persze mindenki visszautasíthatta, ha akarta. Nyilván hatottak a válaszok egymásra, gyakran volt ilyen: „Jaj, te is említetted, a nem tudom mit…” Erősség volt, hogy a kis számú csoport, meg a személyes interakció miatt külön rá tudtam arra kérdezni: „Pontosan mit is olvasol?”, tehát amikor ő azt mondta, hogy romantikus regényeket, akkor mondtam: „És kit?”, és ebből már sok minden kiderült. Vagy amikor megkérdeztem: „Milyen TikTok videókat nézel?” Ebből sok minden kiderül, ami egy kérdőíves kutatás szempontjából rejtve marad. Az én helyzetemet megkönnyítette, hogy jobban ráláttam erre a kis szeletre, aminek a vizsgálatát vállaltam.
De tényleg beszéljünk az eredményekről! Először is érdekes volt, hogy a mostani generációnak a zene nem olyan fajta identitásképző, mint amilyen volt az úgynevezett könnyűzene akár a 80-as években, ez a rockerek kontra diszkósok történet. Az már nem igazán működik. Általában mindenfélét fogyasztanak a diákok, de nem is ez a fajta finom vegyes felhozatal volt számomra az érdekes. Hallgatnak régi zenét is, újat is, kortárs popot is, mindenfélét, s azok az előadók, akiknek a neve gyakran ismétlődő, azok olyanok voltak, akiket a tömegkultúra ismer és szeret, de a magaskultúrának is van hozzá valamilyen viszonya. Ilyen volt például Azariah. Kortárs popsztár, influenszerként kezdte, és nagyon felfigyeltek rá, amikor 2024-ben háromszor megtöltötte a Puskás Arénát. Akkor Azariah-val elkezdett foglalkozni a magaskultúra, hirtelen felkapták a figurát. Magyarországon megindult egy vita az úgynevezett könnyűzenészek berkeiben, hogy jó zene-e az, amit Azariah művel? Mentek az érvek és ellenérvek, és sokan a jegyzett, híres zenészek körül, mint például Dés László, azt mondták, igen, Azariah zenéje jó. Elindított egy olyanfajta beszédet az ő figurája és munkássága, ami megmozgatta a különböző berkeit a zeneiparnak. Sokan emlegették Pogány Indulót is, mint személyes kedvencüket. Nem azt mondom, hogy mindenki, mert én statisztikákat vagy gyakoriságot nem tudok mérni, csak azt, ami fel-felkukkan. Vagy gyakran hallottam például a Krúbi nevét. Olyan nem volt, hogy egy csoportból hárman-négyen ne mondták volna, hogy Krúbi, Azariah vagy Pogány nevét.
SzL: A román könnyűzenét említették?
PZs: Nem. Viszont egyre inkább terjed, hogy a magyar fiatalok közül sokan hallgatnak manelét. Ezt nem lehetett most tetten érni, de tudom, van ilyen, ismerek ilyeneket. Most nem emlegettek román könnyűzenészeket.
SzL: Menjünk a netes tartalmakra!
PZs: A netes tartalmaknál engem nem érdekelt a hírfogyasztás, ez most nem ide tartozik, hanem az érdekelt, hogy a többi milyen. Érdekelt az influenszerkultúra, a videók. Nagyon változó volt az, ami az influenszerekkel kapcsolatos. Meglepő módon nem lehetett szinte senkire sem azt mondani ez alapján a néhány interjú alapján (körülbelül száz fiatallal beszéltem), hogy agyatlanul ül a net előtt, vagy lehet, hogy volt ilyen, csak nem vallotta be a tömeghatás miatt. Érdekes módon tudatos nethasználóknak tűntek. Például sokakat kérdeztem, hogy: „Milyen videókat néztek a TikTokon? Nem vagyok TikTok-felhasználó, én nem tudom…”, és akkor elmondta egy-egy, hogy őt érdekli a sport, ő sportvideókat néz YouTube-on és más platformokon. Volt, aki azt mondta, őt érdekli a bútorfelújítás, ilyen fajta videókat néz. Tehát nem ez a „megnézünk mindent, ami a szemünk elé kerül, és az algoritmus irányít minket” dolog, amit hajlamosak vagyunk a tizenévesekről gondolni. Ezt kicsit módosítani kellene. Célirányosan és pragmatikusan használják a netet. Az nyilván változó volt, hogy milyen csatornákat követnek, de nem jellemző ez a korlát nélküli internethasználat.
SzL: Egy éve tartottunk ugyanennek a generációnak média tematikájú képzést. Ott volt harminc Bihar megyei fiatal, zömmel váradiak. Ez nem volt kutatás, csak kérdeztem őket médiafogyasztási szokásaikról. Döbbenetes volt. Egyrészt az, hogy a nyomtatott sajtóról már nem is tudják, mi az. Aztán megkérdeztem: „Tévét néztek-e?” Egy lány jelentkezett: „Számít-e, ha a nappaliban elmegyek a fotelből tévéző anyukám mögött?” „Számít.” Jó, akkor megkérdeztem, rádiót hallgatnak-e. Igen, ha apával-anyával együtt mennek az autóban. A netnél is inkább a közösségi oldalak. Aztán eljutottam oda, „na várjunk, mi érdekel titeket, mondjuk, kit érdekel a sport?” Fiúk, de nemcsak fiúk jelentkeztek: „Minket érdekel.” „Mi érdekel?” „Foci, Forma-1.” „Oké – mondom – akkor mégis néztek tévét, ugye? Megnézitek a futballmeccset, meg a Forma 1-es futamot”. Erre azt mondták: „Dehogy nézzük. Majd megnézzük a YouTube-on az összefoglalót.” Elcsodálkoztam, hogy lehet úgy futballrajongónak lenni, ha megnézed a gólokat meg a helyzeteket, de a mérkőzést nem? Még arra sem szán időt, ami érdekli. Ez lepett meg. Illetve rájöttem, leginkább a YouTube-ot használják, influenszereket is a YouTube-on hallgatnak. Amúgy az jellemző, és ez már nem újdonság, hogy a Facebook ebben a generációban nem népszerű. Részben mert ott vannak a szüleid, meg a nagyszüleid. Ez a Facebookkal kapcsolatos dolog nálad megerősödött?
PZs: Nem kérdeztem rá social médiára, mert bonyolította volna a helyzetet. Természetesnek véltem, hogy mindenki használja. Ki mit. Külön kitérnék viszont a filmekre. Meglepett például, hogy voltak tipikus zsánerek, mint a horror- és vámpíros filmek, a krimi meg a sci-fi stb. Meglepett, hogy a young adult tartalmak, tehát a fiataloknak fiatalokról szóló filmek nem voltak kiemelten fontosak. Tehát nem lehetett azt mondani, hogy csak azokat a dolgokat nézték, amik korosztályos szempontból rájuk vonatkoztak volna. Nem csak azokat a vámpíros filmeket nézték, ahol fiatalok vannak, mint az Alkonyat. Ez azért fontos, mert a könyvolvasásban is megjelentek ezek a mintázatok. Többen elmondták, őket például érdeklik a történelmi sorozatok, a Trónok harca egyértelműen nagy favorit, tehát nem vagyok biztos abban, hogy egyértelműen működik az a sztereotípia, hogy a tizenévesek csak magukról akarnak hallani és beszélni. Viszont a könyvolvasási szokásoknál megjelentek ezek a típusok. Nagyon sokfajta altípust lehetett felfedezni. Az egyik érdekes kategória az volt, hogy olvasnak ugyan, de az nem fikció, semmilyen fikciós tartalom nincsen abban a könyvben. Sokan említették a pszichológiai tárgyú könyveket. Orvos-Tóth Noémit említették, akinek képzett pszichológusként jelentős és ismert munkássága van. Vagy előkerültek, főleg fiúknál az úgynevezett motivációs könyvek. Nem lélekápolós dolgok voltak, hanem pszichológiai tárgyú könyvek. Ez ugye nem fikciós kategória, akárhogy nézzük. Volt a másik, a teljesen populáris kultúra: sci fi, a vámpíros, ide soroltam egy csomó romantikus könyvet is, amit az irodalmi kánon a ponyva kategóriába sorol, nem is érintkezik a magasirodalommal – jellemző volt, de megjegyzem halkan: ez már könyvolvasás. És akkor volt, amikor meséltek olyan könyvekről, vagy említettek olyan szerzőket, akik már érintkeznek a szépirodalommal, a szépirodalom populáris regiszterével. Bizonyos szempontból Szabó Magdát ide sorolnám, a kanonizációja még kicsit vitatott, nem nagyon tudja az irodalomtörténet, mit kezdjen vele. Inkább a populáris regiszter fele tart. És nyilván minden osztályban, minden egyetemi évfolyamon voltak, akik olvastak klasszikus életemben szépirodalmat. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket az árnyalatokat lássuk, tudjuk egy kérdőívben tetten érni és rögzíteni; akkor van ennek a munkának igazán értelme. Nyilván érzi egy irodalmár, egy magyartanár, az, hogy valaki Szabó Magdát olvas, vagy sci-fit, azért különbség.
SzL: Kortárs írók?
PZs: Szabó T. Anna, Tompa Andrea, Dragomán György. Ne adj’ isten Krasznahorkai… A jól olvasók, a mindent olvasók igen, ők nyilvánvalóan mindent a világon. Sokat beszéltek arról, hogy ezek a könyvek, amiket szeretnek, mennyire távol állnak a házi olvasmányoktól. Ezzel én semmi újat nem mondok, ami meglepett: a távolság. Hogy a házi olvasmányok részből semmit az égadta világban nem tudtak emlegetni. Jaj, egy kivétel volt: egyszer egy osztályban emlegették a Pál utcai fiúkat. Még egyszer mondom, én nem vagyok gyakorló magyartanár, nem akarok senkinek tanácsot adni, de ha az olvasóvá nevelés fontos és rendszerszerűen megvalósítható pedagógiai cél lenne, nem egy-egy magyartanár kellene erőn felül ezt a saját erőforrásaiból megoldja, akkor biztos, hogy odafigyelnék arra, hogy ezt a középszegmenst elérjük. Nem érdektelen abból kiindulni, hogy mit szeretnek olvasni, és ha valaki Leiner Laurát olvas, akkor lehet, érdemes lenne a kezébe adni Szabó Magdát, onnan már csak egy lépés van „feljebb”, az elitkultúra fele. Ezért tartom fontosnak a kultúrafogyasztásnak ezt a középrétegét.
SzL: Úgy 20-25 éve, amikor elkezdtem könyvkiadással foglalkozni, azt gondoltuk, hogy a huszas évekre háttérbe szorul a nyomtatott könyv; az e-bookok fognak szinte kizárólagosan elterjedni, illetve a hangoskönyvek. Azt látjuk, hogy egy bizonyos megindulás után az e-bookok nem tartanak ott, megmaradt a dominanciája a nyomtatott könyvnek. A hangoskönyv inkább elterjedt, de nem történt váltás. Néha arra gondolok, nem lett volna jobb a fiatalok olvasáskultúrája szempontjából, ha lezajlik ez a váltás? A médiafogyasztásban ez megtörtént: az információt ma el tudod érni a telefonodon, nem kell nyomtatott lapot vegyél. Persze, nem biztos, hogy a fiatalok online híroldalakat olvasnak.
PZs: Sokan igen. Megvannak azok a források, amelyek szerintük hitelesek, és ez nem feltétlenül a TikTok-algoritmus. Nekem lesz egy pökhendinek tűnő válaszom arra, amit kérdeztél. Lehet, hogy ebből a szempontból én fiatalnak érzem magam, de már nekem se ennyire fontos a platformkérdés, én se ájulok el, ha valamit e-bookon kell elolvasni, nekem sincs már igazán élő kapcsolatom a nyomtatott lap olvasással. Az én környezetemben az emberek olvasnak, kölcsönadnak és cserélnek e-bookokat. Tehát engem a platformkérdés nem érdekel. Inkább visszatérek a házi olvasmányok kérdéséhez: az volt érdekes, hogy amikor a fiatalok házi olvasmányokról, illetve saját olvasmányélményeikről beszéltek, azok a könyvek, amik számukra fontosak, azoknak az olvasása élményt jelentett. Ők így határozták meg, a házi olvasmány unalmas, nem lehet elolvasni. És amikor a kedvenc könyveikről beszéltek, és megkérdeztem, miért az a kedvenc, azt mondták: „Hát mert nem lehet letenni, mert fordulatos, mert nem unalmas.” Pontosan arról van szó, hogy ő örömmel akar olvasni, és Jókait már nem tudja mindenféle okok miatt örömmel olvasni. Tehát ne mondjuk, hogy e generáció számára nem adott ez a fajta tapasztalat, hogyne lenne adott! Az a baj, hogy a kötelező olvasmányokban és a kerettantervben ezt nem tudja megtalálni. Nekem ez fontos tapasztalat volt erről a kutatásról, hogy az élményt keresik a könyvekben, és ha én oktatáspolitikus lennék, erről az oldalról próbálnám a kerettantervet megváltoztatni.
A Pece-parti Műhely a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) és a Holnap Kulturális Egyesület közös rendezvénysorozata, célja, hogy a romániai etnikai (nemzeti) kisebbségekről készült társadalomtudományi kutatásokat érthető és élvezhető formában mutassa be a közönség számára.
