Egy nap választotta el egymástól a partiumi és a bánsági showcase-eket. Szatmárnémetiban a Északi Színház két társulata, Temesváron a Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a temesvári Állami Német színház tartott közös miniévadot. Előbbi esetben a Harag György Társulat és a Mihai Raicu Társulat egyazon intézmény két tagozataként, a két Bega-parti viszont különálló intézményként osztozik a színház színpadjain. A Harag György Társulat három, a Csiky Gergely Színház négy legutóbbi előadását mutatta be a meghívottaknak és a közönségnek, a temesváriak a gyermekeket két előadással várták a miniévad keretében. A Mihai Raicu Társulat négy, a Német Színház három produkciót prezentált a showcase-en.
Elöljáróban csak annyit, hogy az öt előadás, különböző megfogalmazásban, de annak a felfordult, értékeket megkérdőjelező és bizony veszedelmeket hordozó világnak a tükre, amelyben élünk. Miközben szembesítenek, nem engedik elfelejteni, hogy amit látunk, az színház. Bármilyen furcsa, az alternatív igazságok, a félretájékoztatás korszakában a színház feladata és képessége megmutatni a valóságot. A színpad forog, néha a nézőtér is, de amikor megáll, megcsillan a remény: talán nincs veszve minden.
A színház maga (Szatmárnémeti Harag György Társulat)
Bocsárdi László szinte minden évadban színpadra állít egy előadást Szatmárnémetiben a Harag György Társulat művészeivel. Idén Tiago Rodrigues színművét rendezte Sopro – Suttogás a sötétben címmel. A portugál szerző darabját lefordították románra, magyar nyelvre a partiumi színház kérésére ültette át Király Szabolcs, a szöveget Dalnoki Réka dramatizálta. A szerző egy súgóról írt, a rendező a színházról, az élet-halál játékáról alkotott előadást. Sopro portugálul lélegzetet jelent. A Súgó, akinek az jelenti a sikert, ha nem látja, nem hallja a közönség, a takarásban létezik, lélegzik együtt a színészekkel. A színház az élete, azon kívül elveszettnek érzi magát, mintha a külvilág lenne szolgálati helyének sápadt mása. Talán ezért kéri a fiatal Igazgató (Szabó János Szilárd), hogy most az egyszer a színházat megmentendő lépjen a közönség elé, játsszon főszerepet. A Súgó – Méhes Kati úgy jön be, úgy mozog a színpadon, mintha zavarná a fény, mint aki nem természetes közegébe érkezne. Méhes szenvtelen beszédmódjával, alig gesztusaival, fekete ruhájában, mintha eltűnni akarna, de erős színpadi jelenléte lenyűgöző. Őszinte, hiteles játéka nyomán akkor is érzem a jelenlétét, ha éppen nincs a színpadon. A Súgó emlékezik az Igazgatónőre (Moldován Blanka), talán az egyetlen emberre, akiben sosem csalódott, aki meghalt, mert a színházat választotta a kórház helyett, az élettel teli színészre, akit ő egyik szerepére emlékezve, Versinyinnek nevez (Nagy Csongor), az előadásokra, melyekből a színészek jelenteket játszanak (Három nővér, A fősvény, Berenice, Antigoné) hatalmas erővel, lendülettel, tehetséggel. Átöltöznek, több esetben szemünk láttára váltanak ruhát, szerepet és alakot. Ebben a lepusztult térben (Bartha József díszlete) jó előadásokat játszottak és közönség is volt, aki tapsoljon. Ezt kellene most megmentsék a Súgó történetei. Bocsárdi előadásában ott rejlik a színház, a kultúra féltése, de reményt is nyújt. Amikor a Súgó leteszi a ciklámen borítók közé rejtett szövegkönyvet (az egyetlen színfolt a fekete ruhán), megsimogatja és mintha búcsúzna. A rendező nem szentimentális. „A fiatal igazgató sose tudta, hogyan kell befejezni egy előadást” – hangzik a zárómondat, mert végül is színházat láttunk, remek színházat.
Bulgakov A Mester és Margarita című ikonikus regényéből készült már film, tévésorozat, és persze színházi előadás. Utóbbi a kihívás: megjeleníteni a bulgakovi groteszk, fantasztikumba hajló, időn és téren túli világot, a maga filozófiájával, hitkérdéseivel, emberi drámáival és nem utolsó sorban a regény szatirikus, ironikus voltát. Sardar Tagirovsky a szovjet birodalom korszakában, a Sztálin-korszakról írt művét úgy állította színpadra, hogy napjaink diktatúráira is érvényes. Nagy elismerés illeti Kozma András dramaturgot, aki koherens, a regényt nem ismerők számára is érthető, követhető színpadi szöveget szerkesztett. A három részből (Moszkva, Jézus és Pilátus, a Mester és Margaríta szerelme) a dramaturg, a rendező, a díszlet- és jelmeztervező (Sós Beáta, Mihály Katalin) kerek, összefüggő az alkotás, a művészet, a szó erejéről, társadalmi szerepéről alkotott, látványos, szellemes és egyben megrázó előadást. A szereplők kifogástanul oldják meg összetett feladataikat. Rappert – Vencz Gábor elegáns, nagystílű, de nyugtalanító Wolandjának nincs az a nő, aki nem fogadná el a meghívását a (végzetes) bálba. A szerelmes Margaríta (Sosovicza Anna sokrétű, szép alakítása), a Mestert (Frumen Gergő erős, szuggesztív alakítása) szeretné megmenteni, hogy megírhassa a nagy művét, Pilátus igaz történetét. Tagirovsky előadásában jó és rossz küzd az emberért, a világért ebben az egyre bonyolultabb, kizökkenő világban, s bár „Moszkva népe semmit sem változott” napjainkig, de „ha a Gonosz létezik, akkor a Jónak is léteznie kell”.
Kohlhaas. Heinrich von Kleist nyomán Henrik Ibsen, Sütő András és Tasnádi István műveit felhasználva, Takács Réka dramaturg és Bélai Marcel rendező alkalmazta színpadra. Az Ács Alajos Stúdióban a plexivel fedett emelvény két oldalán székek, illetve két kottaállványon szövegkönyv. A két narrátor (Budizsa Evelyn és Bogár Barbara) többé-kevésbé korabeli jelmezekben (a többi szereplő napjainkat idéző öltözéket visel) nem a lovak szemszögéből, de összekötik, magyarázzák a jeleneteket, mintegy levezénylik az előadást. A nézőket megnyugtatják, hogy nem lesz interaktív az előadás, valóban nem az, csak a szünetben trécselnek velünk a színészek, megkínálnak cukorkával, nehogy elfelejtsük: színházban vagyunk. Bélai Marcel Kohlhaas előadása egyszerre elidegenít, felnagyít, de megrajzolja a szereplők belső énjét is. Nem fél a humortól, nem tart attól, hogy a lócsiszár története nem lesz eléggé „fennkölt”, elég drámai, ha közben nevetünk a játékon. Holott éppen ezért drámai, sőt tragikus. Merthogy Kohlhaas (Orbán Zsolt) magára maradottsága, hangsúlyozódig a hatalmasok elrajzolt figurái között. Orbánon és a Méhes Katin kívül (Luther Márton) minden színész több szerepet alakít. Egy paróka, egy jelzés a jelmezen, és máris bravúrosan változnak más személyiséggé. A szelíd, törvénytisztelő, igazságát a bíróságon kereső lócsiszárt a hatalmasok korruptsága, nemtörődömsége, hazugságai vezetik az önbíráskodáshoz. Az előadás félelmetesen hasonlít napjainkhoz: a hatalom birtokosainak pökhendiségéhez, a hazudozásaihoz, a képmutatásához, a radikalizálódáshoz. Kohlhaas akár hős is lehetne, de az igazság, a jogszerűség nevében szélsőséges tettei (az elégedetlenek élére áll, városokat dúlnak fel, embereket ölnek) tragikussá teszi, de biztos, hogy pozitív hőssé. A kérdés, ami óhatatlanul felvetődik: meddig tart az igazság és mikor válik embertelenné az ezzel való menetelés? A harcos elbukik, fiait a hatalom veszi maghoz taníttatni. Mennyit tudnak a fiatalok Kohlhaas történetéről? Az igazság szeretete vagy szélsőségessége marad meg számukra? A zárókép, a vérben lobogó gyertyákkal: megrázó.
Kisemberek, kis életek (Temesvári Csiky Gergely Színház)
A Tóték, Örkény István kisregénye színpadi és filmes változatának nyomán, talán a szerző legismertebb műve. A Tót család esete az Őrnaggyal közkincs, mint a népmesék. Horváth Hunor színpadra állítása azért izgalmas, mert új szemszögből, a szöveg mélységeit kiaknázva, kiegészítve Örkény a témába vágó írásaival, korszerű, látványos színpadi nyelven mondja el nem csak a család, de a falu, a közösség történetét. A cselekményt áthelyezte egy bánsági magyar faluba, ahová megérkezik a románul beszélő Őrnagy. Az előadás előtt, az előcsarnokban a „Horthy TV munkatársai” filmeznek minket, szelfit is készítenek velünk, majd egy alagúton keresztül jutunk be a félhomályos nézőtérre. Van ebben valami nyugtalanító, ahogy végig az előadásban is. A fekete humor nem oldja a szorongást. Az Őrnagy, a hatalom. Megtör minden ellenállást. Tót ellenkezne, a családja, a környezete készteti megalázkodásra. A mindent megígérő, általában szép szóval manipuláló hatalom félelemben tartja a családot, s félelem a vendéglátókon át terjed szét a közösségben. A félelem: hatalom. A munka eltereli a gondolatokat. Horváth előadásában az Őrnagy testesíti meg a mindenkori diktátort, autokrata, félelemmel uralkodó vezetőt. Aztán egy hatalmas csavar az előadásban. Majd a megalázott kisemberek lázadása. Két remek színész Mátyás Zsolt Imre (Tót) és Bandi András Zsolt pompás játéka, a szerzőt „megtestesítő” Narrátor (Tóth Zsófia) bőrkabátos, néha fenyegető alakja és iróniával, máskor cinizmussal elmondott szövege, s a többi szereplő kifogástalan alakítása(i), a Fiú (Hajas Krisztián), a vetítések, a mozgásban levő színpad teszik sok rétegűvé, egyben nagyon emberközpontúvá a temesvári előadást.
A Kasimir és Karoline előadás gondolatisága, színházi nyelve nyilvánvalóvá teszi, hogy a rendező fiatal. Ricz Ármin meghúzta Ödön von Horváth szövegét, kihagyott szereplőket, hogy úgy építse fel az előadást, hogy akár napjainkban is játszódhatna. Nem tartotta fontosnak, hogy mikor és hol zajlik a történet, csupán néhány korabeli sláger (Éder Enikő és Magyari Etelka remek előadásában) utal a 30-as évekre, áthangszerelve. Mert ugye a társadalmi különbségek, az álmodozás a jobb életre, a gazdasági válság, a szélsőséges csoportosulások megjelenése, a fiatalok céltalansága akár jelenidőben is elmondható. No meg a szerelem is örök, nem időhöz vagy térhez kötött. A játékterek között a nézőtér forog talán múlt és jelen között is. Kicsit el is szédülünk a forgatagban, ahol fiatalok (Czüvek Lóránt, Deli Szófia, Jancsó Előd, Grgić Nikoletta kiváló alakításai) próbálnak élni és elképzelni, hogy boldogok. A Kikáltó (Tóth Dániel) remekül személyesíti meg a showmant, aki mindig boldognak kell tűnjön. Erdős Bálint és Aszalos Géza hiteles játéka egészíti ki a csillogásba burkolt szomorú hanyatlást.
A temesvári miniévadon bemutatták még a Femmini City európai projekt keretében Boldogság utca 12A dokudrámának szánt produkciót, amik a családon belüli bántalmazásokról tanúskodó interjúk alapján készült, de drámát nem sikerült belőle kovácsolni. Igaz, Laurent Berger francia rendezőt a „gép dobta”, a projektben résztvevők más országból érkező alkotóval kell dolgozzanak. Hát, a temesváriaknak nem volt szerencséjük.
A Chicago című musicalt Béres László állította színpadra. Sokat énekelnek benne és táncolnak is, ahogy a műfajhoz illik. És ahogy a néhai kedves kolléga, Zseka mondaná: maradjunk ennyiben.
