Kenneth Hermele: A vad igazságszolgáltatás – Zsidó bosszú a holokauszt után, 2025, ORDFRONT kiadó
6-6, ez volt az egyik, képzeletben jól megformált bosszú ötlete: 6 millió zsidóért ugyanannyi német életet! Ez nem valósult meg, de még a B-tervük sem, hogy 12 ezer SS-tisztet öljenek meg méreggel. Ez néhányuk hasmenéses rosszullétével végződött. Kenneth Hermele számtalan ilyen történetet olvas el, hogy ő maga megértse ennek a „zsidó” bosszúnak ha nem is a miértjét, de mindezek spektrumait, ez emberi viselkedés eme elemét!
Izgalmas töténelmi áttekintést ad, mi az igazságszolgáltatás, mi a bosszú, innen a könyv címe is egy Francis Bacon idézetből: A vad igazságszolgáltatás.
A bevezetőben a bibliai Esztertől az örmény Soghomon Tehlirianig felvillant néhány korábbi bosszúállót, akik nemzetük ellen elkövetett gyilkosságokat torolnak meg. Hermele a második világháború kronológiáját követve megállapítja, a boszúállóknak igazuk volt: a győztes hatalmak túl hamar le akarták zárni az igazságszolgáltatást, a nácik szinte azonnal visszatérhettek a mindennapokba, a munkahelyeikre, a hatalomba. A nürnbergi perek megtartásáról már 1943-ban Moszkvában döntöttek. A megszállt német területeken 3,4 millió német gyanúsított volt különböző listákon. Ezekből 20 ezer ember ellen hoztak ítéletet. A náci vezetők körében az öngyilkosságok aránya a későbbi ítéletekhez képest sokkal szigorúbb önítélkezés volt!
A tizenhárom nürnbergi per egyikében (IX.) az Einsatzgruppen (bevetési csoport) 22 tagját állították bíroság elé. Ennek az alakulatnak 3000 tagja volt. Ők azok, akik a Wehrmacht csapatok után haladtak, a zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése volt a feladatuk: 1941 és 1945 között több mint kétmillió embert gyilkoltak meg. E számok és arányok ismeretében nem csodálkozhatunk, ha a bosszuállók úgy tekintettek ezekre a bírósági eljárásokra, hogy az elkövetők közül túl keveseket vontak felelősségre és az ítéletek is nevetségesen enyhék voltak. A 22 férfit elítélték, tizenhárman kaptak halálos ítéletet, amelyből végül négyet hajtottak végre. Ezeket a pereket Benjamin Ferencz vezeti, aki azzal kezdi: nem a bosszú a célunk, igazságos büntetést akarunk!
1948 októberében az angolok eldöntik, nem akarnak több bírósági tárgyalást. Ezt az előzi meg, hogy Churchill 1946-ban megnevezi a vasfüggönyt, az 1949-ben megalakuló Nyugat-Németországot a nyugati szövetségesek oldalán akarja látni nyugaton mindenki. Átadják az igazságszolgaltatást az új rendszernek, folytatódik a „kegyelmi láz”.
A háború után felálltak a becsületbíróságok is, ahol a zsidók ítélkeztek olyan zsidók felett, akiket a nácik választottak ki rendőröknek, kápóknak, gettókban, táborokban. A együttműködőkről Izrael államban is hoztak törvényt 1950-ben. Hogy a a háború utáni időszakban hány ilyen „vad bosszúálló” volt, Hermele nem tud pontos számokat adni, megbízható adatnak 50-100 személyt tart. És talán 1500 náci esett áldozatul.
A nácivadászokat az különbözteti meg a bosszúállóktól, hogy ők az igazságszolgáltatásra akarják bízni az ügyeket, ám a bíróságok nem mindig képesek vagy hajlandóak erre. A nácivadászok az elévülési idő megváltoztatásáért is dolgoznak. Sokszor azzal is megelégszenek, hogy leleplezik a náci gyilkosokat családjuk, szomszédaik, a társadalom előtt. De a dilemma, hogy a büntetés Isten dolga és a kihívás, hogy a bosszúállók ne süllyedjenek a náci elkövetők szintjére, szinte mindig ott van.
A következő fejezetben az Amerikai Egyesült Államokból mesél el egy történetet, ahol a II. világháború után 40 évvel egy már amerikai állampolgárt megölnek bosszúállók. Hogy háborús bűnöket elkövetők hogyan juthattak az Államokba, ennek több magyarázata van. Lehetett a bevándorlási alkalmazottak tájékozatlansága, figyelmetlensége is, de benne volt a szándékos befogadás is. A túl hamar megjelenő hidegháborúban a reálpolitika felértékelte a volt náci rendszernek dolgozó tudósok, mérnökök fontosságát. Sokan soha nem kerültek az igazságszolgáltatás elé. Egy Különleges Nyomozó Hivatal majd csak 1979-ben jött létre azzal a céllal, hogy kiutasítsa az Egyesült Államokba belépett náci háborús bűnösöket.
A Németországról szóló részben előkerül a németek történelmeszemlélete, önképük egyik alappillére, hogy ők csak igazságot keresnek az I. világháború utáni döntések ügyében! Ez árnyalja, bonyolítja és élénkiti is a kérdést! A filozófus Karl Jaspers szerint: „Nem Hitler volt a hibás, hanem az őt követő németek.” Sigrid Undset, a norvég irodalmi Nobel-díjas még tovább megy: „Hitler egy ősi és egyetemes német szellemi hozzáállás eredménye volt”. Hermele megelégszik az NSZK-ban történtek leírásával. Ez a források meglétének a kérdése is: az NDK-ból kevesebb adat nyerhető ki. A nácitlanítás, átnevelés hamar abbamaradt az új, a nyugati szférába került országban. Ráadául a náci bűnösöket egykori náci bírák kellett elítéljék.
Az USA kormányában is folyt egy kötélhúzás: az egész népet megbüntetni vagy minél hamarabb újjáépíteni az országot és a Nyugat oldalára állítani a németeket a hidegháborúban a Szovjetunió ellen. A folyamat mihamarabbi lezárásának más oka is volt, nehogy a győztes államok maguk akarjanak elégtételt venni, ezzel újabb európai belháborút elindítani.
Izrael Állam 1950. augusztus 1-én törvényt hozott a nácik és a náci kollaboránsok ellen. Elsősorban azon zsidók megbüntetéséről volt szó, akik gettókban zsidótanácsokban vagy zsidó rendőrségekben vettek részt. Ezek a perek amellett, hogy egy a zsidó lélekben mélyen rejtett és eleddig kielégítetlen bosszú vágyát kanalizálhatták, alkalmat adtak a holokausztról szóló ismeretek terjesztésére is az új országon belül. A legismertebb bűnösök közül mindössze Adolf Eichmannt sikerült Izraelben bíróság elé allítani. Ám a nácivadászok részsikerei közé lehet számítani, hogy Németországban is eltörölték ezen bűntettek elévülési idejét.
A legéletigenlőbb szelíd bosszú, az az építésé! Hogy Hitlernek nem sikerült zsidótlanná tennie Európát, hogy Izrael ország felépül, az a legjobb bosszú! Hermele talál egy még szelídebb, de annál „beszédesebb” bosszút is: az Ein Reich, ein Volk, ein Führer (egy birodalom, egy nép, egy vezér) szlogenből egyetlen betű beiktatásával ez lesz: kein Reich, kein Volk, kein Führer, azaz egyik sem!
A 12. fejezet Izrael állam bosszújáról szól! Hermele szerint az állam létrejötte után a nem állami szereplők ellen, – ez alatt nyilván a különböző terrorszervezeteket kell értenünk – a bosszú mértéke túlhaladta az eredeti tett mértékét. Példaként az 1972-es Müncheni Olimpián történteket említi, ahol a palesztin Fekete szeptember csoport támadta meg az olimpiai falut. A 11 izraeli sportolóért bosszúként 200 palesztint öltek meg libanoni és szíriai táborokban. Itt következik érdekes fogalmak csokra: például a collateral damage, azaz a járulékos kár. Hiába csak a terroristák a célpont, lesznek civil áldozatok is.
Aztán azok a fogalmak, amelyek az állami apparátusban dolgozóknak a kudarchoz való viszonyát írják le a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása után. Ahogy Hermele írja, amikor az állam már nem a védekezésért harcol, hanem a bosszúért. Behoz egy minden eddiginél nehezebb fogalmat is, az izraeliség önképének az érzékeny, de tragikus változását: az állam itt sem tudta megvédeni a zsidókat.
Szerzőnk felveti a Wiedergutmachung, a jóvátétel kérdését is. Ez volt az a folyamat, aminek keretében a nyugatnémet kormány beleegyezett 1953-ban a azok kárpótlásába, akiket kényszermunka-táborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. A jóvátétel hatalmas vitát gerjesztett Izraelben és a zsidó közösségekben világszerte. Benjamin Ferencz Stockholmban „felváltva német, magyar, francia és jiddish nyelven” nyugtatja meg az egybegyűlteket: senkit sem köteleznek arra, hogy pénzt fogadjanak el a németektől.
Mielőtt bárki úgy kezelné az eddigieket, mintha Hermele könyve – meg az én kis recenzióm – égi manna lenne az antiszemita hajlamúaknak, hogy lám mennyit „bosszúálltak” a zsidók, szerzőnk megkísérli a szinte lehetetlent, próbálja meghatározni azokat a számokat, amiket lehet, és összahasonlítani a nem zsidó bosszúállók által végrehajtott hol szelíd vagy egészen vad igazságszolháltatással. És itt nem is a népbírósági perekről van szó, hanem a spontán és sokszor alkalmi dühből elkövetett bosszúkról Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban vagy Jugoszláviában, bárhol a felszabadított területeken, országokban. Amiket a franciák, a hollandok, a belgák (!) az olaszok és a jugoszlávok (!) követtek el saját kollaboránsaik ellen.
Hermele az utolsó fejezetben aprólékosan tárja fel a téma leágazó történeteiben tett kirándulásait. Érvelése, hogy miért a „zsidó” mint áldozat lett az általánosan meghatározó narratíva, elfogadható: „az antiszemiták képzeletvilágában a kezdeményező, önállóan cselekvő, ellenálló vagy bosszúálló zsidónak nincs helye” (388.o.) Az izraeli önképben ez egy vízválasztó téma volt és érzékeny még ma is, hiszen mindennek a mélyén egy nehezen leírható vagy egyenesen leírhatatlan jelenségről, a holokausztról van szó. A végén összeáll egy kép, Hermele ismét a megfoghatatlan időről ír: a soha többé ígéretétől és annak a tudatosításárol, hogy a népirtásnak nincs elévülési ideje. Már csak emiatt is érdemes volt elolvasni a könyvet.
Amikor e könyvet olvastam, zajlott A bennünk lévő fény kiállítás a Látássérültek Országos Szövetsége szervezésében Göteborgban. A látástól elzártak világa számomra teljesen ismeretlen volt, soha ezzel nem találkoztam. De itt és most azt is megértettem, hogy létezik a látvány tolmácsolása is. Egy új világ nyilt meg bennem, e könyv olvasása közben és utána egy jellel közelebb kerültem az emberi megértéshez! Ezt a megértésem próbáltam tolmácsolni.
A munkám közben többször is használtam a DeepL.com (free version) és a Google fordító szoftvereket
