Milyen úgy dolgozni, hogy az otthonunktól az egyik vagy a másik munkahelyünkig több száz kilométer van? Miként lehet hetente ingázni városok, emberek és feladatok között? Miért vállaljuk ezt? Hogyan tudjuk úgy szervezni az életünket, hogy sok minden férjen bele a vezetés, az úton levés mellett? Vajon nem leszünk-e lebegők így: akik itt is vannak meg ott is, de talán sem itt, sem ott nincsenek egészen? Aktuális kérdések ezek napjainkban. A kezdődő nyárban, talán könnyebben tandemezünk erről a témáról.
(Annus Gábor)
Valamikor harminc éve – fiatal oktatóként – hozta úgy a sors, hogy a szegedi egyetemi munkám mellett a veszprémi egyetemen is óraadó lettem. Közben volt néhány év szünet, de aztán a sors – vagy a veszprémi tanszék vezetője – úgy akarta, hogy mindig vissza-visszatértem, egyre több és több órát tartottam, hetente utaztam a két város között, mígnem félállás, majd néhány éve teljes állás lett belőle. A veszprémi munkát kihívásként, szakmai gyakorlatként fogtam és fogom fel, jó érzés, hogy hívnak, várnak, hogy izgalmas kurzusokat tarthatok egy új környezetben. Más, kisebb város, kisebb egyetem, érdeklődőbb, tisztelettudóbb hallgatókkal, közvetlenebb kollégákkal.
Kezdetben ez klasszikus intercity professzor-ság volt, egy idősebb kollégámmal, volt oktatómmal kéthetente hol busszal, hol személyautóval ingáztunk a két város között. Különösen a buszutakat szerettem. Nem csak azért, mert kollégám legendásan rosszul vezetett, hanem busszal minden út igazi ötórás road movie volt számomra. Egyszerre kirándulás, egyszerre továbbképzés, egyszerre a vidéki Magyarország kaleidoszkópikus seregszemléje. Szinte minden alkalomra jutott egy-egy anekdotikus történet, egy megmosolyogtató vagy éppen meghökkentő eset, történetdarabka, valóságszilánk. Filmszerű volt hallgatni a mindenfelől érkező beszédfoszlányokat, figyelni az utazókat, az izgatottakat, akik – mintha első repülőútjukra indulnának – zavarukban rögtön szóba elegyednek a szomszéddal, a rutinosakat, akik a könyvükbe, mobiltelefonjukba temetkeznek vagy aludni próbálnak.
Amíg kollégámmal jártunk, mi is sokat beszélgettünk, legtöbbször lazább szakmai diskurzusok voltak, de ezekből sokszor többet tanultam, mint korábban egy-egy előadáson. Nem sétálva tanultam, hanem buszozva, ez volt az én tengelyen töltött egyetemem.
Mára kétlaki lettem, főleg, mióta a feleségem Veszprémben tanít, szakmailag már majdnem minden ide köt. Szegeden már csak a Tiszatáj folyóirat szerkesztése maradt, de a gyerekek, a szülők miatt még mindig az az otthon. Azt szoktam mondani, hogy minden normális családban a gyerekek kiröpülnek, de a mi egyetemista fiaink nem akartak, ezért nekünk kellett kiröpülni – de mégsem tudunk elszakadni szülővárosunktól. Amikor hazafelé feltűnnek a szegedi Dóm tornyai, akkor érezzük, hogy megérkeztünk, itthonról haza.
Furcsa ez a kettősség. Ahogyan a katonaságnál mondták, nem a rang számít igazán, hanem a beosztás. És valóban, meg lehet figyelni, ahogy az ember átlép egy másik koordinátarendszerbe, másik szerepbe, egy kicsit más emberré válik. Ugyanaz vagyok, de más kalap van rajtam. Ahogy egy idősebb hölgy ismerősöm mondta: „Gáborkám, látja, egész nap dolgozom a munkahelyemen, dolgozó nő vagyok. Munka után rohanok anyámhoz, megnézzem, szüksége van-e valamire, a lánya vagyok, hazafelé már hív a lányom, neki anya vagyok, hogy vigyázzak az unokámra, akinek a nagyanyja vagyok. Aztán bemegyek a boltba, mert főzni kell valamit, háziasszony vagyok. Ezek után a férjem este még elvárná, hogy feleség is legyek. Na, azt már nem, arra már nincs erőm!”
Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian, akiknek többféle szerep jutott. Minden pillanatban meg kell felelnünk annak az elvárásnak, amelyik rendszerben épp benne vagyunk. Ennek megoldására kétféle stratégiai létezik, vagy bízunk benne, hogy a zseni átlátja a káoszt, és szimultán foglalkozunk – próbálunk foglalkozni – mindennel, vagy megpróbáljuk elkülöníteni ezeket a szerepeket egymástól, szép rendet rakunk szellemi íróasztalunkon. Nekem épp a földrajzi távolság, az utazás segít ebben az átállásban. Az a pár órás busz-purgatórium épp elegendő arra, hogy fejben felkészüljek a másik én-emre.
Fárasztó az útonlét? Az. Miért csináljuk? Biztosan vannak, aki kényszerből, szakmai, anyagi okokból kényszerülnek rá, de én inkább kirándulásnak fogom fel, életformává vált az utazás. Bár egyre inkább érzem a szétforgácsolódás veszélyét, de nem tudnék lemondani egyik munkámról sem, mert számomra ezek nem kötelességek, hanem – nagy szó – de azt érzem: hivatások.
(Magyari Sára)
Huszonkét éve ingázom: először egyetemre, majd az aktuális munkahelyemre. Pár éve úgy érzem, egyre messzebb van Temesvár Nagyváradtól, mintha az a 180 km egyre csak nőne. De nem én vagyok az egyedüli, hiszen manapság szinte divattá vált, talán létszükségletté, hogy más településen, más országban legyen a munkahelyünk, és máshol az otthonunk. A jelenléti munkahelyek mintha egyre távolabb kerülnének a lakóhelyektől.
Amikor eldöntöttem, hogy vállalom a heti ingázást a két város között, nem ifjúságom legmerészebb álmai egyikét valósítottam meg, kényszerhelyzet szülte, kiábrándulás és csalódás. Nem beszélve arról, hogy mit kezdjen egy szórványbeli magyar nyelvész a doktori diplomájával egy olyan városban, ahol nincs magyar nyelvű felsőoktatás, illetve olyan kutatóintézet sincs, amely megélhetést biztosíthatott volna. Így belevágtam. S egyszer csak elkezdett valami átalakulni.
Először csak azt tapasztaltam, hogy másként szólítanak. Temesváron Saci, Nagyváradon Sára. Ugyanaz a munkamorál, gondolkodásmód otthon konzervatívnak minősült, a munkahelyen liberálisnak. A gyorsaságomat, problémamegoldó készségemet Temesváron dicsérték, elvárták, Váradon inkább ijesztőnek, agresszívnek tűnt. Nem beszélve az időkezelésemről: az az 5-10 perc, ami otthon már késésnek minősült és illetlennek, az a munkahelyem városában minimálisan elvárt késés. Kezdtem úgy érezni, mintha két életem volna, mintha két ember lennék. És volt hetente 3 órám az átalakulásra, majd ismét 3 a visszaalakulásra – amíg vezettem.
Külön feladatlistáim lettek Temesvárra, külön Nagyváradra. Mert feladat az volt és van, sokszor úgy érzem, duplán és triplán is. Az évek alatt sok mindent megtanultam elvégezni az autóban, utazás közben: benzinkutakon átöltözni, stoplámpáknál üzenetekre válaszolni, sorompóknál gyors ímélt írni. Evés, ivás nem kérdés – az vezetés közben is gond nélkül megy. Csak előre el kell készíteni mindent. Közel a kezemhez.
Úton lenni izgalmas is, eseménydús is. Megtanultam, mi az aszfaltflört, mennyi módon segítjük egymást, mi sofőrök, vezetés közben, és hányféleképpen próbálnak a galádok – nem mi, mert mi ilyet soha, semmilyen körülmény között sem – tilosban előzni, lenyomni minket az útról, rossz helyen parkolni. Amióta ingázom, válogatott káromkodásokkal bővült a magyar és a román szókincsem is, bár továbbra is a tőlem telhető legdurvább sértés, hogy grimaszolok a másikra, esetleg kicsit kinyújtom a nyelvem. Tudom, hogy nem illik, és ez nem is szép. Sem a grimasz, sem a nyelvecském, de valahogyan én is le kell vezessem a sofőri feszültségeket, s a szóbeli agresszió valahogyan sosem jut eszembe éppen akkor. Éppen ott.
Valahol közte! Itt is, ott is vagyok. Nem lettem lebegő. Inkább hídverő. Összekötő. Az évek során kiismertem a két város magyar közösségének igényeit. Hazafelé, hozzánk terelgettem tanítókat, magyartanárokat. Otthonról az innovációban jártas, vállalkozó szellemű embereket, programokat mutattam meg. Hozom-viszem a hallgatókat: lássák azt, ami ott van, szívják magukba, ami fejleszt. De mutassák meg azt is, ami a másik helyen érték, lehetőség.
Szeretem ezt a két várost, és a közte lévő harmadikat is (Arad). Szeretem a két életemet, amely néha párhuzamosnak tűnik, de nagyon is egységes egésszé áll össze. Ugyanakkor néha elfáradok. Mikor hétvégére hazaérek, és leparkolom az autóm, még egy kicsit üldögélek benne, hogy biztosan megérkezzen a lelkem is.
Sokat vagyok úton. Mozgásban, de kialakult a stabilitás is. A hét elején Temesváron, a hét második felében Nagyváradon. Megtanultam jobban beosztani az időm, maximálisan kihasználni. És eljátszani a gondolattal, milyen lenne, ha egyetlen településen belül laknék és dolgoznék is. Mennyi időm lenne még másra is?! Elmélázom néha ezen is. Visszagondolok fiatal koromra, amikor egyhelyű voltam. Nem érzem azt, hogy tartalmasabb életet éltem volna.
De ha újra kezdhetném, ha lenne rá lehetőség, szeretnék olyan helyen élni, ahol dolgozhatom is, lakhatom is – úgy húsz perc sétára egymástól. És akkor biztosan és megkérdőjelezhetetlenül arról álmodoznék, milyen lenne két város között. Ingázni? Úton lenni!
Annus Gábor (1967, Makó) a veszprémi Pannon Egyetemen tart könyvkiadói, könyvtervezői, szerkesztői kurzusokat; a szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat művészeti szerkesztője és a tiszatájonline.hu felelős szerkesztője.
