Kihúzom a kukát full másnaposan, és belenézek a postaládába. Pihen benne egy nagy boríték. Feltépem, és szétnyitom a hosszabb oldalánál félbehajtott levelet. Hivatalos pecsét is került rá az önkormányzatnál Kati néni aláírásával: közigazgatási szabálysértést követtünk el, mert nem nyírtuk le a füvet a ház előtt az árokparton, és a sövény is jobban elburjánzott a megengedettnél. Megsértettük a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló rendeletet, és Kati néni megvágott minket huszonötezer forintra.

Belerúgok a kukába, a levelet gombócba gyűröm, és kidobom. Káromkodom, szidom Olivért, apámat, aki nincs itt, és hiányzik, a pasit, aki bemosott Márknak, a faluszépítő egyesületet, az eget, az univerzumot, a jóistent, Kati nénit.

A fészerből kihúzom a benzines fűnyírót, és úgy berántom, hogy azonnal pöförögni kezd.

Nekem tetszett, hogy körbeszőtte a növényzet a házat, mint egy puha takaró, így nem látnak be az udvarba, ami vadregényes és így még természetközelibb – olyan mű, ha mindent csutira vágunk. De ez van, szépen lenyírom a füvet, majd bedugom a hosszabbítóba a sövényvágóból kilógó kábelt. Két óra kell a munkához, összegereblyézem utána a lehullott ágakat, felsöpröm a járdára szóródott fűszálakat-leveleket, és a komposztdombra hordom a kupacot.

Veszek egy forró zuhanyt, hajat is mosok. Cseresznyés ajakápolót kenek a számra, és a törölközőben elnyúlok a kanapén. Már nem csak a fejem fáj a macskajajtól, hanem a karom, a hátizmaim is lüktetnek, mintha a kertészetben húztam volna le újabb nyolc órát.

A szenvedés közepén kopogásra leszek figyelmes. Kiesek a nyugalomból, és felkapok egy köntöst. Megijeszt, hogy esetleg Kati néni jött, hogy lemérje, optimális volt-e a vágásmagasság, de nem ő áll a küszöbön.

Hanem Teréz.

Csak egy kicsit fagyok le, mert nincs más választásom, mint tudomásul venni, hogy ez egy ilyen nap.

– A nevelőtanárod mondta a piacon, hol laktok – előz meg a magyarázattal, mielőtt értetlenkednék.

Kedvem támad becsukni előtte az ajtót, de olyan, mintha egy rejtélyes, határozott erő uralná a mozdulataimat, ami arra kényszerít, hogy félreálljak az útból, és megkérdezzem Teréztől, kér-e esetleg egy kávét.

– Tegnap még nem látszott a házszám – mondja, miközben kulcsra zárja a bejárati ajtót, és a kulcsot a zsebébe ejti. A mi kulcsunkat.

Kérem vissza a kulcsot, gondolom, de nem tudom hangosan kimondani, helyette bekapcsolom a rádiót és a kávéfőzőt.

– Cukorral, tejjel?

– Laktózmentes tejjel és édesítőszerrel szoktam inni, de nem olyan fontos.

– Laktózérzékeny vagy?

– Nem, csak kerülöm a cukor összes formáját. Zsírból próbálok energiát nyerni.

– Ha nem fogyasztanék annyi cukrot sem, amennyi a növényekben van, biztos leblokkolna az agyam, elakadna a nyelvem, és nem tudnék megszólalni.

– Az elektrolit háztartásra kell ügyelni. A sejtek magnéziummal, kalciummal, káliummal és sóval működnek. Olvastam a könyvtárban, amikor egy ritka gyógynövény hatása után kutattam. Hogy haladsz a zenével? – kanyarodik el a botanikától a kávéscsészével a tenyerén, és a szeme villan egyet, mint a fényképezőgép vaku.

– Keveset gyakoroltam mostanában – vallom be. – Lehet, hogy fellángolás volt, mert csak Petőfi Rádiót hallgatok már komolyzene helyett. Olyan, mintha egy másik korszakba léptem volna, amióta apám kiment külföldre.

– Meddig?

– Három hét múlva jön haza.

– Kérsz egy kis málnás csipkebogyó italt? – húz elő Teréz egy halványpiros folyadékkal töltött üveget. – Piaci szerzemény. Tele van probiotikummal, ami jó az immunrendszernek.

Elmosok még egy pár poharat, és megkóstolom. Arra számítok, hogy édes lesz, de inkább savanykás. Nem rossz, lehúzom, amit a poharamba tölt, Teréz viszont épp csak belekortyol a sajátjába.

– Alkoholos? – kérdezem, mert máris könnyebbnek tűnik a fejem.

– Csak sok benne a vitamin.

Csendben, mozdulatlanul ülünk. Sötétedik. Teréz bőre csillogni kezd, mint a holdfény, és a falakra ezüstös homály telepedik. Tejszínű derengés és a feketeség, ennyit érzékelek: Teréz arca helyén egy fekete lyuk nyílik, de nem félek, mert elhiszem, hogy álmodom.

– Bárcsak a tegnap estét is álmodtam volna – sóhajtom.

Furcsa, édeskés illatot érzek, és a szívem összeszorul, de gyorsan elmúlik. Több időre volna szükségem. Még több barátot akarok szerezni.

– Miért csak száz évig élhetünk jó esetben?

– A tiszavirág egy napot, ha él. Pont jó lesz, ha vége lesz, hidd el.

– Százötven év logikusabbnak tűnik.

– Elérhető.

– Senkiről nem hallottam, hogy addig húzta volna. Nemzetközileg sem.

– A középkorhoz képest duplázódott az átlagélet.

– De ebben az évszázadban nem fog megduplázódni. Le kellene fagyasztani a testem.

– Óvodában hollywoodi színésznő akartam lenni. Elmúlt.

– Az sem rossz, hogy hegedűművész lettél.

– Belegondoltál már abba, mi történne, ha meghosszabbíthatnánk az életünket? Nem férnénk el a bolygón. Ennyire egyszerű. Másoknak is esélyt és teret kell adni. Nem olyan ijesztő a halál.

– Akkor holnaptól ne féljek a haláltól?

– Persze, hogy ne – mondja Teréz könnyedén, de valami nem stimmel: mintha csak erőltetné, hogy laza, közben meg komolyan beszél.

Nem értem, mi ez. Vagy csak bimbózik megint a paranoiám, mint a labdarózsa?

A nappaliba egyre több árnyék oson, és a bútorok alig látszanak. A feketeség egyre nő, betölti a házat, és az égen kioltja a holdat. Teréz hideg ujjai a kezemhez érnek, miközben a Heaven Street Seventől szól a rádióban egy nóta.

– Ilyen hangulatom van tőled – mondja Teréz.

– Szívesen árasztok hangulatot.

– Nem akarlak lelombozni, de ez kilencvenkilenc százalékban a projekcióimról szól.

Újra az ital után nyúl, de összekeveri a poharakat, pedig az enyémben pár csepp maradt, és a peremére is ráragadt egy kis cseresznyés ajakápoló.

– Az az enyém – próbálom figyelmeztetni, de késő.

– Valóban? – kérdezi, majd a pecsétre nyomja a száját.

Visszatartom a lélegzetem. Erős fény gyullad a nappaliban, mintha a hold visszakerült volna a helyére. Teréz szemgolyójában az asztali lámpa tükörképe napkitörésre emlékeztet, fehér foltokat látok a cserépkályha oldalán, ha ránézek.

A kanapé hátának támasztom az arcom. Teréz olyan, mint egy sötét angyal, aki értelmetlen szavakat suttog a levegőbe. Lehet, hogy megátkoz, mert tétlen vagyok, pedig bűnrészes is lehetnék. Ahogy betakar egy kockás pléddel, megszagolom a kulcscsontját, ami olyan illatú, mint a hervadó orgona. Megszólal egy harang a hegyoldal felől, majd a parketta, az asztal, a plafon süllyedni kezd lefelé, Terézzel és velem lefelé a földbe.