Együgyű történetek Úgy menekítettük a karácsonyfának való fenyőket, mint Heródes katonái elől a csecsemőket, hiszen nem a kenyérben, nem a borban van Krisztus teste és vére, hanem az erős illatú tűlevelekben és az itt-ott kibuggyanó aranyszínű gyantában. A rendőrök, akiket akkor milicistának neveztek, ott várták a Nagyállomáson az újszülötteket. Ők is tudták persze, hogy nem fognak soha megérkezni, mert már megérkeztek azelőtt, lassított a kanyarban a vonat, leugrált a sok férfiruhába öltözött Mária, mi pedig odarohantunk, és villámgyorsan kiválasztottunk egy-egy testet. Otthon felöltöztettük a csecsemőt, majd imádtuk néhány napon át. Felfoghatjuk ezeket a szikrázó, csilingelő, reménykedő napokat, mint annak a harminchárom esztendőnek színes tasakokba csomagolt sűrítményét, amiről olyan sok szó esik kétezer éve. Próbálkozunk azóta is, hátha sikerül, de amikor kezdenek leperegni a fenyőtűk, csalódottan kidobjuk. Ha muszáj, fel is daraboljuk, hogy beleférjen a szemetes zsákba, amelyen azt írja: háziszemét. Ugyanis az idéntől nálunk is külön gyűjtik a szemetet. Nem tehetjük sem a papírhoz, sem a műanyaghoz, sem a fémhez. Csak a könnyen elbomló szerves hulladékhoz. Bár kissé együgyű, azt hiszem, pontos mégis ez a metafora: a marosvásárhelyi Kisállomás és Nagyállomás között született egykor Jézus, újra meg újra. Elérzékenyülve nézzük a halkan sistergő csillagszórókat, szépen világít az ezüstfenyő. Csak a színe idézi az ezüstöt, egyébként semmi köze hozzá. Legbelül mégis egészen tisztán halljuk a csengést. Mintha előleg.(tovább…)
Címke: versek
Bartha László-Zsolt versei
A diófát is kivágták, holott az kataszteri szempontból határ Nem tudok írni. Mostanában nagyon nem megy. Meg aztán mit is kellene. Van például olyan, hogy egy dolog mindent megváltoztat. Kifordul a sarkából, onnan aztán a mindenkori túlélés a cél. Egy darabig. Aztán már assem. Mi lehet erősebb? Most nem tudom felvenni, a virágok, a virágok amiket hoztál, hoztatok, mert ugye nem egyedül jöttél, megfagytak, a fehér már nem fehér többet, színét vesztette. Talán nem elvesztette, hanem egyszerűen más lett, egészen más. Szóval, miután, mindent elrendeztél, magad után tudsz mindent, persze maradnak apró dolgok, szóval, azután a fehér már sosem lesz fehér. Megsárgul. Olyan, mint a régi könyvek egy antikvárium polcain. A diófát is kivágták, holott az kataszteri szempontból határ. De kell a hely, persze, az ég felé építkezünk, a felé halad minden, fel, minél fennebb. Apa, anya hullámzik, mint a Balaton, túl mindenen De végül úgy tesz mintha. Vagyis hogyan is kell, mondanám: úgy marad, nem érintem meg. Életben marad. Nem érek hozzá. Nem lenne szabad. A dolgok a maguk rendje szerint kell működjenek, és ez nem alku, nem alkudozás, nem tárgya. Nem költöm fel, ne ébredjen tudatára. Most van egy kevés időm, hát beszéljünk őszintén, mint akik már rég ismerik egymást, és valóban. Akkor elmondom: a Julinak gyereke lesz. Hónapok óta késik a menzesze. Liliomtiprás. Két kezével mutatja, úgy tartja a hasát. Van ez, amit csak az áldott állapot egy szakaszában képesek csinálni, mutatva a világnak, íme, anya leszek. Anya. Úgy szedik a virágot, úgy változtatják a helyüket, kedvük is, persze, változik. Változik minden. Hullámzik. Ezen a nyáron nem voltunk a Balatonon. Ezen a nyáron sehol sem voltunk, nem úgy alakult. Másképp lett. Apa sem érezte a legjobban magát, az utóbbi időben nagyon legyengült, elfogy belőle az erő, nem mondja, de semmit sem kell mondania, észrevesszük, innen már nem lehet elrejteni, nem lehet eltitkolni. Hullámzik. A teste hullámzik, mint a víz felszíne, mintha beledobtak volna egy követ. Kő. Megzavarja a vizet, vele együtt a testet, akkor maradjunk egy kicsit, zárjuk magunkat vissza a fejünkbe. Valamit ne megoldani, inkább csak túl lenni. Rajta. (Apámat) átemelték áttetsző madarak Átemeltek. Át a víz felett. Többé nem támaszkodhatsz a korláthoz. Mert segítettek. Vagy valami ilyen. Igazából nem tudom, hogy a dolgok Hogy lettek elrendezve, ha egyáltalán El lettek, hogy Jól lettek elrendezve, Nem tudom. Aztán. Azt hiszem, egy jó ideig így marad. A maga szótlanságába ragadva. Meglehet Ért is. De nem felel. Visszafojtva. Kis vagonokba pakolva. Olyan. Innen. Elutazva. Tavak. Áttetsző vizek felett. Áttetsző madarak.
Bartha László-Zsolt (1986, Szatmár) színművész. ,,A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian
Aufmuth Lívia versei
Próbababák A méteráru boltban sírta el magát. Szájából nem szavak, párducok sétáltak ki. Tőlük tanulta, hogy a sebeket saját nyállal kell bekenni a gyógyulás érdekében. Azóta mindent, ami fontos nyelvvel érint. A lepedőt ketten vérezték össze. A folyosón kihelyezett székekbe úgy kapaszkodott, mint fuldokló a mentőcsónakba. Aláírta a kórházi papírokat, amikben tudomásul vette, hogy sosem szül, és sosem ölt. Próbababák alhasát simogatja. Ez minden évszak vége. Kezdetek A megvetés a régi festők önarcképein hogy van akit nem lehet szeretni Sosem voltunk még ilyen kegyesek kíméletesen földhöz vágni saját magunk Azt mondják olyan szomorú mint egy citrommag a buborékos vízben mint egy lenyúzott állat szőrébe túrni a maradékot celofánba csomagolni felcímkézni, hogy kihűlt. Hetek óta nem néztél tükörbe de az ételt még kénytelen vagy lenyelni miközben újra és újra eszedbe jut valami amit nem vagy képes megemészteni A kórházi ágyon feküdni pont olyan mint egy üres medence alján Mindegyikben fulladtak már meg Tüdőben igazgyöngy a közönyre törekvés a sós csöndek bálnák lebegése Kezdjetek vele valamit Folyó Az önsegítő csoportban megtanították hogyan kell összezárt combokkal ülni szorosan, mint a zongora billentyűi, hogy így könnyebb elfelejteni ahogy kimenekült belőled. Lábad mozgásában lekottázott neve köré egy egész szoba nőtt. Negyvenöt légköbméternyi fulladás. Bordáid közt az elszórt gyerekjátékok, mint halott madarak gyomrában a műanyag kupakok. Az emészthetetlen szavakat is harminckétszer kell megrágni, mielőtt megvetéssel hánynád ki magadból. Minden fehér dédelget, mint az újra és újra felhúzott kórházi lepedők. Ez is hasznodra válik majd. Már tudod milyen érzés, ha egy egész szív zuhan ki belőled.
Bánáti Hanna versei
Hosszú expozíció ez a halántéktáji lüktetés ez a tompa fülzúgás a mozdulat súlya és ami utána marad az a hirtelen lendület az a harsogó vérzubogás a mozdulat súlya és ami utána marad vajon mi gyógyul gyorsabban a csont vagy a lelkiismeret a legvégén úgyis csend marad súlyos mély álom azt mondják kinek kinek érdeme szerint de még senki nem alszik az albumban családi fotó kimerevített hamis tavasz a fontos dolgoknak már akkor sem volt nevük a fel nem tett kérdésre nem volt jó válasz most mégis megkérdezem ki készítette ezt a képet és vajon tudta-e és ha tudta miért nem mondta soha hogy nő és férfi férfi és nő együtt és külön is boldogtalan
Árapály Ott törik, ahol a legkeményebb, ahol vastagon rakódott le a dac. Mázsás csendben állunk mellkasig, megroppantja a lelket a szívmenti fagy. És akkor kiárad. Sodrása felhasítja a látszat bársonyát. Nyomában ökölbe szorított kéz, repedő nyakcsigolyák, tenyérnyi folt a lapocka tájékán, szem alatti mély karmolás, üres üveg, üres pohár, úgy itt hagylak, ki merre lát, de te másé úgysem lehetsz, de te másé nem is fogsz, rozsdamentes, akciósan, mélyen belevág a húsba, szívmonitor pittyegés. Aztán csend lesz. Matatva vezeklünk, várjuk a feloldozást. Tavaszt.
Koman Zsombor versei
Elvarratlan szálakon Félrecsúszott leplekből lesz, mi képtelenség volna már, ami szótlan tovalibben. Félrecsúszott leplekből lesz egy látást játszó vakablak, hol könyökölve várhatlak. Félrecsúszott leplekből lesz, elvarratlan szálakon, ölelések foszló lepel- tengere. Félrecsúszott leplekből lesz egy várást játszó vakablak, hol könyökölni láthatlak. Félrecsúszott leplekből lesz, mi leplek nélkül nem lenne kitakarva rejthetetlen –
Invokáció Hogy tudatalattim csepegő erjesztőtartályában letegezhessék bomladozó hullámat a rímek és rímtelenségek.
Párhuzamos önkonzerv Botladozó fókusz az ónos esőben. Gubbasztó férfi, kinek odaadtam arcom, krizantém-szemem, reverendám és hosszúkabátom a szicíliai télre. Csak te szólhatsz nyelvemen, másik utamat koptató ugyancsak önmagam.
Láthatár Tekintetem égő képkereten csüngő széngerezd.
Lethargosz Agyagváros utcáin háttal a falaknak. Itt-ott lámpások fénye, mocorgás a takarók alatt, ligetekben összeverődő ágak. Üvegporral hintett utakon a puszta sziklaüregeibe, hol végre magadat ostorozhatod.
Ami van Sötét füst játssza dallamait orrom nyálkáin. A nyelv kesergője hozzád fordul kenyérért. Az oszlopot tartó oroszlán szájából ömlik a parázs.
Gulisio Tímea versei
A kukkoló Ott ülsz. Háttal. Ha megfordulnál. Vagy a tükörbe néznél. Itt lennék állig maszkban. Szemig húzott sapkában. Közömbösen visszafordulnál. És én itt maradnék Megint egyedül. Rajtakapatlanul. Akvarisztika A halboltban mindig meleg van. A tulaj szikár, sárga képű biológiatanár. Felesége molett és egykedvű. Amilyen csak egy biológiatanár felesége lehet. Képzeletemben a bolt esőerdő, A nő díszes maharadzsáné. Bárki lehet a maszk alatt. Sötét a copfja és a szeme. Pólója átázott az akváriumvíztől. Markába színes rákocskák bújnak. Haja fekete víz, vállára csorog. Lába közt tavirózsa nyílik. Elnyúlik hínárágyán. Megadja magát a tószagú ölelésnek. Mint a halott nő azon a festményen. Ébredj, öltözz, nyolckor nyitni kell Háziasított Újszülött bárány a kabátom, Elütött őzé a szemed. Megmutatod a pintyeid. Tüsszögök a tolltól. Belőled kihalt a vad, Én bundát fertőtlenítek. Hiába jöttél. Hiányzik a szagod.
Mászás; A kövek nem beszélnek; Nyírfák
Mászás Van egy mély gödör bennem. Ott lesz mindig. A szerelem mindig odahull. Én mindig utána. Az ugrásra kéne emlékezni, a lépésre, a bátorságra amivel a láb a sötétséget választja. A kéz, ha kérdeznéd: gyáva, kapaszkodik egy üres szoknyába ami én vagyok. Az ugrásra kéne emlékezni, arra a lépésre, a bátorságra. De mindig csak a mászás a nedves cseppkövön, egy kézzel, mert hozom fel a folyton lehullót, zuhanót, visszaesőt. Hozom fel, megmutatni neki amit én sem láttam soha de nagyanyámtól tudom, hogy van. Sokszor álmodta ő is, hogy mászik kifelé a vörös cseppkövön. A nehéz karsztvíz számtalanszor visszamosta. De egyszer kijutott, és látta, hogy a legsüketebb csendben a zöld tenger és a türkíz ég megbékülve végül végleg összeér. A kövek nem beszélnek Árva szegen lóg a kabátom. Se szoba, se fal. Csak szeg, csak kabát. Benne lógok én is, az ágyon is fekszem. Ahogy elnézem, még együtt lélegzünk mi ketten, én és a fekete nehéz kabátom sötét kabátom vizes kabátom zsebében kövek lyukas zsebemben kövek. Mégis ott maradnak, ott a zsebben, a lyuk dacára örökre. Elidőznek, együtt vannak páran, egymáshoz érnek. A zseb lyukán egyre csak néznek, odalent valami fény mintha lenne. De nem beszélnek, némák. Többé már nem beszélnek. Jó volna halk szavuk hallani, innen az ágyból, szelíd koppjuk ha szólna egy régi, súlyos kabátról, nehéz kabátról vizes kabátról. De nem szólnak, némák. Ők többé már nem beszélnek. Inkább hallgatnak a maradásról, végleg. Odalent valami fény mintha lenne. Nyírfák Nyírfák erdeje ősszel megannyi elhagyott bordacsont, valaki itt-ott leszúrt egyet, értelmetlen jelnek, csak, hogy a bordák rendszerét szerteszórja, hogy a törzsbe karistolja: Itt járt a csend, a kínos, a szél, ami fúj az időn túlról, a születésünk előtti, süvítő, siketítő hallgatás. Nyírfák erdeje ősszel, a szívünket védte valamikor töréstől szakadástól. ott lebeg a tájban a szív hiánya, nem mossa le magáról soha, talán ha tavasz, ha nyár jön, ha zápor zúdul, talán szabadul a nem létező dobogástól, vagy akkor sem, mert éjjel mégis visszajön, belép a tájba a nyírfák örökölt hallgatása. Csend lép rá a csend nyakára. Így álmodom minden éjjel, örökségem, a hallgatást. Egyik bordám mondaná, hogy rossz ez így, hogy nincs cél hogy nincs már mivégre lenni, hogy nincs már mit körbevenni. De nem szól már ő sem, hallgat jól eltanult hallgatással, emlékével a szív zajának, hallgat mint a nyírfák erdeje ősszel, várja míg fehérje elvegyül a hófehérrel, míg értelme annyi lesz a létezésnek, mint téli tájban a nyírfák erdejének.
Varga Balázs (1988, Sepsiszentgyörgy). A forradalomkor leesett az ágyneműtartóról, betört a feje, a szülei figyelmét egy pillanatra elvonta a kinti forrongás. Az mondja, a forradalom sebesültje. Jelenleg színész Marosvásárhelyen.
Magokat köpve a fénybe
részletek egy ciklusból GYARMATI EMLÉK, fűszer a térkép szélén, az ismert világ végén. Csak egy félsziget lóg a semmibe, ott vagyunk? Vagy egy másik univerzum zugában? Tényleg felfedezésre vágyunk? Lelkendezve rohanunk át a sorompón. Gyógynövényt hajlít a fény a sarokban, fémreszeléktől virágzik a mágneses hallgatás. MEGREMEG A KÉZ a pohár után nyúlva, két marokba fogva jobb lesz. Hajnalban még sárga cickafarkat tettél kék teámba. Fellobban a forró gyötrelem, miért is? Lassú távolság ösztönöz: lehajolni így a földhöz. TALÁN, HA CSEND LETT VOLNA a szobámban, és a szajkó nem repült volna, évek óta zárt ablak, gyémántkemény, mégis tükör tulajdonságú éjszakai csendjének, talán, ha a csigákat a falon nem söpörtettem volna le, halkan sorolhatnám, kik haltak meg, mióta figyelem a természetet. Egyre beljebb ások, fogy a föld, együtt énekelek göröngyökkel, a lapát vak és süket reggeli kávéjával. Talán, ha csend lett volna a szobámban, meghallottam volna, hogy átszakad az óceán a párnámon és bálna sír, tollpelyhek közt vergődve. Szabadulna. AZT ÍRTAD, HOGY ABBAHAGYOD, nincs értelme. Azt írta, közeli unokatestvéred ebben, ő is így gondolt mindig magára. Azt írtad, ez elképzelhetetlen. Senki vagyok, írtam, a versírás pedig szégyen. Azt írta, ez így van. Épp ezért szeretné, ha életünkben még cseresznyét cserélnénk, vérző, csúszós magokat köpve a fénybe. A SZÓ MÖGÖTT egy kamra van, a polcokon nyelvtan-dzsemek, de van egy ablak is, ami mögött már semmi sincs, kopott rímek penész foltjaival játszik a nyelv, rettenetes, mikor megharagszik, csak úgy falra ken toldalékokat, aztán megenyhül, és riadt gyerekként, titkon verset ír. A TISZTA LÉLEK, amire írni kell, tiltakozóban. A méhben mennyi sustorgás, erek kék folyóiban egy csónak. Hallgatózik a csönd, evez egy rettenetes, szép, elhagyott kikötő felé. MUNKÁSVAKOND - ruhatáram szerint ez a lét adatott, feketén vett, leértékelt Mao-kabátban, felálló, fekete gallérral osont a fal mellett avatárom. Irtóztató a csend. Három holló, szavakat csattogva, átrepül minden határon.
Wirth Imre (1964, Budapest) író, költő, muzeológus. Legutóbbi kötete: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak (versek); Scolar, Bp., 2020. Artisjus irodalmi díjas (2021).
Cselényi Béla versei
Álom Reményik-fotelben
Ülök meztelenül a tenger felé fordított Reményik-
fotelben, azaz abban a karosszékben, amely a
Reményik Sándoré volt. A tengerben, a parthoz közel,
meztelen emberek száguldanak balról jobbra.
Budapest, 2021. IX. 4.
nyárvégi számvetés
szusszan a bőröm
kánikula oszlik majd
vége a nyárnak
elmaradoznak
rendre az izzó pőre
létbenyomások
sárga levélként
szállingóznak a percek
telnek az évek
Budapest, 2021. VIII. 29.
hűsítő sistergés
felsistereg a zápor
elszürkül az ég
most kéne megérkezni
valami sóaromájú
meghitt kikötőbe
ahol az esőnap
lehűti az utazási lázat
Budapest, 2021. VIII. 5.
fosztóképző
hangodban a ruhátlanság
súlypontod a ruhátlanság
meghittséged ruhátlanság
mezítlábad ruhátlanság
Budapest, 2021. VII. 22.
anyám alszik
otthon sosincs akkora csend
mint anyámnál ha alszik ő
az én csendem benépesül
apróbb készülékek állapotaival
csendem többnyire nyomasztó
és bekapcsolok ezt-azt
sorozatfilmet a telefonomon
kormánypárti táskarádiót
ellenzéki zsebrádiót
mindig inog a függőón
óvatosan hozzáérek
lefékezem de újra beindul
anyámnál viszont csend van amíg alszik
amíg nem kérdi meg hogy testvére vagyok-e
amíg meg nem kérdi
hogy' hívták a férjét
poklot látok
a bölcs öregség elkerülte őt
serdülő dühvel kéri a választ
minden lehetetlen kérdésére
de most alszik
most csend van
csak én vagyok vörös-fekete
patás szarvas farkas
görög-latin-zsidó-keresztény
ördög a lávatengerében
Budapest, 2021. VII. 9.
AZ ELSŐ EXPERIMENTUM; NEW ENGLAND PATRIOTS; AFTER 2018
AZ ELSŐ EXPERIMENTUM Tudom. Sok lesz a ripacskodásból, de hidd el, valahol talán ez is a része. Szóval, egy kis szerelmet ígértem. Tudom. Nos, ez egy történet. De ahhoz, hogy elmondjam, lehet, hogy olyan dolgokat is hallanod kell majd, amiket nem szeretnél. Úgyhogy tekintsd ezt egy bevezető próbának. Egy szutykos, sörszagú kanapé próbájának, ami előtt jó közel állt egy tv, és folyton csak South Park epizódokat sugárzott. Ketten ültünk rajta. Éjjel-nappal olyan füst vett körül minket, amiben csak akkor láttuk meg a másik arcát, amikor az mosolygott. Mi féltünk. Közben a megszabadulásunk már akkor finoman lépkedett kint a konyhakövön hangtalan sarujában. Sosem vettük észre, mesteri módon bujkált egy szűk panellakásban évekig. Ő nyugodt volt. NEW ENGLAND PATRIOTS Akkor érkezett Tom Brady. Hirtelen elkezdett minden Tom Brady-ről szólni. Akár egy MMORPG játékban az erődítményeket, előrébb tolták az amerikai határaimat. Elkezdtem érezni, hogy elkerülhetetlenül sodródom egy manhattani éjszakába, ami teljesen más részegséget tartogat azokhoz képest, mint amiken felnőttem. Elkezdtem érezni, hogy olyan marionett vagyok, amit egy feledékeny Isten újra kézbe vett, mint egy régi hobbit a szeszélyes kamasz. És megismerni Tom Brady nevét jelent valamit, azílumot, különleges érzékelést; mert félelmetes dolgok vannak készülőben, a régi viktoriánus háztetőket már csak elhagyni tudták a mókusok, az érkezések korszaka megszűnt. AFTER 2018 Valamikor 2018-ban ragadtam be abba a liftbe. Azóta tartok magamtól. Bárhol szembejöhetek velük az utcán. Uffizi-after vagyok, kultúrsokk után egy kis pihenő, nyugtató, szerelem, történet. De mintha az enyém már nem is folytatódna. Pedig itt vonul el éppen, itt zajlik a szemem előtt. Látható, ahogy darabokra szedve leértékelődik, sőt, úgy látható igazán; Egy leszázalékolt előélet árnyékfoltjai között, sötét napsugarakba préselve.