Mászás

Van egy mély gödör bennem. 
Ott lesz mindig.
A szerelem mindig odahull. 
Én mindig utána. 
Az ugrásra kéne emlékezni,
a lépésre, 
a bátorságra
amivel a láb a sötétséget választja.
A kéz, ha kérdeznéd: gyáva,
kapaszkodik
egy üres szoknyába
ami én vagyok. 
Az ugrásra kéne emlékezni,
arra a lépésre,
a bátorságra.
De mindig csak a mászás 
a nedves cseppkövön,
egy kézzel, 
mert hozom fel
a folyton lehullót, 
zuhanót, 
visszaesőt. 
Hozom fel, 
megmutatni neki 
amit én sem láttam soha
de nagyanyámtól tudom,
hogy van.
Sokszor álmodta ő is, 
hogy mászik kifelé 
a vörös cseppkövön. 
A nehéz karsztvíz
számtalanszor visszamosta.
De egyszer kijutott, 
és látta, 
hogy a legsüketebb csendben
a zöld tenger és a türkíz ég
megbékülve végül
végleg
összeér.



A kövek nem beszélnek 

Árva szegen lóg a kabátom. 
Se szoba, se fal. 
Csak szeg, csak kabát.
Benne lógok én is,
az ágyon is fekszem.
Ahogy elnézem,
még együtt 
lélegzünk mi ketten,
én és a fekete
nehéz
kabátom
sötét
kabátom
vizes
kabátom zsebében kövek
lyukas
zsebemben kövek. 
Mégis ott maradnak,
ott a zsebben,
a lyuk dacára
örökre.
Elidőznek, együtt
vannak páran,
egymáshoz érnek. 
A zseb lyukán
egyre csak néznek,
odalent valami fény
mintha lenne. 
De nem beszélnek,
némák.
Többé már nem beszélnek.
Jó volna halk szavuk
hallani,
innen az ágyból,
szelíd koppjuk ha szólna
egy régi, súlyos
kabátról,
nehéz
kabátról
vizes
kabátról.
De nem szólnak,
némák.  
Ők többé már nem
beszélnek.
Inkább hallgatnak 
a maradásról, 
végleg.
Odalent valami fény
mintha lenne.


Nyírfák

Nyírfák erdeje ősszel
megannyi elhagyott bordacsont,
valaki itt-ott leszúrt egyet, 
értelmetlen jelnek,
csak, hogy a bordák rendszerét szerteszórja,
hogy a törzsbe karistolja:
Itt járt a csend, a kínos,
a szél, ami fúj az időn túlról,
a születésünk előtti,
süvítő, siketítő hallgatás. 
Nyírfák erdeje ősszel, 
a szívünket védte valamikor
töréstől szakadástól. 
ott lebeg a tájban a szív hiánya,
nem mossa le magáról soha, 
talán ha tavasz, ha nyár jön,
ha zápor zúdul,
talán szabadul a nem létező
dobogástól, vagy akkor sem,
mert éjjel mégis visszajön,
belép a tájba
a nyírfák örökölt hallgatása.
Csend lép rá a csend nyakára.
Így álmodom minden éjjel, örökségem,
a hallgatást.
Egyik bordám mondaná,
hogy rossz ez így,
hogy nincs cél
hogy nincs már mivégre lenni, 
hogy nincs már
mit körbevenni.
De nem szól már ő sem, 
hallgat 
jól eltanult hallgatással, 
emlékével a szív zajának,
hallgat mint a nyírfák erdeje ősszel,
várja míg fehérje elvegyül
a hófehérrel, 
míg értelme annyi lesz a létezésnek,
mint téli tájban
a nyírfák erdejének.

Varga Balázs (1988, Sepsiszentgyörgy). A forradalomkor leesett az ágyneműtartóról, betört a feje, a szülei figyelmét egy pillanatra elvonta a kinti forrongás. Az mondja, a forradalom sebesültje. Jelenleg színész Marosvásárhelyen.