A diófát is kivágták, holott az kataszteri szempontból határ

Nem tudok írni. Mostanában nagyon nem megy. 
Meg aztán mit is kellene. Van például olyan,
hogy egy dolog mindent megváltoztat.
Kifordul a sarkából, onnan aztán a mindenkori túlélés a cél.
Egy darabig. Aztán már assem.

Mi lehet erősebb? 

Most nem tudom felvenni, a virágok,
a virágok amiket hoztál, hoztatok,
mert ugye nem egyedül jöttél, megfagytak,
a fehér már nem fehér többet, színét vesztette.
Talán nem elvesztette, hanem
egyszerűen más lett, egészen más.

Szóval, miután, mindent elrendeztél, magad után tudsz mindent,
persze maradnak apró dolgok, szóval, azután a fehér már sosem lesz fehér.
Megsárgul. Olyan, mint a régi könyvek egy antikvárium polcain. 
A diófát is kivágták, holott az kataszteri szempontból határ.
De kell a hely, persze, az ég felé építkezünk,
a felé halad minden, fel, minél fennebb.



Apa, anya hullámzik, mint a Balaton, túl mindenen


De végül úgy
tesz mintha.
Vagyis hogyan is kell,
mondanám: úgy marad,
nem érintem meg.

Életben marad.


Nem érek hozzá.

Nem lenne szabad.
A dolgok a maguk rendje
szerint kell működjenek,
és ez nem alku,
nem alkudozás,
nem tárgya.
Nem költöm fel,
ne ébredjen tudatára.

Most van egy kevés időm,
hát beszéljünk őszintén,
mint akik már rég ismerik
egymást, és valóban.
Akkor elmondom:

a Julinak gyereke lesz.
Hónapok óta késik
a menzesze.
Liliomtiprás.
Két kezével mutatja,
úgy tartja a hasát.
Van ez, amit csak
az áldott állapot
egy szakaszában
képesek csinálni,
mutatva a világnak, 
íme, anya leszek. Anya.
Úgy szedik a virágot,
úgy változtatják a helyüket,
kedvük is, persze, változik.

Változik minden. Hullámzik.

Ezen a nyáron nem voltunk a Balatonon.
Ezen a nyáron sehol sem voltunk,
nem úgy alakult. Másképp lett.

Apa sem érezte a legjobban magát,
az utóbbi időben nagyon legyengült,
elfogy belőle az erő, nem mondja,
de semmit sem kell mondania,
észrevesszük, innen már nem lehet elrejteni,
nem lehet eltitkolni. Hullámzik.

A teste hullámzik, mint a víz felszíne,
mintha beledobtak volna egy követ.

Kő.

Megzavarja a vizet,
vele együtt a testet,
akkor maradjunk egy kicsit,
zárjuk magunkat vissza a fejünkbe.

Valamit ne megoldani,
inkább csak
túl lenni.
Rajta.  



(Apámat) átemelték áttetsző madarak


Átemeltek. Át a víz felett. Többé nem támaszkodhatsz a korláthoz.
Mert segítettek. Vagy valami ilyen. 
Igazából nem tudom, hogy a dolgok
Hogy lettek elrendezve, ha egyáltalán 
El lettek, hogy
Jól lettek elrendezve,
Nem tudom. 

Aztán.
Azt hiszem, egy jó ideig így marad.
A maga szótlanságába ragadva.
Meglehet 
Ért is.  De nem felel.

Visszafojtva.
Kis vagonokba pakolva. Olyan.
Innen. Elutazva.
Tavak.
Áttetsző vizek felett.
Áttetsző madarak.

Bartha László-Zsolt (1986, Szatmár) színművész. ,,A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian