MEGOSZTOM

Demény Péter versei

Évszakok

A tél után tavasz
jön, eltöprenghetünk,
mi a szerelem, mit
jelentett nekem, hogy
végül így döntöttem,
miért nem volt jó az
évszakoknak az a rendje,
amit együtt alakítottunk ki.

A tavasz után nyár 
következik, bebarnul az
árulás, elgyászolom
a lelkiismeretem, és
boldog leszek vele, akiért
átírtam a naptáromat.

A nyárt ősz követi, kiforr
a szerelem mustja, szép
ez az indián nyár, mondom,
és úgy teszek, mintha nem
tudnám, hogy nem indián
a legkevésbé sem.

És eljön megint a tél, remélem,
körbeér a vágyam, megmaradok
amellett, akit szeretek, és nem
gondolok többé rád, pedig úgy
érzem, megmaradsz mégis, azt
hiszem, most sírok egy kicsit.

Idők

Volt egy idő, hogy mindig
hullt a hó, sütött a nap,
szánkóztunk boldogan
nevetve, és szikrázott
a szán talpa a fényben.

És lett egy idő, amikor
mással szánkózom, és
boldogan nevetünk, és
hull a hó, de a nap még
csak foltokban süt.

És lesz egy idő, hogy
ugyanaz lesz, remélem,
mint veled volt, mert
az embernek nem elég
az árulás, az eredményét
is akarja, nem alkuszik.

Ragadozó

Felzabáltam a szíveteket,
eddigi asszonyaim,
most bennem lüktet, dobog és fáj.

Egy tisztességes, telivér
ragadozó nem így jár el,
én azonban még ebben sem
tudtam rendes lenni.

Felzabáltam a szíveteket,
és azzal a szándékkal jöttem el,
hogy többé nem teszek ilyet,
törekszem arra, hogy ne legyen így.

Mindenki tamáskodik,
félrenéz, hitetlenkedve
mosolyog – a sátán röhög,
én verset írok.

Isten és a sátán között
egy asztalon vagy deszkán
fekszik egy szív, hol
az egyik ökle
zúdul le rá, hol a másiké.

Közben röhögnek, szotyoláznak,
majd nagy lendületet
vesznek, és megint
ütnek.

Én szurkolok, kényszeredetten
nevetek, új zacskó magokért
rohanok a közeli benzinkúthoz,
és amikor megunták,
visszaveszem a szívem.
MEGOSZTOM

Tőzsér Árpád versei

Akiba rabbi nyaral

Mit kezdjek ezekkel a tényekkel: még mindig
száz évvel ezelőtt divatozó klottgatyákat hor-
dok; minden ellenségemet rég túléltem; nincs
kedvem  Yamoussoukroba  utazni  csak azért,
mert nyár van. – A gleccserek olvadásának és
csúszásának  dominóhatása  már a nagy váro-
sokban is érezhető, így a rádió, miközben egy
szál klottban  tökfőzeléket kavarok a konyhá-
ban, s azon  töprengek, a közelítő  gleccserek
számára elég nagy város-e  Pozsony.  500 éve
ez a legszárazabb nyár,  talán Nándorfehérvár
sem esik el, ha 1521-ben több eső esik.  Én  a
tököt, de engem ki főz klottgatyám fekete  fa-
zekában?  Felhívom  feleségemet  (a Kis-Kár-
pátokban  nyaral,   800  méterrel  közelebb   a
Naphoz, mondja),  megkérdezem tőle, melyik
üvegből öntsek  olajat  a tökfőzelékre:  a Hip-
pósból vagy az Olivásból? A választ elhallga-
tom.  Az átellenes  blokk  ötödik emeletén rá-
húznak egy ablakredőnyt a Napra,  más  abla-
kok kirakatából bikinis próbababák bámulnak
rám.  Alattam,  két emelet mélyben,  mint  víz
alatti fák koronája,  lombgubanc  kókad.  A fa
maga az  ylang-ylang valamely alfajára  hajaz
(szó szerint,  mert  ágai  mint a hajfonatok),  s
így gatyában, tökfőzés közben érezhetem ma-
gamat  akár  az Indiai óceán partján is.  Ehhez
képest  a Kis-Kárpátok szerény iskolakirándu-
lás!  Egyébként is: Akiba rabbi szerint az idős
ember menjen bárhová,  úgy érzi,  már járt ott.


A szakadár

Reggel arra ébredt,  hogy a bal karja
tőből hiányzik. Hangyázik*, akartad
mondani, mondta neki a felesége.  S
ő, még félálomban, máris látta, karja
egy sörényes hangyász ormányaként
nyüzsgő hangyabolyban kotorász.  S
karjának  fantomfájdalma  is  valami
hasonlóra emlékeztette, jóval később
jutott eszébe, mire: űrhajóban  a WC
kagylóból  kirepült  ürülékbumeráng
keringhet olyan illetéktelenül az épp
ebédelő  űrhajósok  fölött,  mint a le-
szakadt kéz ebben a versben. Vissza-
nézve az ágyra még látta  karját  –  a
zsibbadt szakadár búcsút  intett  neki.

___________________
*hangyázik -- a szlovák mravenčí tükörfordítása, amely ige tkp.
  a hangyaboly nyüzsgésére utal, de átvitt értelemben zsibong,
  zsibbad jelentése is lehet


Kötőjelen üldögél

Elmentem – zengett be távozásának
visszhangja a dolgozószoba szurdo-
kába.  Előbb  elment,  mint  a hang-
ja. Nyomait is húzta maga után. Mi-
kor célba ért, már ott várta saját ma-
gát. Nem sokáig bírták együtt. Ami-
kor  vissza  akart jönni,  nem találta
az utat, s retúrját nem  vette  be az i-
dőlukasztó gép.  Most az oda-vissza
kötőjelén  üldögél.  Leveleket  irkál,
küldözget két rég kimúlt kutyájának.
MEGOSZTOM

Endrey-Nagy Ágoston versei

ami fehér

eljöttek a hóludak dús tollukban csillagok melegével
amikor a föld megfagy kivirágzik az ég 
mondták kardfogú nagymamáink

monolit leszek anyám
a napfordulókon bekennek vérrel
érezzen emberízt az űr
és küldje le a hóludakat kegyelmesen
vegyél a tiszafából és ne érezz fájdalmat
 
*
 
elém hozták a lányt
akit halálnak szólított a fenyves
végtelenül unottan nézett rám

elvonultam az erdőbe egy hétre
gyomorsav buzgott fel a torkomba
mint a fák nedvei tavasszal
nem szóltak hozzám hiába vártam
 
a hóludak eltűntek 
a fagyott tetemek kiolvadtak
ideje visszatérnem anyám
a szemhéjamat vastagon bevonta
a szikkadt gyanta
úgy elmesélném miket láttam 
de nem találnék haza 
végül is jó itt
a bomlásszagot idehozza a tavaszi szél

sötét van mint a ludak szívében


a mellébeszélés éghajlata

rénszarvasok ösvényei homlokomon
zuzmón taposva közeledik az éjszaka 
felmérném a lehetséges menekülőutakat 
de törpefenyők kúsznak a liget sétányaira
a murvát mozdulatlan egerekkel 
szórja tele a szembenézés

kevés szóval tudod kifejezni a hulladékot 
annál többel a kéket mindez csupán illúzió
nem lankadhat éberségem az alapszókincs hiányaitól
gleccserszürkének mondod a telefonom
csak hallgatsz ha a gejzírturizmusról kérdezek

jól kezeled a kérdéses helyzeteket 
az utadba kerülő dögöket az avarba rugdalod
a körforgás szempontjából hasznos
a körforgás és a kegyelet összeegyeztethető 

megállsz letörlöd tornacipőd
aurora borealis a fantázianeve mondod
exkluzív colorway újrahasznosított gumitalp
neonzöld fenntarthatóság szavaidból kifújja 
a hangszínt az állandó szél

felhúzom a kabátom cipzárját 
minden látszat ellenére távol
a tundrától is fel kell készülni 
a több hónapnyi sötétségre


vannak hegyek

felavattak a rénpásztorok 
és mint egy tajgai népdalban
békének kellett volna költöznie belém
ehelyett tágra nyíltak szemeim befogadtam a tiltottat
az embertelen nem volt többé táj
csak az alakok különváló zsibongásai

vannak hegyek amik eónok óta tudnak
a lábuktól fakadó két ágról a láthatóról és a látottról
hósapkáik alól ellátnak addig az időben
ahol ezek metszik egymást eleinte alkalmanként
később cikázó összevisszaságban
mint hallucináló hermelinek nyomrajza a hóban
végül egybefolynak egyszer 

bent tartott lélegzet ez a vidék
földbe gyökerezett lábam nem járhatom be
egyetlen pontból figyelem suta érzékeimmel
a hegyek ormótlan fenségével nyugtatom magam
pedig azért sóhajtják le hozzánk a telet
mert nem békélnek meg mozgásképtelenségükkel
vannak hegyek
beláthatatlanul messze tőlünk
MEGOSZTOM

Láng Orsolya versei

Damiel és Cassiel 

Itt maradtam két kalapos férfival, 
akikre ráhagytál. Akiket rámhagytál? 
Önkéntelen gondoskodás a menekülő részéről. 
Alá volt már aknázva itt minden. 
Az egyik azóta elkezdett verseket írni. 
A másik már nem akar meghalni. 
Néha megsimogatom a fejüket, 
mert szomorkodnak. 
Voltaképpen jól elvagyunk. 
Közben kitört a háború, 
és ez már nem csak egy idióma. 
Rakéták és menekülő civilek. 
A felelős férfiak rebbenetlen szemmel 
szavatolnak a békéért, miközben 
csorog a szemükből a könny. 
Dehát ezt óvóhelyedről te is láthatod. 
Remélem, erősödsz.


A jel

Rövid időn belül már másodszor
szólítják ugyanúgy másképp. 
Mintha összetévesztenék valakivel.
Pedig sem az a narkós, aki egy
maga után vonszolt foteltől várt
gyors anyagi segítséget,
sem a szálloda portása nem tudhatta
a magában ismételt nevet.
És mégis.
„Nem, nem én vagyok.”
„Nem, nem én vagyok.”
A harmadiknál vajon megszólal a kakas?
Legyőzheti valami, amiben hisz?
Pénzt ad drogra, ottfelejti
a pulton a szobakulcsot.
Felismeri, hogy egy név hordozza,
amelynek betűiből kirakható a szó:
szeret. Elfogadja, hogy ez
átírja addigi körvonalait.


A hangyáknak

Emberek, nem hangyák vagyunk. 
Életünket nem bolygatja meg egy 
nyitva hagyott mézesbödön. Nem a 
mértékletesség és nem a mohóság hiánya, 
nem a józanság szava az, ami megóv. 
Ebben nem különbözünk az aprók rajától: 
mohóvá tesz a jóbakóstolás. 
Csakhogy nincs egyszerre annyi jó köröttünk, 
hogy partot vesztve belevesszünk végül. 
Az ízetlenség szigetei itt-ott 
rendelkezésünkre állnak megpihenni, 
kifújhatjuk magunk, és új erőre 
kaphatunk e színtelen szirteken. 
Ha belefeledkezéseinknek volna sűrűsége, 
szűrhetné szemcséink undorodva másnap 
egy nagy élősdi, ki tiszta mézre vágyik.


Megfejtések

Beúszni a három toronyig azt jelenti: 
eltávolodni a parttól annyira, 
hogy visszatekintve előtűnjön 
a domb fölött a csillag, a kakas és a kereszt. 
Gyönyörködünk az arányokban, 
kis örvényeket képezve testünk körül 
a jelek együttállásában gyönyörködünk, 
mintha vízszinttel együtt emelkedő 
bólyák volnánk, és egyszerre egy 
háromszögelést végző teodolit, 
és ha nem háton úszunk visszafelé, 
mert gerincünk bírja még az ívet, 
láthatjuk elmerülni is 
a falu egét tartó cölöpöket.

Maradni még egy napot azt jelenti: 
értelmet adni a formátlannak. 
Lapát hátával döngölni falat, 
északi és déli bástyák sarkait, 
metszeni kaput, ablakréseket. 
A mozdulat beépül, kötőanyagba 
néhány bogár. A kéz alá dolgozó kéz
önfeledt. Hátunk mögött a tó hadsereg,
félreérthető délibáb, csillámlik,
mindenképp valami nálunk erősebb. 
Elárasztjuk a vizesárkot, pillanatig higgye:
védelmünkre lesz. Erődöt építeni
azt jelenti: maradni még.
A távolról hideg közelről meleg.


Virágok 

Fel-felkapják izgatott fejük. 
Különben ki se látszanak. 
Ahogy a csüggedés rajtuk üt, 
kipergetik magvaik. 
Dehát a mag: folytatás! 

Csillog – hiába tapasztja le – 
csillog. A másik pedig 
egyre ügyesebb: már nem 
sodródik ki, még lendületből 
visszakapaszkodik. 

De szépek, 
nézd. Nézd:
hogy kínlódnak!
MEGOSZTOM

Szente B. Levente versei

A bizonytalan létűek


mire megismertem önmagam
átrágtam magam a Biblián 

más szent könyveket is kiolvastam
végül a sort a Rámajána és a Mahábharata zárta
és jött még egy biológia tankönyv
ami még iskoláskoromból maradt meg

(azt is kifizettették szüleimmel)

így rájöttem hogy mindig a bizonytalan létűek 
halnak ki előbb – ahogy tanították régen 
mert az élet már csak ilyen

mi tagadás – az ember nem esett messze 
fajának fájától

a többiről jobb nem beszélni

A szeretet különb emlék 


hallanod kéne 
amikor megszólalnak a virágok
fejem fölött amikor felhő énekel 

az emberek egyre többet beszélnek rólam
neked azonban tudnod kell
az nem én vagyok

te dacból falakat építesz
messzi égbenyúló hegyek tetején a sűrű ködben laksz
mint ama régi földre szálló dörgő hangú istenek

én csak az elmúlástól féltelek 
az írások a hagyomány téged nem tanított 
ki elesik annak nyújts kezet

a szeretet különb emlék
egy napon bármivel emlegetni mi volt van és lesz
mit ember teremtett nem lehet

élj és keress és kutass és szeretve légy –
emlékezz – a végén még bármi lehetséges
ha a jóság világa te vagy

magad írod s megéled újra meg újra
a legszebb meséket 
MEGOSZTOM

Vajda Zoltán versei

Születésnapodra
(bocs, Attila...)	

Huszonhét éves lettél Te,
Meglepetés e versike,
„öreg
Szöveg”. 

Ajándék, mellyel meglepem
Érinthetetlen kedvesem,
talán,
no lám!

Volt egy február tizenegy,
s egy oktondi színházba megy, 
szegény 
legény.

Egy sor szélén gyanútlanul
Üldögél, figyel, meglapul,
ámul, 
bámul.

Elhangzik sok-sok szerzemény,
Megszólítja egy tünemény:
Bla-bla,
bla-bla.

Ettől kezdve sorsán pecsét,
Vágyviharba veti fejét
sután,
bután.

Születik szonett, szívbéli.
Aki írja, nem kíméli
saját
magát.

Májusban nagy asztal körül.
Néhány szónak is úgy örül,
nagyon,
nagyon.

Még ha beszélt is zöldeket,
haragudni rá nem lehet,
feles-
leges.

Búcsú, mellkasi fájdalom,
„Tudom mi ez és jó nagyon...”
Tömény 
remény.

Elmúl a nyár és ősz és tél,
belém fészkelni nem késtél,
szevasz
tavasz!

De hát nem rólam szól dalom,
Horrorsüti viadalom,
rémes
krémes.

Kívánok sok szülinapot,
S aki kívánja, azt legott
feled-
heted.
Toprongygőg?

Szabadság. Nyár, tenger, part, három zászlórúd.
Pimasz szélben mindük koszlottan vergődő
aligtrikolórt tart. Folytonossághiány 
több bennük, mint anyag. Ez miez? (morfondír)
Honfiús toprongygőg? Ráadásul köbön?
Vagy omázs hajdanvolt, tán dicső, tengeri
csatákat megsínylő árboclobogóknak?
Vagy egy újragondolt forradalmi jelkép:
nagy lyuk köré cibált kis zászlómaradvány?
Vagy természetanyánk hisztériájának
erőfitogtató truvája: „Ezt nektek!...?”
Megfejtést szabadon választhatok bármit.
Vagy tán hinni, hogy a választás szabadság,
nem-e gőg ez is, a toprongyos fajtából?
S mint „a széles fejsze”, Kierkegaard mosolyog.

p.s.
Talán a gondolat hatalma, de másnap
a zászlócafatok már nem voltak sehol.

Huszonhat évadot húzott le a nagyváradi Szigligeti Színháznál, de ennél is többet jelentett, hozzátartozott a város képéhez a biciklis ember, az ügyelő. Vajda Zoltán, a pályaelhagyó gépészmérnök, a megrögzött Nagyvárad-lakó. Tragikus baleset érte július végén, hegymászás közben, a Retyezátban. Ötvennyolc évet élt.
Szenvedélyes moziba járó ember volt, aki 1994-től 2009-ig a Bihari Napló napilapban rendszeresen közölte kiváló filmkritikáit, filmjegyzeteit. Amit kevesebben tudnak róla, hogy verseket is írt, legutóbb 2019 nyarán publikáéltunk tőle, még a Váradban. Két, eddig közöletlen írásával búcsúzunk tőle, köszönet érte gyermekeinek. Hiányzol, Vézé, nyugodj békében!

MEGOSZTOM

Életrajzi kísérletek (versciklus-részlet)

A szörnyeteg

Meg akartam mutatni a lányomnak,
milyenek voltak a léggömbök
az én gyerekkoromban, 
milyen volt az, amire annyira vágytam,
ami után vigasztalanul zokogtam, 
miután letekeredett észrevétlen
a csuklómról a cérnaszál,
amivel a lufiárus megkötötte,
meg akartam mutatni neki,
és az egyik nagyáruházban 
végül tényleg találtam 
pont ugyanolyan nyúl formájút, 
nagy hurkás fülekkel, 
vittem haza, aztán félrevonulva 
megpróbáltam felfújni neki, 
de nem sikerült,
alighanem héliumra lett volna szükség,
a tüdőm nem volt elég,
elkezdett ugyan megtelni
akár egy vizestömlő,
de nehéz volt, lefelé húzta a kezem,
és a fülek egyáltalán nem duzzadtak meg,
úgy nézett ki végül, mint egy patkány,
és még patkánynak is visszataszító,
csupasz kék féreg,
undorító arckifejezéssel,
szétálló, pengeéles fogakkal,
mint ami épp cafatokra akar 
tépni egy másik lényt,
hogy fölzabálja a zsigereit,
kiigya a vérét, lenyelje, 
megeméssze mindenestől,
ezt mégsem mutathatom meg,
gondoltam, leeresztettem gyorsan,
és elrejtettem egy fiókba,
a szörnyeteg azóta is ott lapul,
összeaszott kék pofával a sötétben,
a megfelelő pillanatot várja,
hiszen ismeri az időt,
tudja, hogy egyszer eljön,
és ahogy ő, ugyanúgy tudom én is.

Rétegek

A házak előtti kitaposott ösvényt
először pallókkal fedték be, 
majd a pallók helyére
összetoldott betonlapokat fektettek, 
amikor ezek már nagyon töredezetté 
és hiányossá váltak,
az egészet leöntötték aszfalttal,
ez volt az a réteg, 
ahol én bekapcsolódtam,
de nem végeztek különösebben jó munkát,
a forró anyag rögtön átvette
a betonlapok hibáit,
és éppoly hepehupás lett, 
mint aminek a kijavítására szánták,
egyik-másik betonkocka szürke sarka
át is ütötte a fekete anyagot,
máshol a gödör, gödör maradt,
hamarosan a gaz is feszegetni 
kezdte a repedéseket,
semmi nem lett jobb, 
semmi nem lett rosszabb sem,
de nem is erről szólt ez a változás.

Középkor

Egy online boltból rendeltem
egy új, kék tornacipőt magamnak,
mert meguntam az előző
kék tornacipőmet,
és amíg a visszajelzést vártam,
arról olvastam egy cikket,
hogy előző nap hány fiú
égett el elevenen 
néhány száz kilométerre tőlünk,
a középkorban élünk,
de hát nem is létezett középkor,
az idő széttagolhatatlan,
és babona csupán, hogy telik,
mi telünk, lángolnak a fiúk,
lángol a feszes bőrük,
olvad a szép, szögletes húsuk,
délceg arccsontjuk kibukkan a fényre,
és hiába üvöltenek,
a torkuk is lángol,
pernye a hangjuk,
megjött a visszajelzés,
lesz egy új, kék tornacipőm,
nem tudok tovább olvasni,
véget ér, véget ér ez is,
és úgy folytatódik.
MEGOSZTOM

Keszthelyi György versei

Négysoros


A földi élet kiegyenlítetlen
értékpapír az égi tőzsdén,
a szeretet prímszám,
csak eggyel és önmagával osztható.


Weboldalak

- a kiút hőmérséklete -


Árnyékos
és napos weboldalak,
pár virtuális
bakancsba sajtolt
temérdek irány, 
hasonlatosságotok
labirintusában, 
a zsalugáterek mögött 
keresi tiszta
színpalettáját
a virág.

A kertész nem alhat, 
virraszt a memóriában. 
Kijelzőre szegecselt nap,
processzorba táplált
hiperaktív ragaszkodásod
beleéget a földbe.



Ádám voltam

Ádám voltam a diófa alatt,
keserű első ember,
te pedig megállóm, stációm, 
a nyaranta a kamaszodó Ádám
ott virrasztott a gyümölcsösben,
Keresztúron, az ördögök
és a lidércek birtokán. 
Megelőztelek, nagyanyám,
reám tapadt az éhes föld,
fal, zabál, rója ráncaim, 
belőled közben kert nőtt a dombig,
az oldódó test biohulladéka
fákat és bokrokat fiadzott,
zsenge, kis relikviákat. 
Úgy sorakoznak, zöld fegyelemben, 
mint akik tudják, a szellemidézők
nem ismerik a tüzelőt, 
hát belőlük is fejfát,
öreg Ádámnak Öregistenhez
vezető útjelző táblát eszkabálnak.
MEGOSZTOM

Tőzsér Árpád versei

Az ételkihordó

Az ételkihordó körbejárja revírjét,
sorra tölti az eléje került vályúkat,
madáretetőket. Nem szereti a tél
tejlevessel leöntött csúszós  útjait,
s a kemencenyarakat sem szereti.
Ha megkérdik tőle, mi a kedvenc
étele, azt feleli, hogy a zabpehely-
felfújt, az terheli meg legkevésbé 
a hátizsákját, plusz nem csorog és
nem maszatol. Kuncsaftjai viszont
feltehetően más véleményen van-
nak, mert mikor mobilon jelzi ne-
kik: itt az abrak, s az őzlányok, ri-
góasszonyok, elöregedett rókabá-
csik az alagsori vackokról, s a sok-
emeletes fákon ringó fészkekből 
eléjárulnak, borjúpörkölt-takarmá-
nyuk messzire illatozik. Belek szi-
matolnak, agyak korognak, agyarak
töprengnek, s az ételkihordó eloldja
biciklijét egy szőke bikkfa törzsétől.



alumíniumhonvágy

a térben az az alumíniummal fedett gazdasági épületsor
létezik legkevésbé, ahová sokáig bármikor megtérhettél.
akkoriban főleg a kétféle, a mágneses és az elektromos

mezők flórájának hiánya zavart. de az alumíniumtól minden
kitelik, mondtad, csak a kölcsönös vonzás nem. ott, azok között
a valószínűtlen színfalak mögött fogtad meg neki először.

hagyta, nem érez semmit, mondta. akkor a két érintő közül
az egyik alumíniumból van, mondtad, és hogy te csak a
szedéstükörben látod a nőket, s mindig egy másiknak törlesztesz.

meg hogy a saját gravitációra a törpecsillagoknak is joguk van.
lefolyt róla, mint a vízcseppé dalmahodott pára az ablaküvegen,
vagy a fattyúsor a tele oldalról: egy fémfejőszéken szeretkeztetek.
MEGOSZTOM

Szabó Dárió versei



Téli fény motoszkál a dérlepte tóparton.
Az úr odafentről addig beszél, hogy a táj felhólyagzik tőle.
Fékezhetetlenül szeli ketté a hideg domboldalt
egy sárgaköves templom látványa. Vannak szavak,
amik sóvá válnak a vízben, mielőtt hallhatnám őket.


Alvadt reggel

A bőröm minden ébredés után egy újabb tájleírás.
Szájüregemben vihar dúl, aztán sűrűn és aranybarnán
csöpög benne a reggel, mint a méz. 
Vihar dúl, ez már társadalom; csöpög, ez már kultúra.
Életlenek a fogaim. Csak fekszem és a sivatagra gondolok. Leírhatatlan.


Viharfotó

Ugyan az utánzás nem támaszt fel semmit, de legalább kellően állatias gesztus. 
A természet akkor hamisít, amikor nézem, ahogy egy hegy darabkái a tó vizébe kívánkoznak. Puha talajon állok és viharfotót tartok a jobb kezemben;
balra fehér ágak, szürke part,
tekintetem olvadt viasz.