É.

Mikor már a haláltusáját vívta, feje a párnába 
süppedve, szeme félig lehunyva, hangosan zihált, 
hörgött az ágyon, egyik kezét a kapkodva 
emelkedő-ereszkedő hasán tartotta, a másik 
valahová elmutatott, kifelé, távolra, az ablak 
irányába, ahol annyit állt ő is az utóbbi időben, 
a függönyt félrehúzva, amíg még fel tudott kelni, 
állni tudott, és nézett kifelé, az utcára, van-e 
mozgás, kik jönnek-mennek, valamiért nem 
tud elmenni, suttogták körülötte, és hogy el 
kell hozni a szomszéd faluból Á. bácsit, a 
férjét, akivel évek óta külön éltek ugyan, de jó 
kapcsolatban voltak, amíg még egészséggel 
bírták mind a ketten, azt gondolták a körülötte 
levők, hosszú szenvedésének, haláltusájának 
kétségbeesett tanúi, hogy azért van mindez,
azért nem tud nyugodtan meghalni, mert nem
sikerült még elbúcsúzni valakitől, egy számára
fontos embertől, s akkor jutott valamelyikük
eszébe Ő, aki megérkezve, ziláltan megállt
a szoba közepén, egy évvel volt idősebb, mint
a haldokló, együtt is éltek vagy másfél évig,
de haza kellett költöztetni ide, mert nem
jöttek ki az Á. bácsival egy háztartásban élő,
gyermekparalízis következtében tizennyolc éves 
korától lebénult, mozgáskorlátozott húgával, 
megállt tehát csodálkozva a szoba közepén, 
és összecsapta a kezét, jaj, szegény, milyen
rosszul néz ki, hogy sajnálom, jaj, istenem,
istenem, majd hirtelen odafordult az egyik
jelenlevőhöz, hogy ez ki, Gabika, ki ez?, a
feleséged, Á. bácsi, igeeen, igen, és mióta,
vagy két-három éve?, nem, nem, hanem már
huszonnégy esztendeje, és amire ezután aztán 
Á. bácsit hazaszállították a 20 kilométerre levő
szomszéd faluba, s amikor kinyitotta a kaput
otthon, és belépett abba a házba, ahol nem tudott 
élni azzal, Vele, akit meglátogatott, csupán másfél
esztendeig, megszűnt a kapkodó zihálás, előbb
csak halkabb lett, majd elhallgatott végleg – –


INGA

1

Meghalt Ági néni, anyám második férjének húga. 
Gyermekparalízis következtében tizennyolc éves 
korától járni, mozogni csak nehezen, azt is csak 
a házon belül tudott. Nem ment férjhez soha, élete 
végéig segítségre, támogatásra szorult. Már ami a 
mozgást illeti. Mert ő főzött, ő intézte, székből, a 
hivatalos és mindenféle dolgokat. Újságokat járatott, 
olvasott, tisztában volt a világ történéseivel. 

Élete vége felé, amikor már testvérén, Árpi bácsin is 
elkezdtek mutatkozni a hanyatlás jelei, mint anyámon 
is egy másik faluban, jó húsz kilométerrel odébb, már 
fel kellett írnia neki egy cetlire, hogy mit kell vásárolni, 
hol, mit kell elintézni, azzal futtatta négy évvel idősebb 
bátyját az üzletbe, bankba, postára. 

Volt olyan is, hogy naponta többször, mert mire odaért, 
nemhogy a lista, de már a pénz sem volt meg, pénztárca, 
számla, semmi. 

2

Anyám élete derekán költözött hozzájuk, tulajdonképpen 
édesapám halála után jó pár évvel, amikor – ahogy mondták – 
pár év kölcsönös ide-oda ingázás után, összekötötték az 
életüket egymással. Azelőtt hol egyik ment a másikhoz, 
hol a másik az egyikhez stoppal, busszal, vonattal. De 
Árpi bácsi csak rövid időre mindig, mert nem hagyhatta 
egyedül otthon nehezen boldoguló húgát. 

Megférünk egy fedél alatt, mondta, gondolhatta egyszer, 
és így gondolta anyám is, aki nem akart tovább egyedül, 
magában maradni a falujában. 

3

Délceg, enyhén őszülő, jóképű, apám korú, ötvenes évei 
közepén járó férfi volt akkor Árpi bácsi, szinte egykorúak 
anyámmal, amikor édesanyám egy platóskocsi bútorral, 
és minden szükséges holmival odaköltözött. 

Senki nem jósolt hosszú időt nekik, különösen a közvetlen 
ismerőseik, szomszédaik nem, akik évek óta ott éltek 
mellettük, a faluban, akik ismerték életvitelüket, és 
mindent tudtak róluk. Smucigok, fösvények, maguknak 
valók, bezárkóznak, senkivel nem tartják a kapcsolatot stb. 

4

Irigyek, gondoltuk mi. De – amint kiderült – Ági néni 
és édesanyám is „ugyanolyan” kemény fából faragott  
asszony volt, úgyhogy nem sokáig volt kérdés, hogy 
meddig tart hármójuk közös élete. Másfél év múlva 
jönni kellett újra a platóssal, és minden folytatódott 
ugyanúgy tovább, mint ahogy azelőtt volt. Stoppal, 
bussszal, vonattal. 

5

Mi, a fiai, ennek ellenére, szerettük őket, Árpi bácsit 
is, Ági nénit is. Amikor ott voltunk náluk egy-egy 
névnapkor, vagy valamilyen alkalomból, mindig 
nagyon „kitettek” magukért, ahogy ezt Székelyföldön 
mondják. „Árpi bátyátok nem engem szeret”, suttogta 
olykor anyánk, „vele kellene élnie, mint ahogy él is”, 
de leintettük, azt gondoltuk, a két nő közötti szubtilis, 
szemtől szemben mosolygós harcnak, színjátéknak 
a kivetülése csupán anyánk véleménye. 

6

Ági néni idegen férfit az életében Úgy soha nem látott, 
mint ahogy férfi az ő meztelen testét sem láthatta soha, 
„ezért tűzbe teszem a kezem, mondta mindig Á. bácsi”, 
nem tudni már miért, mi okból, s hogy milyen alkalommal. 
Persze, úgy gondolhatta, hogy rajta kívül, mert neki kellett
segítenie mindig a fürdőben, ilyen-olyan higiéniás dolgokban. 

7

De vajon hogy volt ez akkor, az alatt a másfél év alatt, amikor 
hárman együtt éltek? Anyám segédkezett neki, mint nő a 
nőnek? Vagy továbbra is Árpi bácsi? Hogy érezhette 
magát Ági néni, amikor ők ketten, az újdonsült házasok, 
a közajtót gondosan becsukva, a másik szobába esténként 
elvonultak? És hogy, amikor hallhatta az onnan kiszűrődő 
hangokat, zajokat, mármint az olyanokat? 

És vajon hogy viselte legeslegutoljára azt a tekintetet, 
amikor a még nem hullamerev testéről öcsém a ruhát más, 
készséges, bátor segítség híján ollóval levágja, majd a 
hetvenöt éves, szűz, érintetlen, pelenkás testet átöltözteti? 

8

Vajon a csöndre lelünk-e majd vagy a rettenetre? Alakítói
vagy inkább elszenvedői vagyunk a… Minek is? Egyszer, ki
tudja, mikor, honnan jön egy hirtelen emelkedés, és hirtelen
valami fölfelé lendül belőlünk. Elhagyja vajon majd teljesen a 
helyet, ahol élt, vagy ott marad végleg? 

9

Aztán az életünkre barna, nehéz félhomály terül, szinte sötétség. 
A világosságból jövünk, gondoljuk magunkról, pedig nem 
voltunk ott sohasem.