dagály a háztető szemmagasságba kerül, csak most történhetett ez meg, nincs hiányuk semmiben, boldogok és a lábuk sem hűl le a vízben. nem vesszük észre, hogy abbahagyják a kopogtatást. a középkorú nők és a fiatal férfiak bírják a legjobban. a fák tetején állnak, már túllátnak a sziklán, a víz a kövek között jön fel, mint legyek az odúból. ez csak a dagály minden irányban szemben állunk a folyóval, reng, mintha belülről ringatnák. csak akkor kezdünk úszni, ha mind itt vagyunk. ha akarod hátralendítik a karjukat és felfelé néznek, ha elfáradnak, kipirulnak, mint az öregek. párnaszagúak és megölelnek, ha akarod, másnapra megváltoznak, aggódni kezdenek és beszélgetni akarnak a megérzéseikről, nem ezt mondják, csak megigazítják a hajukat. aztán arra kérnek, ülj le melléjük, és tedd a kezed a tüdejükre, van, aki fényképet kér, van, aki arra, hogy vedd kezedbe a köpenyét és húzd magad után, ahogy a szégyent szokták. függöny a beteg nőket szégyellik a férfiak reggelente mesélnek róluk ilyen a nyári nap utolsó fénye a mézbe oltott dióhéj pírja a folyosó függöny nélkül a kint felejtett télikabát a kert amit hátrafele hagyunk el helyet nyáron is gyertyát égetünk, egyet a ház elejébe, másikat a közepébe. az első fényt ad, hogy éjszaka könnyen ránk találjanak, a másikat a fejünk felé emeljük, mint egy gyermeket, akit nem ismerünk. nem harag van bennünk, csak a rózsák reggeli nyújtózása, így jönnek hozzánk egyre közelebb, aztán helyet cserélünk: minket ellep a víz, ők elutaznak.
Címke: versek
Ecsedi Borbála versei
ugróiskola a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani konyhaablakokból kezek mutatnak ég felé a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani felnőttek hosszú ujjai földre rajzolt ábrák a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani kréta serceg a betonon mállik csöppnyi ujjaink között a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani terv készül a vízözönre szervezeti keringés lüktetés a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani párban állnak állatok magányban fürdenek teremtők a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani kőre írunk védjük magunkat keresztvíz szemek néznek a földre a betonba amelyet rájuk öntenek fáradt kezű munkások maszkírozzák az utakat az ember teremt emberszerű maradványai is teremtenek pillangókések szárnyak ki- és becsukódó mozdulatsora a szemek az út a maszkírozás civilizációs mozzanata az izom az izomban az erő a kő is ott hever a lépcsőház most kórterem diagnózist adnak és kapnak a fáradt kikönyöklők körömrágás olcsó tápszer tálak reflexből behúzott függönyök mögötti tekintetek ráncokba ülő por és füst eltömődött pórusok kis lélegzése klórszag a szemek kiperegnek a gabonaföldekre megőrli őket a menetelés imára tartott kezek napfénybe emelt homlokok keresztvíz után a kereszttűzben naponta keresztelkedik aki napszámosnak áll
Képeslapok Európából
George Szirtes és Szlukovényi Katalin 2022 nyarán kezdték írni a Postcards from Europe / Képeslapok Európából című, kétnyelvű versfüzért. A magyar anyanyelvűként született, brit Szirtes angolul ír, az anglisztikára szakosodott Szlukovényi magyarul, és a készülő darabokat szimultán fordítják egymás nyelvére. A közös téma Európa, amelynek két pereméről szólal meg a két hang, tudatában a kettejük kora, neme, élettörténete, nézőpontja közt feszülő távolságnak éppúgy, mint a számos hasonló mozzanatnak. Szintén közös a versforma, a tízsoros tenku – három haiku plusz egy ötszótagos sor –, amelyet Szirtes alakított ki, és Szlukovényi nevezett el. Szirtes legutóbbi kötetét (Inventing Joy, 2022) végig ebben a formában írta, néhány tenkuja Krystyna Lenkowska fordításában lengyelül is megjelent, és a formát több brit költő használni kezdte. A mostani projekt annak bizakodó hitében készül, hogy van értelme a párbeszédnek Európában.
George Szirtes Átkelés (A Crossing) Altatót kapott a gyerek, hogy csönd legyen. Közel a határ, egy óra gyalog sötétben. A zárt világ kinyílt: meztelen, sebezhető. A térkép csupa él. Innen könnyű leesni, mint egy vonatról. Képeslap (A Postcard) Az ősz pereme kilóg a felhők mögül: puha alátét, fenyegető árny, mint a tél, ha lesben áll, vad tekintetű, foga között kés. Viszlát, nyár! – firkantja rá egy képeslapra, és megy feladni. Tűzszünet (Ceasefire) Mikor véget ért a végső háború egy mondat közepén, sorra felálltak az elesett katonák, hogy befejezzék mondataikat, s Európa folytatta félbe sem hagyott társalkodását. Koronázás (Coronation) Hát ez is megvolt. A szimbolikus tárgyak, a flancos ruhák visszakerülnek a bűvész ládájába, az istenség is vissza a mennybe: a nap, jégeső, vihar régi, jól bevált fegyvertárába. Peremvidék (Fringelands) A peremvidék lakója huzatban él. Feltekert térkép, kiterül megint. Lábát megveti, többé már nem szabadul. Leomlott házak, drága fejvesztett szobrok énekelnétek értünk is egy dalt? (Szlukovényi Katalin fordításai) * Szlukovényi Katalin Átokföldje Aszály idején kihallani a szélből a költészetet. Vízből kimosni a valóság aranyát. Kiolvasztani a megkövesült életből az értelmet. Új Nemzetközi Valutaalap. Duna A közös forrás és a torkolat között áramló vízben végig városok tükröződnek: Ulm és Bécs, Pozsony, Budapest, Újvidék, Belgrád, Galac. Egy halnak kell-e útlevél? Mit mond, mi az út célja? Giacometti A girhes kutya, csontjain átfúj a szél, feje lecsügged; háborús romok közt bóklászó kisgyerek; a hajléktalan, véznán kukázik; falka híján vonszoljuk a falak tövén magányainkat. Honismeret Petőfi Sándor és Kristjan Jaak Peterson egyaránt gyalog vándorolt, mert a versírás már akkor is csóró szakma volt. Milyen egy ország? Látható-e egyszerre alulnézetből s madártávlatból? Országimázs A rendszerváltás utáni első világ- kiállításon ötvenszer annyit költött Magyarország a pavilonjára, mint ’88-ban. A gazdagon stukkózott homlokzat mögött összeomló ház.
George Szirtes (1948) Budapesten született angol költő és műfordító. Képzőművészetből diplomázott, majd a University of East Anglia oktatójaként tanított kreatív írást. Legutóbbi kötete magyarul: Előhívás – Anyám regénye (Corvina, 2019).
Szlukovényi Katalin (1977) Győrben született, Budapesten él. Az ELTE BTK Anglisztika Tanszékének adjunktusa, költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi verseskötete: Álomkonyha (Jelenkor, 2020).
Oláh András versei
[tolvaj szív]
Dienes Eszter emlékének
tolvaj szív gúnykacaj
– üres a tarisznyád –
kocsmagőz utcazaj
tört szét egy kalitkát
részeg az árokpart
ugatnak a kutyák
cigány az alkonyat
dobj le minden ruhát
szavait nem érted
– Isten kakukktojás –
szívedben eltévedt
egy cinkos suttogás
izzik a holdkaréj
átírja álmodat
ne sírj a holnapért
az is csak másolat
angyali kárhozat
üldözi gyilkosát
– mit ér az áldozat
ha nincs aki megbocsát
hanyatlástörténet
érdemes-e újraragasztani ami eltörött
időt pazarolni a darabok összeillesztésére
hisz hiánypontok mindig maradnak
és a sebeket véglegesen eltakarni úgysem lehet
folyosóink már kiüresedtek – amúgy is
csak átmenő-forgalom zajlik –
a valódi történésekből kirekesztve élünk
de erősen működik még a befogadás-ösztön
lepusztultan ásítoznak a falak
s az ajtók is komoly sérülést jeleznek
mégis próbálkozunk újra
pedig jó lenne inkább átaludni ezt az egészet
de csak a befejezetlen idő sajgó
türelmetlensége kapaszkodik belénk
ha legalább pár órára visszaköltözhetnénk
sorompók mögé zárt emlékeinkbe
amikor még loboncos-kócosan önbizalommal
telve ölelkeztünk a koncerten tomboló lányok
gyűrűjében nem sejtve mennyire veszélyes
a szerelmet holmi receptes könyvből kilopni
az ízeket vegyíteni összeérlelni
megvárni a másnapot s végül hangtalanul
kiosonni a tépett orgonabokor mellett
nyikorgás nélkül bezárni a kaput
és szavahihetővé tenni a bocsánatért esdő
másnapos félelmet… bizony nem veszélytelen…
erről a gémkapcsokkal összetűzött
osztályfőnöki jelentések tudnának árulkodni
de rajtunk kívül senki sem emlékszik rájuk
miért vagy hát ilyen hallgatag
sok hűhó semmiért – dünnyögöd fásultan
és már hiába dörömbölök az időtlenség kapuján
úgyszólván idegenek maradtunk
pedig lehettünk volna valami más is
sohasem késő
izgatottan vonagló sztetoszkóppal
dacol a szapora pulzus az elfehéredő arc
– érthetetlen: tegnap még a méregtelenítés
utolsó fázisát ünnepelted s már-már
összebútorozott benned a bizakodás
most mégis hátrálni kell visszavonulni
elcsukló szorongásba vértelen
szomjúságba kikezdhetetlen tagadásba
*
görnyedt hátunkat egyenesíteni próbáljuk
hogy daliás időket álmodhassunk magunk köré
tömény eufóriát… akklimatizálódunk
hogy aztán fellármázzalak újra
s a befelé burjánzó megalkuvások közül
kiszabadulva hirdessek új esélyt
igényt az egymásba kapaszkodásra
mert sohasem késő a kiárusított élet
számlatömbjéből kitépni egy lapot amelyre
felírtalak s amelyen még én is ott vagyok
Le Julianna Phuonglinh versei
907 Á.-nak Kasztrált szavakat mantrálsz: omladozó vékony falak, vérszagú vasredőny, édesanyád méhe. Idegen nyelvek, érthetetlen imák mögé bújsz, mindig, mikor újra és újra visszaengedlek magamba. Fojtogató, szűk folyosók ismeretlen tekintetével alszol el. Fényszennyezett utcák mérgező levegője járja át a tested minden egyes szegletét. Nem hiszel Istenben, mégis a kereshetetlent keresed értelmezhetetlen testek, tárgyiasított érintések között. Keresed magad sebek, terhek alatt, melyek hegekké mélyülnek. Budafok Itt hagytad az éjszakai buszok zúgását, a kerítésen átpletykáló szomszédokat, azokat a szűk utcákat, ahol először mondtad, hogy félsz hazamenni. Kint felejtetted a nagyváros szélén lévő lakótelepek tengerét, a 47-es villamos megállóit, amiket már senki se lát. A Duna mellett zakatoló vonatokat, amik édesanyád hangjára emlékeztetnek, azokat a görbe utakat, amik sosem visznek haza. Most csak a cigarettacsikkek maradtak utánad, az otthonfelejtett ígéreteid, azok az utolsó szavak a peronon. Ránk ömlött a tegnapról megmaradt bor, betakart a sínek alatt az utolsó vonat. Kedd A konyhakövön fekszem, a párbeszédeink összes létező variációja fut végig bennem. Kétszer, háromszor, majd újra, elölről az egész. Elolvadt a vaj, szétfolyik a márványon. A sarokban találkozó fugacsíkokat bámulom, várom, hogy újra párhuzamosak legyenek. Talán kedden volt az, amikor megálltunk Veszprémben, látni akartad a viaduktot. Elmondtam, hogy szerintem nincs benne semmi különleges, és te addig nem szóltál hozzám, amíg a parthoz nem értünk. Akkor mondtad csak el, hogy a zuhanás előtt ott láttad utoljára. Vizet forralok, hagyom, hogy kifusson, így sem alszik el a tűz. Az autópályán beszéltünk utoljára, azt mondtad félsz attól, hogy te is olyanná válsz, mint ő, hogy majd egy kedden elmész Veszprémbe, megállsz a híd közepén, még egyszer rám nézel, de ezúttal nem viszel el a partig. Nem emlékszem az utolsó mondatomra, és belőled is csak a szétfolyt vaj maradt.
Csuklásgyakorlatok
Parti Nagy Lajos 70 - dumpfolatok - a hétfőt felöltöd mint egy már megint nem jól vasalt rosszul gombolt sárgult inget s nem találod hogy takard a sót lábnyomodba hinted szándékod pokolra tart nem erre indultál mindegy dúdold kicsit még a dalt kávéd keserűn felhörpinted lelked kockasajt * megúszva hogy lehet ha költőóriás kölcsön kéri tépett papírglóriám s mielőtt fönnakadnál az allegórián a vízbe dob te csöppnyi hidrofóbiás hát itt vagyok papírkám illetem távol maradj – büdös az ihletem kardvirág nincs – de gaz mi itt terem versbe ezt nem írnám – max csak twitteren * a verstákolmányom vadul kidőlt elviharlott nyúzott fellegek vámot szedtek – az elfolyt időt elforgatási parancsuk ellenem hát futottam nyomomban a foglár üvölti ne húzd sorodban dilettek lapravetni úgyse fogok már szófogadalmaim mind odalettek lemarta lábujjkáik csikorgó hideg már a köhintésük is hős hadi tett minek a firka minek mind ha dilett rongy csupán e vers – sehogy sem ady lett * már egy hete csak a vaságyra gondolok riadva lesem hogy még kedvel-e sürgölődnek véremben a hormonok vajh’ a doktor úr még rendel-e ajakszéli reményittas nyál csorog tenyeréhez szorítja a homlokom hidegrázás ha csitulna az tetszene lázmérni érkezett egy kihűlt kéz istenem ez az év leghosszabb reggele üres szemmel kutatva fürkész mint Mengele * ropink ma nincs a szájba ellazultan dőlni el a szélsodor szerint magára szertetükröződve bukkan kabátja kopottas és europink igazmondókáját meglebegteti nyálat lögybölve az affirmálgatásban üldözése ritkulóban – immár kétheti nem egy a vérünk hát hogy lehetne társam vígan hazulgat összevissza szépem cibálgat de oly kegyesen megbocsát ám célkereszt csillan rideg szemében s lepuffantja szíved medvbocsát s lám csak hazaájulás kerülget éppe’ guttacsap ha rossz a véleményed ahányszor tiltják annyiszor fűre lépve ajkadon kibuggyanó véredények igazmondókája nézd hogy libereg pedig mi minden kimondva rosszabb őszrekuszált nyurgán rángó idegek indáznak benned hát rég nem tataroztad az ősz lehajszolt pufajkás konok srác ha áramvonalba állsz biz’ nagyot ráz ország helyett csak túrkálós demokrác az ég helyén egy kék plakát ragyog rád
Cseh Katalin versei
Útravaló
Nem hozok egyebet,
csak magamat,
hosszú álmot,
mi megszakadt,
tétova hitet, remegést,
kapaszkodást, elengedést.
Hozom könnyű szív nehezékét,
viszem a magány vaktérképét.
Veszteségek
„Minden, amit birtoklunk, az csak
a minket ért felmérhetetlen veszteségek
fényében szemlélhető.” Borbély Szilárd
Talán a gyermekkorban berendezett világ
tökéletes volt itt-ott mégis átütött rajta
a szorongás a fásultság a titok
nem kaptam engedélyt önmagamra
bár hivatalos papírok igazolják létezésem
van születési anyakönyvi kivonatom
ez a legfontosabb bizonyíték földi és földön
futásomra büszkeséggel birtoklom
a veszteségeimről is vannak papírjaim
apám és anyám halotti anyakönyvi kivonata
rajtuk harsányan ezüstöző pecsét
a szemnek tetszetős látványos iratok
néha előveszem és gyönyörködöm
bennük mint valami műalkotásban
a hiányok feneketlen kútja
leengedem a vedret aztán felhúzom
naponta többször megismétlem
esténként az égre fölnézek
kutat ásnak ott is földi veszteségek
Szélyes-Pál Dániel versei
A címkére írva Az igazságot adagolni kell, kis foltocskákban, szépen, lassan, hogy beigya a bőr. Magánklinikát kell alapítani, hosszú kúrákra embereket jegyezni fel. Önműködő ajtó, mutatós recepciósok, és amikor utoljára jönnek, az utolsó kezelésre, akkor se árulni el, hogy mi van az üvegcsén a címkére írva. Osztálytalálkozó Az osztály kis-társadalom makett. Harc a befolyásosak és az átlagemberek, a szépek és csúnyák, az értékesek és az értékeltek között. Arrébb raknak, lassan mozdítanak, mintha te akarnád, mintha te lépnél így. Kedvük itt az időjárás, és közigazgatónak hívjuk a komoly embereket. És közben, mi, a töltőanyag, mint édes, kis egerek játsszuk el, hogy élünk. Hogy fontosak az emberek, hogy fontosak az órák. És úgy teszünk, mint mindenki, ki kritizál hatalom nélkül, ha befele fordítjuk arcunk, rettegünk, hogy esetleg megtörténik. Göndör Minden szép női árnyék mögött ott van egy szép nő ígérete. Még akkor is, ha utcán látom, teljesen kiábrándulva magamból. Mint egy kávéházi kaktusz, aki meglepődik a fém, műanyag és üveg sajátos használatán. Eltünedeznek az utcaképek. Egységes mitológiánk két külön istenképpé tágul. Van, aki megfeszül a vágytól. Hebeg, habog, dadog. Van, akit összehúz a vágy. Vannak vágytalannak tűnő emberek és olyanok, akik feltételezni szoktak. Vannak, akik egyedül élnek és nem hisznek feltámadást. Vannak cirmos házak, tele dorombolással és van otthon, amiben nincsenek falak. A meztelen ebéd Lassan készíti anyám, Apám tárgyakat keres, mik jól takarnak. A testvéremmel az asztal alá bújunk, és amikor már nem hívnak, csak akkor jövünk elő. Eközben házakban, mik szomszédosak egymással, ülnek vénasszonyok, írógépeket püfölnek, lejegyzik az imacsoport menetét. Rengeteg tárgy van, csak mi nem vagyunk ott, nem beszélhetünk egymással. Főzelék kerül ki az asztalra, lecsúszik a tányérról, asztallapba ivódik a táplálék. Testvérem saját kötényt varrt magának, azt mondta, ide teszi be a problémáit. Hogyha behelyezi ebbe a sötétbe, nem lesznek már. Egyszer megtaláltam őket. Verekedtünk, de talán ő már nem lát. Hamis hályogokon át képzeljük, hogy beszélgetünk.
Láng Orsolya versei
Mint már annyiszor Mögötte valaki olyan lágy akcentussal ejtette ki egy sziget fővárosának nevét, hogy közel állt ahhoz, hogy útirányt változtasson. Párára cserélni a beígért szelet, igazi sírást könnyezés helyett. Aztán mégsem: ahogy landoláskor szegecselt lemezeit görbíti a szárny, fékezte magát. Felhők fölött issza a kávét, mégsem tud eltávolodni. Benne a mondatok. A mondottak. De jó volna megérteni, mi fölös és mi érdemi. A papírpoharat akkurátus körültekintéssel szalvétába csavarták, ne égessen. Elbizakodott helyzeturalás egy lebegő vashengerben. Mellette összerándul egy alvó, talán lőttek benne, de az nem hallatszott ki. Van elmélet, amely szerint álombeli zuhanás nem érhet földet, mert az valós halállal járna. Az emberrobotok mozgása szekvenciákra hull, karjaikban szimbólummá válnak az eszközök. Tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek a valóság bonyodalmaival szemben, de életmentő jelbeszédükre senki nem figyel. Alkalomadtán úgyis eltapossák egymást a menekülési útvonalakon, ő legalábbis biztosan alulmarad. Hacsak a peremre való kisodródással nem lesz szerencséje, mint már annyiszor. Miniatúra egy etikai kódexből Aki a vizeskancsót az asztalra tette, ismeri a száraz torok kaptatóit. Befele terel: a szomjúságérzet, amit a víz helyileg hivatott enyhíteni, nem vonja vissza követeléseit. A másik fotelban ül, és bár hallgat, onnantól fogva ismerős, hogy megmutatkozott szemtől-szemben és leplezetlenül. A maszkviselés idejéből származó időtálló emberi arc. Nem eltakarható. Bármilyen keveset mutat magából, összetétele vegytiszta: egy csepp víz ugyanúgy H2O, mint egy kancsónyi H2O. Megpróbál ráruházott felelősségéhez híven ellenállni, nyílt érzelmektől nem mozgósítva lenni, mintha a nyúl, a vadász jövőbeni érdekeit szem előtt tartva, nem ugrana ki: legalább ne miatta legyen gyilkos. Személytelenségre törekszik, az ingujja alól kivillanó sebtapaszok mégis aggodalommal töltik el azt, akit a közelségtől óv. Érdekes, ami nem érdekes. Ahogyan a sétányról letérő ösvények sem halványulnak el idővel, hanem a maguk létjogosultságát igazolva, elmélyülve mutatják a járókelők igény szerinti mozgásirányait. Kéne egy tó szöveges feladat Meleg van. Nem kéne annyiszor bocsánatot kérni. Nem kéne mindig valamilyennek lenni. Meg kéne mártózni valahol, gondolja, amikor az egyirányú utcán suhan a forgalommal szembe. Épp nem jön semmi. Jobbra néz, a rácsos ablak mögött ott tudja az üres lakást. Vasárnap van. Nem véletlenül jött éppen erre. Egy távoli kerületben lomtalanítanak. Jó ürügy arra, hogy kimozduljon. Nem mintha szüksége lenne bármire. Abban reménykedik, hogy nem talál semmit. Jó ürügy arra, hogy elhaladjon a rácsos ablak előtt. Bár a lakás most üres. És amikor nem üres, akkor sem lakás. Időpontra érkezők adják egymásnak a kilincsét. Mióta ide jár, gyakran jár erre, az előre megbeszélt időpontokon kívül is. Ahogy bekanyarodik a sarkon, és balra néz, látja, amint a férfi és a nő egymás mellett érkeznek a park felől. A nő kékben, a férfi pirosban. Valahova mennek, vagy valahonnan jönnek. A nő beszél. Nem hallja, mit, elsuhan előttük. Nem tudja, hogy észrevették-e. Illetve észrevette-e a nő, hiszen csak ő ismeri. Hátulról megvilágítja őket a nap. Délután, június közepén. Átvilágít a nő haján. A férfi lehajtott fejjel hallgat. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha találkoznak, most mégis azt mondja maga elé: ezt nem hiszem el. Begyorsít, mert meg akar állni. Nem köszön, mert köszönni akar. Továbbhajt a kereszteződésig, nem néz hátra. Nem tudja, hogy kiértek-e a sarokra, és ha igen, ugyanabba az irányba tartanak-e, amerre ő. És ha mögötte jönnek, látják-e. És ha látják, felismeri-e hátból a nő. És ha felismeri, tesz-e róla említést legközelebb. És ha említést tesz, ő arra mit felel. Csak váltson már a lámpa. A sárgánál rááll a pedálra, és nyeregből kiállva hajtja magát a másik parkig. A kavicsos sétányon majdnem elcsúszik, észreveszi, hogy folyik a könnye. Ki a történet főszereplője? És kik a többiek? Hogyan határozná meg hármójuk viszonyát? (A megfejtések nem visznek közelebb a megoldáshoz.)
Varga Balázs versei
A matrjoska farkasok Matrjoska farkasok laknak bennetek. Ha kitátjátok a szátokat, s ha el bírom viselni a rothadt hús kifelé áradó szagát, egymásból kinéző éhes ordasok tátott szájával nézek szembe, mintha két egymással szembeállított tükörben néznék a másikat, és csak magukat látják, és önnön arcukon az állandó éhséget, és az éhségnek enni is adnak, feleséget, társat, gyermeket. Hát megteszem én veletek, amit magatoknak kéne. Ahogy az állatorvos gyerekkoromban, feltűrt ingujjban, vazelin kíséretében, felnyúlt a Riskának, hogy irányt tévesztett borját világra húzza, lenyúlok a százezer torok mélyére, a rohadványokon át, a szarig, a seggetek legaljára, kirángatom azt a kékre-zöldre vert gyermeket, és az Úristen elé viszem, aki anyátokkal épp rólatok beszélget. O rubor sanguinis Hallgatom Hildegard von Bingen művét és bármennyire szeretném hogy a dübörgő vér hangjáról szóljon a google translate nem azt adja Pedig már elképzeltem a gyertyafénynél ülő apácát a majdani szentet ahogy a középkori éjszaka csendjében vére zakatolását figyeli testét szétfeszíti ami öröktől fogva ezerkilencvennyolctól ezerszázhetvenkilencig csak és kizárólag az övé volt sajátja és uráé az úrjézusé Szerettem volna ha ott a csendben akkor egyszer nem jézusra gondol ha valaki másért szakad feszül szét a teste reped hosszant ketté Akkor talán számomra is lenne még remény és a nővérek a zárda falán mint vérrel festett barlangrajzot másnap azt olvassák nézik egyre amit szerettem volna ha a google lefordít azt a dübörgést azt a leírhatatlan fordíthatatlant Aztán reggel Csak még ezt, csak kicsit még, aztán felnövök, csak még egy felelőtlen hempergés, aztán reggel lemosom a húsomról a húsod szagát. Az ütközés, a csapódás, a becsapódás hangjait kiűzetem a fülemből. A paradicsom is elfogyott. Cicceg, serceg szemrehányón két tükörtojás. Néznek. A románok szemnek hívják, mi tükörnek. Akkor most melyik rosszabb nekem? És elindulok, megyek eleven hússal bőrt keresni. Hátha nem fáj majd az eső, a harmat, a köd, egy fuvallat, vagy akár egy pillantás. Elindulok, megyek megkeresni, felkutatni újra, saját hasonlatosságomat. Makacs fény Tanulhatna a napfény, csak figyelnie kéne a felejtést, hogy mi hogyan tudunk, milyen jók vagyunk benne. Láttam egy este, olyan makacs volt. Akkor már csak mosolyogtam, arra gondoltam, ó, szegény fény. Firenzében lement a Nap, forrása rég lenyugodott, de ő ott maradt a víz tükrén, a Ponte Vecchio alatt. Körülötte mind sötét, de ő nem tudott elengedni minket: téged és engem. Maradt volna reggelig, mint akkor nálad én, forrás nélkül is, semmitől a semmiben a semmiért.