Márta menti gyermekét
Megérkezik a bába, cédulája
átszervezi az egész szobát.
Boszorkány, ahogy a béranya
és a csecsemő életéért küzd.
A földesúr és felesége,
tulajdonuk egészsége miatt
aggódva imádkoznak Istenhez,
aki cserben hagyta őket.
A bába felkészült:
szívhang hallgató, kesztyű,
madzag, katéter, olló,
szivattyú és keresztelőkancsó.
Az újszülött álhalálban érkezik,
s ahogy hideg és meleg vízbe mártva,
az életre sírja magát, az anya
még egyszer felsóhajt;
jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.
Kisvártatva megragadja
az újszülöttet, a víz alá nyomja,
elkeseredésében lemond,
és hangosan ismétli:
jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.
Önfeledtek
Megmértek és könnyűnek találtok.
Tietek a mérleg, ezért nem fog hazudni.
Anyátok legféltettebb lábosai között
tartjátok, hibátlan zománccal, apátok
borosüvegei mellett, szavai mégsem
kerülnek fel rá – a ház urát ne kérje
számon az igazság. Az utcára néha
jártok ki, ilyenkor óvatosan, kikerülve
a poros helyeket, lebegtek a sok sebes
térdű lurkó felett. térdét
Ti nem lehettek közülük valók.
Kellenek a megérinthetetlen krisztus-
gyerekek, akik a feszítés napján, kedv
hiányában, inkább hazamennek.
Bármilyen szöget nem fogadtok el,
a városba jártok ilyen holmikért
vagy előre megrendelitek, és ha nem
jön időben, elmaradást hangoztatva,
egy életre levonjátok a magasztos
dolgokról is a következtetést.
Magatokat persze a kereszt súlya
szerint méritek, ígérgetve, hogy amidőn
ismét leszálltok közénk, még több
bűnt vesztek magatokra és beengedve
házatokba megszabadítotok a gonosztól,
magatoktól, és végre mi önfeledtek,
megbánás nélkül játszhatunk.
Nélkületek hiábavaló
Éva
A bőrödön nem terem meg semmi.
Rég nem gondozzák, egy ideje csak
istállókban elpusztult lovak szellemei legelnek
felette, itt fontos: a nyeregnek nincs túlvilági
megfelelője, ahogyan a horizontnak sincs,
pedig a legszebb felejtések és lemondások
onnan érkeznek és ugyanoda térnek vissza.
Bőröd alatt, a húsban meddő búzaföldek őrzik
az ekevágásokat. Volt, hogy dolgosabb
munkanapokon egész a szívedig felszántották
a testedet. Szerencsére nem voltál elég bátor
és sikításodtól hazasiettek a parasztok.
Mégis az ő akartuk érvényesült. Azóta még
kéknefelejccsel sem köszönsz. Hagyatékod
lelegelték az elüldözött őzek, feltúrták
a vaddisznók, de örömmel tölt el,
hogy mindent visszaadhattál a kezdeteknek,
hogy szemedben egy ismeretlen vidék hajnala
pihenjen. Újjá teremtetted magad, így azzá
a csodává lettél, ami még a Paradicsomban
sem volt képes megszületni; veletek, nélkületek.
Ádám
Csontjaidban az örök nyugtalanság fészke
kiürült és ahogy fecskefiaid megtanultak
repülni, úgy kezdtek zuhanni.
Most már nem dolgod, hogy irányt mutass.
Hátadon kaszálók és bányák legyőzhetetlen
küzdelmeinek nyoma, lábszárad korhadt
házak tartóoszlopa, amiket ha vihar dúl vagy
tűz emészt, nyoma és jelentése örök marad.
A bátorságodról szóló fiatalkori történetek
megtöltik gyermekeid üres estéit,
s ha majd sírod mellett jóságodról mesélnek,
a faluban minden utca rád mosolyog.
Karjaiban a kezdetek ereje, amely sziklák
és tengerek mozgatójaként mára szelíddé vált,
mint ökrök, ha gazdájuk jól bánik velük.
De jönnek idők amikor kínlódásod
nem talál oltalomra, ahol lágykezű asszonyok
félve simítják arcodat és anyai aggodalommal
kérdik, hogy mi bánt, de válaszolnod nem szabad,
hisz a válasz nem létezik, csak a megoldás, amely
tőled és fiaidtól ered, s amely ideiglenes, mert ha
végtelen lenne, minden küzdelmed hiábavaló.
Címke: versek
Rusu Szidónia versei
fáradt olaj
2000 valahány tavasza van. éjszaka.
elindulsz felém.
szeretnék elbújni a legközelebbi sikátorba,
vagy lapulni egy régi híd alatt.
a felsődnek égettolaj szaga van.
semmi nem vész el, csak átalakul,
mondod egy haldokló bizonyosságával.
krumplit sütök neked. tomi, ketchup dulce.
ki akarod önteni az udvarra.
féltem a növényeinket, ezért lehúzom a vécén.
oda bújok el időnként. öblítőillatú törülközőbe
csavarom a kezem, csapkodom a falat.
egy perc alatt tudod, hányszor lehet lehúzni?
minden olajat megtartunk.
a kamrában csak a te dolgaid vannak. fáradt vagyok,
mint az olaj, amiben serceg a disznóagy.
pedig vegetáriánus is lehettem volna.
téged az anyád nem így nevelt.
kicsi a konyhánk. pont annyira elég,
hogy a lábadat kinyújtsd benne.
naponta kétszer ürítem ki a hamutálcát.
mindig a csirke hátát eszem.
a gyerekek kedvéért azt hazudom,
hogy szeretem.
egyszer ettem szuvidált csirkemellet.
a volt munkatársamnál, akivel
régen együtt dolgoztunk.
de téged a család férfinak nevelt,
aki eltartja az asszonyát.
azóta nem beszélünk. öblítőillata volt.
néha álmodok arról, hogyan kell szuvidálni.
álmodok arról, hogy friss, extra szűz
olívaolajjal locsolom meg a salátát.
az álmaimban öblítő- és virágillatú vagyok,
nyitott ablakkal alszunk kiskifliben,
mint azokban a filmekben, amiket akkor
nézek, amikor üzleti úton vagy.
én nem tudok beszélni veled,
mással sem.
csak olajos receptekről,
háztartási praktikákról,
férjekről és gyerekekről.
sokszor arra gondolok,
amikor először jöttél felém. éjszaka.
tavasz volt.
a felsődnek égettolaj szaga volt.
hátat fordítok és beszaladok az első sikátorba.
romlás
a félelmeidet hámozod.
mindvégig.
aztán már csak vedleni, vedleni akarsz.
közben a bőrödet is lekaparod.
pedig csak a mezítelenségedet
kellett volna megszeretni.
hol folyik el az erőm?
talán a születésem pillanatában.
talán abban, hogy lány lettem úgy,
hogy sosem akartam babával játszani.
talán egy tenyeres, majd egy körmös miatt.
talán azoknak a fiúknak a szemében,
akik tíz évesen csak arról tudtak beszélni,
hogyan kell egy lányt megkefélni.
és az az igazság, hogy én ma már nem is tudok haragudni rájuk.
csak néha félek, amikor felnőtt fiúk is ezt mondják felnőtt lányoknak.
talán egy törött széken,
egy helyen, ahol szüntelenül imádkozni kellene,
de én évekig másra sem tudtam gondolni,
csak a mikrós popcorn égett szagára,
amit begyúrhatok este, lefekvés előtt.
talán abban, hogy 14 évesen mondták először,
hogy nincs meg bennem a szikra.
soha nem leszek művészember.
s abban is, hogy tíz évre rá valaki ugyanezt le is rajzolta nekem.
de az az igazság, hogy én már nem tudok sírni a papírok felett.
csak néha félek, hogy érdemtelenül veszem elő a tollat, ecsetet.
talán ott azon az estén, amikor
szerelmemnek hívtalak és otthonomnak,
és beengedtelek. talán ott, ahol a kincseimet
magaddal vitted, hogy másnak legyél az otthona.
de az az igazság, hogy én már nem bántom magam ezért.
csak néha félek, hogy visszajössz, s megint beengedlek.
talán mindezekben együttesen.
talán léket kaptam,
talán apránként folyik el.
ha elsüllyedek mégis,
talán enyém lehet
az egész tenger.
négy doboz.
ennyibe tudnám becsomagolni az életem.
sosem volt saját hűtőm.
nem gyújtottam mécsest a vacsoránál.
féltem, hogy égve marad. és felgyullad a bérelt
lakás. a szomszédok haragudni fognak.
nyolc éve fekszem ugyanazon a párnán.
időnként bedobom a mosógépbe. már olyan lapos,
mint a melleim voltak a gimnáziumban.
nincs függönykarnisom. azt sem tudom, hogy
hol kell keresni a boltban.
évek óta nem volt háziállatom. félek, hogy éhen hal,
mire hazaérek. se egy hörcsög, se egy hal
nem fér el nálam.
négy doboz.
ennyibe tudnám becsomagolni az életem.
a te dolgaid már nem férnének bele.
amikor szerettelek, vettem három új tányért.
egyet neked. egyet nekem. egyet, hogy legyen,
ha eltörik. amikor szerettelek, volt plusz párnám.
mindig volt tej és banán a shake-hez. nem féltem,
hogy megint rám romlik. pont elég volt. kettőnknek.
amikor szerettelek, elhúztam a sötétítőt. beengedtem a hullámzó időt.
vettem új harisnyát, s nem ragasztottam körömlakkal a régit.
négy doboz.
ennyibe sem fér már bele az életem.
maradt a romlott tej, s a komposztált banán.
Körömlakkos harisnyán taposok mindennap éjfél után.
hiányzik az ablakon áttörő fény.
négy doboz. úgy vártalak.
hogy vettem harisnyát, párnát és tejet.
nyitva hagytam az ablakot.
Rusu Szidónia (1993) szociológus és doktorandusz tevékenykedik Erdélyben és Németországban. 2020-ban a Communitas Alkotói ösztöndíjasa volt irodalom kategóriában. Versei jelentek meg a Kortárs Hangon antológiákban, az Agriában, a Székelyföldben, a Helikonban. Tudományos írásokat, esszéket is rendszeresen közöl.
Fekete Vince versei
É.
Mikor már a haláltusáját vívta, feje a párnába
süppedve, szeme félig lehunyva, hangosan zihált,
hörgött az ágyon, egyik kezét a kapkodva
emelkedő-ereszkedő hasán tartotta, a másik
valahová elmutatott, kifelé, távolra, az ablak
irányába, ahol annyit állt ő is az utóbbi időben,
a függönyt félrehúzva, amíg még fel tudott kelni,
állni tudott, és nézett kifelé, az utcára, van-e
mozgás, kik jönnek-mennek, valamiért nem
tud elmenni, suttogták körülötte, és hogy el
kell hozni a szomszéd faluból Á. bácsit, a
férjét, akivel évek óta külön éltek ugyan, de jó
kapcsolatban voltak, amíg még egészséggel
bírták mind a ketten, azt gondolták a körülötte
levők, hosszú szenvedésének, haláltusájának
kétségbeesett tanúi, hogy azért van mindez,
azért nem tud nyugodtan meghalni, mert nem
sikerült még elbúcsúzni valakitől, egy számára
fontos embertől, s akkor jutott valamelyikük
eszébe Ő, aki megérkezve, ziláltan megállt
a szoba közepén, egy évvel volt idősebb, mint
a haldokló, együtt is éltek vagy másfél évig,
de haza kellett költöztetni ide, mert nem
jöttek ki az Á. bácsival egy háztartásban élő,
gyermekparalízis következtében tizennyolc éves
korától lebénult, mozgáskorlátozott húgával,
megállt tehát csodálkozva a szoba közepén,
és összecsapta a kezét, jaj, szegény, milyen
rosszul néz ki, hogy sajnálom, jaj, istenem,
istenem, majd hirtelen odafordult az egyik
jelenlevőhöz, hogy ez ki, Gabika, ki ez?, a
feleséged, Á. bácsi, igeeen, igen, és mióta,
vagy két-három éve?, nem, nem, hanem már
huszonnégy esztendeje, és amire ezután aztán
Á. bácsit hazaszállították a 20 kilométerre levő
szomszéd faluba, s amikor kinyitotta a kaput
otthon, és belépett abba a házba, ahol nem tudott
élni azzal, Vele, akit meglátogatott, csupán másfél
esztendeig, megszűnt a kapkodó zihálás, előbb
csak halkabb lett, majd elhallgatott végleg – –
INGA
1
Meghalt Ági néni, anyám második férjének húga.
Gyermekparalízis következtében tizennyolc éves
korától járni, mozogni csak nehezen, azt is csak
a házon belül tudott. Nem ment férjhez soha, élete
végéig segítségre, támogatásra szorult. Már ami a
mozgást illeti. Mert ő főzött, ő intézte, székből, a
hivatalos és mindenféle dolgokat. Újságokat járatott,
olvasott, tisztában volt a világ történéseivel.
Élete vége felé, amikor már testvérén, Árpi bácsin is
elkezdtek mutatkozni a hanyatlás jelei, mint anyámon
is egy másik faluban, jó húsz kilométerrel odébb, már
fel kellett írnia neki egy cetlire, hogy mit kell vásárolni,
hol, mit kell elintézni, azzal futtatta négy évvel idősebb
bátyját az üzletbe, bankba, postára.
Volt olyan is, hogy naponta többször, mert mire odaért,
nemhogy a lista, de már a pénz sem volt meg, pénztárca,
számla, semmi.
2
Anyám élete derekán költözött hozzájuk, tulajdonképpen
édesapám halála után jó pár évvel, amikor – ahogy mondták –
pár év kölcsönös ide-oda ingázás után, összekötötték az
életüket egymással. Azelőtt hol egyik ment a másikhoz,
hol a másik az egyikhez stoppal, busszal, vonattal. De
Árpi bácsi csak rövid időre mindig, mert nem hagyhatta
egyedül otthon nehezen boldoguló húgát.
Megférünk egy fedél alatt, mondta, gondolhatta egyszer,
és így gondolta anyám is, aki nem akart tovább egyedül,
magában maradni a falujában.
3
Délceg, enyhén őszülő, jóképű, apám korú, ötvenes évei
közepén járó férfi volt akkor Árpi bácsi, szinte egykorúak
anyámmal, amikor édesanyám egy platóskocsi bútorral,
és minden szükséges holmival odaköltözött.
Senki nem jósolt hosszú időt nekik, különösen a közvetlen
ismerőseik, szomszédaik nem, akik évek óta ott éltek
mellettük, a faluban, akik ismerték életvitelüket, és
mindent tudtak róluk. Smucigok, fösvények, maguknak
valók, bezárkóznak, senkivel nem tartják a kapcsolatot stb.
4
Irigyek, gondoltuk mi. De – amint kiderült – Ági néni
és édesanyám is „ugyanolyan” kemény fából faragott
asszony volt, úgyhogy nem sokáig volt kérdés, hogy
meddig tart hármójuk közös élete. Másfél év múlva
jönni kellett újra a platóssal, és minden folytatódott
ugyanúgy tovább, mint ahogy azelőtt volt. Stoppal,
bussszal, vonattal.
5
Mi, a fiai, ennek ellenére, szerettük őket, Árpi bácsit
is, Ági nénit is. Amikor ott voltunk náluk egy-egy
névnapkor, vagy valamilyen alkalomból, mindig
nagyon „kitettek” magukért, ahogy ezt Székelyföldön
mondják. „Árpi bátyátok nem engem szeret”, suttogta
olykor anyánk, „vele kellene élnie, mint ahogy él is”,
de leintettük, azt gondoltuk, a két nő közötti szubtilis,
szemtől szemben mosolygós harcnak, színjátéknak
a kivetülése csupán anyánk véleménye.
6
Ági néni idegen férfit az életében Úgy soha nem látott,
mint ahogy férfi az ő meztelen testét sem láthatta soha,
„ezért tűzbe teszem a kezem, mondta mindig Á. bácsi”,
nem tudni már miért, mi okból, s hogy milyen alkalommal.
Persze, úgy gondolhatta, hogy rajta kívül, mert neki kellett
segítenie mindig a fürdőben, ilyen-olyan higiéniás dolgokban.
7
De vajon hogy volt ez akkor, az alatt a másfél év alatt, amikor
hárman együtt éltek? Anyám segédkezett neki, mint nő a
nőnek? Vagy továbbra is Árpi bácsi? Hogy érezhette
magát Ági néni, amikor ők ketten, az újdonsült házasok,
a közajtót gondosan becsukva, a másik szobába esténként
elvonultak? És hogy, amikor hallhatta az onnan kiszűrődő
hangokat, zajokat, mármint az olyanokat?
És vajon hogy viselte legeslegutoljára azt a tekintetet,
amikor a még nem hullamerev testéről öcsém a ruhát más,
készséges, bátor segítség híján ollóval levágja, majd a
hetvenöt éves, szűz, érintetlen, pelenkás testet átöltözteti?
8
Vajon a csöndre lelünk-e majd vagy a rettenetre? Alakítói
vagy inkább elszenvedői vagyunk a… Minek is? Egyszer, ki
tudja, mikor, honnan jön egy hirtelen emelkedés, és hirtelen
valami fölfelé lendül belőlünk. Elhagyja vajon majd teljesen a
helyet, ahol élt, vagy ott marad végleg?
9
Aztán az életünkre barna, nehéz félhomály terül, szinte sötétség.
A világosságból jövünk, gondoljuk magunkról, pedig nem
voltunk ott sohasem.
Bánáti Hanna versei
Helyet követel
Helyet követel bennem a sötétség.
Árnyékok úsznak a véráramban,
szerte a testben, burjánzik, megtapad,
mint borostyán, mint repkény,
ha kimetszed, lecsupaszítod,
az egész fal rád szakad.
Már csak ez tartja egyben, ez takarja el,
rothadó test, málló vakolat.
Röntgenképek, mágneses rezonanciák,
aprólékos átvilágítása a testnek.
Hogy ne maradjon egyetlen zug sem
rejtve, titkon a szentnek
szélesre tárni minden ablakot,
leszaggatni a poros sötétítőket,
felhasítani bőrt, zsírt, az élő szövetet.
Könyékig turkálni a traumákban,
a megfelelési kényszer,
a megélt testiség ambivalenciája,
felforgatni a dohos szekrényeket,
figyelni, ahogy a fénypászmákban táncolnak
a felkavart elfojtás mikroszemcséi,
anyád őrjöngése és apád káromkodása.
Egy tökéletes gömbforma a jobb petefészken,
három másik sötétlő folt a balon.
Gerincsérv, zsibbadó végtagok,
pohár alján felejtett kocsonyás anyag,
romlott hús és penész lepte köret,
beázott mennyezet, beszakadt padló.
Rég elpusztult növények, családi kép,
kimerevített hamis pillanat,
nyirkos hideg, nyikorgó lépcsőforduló, pinceszag.
Mélyre ásni, kiskanállal kaparni meg
a gennyes részeket, kimetszeni a holt anyagot,
a burjánzást, ami helyet követel bennem, benő,
mint a repkény, a borostyán egy régi ház falát.
Ahogy egy nőnek
Amikor egy pillanatra elfelejted,
aztán meglepődsz,
hogy odabent alszik a gyermek,
te meg már a tizedik cigarettát
gyújtod titokban, lopva-félve,
hogy rajtakap Apád és felpofoz,
mint mikor nem értél haza időben
vagy rosszul szótagoltál.
Meglepődsz, hogy te már megint a régi úton,
pedig már máshová fizeted a lakbért.
Kis késsel piszkálod az elemes autó csavarját,
és arra gondolsz, most felnőtt lettél,
venni kéne végre egy csavarhúzót,
hogy ne mindig más férfiak
mondják meg, mikor, mi
a helyes döntés, út, válasz.
Mert apád is mindig mindent jobban tudott,
és mindig mindenkinek igazabb igaza volt
nálad, hiába szólt odabent a sziréna,
és hiába mondtad volna,
hogy cseszd meg, hadd próbáljam meg
egyedül elcseszni, majd helyrehozom.
Szikszalag, szerotonin, altató.
Júniusban az autózaj elé lépsz,
de ráeszmélsz, hogy van egy fiad,
visszalépsz, a szemüveges pasi őrülten dudál,
aztán hazamegy és elmeséli,
hogy valami őrült luvnya majdnem
az autó elé vetette magát,
de az utolsó pillanatban, hálistennek.
És a pszichológus azt mondja,
az értékeid nincsenek rendben,
mert az elfogadás, az acceptare, az két irányú,
ha te engem, akkor saját magadat is,
de én csak azt tudom,
hogy fésüljem szépre a hajamat
és hogy két számmal kisebb nadrágot hordjak,
amíg bíborvörösre súrlódik a bőr
a combon és a térd hajlataiban,
hogy ne lássa senki, én tudjam csak,
hogyan kell gyűlölni a testet, a húst, a hájat,
pedig így harminc fölött már igazán
megtanulhattam volna a méreteimhez
megfelelően öltözködni.
de minek.
Holdfogyatkozás
Magaságyásokat tervezel, paradicsomot,
csupa fényes, gömbölyű életet.
Szagosat, egészségeset,
tápanyagban, vitaminban
és nevetésben gazdag jövőt.
Repkénnyel és borostyánnal benőtt
falaimat letakarítod,
hozzáértéssel és türelemmel
javítod ki a repedéseket.
A kiszáradt gallyakat lemetszed,
helyükre igazítod a kilazult léceket,
madáretetőt akasztasz a körtefára,
csupa napfény, csupa csivitelés.
Szikkadó harmat és lüktető megújulás.
Aztán ránk borul az este, majd az éjszaka.
S amíg te az ágyásokról álmodsz,
én egyenként tépem ki a palántákat,
varjakkal szedetem fel az elszórt magot,
mésszel és sóval szórom fel a földet,
a fák gyökerét lúggal öntözöm,
repedéseimből puszta kézzel
kaparom ki a friss vakolatot.
A kert madarainak tojásait összetöröm,
és titokban elköttetem a petevezetékeimet.
Bánáti Hanna (1986, Beszterce) szülővárosában érettségizett, jelenleg egyetemi oktató Németországban.
Terék Anna versei
KATONÁK
John
Egy teherautóra zsúfolva
negyvenkét arc egyszerre remeg.
Tele a vérem félelemmel,
és tele van vérrel a félelem.
Állunk épp Isten tenyerén,
a hajamat borotválják oldalt.
Fejemen mohawkkal fogom bombázni
apám földjét,
felperzselünk mindent a fiúkkal.
Belemarkoltunk a napfénybe,
barnul az arcunk, hullik a hajunk
a lábunk alá és mormoljuk, mint akik
egyetlen szájjal kérik:
puhítsd meg köztünk
a távolságot, Uram,
törd szilánkjaira az időt, a teret,
emelj egészen arcod elé, aztán
hajíts vissza ugyanabba a pontba,
ahonnan elindultunk feléd.
Ahol az ég hajlik az emberek fölé,
éhes a föld gyomra,
minden halottját magába húzza.
Az érben a vér, iránnyal szemben
gázol visszafelé a szívbe.
Torokba szorul a dobogás,
görcsben vergődik az izom.
Fekszik a szív a mellkasban,
nem érez, nem fél,
nem súg, nem remeg.
Apróra törik a fény előttem,
megkettőződik minden vonal.
Kering körbe testünkben a
vérrel az alkohol.
Isten tenyerén iszunk,
bár a keze
minduntalan remeg.
ARC
Ősz vége volt már,
omlós november,
talpak alatt porzott az avar,
hideg bútorok közt ültem,
kezemben jegyre kapott
csokoládéval.
Kihűlt a ház, arra gondoltam,
János lábnyomát simára
verte az eső, lám,
kimos belőlünk mindent
szépen és lassan
az idő, és a gyerek
megmozdult a hasamban.
Mondták mindig
az asszonyok, hogy
félelmetes és szép
egyszerre, mikor
először mozdul meg
a baba a hasban.
Féltem én már
akkor is tőle,
nem tudtam, milyen
arca lesz neki,
melyik partizánra fog
hasonlítani.
Azt hiszem reméltem,
hogy belőlem nem is kerül
ebbe a gyerekbe semmi,
hogy nem keverednek össze
benne az apja
vonásai az én arcommal.
Mintha csak belém tették volna,
egy állomás vagyok,
átmeneti otthon
ennek a gyereknek,
a partizán gyerekének,
és ha erre a
romok alatt rohadó
világra hozom,
magától el fog menni
majd innen.
Emeltem, ugrottam,
áztam forró vizes lavórban,
és közben féltem még
attól az Istentől,
aki rég elengedte
a kezem.
Nem történt semmi.
Keservesen sírva
a világra jött,
és arcában látom
az apja arcát,
már megismerem
melyikük volt az,
melyik hagyta itt nekem
a képét örökre.
Az volt, emlékszem,
aki a fejemet is
ütötte közben,
hogy ne sírjak és
ne imádkozzak
a fasiszta nyelvemen.
Az ő gyereke mászik felém,
lóg a mellemen,
ezeket az ütéseket táplálom
ha enni adok reggel,
a gyereke arcából néz vissza rám,
mindig a szemembe,
mosolyog és nevet,
és nekem meg kéne ölelni
ezt a gyereket,
a szájába kéne adni
ugynannak az arcnak
a mellemet,
és én sírok
elfogy folyton a tejem.
A szerző a művek megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.
John Landry versei Gyukics Gábor fordításában
Tánc a szférák zenéjére
(Dancing to the Music of the Spheres)
Minden élőlény javára
téve élni
Desz-dúrban forog
föld
nem lakik sem a múltban
sem egy elképzelt jövőben
a folyók, melyeken átkeltünk
újabb átkelendő folyókhoz vezetnek
semmi nem független
minden összefügg
A polisz az én poliszom
Végül is
mindenki
részese a közjónak, mi vagyunk
az energia összegyűjtői
íme a természet csodálatos egybeesése
hálásak vagyunk a lehetőségért
hogy újrakezdve gyógyítunk, nem ártunk.
Ez mind az a zsanér, amin
mindannyian függünk
a cselekvés hője kiemelkedik
álmaink komposztjából
ezt gyakoroljuk
azt tápláljuk
ez az, amiben értékeink rejlenek
az egyetlen forradalom
a szív forradalma
saját mantráját lükteti: változás változás változás
nem azok vagyunk, akik egy pillanattal ezelőtt voltunk.
töredékek kollázsa vagyunk.
elkötelezve
a nagylelkű föld
a nagylelkű tenger rohanásának
a téveszméket járdára dobva
mítoszok közt járunk
a jelenbe lépve
meghajlunk a szemünkben tükröződő
élet fénye előtt
Coyote's Relocation Blues
(Prérifarkas kitelepítési blues)
autópályák, plazák és lakóparkok
elűzték Prérifarkast természetes
nyitott vadászterületeiről
gőzlapátok ásták ki barlangját
és golfpályák váltották fel a magas füveket.
a fényszórók hevében a Prérifarkast elhagyta tájékozódóképessége
amikor az hazafelé vezető ismerős utat kereste
nem találta megszokott ételeit
senkinek nem volt biztonságban az élőhelye
ezért kukába dobált fast food kaját
macskát és házőrző kutyát evett
miután megtizedelte a háziállatokat
túlságosan kijött a vadászat gyakorlatából
a Prérifarkas elment messze keletre, ahol
éhesen a nélkülözéstől delirálva találkozott a tengerparttal
halat fogott vacsorára.
de oly annyira belelendült
a vadászat mámorába,
oly sok halat gyűjtött össze
hogy a halrakás leomlott és maga alá temette.
amikor kimászott a rothadó halomból
a medve már várta, és
mivel sokkal több halat halmozott fel
mint amennyit meg tudott enni
olyan iszonyú bűzt gerjesztett
hogy a madarak és a többi állat száműzte a partról
9 év elteltével magányosan a Penikese-szigeten
hallgatva dobogó szívére
a Prérifarkas új következtetésekre jutott
bocsánatot kért kapzsisága miatt és
megköszönte a halaknak az ételt
amire a kezdetekben szüksége volt
John Landry Californiában élő költő, szerkesztő, a postbeat generáció aktív képviselője
Gyukics Gábor (1958, Budapest) a Szépírók Társasága és a Magyar Műfordítók Egyesülete tagja, a magyarországi Open Reading (nyitott versfelolvasó) és jazzköltészeti estek meghonosítója. 11 verses és 1 prózakötet szerzője, 19 verses és prózakötet fordítója.
Szenderák Bence versei
tétel
a beszéd erőszak. annak, aki
hallja. aki a szavak elől fut.
a csend termében a nyelv az,
ami minden lépésre zeng. a padló.
fehér tér. benne egy ember,
aki nem ragyog.
ha van is rajta kívül bárki –
kontúrtalanul vész el a ragyogásban.
nevezzük ezt szorongattatásnak.
zsugorfólia, kettős természetű, mint
akármelyik határ. átmenteni
a határtalanságot lehet-e? megtartani
a szűkösségben is, mint ritkán, de
rendszeresen etetett vadat.
vagy inkább mint
magyar növénykertben a bambuszerdő,
dadog bele a hantmadár.
haldokolsz, és ez nekem fáj.
megfosztasz attól, amire készülve
visszavontam magam: a szembesítéstől.
hogy egyszer
figyelned kelljen.
nemértésed zaja elzárja füledtől
haragom kussolását.
haldokolsz.
mindketten menekülünk
a tanúságtól. én elbukom.
rejtőszín
1.
türelem kötötte kéz,
a kézben égő mécses.
az ember maga a remény.
mint leopárd a homokban,
az árva város fogságában
kering, talpát rágja por,
forró kövek,
látása a füstnek evése.
a rejtőszín csak lassú
átmenet két semmi közt,
mert ha látnak, ha nem,
a tekintet mérgező levegő.
a leopárd ezért egyszer
belemélyeszti majd fogát
őt tápláló húsba.
aki táplál – engedélyez és megvon.
aki táplál – szólásra nyílt szájba
szór kavicsot.
íze, mint futás közben
a véré.
lehet még futni?
az itt töltött idő gyilkos tétlenség,
öntözött, de szürkülő cédrusliget.
2.
a türelem maga is kéz,
makulátlan és puha.
erősödő szorításában képtelen viasz,
lángot itató sós hullám.
az ember – a remény maga,
és legjobb, ha
nincs remény.
süvölt a csend a
vaskupola-égen.
kioltják egymást
a tüzek.
különböző hasonlatok
hülyének érzem magam amikor
írok régen nem ilyen érzés
volt régen kiszakadt belőlem
ki akart törni mint a só.
most tépni préselni kell a
belülről kulcsra zárt ajtó
résein át
kihasználni a nyelvtorlasz
illékony hiátusát.
ebben a reménytelen helyzetben
hogy nincs merre forduljak
mert lyukas zsákból nem találok ki
nem
legyen mondjuk halászháló
merítőháló
nem
leginkább rákcsapda hogy
kilátok és kiférnék
kulcsra tárt ajtó
valahogy mégsem – hát így.
Tamás Etelka versei
dagály a háztető szemmagasságba kerül, csak most történhetett ez meg, nincs hiányuk semmiben, boldogok és a lábuk sem hűl le a vízben. nem vesszük észre, hogy abbahagyják a kopogtatást. a középkorú nők és a fiatal férfiak bírják a legjobban. a fák tetején állnak, már túllátnak a sziklán, a víz a kövek között jön fel, mint legyek az odúból. ez csak a dagály minden irányban szemben állunk a folyóval, reng, mintha belülről ringatnák. csak akkor kezdünk úszni, ha mind itt vagyunk. ha akarod hátralendítik a karjukat és felfelé néznek, ha elfáradnak, kipirulnak, mint az öregek. párnaszagúak és megölelnek, ha akarod, másnapra megváltoznak, aggódni kezdenek és beszélgetni akarnak a megérzéseikről, nem ezt mondják, csak megigazítják a hajukat. aztán arra kérnek, ülj le melléjük, és tedd a kezed a tüdejükre, van, aki fényképet kér, van, aki arra, hogy vedd kezedbe a köpenyét és húzd magad után, ahogy a szégyent szokták. függöny a beteg nőket szégyellik a férfiak reggelente mesélnek róluk ilyen a nyári nap utolsó fénye a mézbe oltott dióhéj pírja a folyosó függöny nélkül a kint felejtett télikabát a kert amit hátrafele hagyunk el helyet nyáron is gyertyát égetünk, egyet a ház elejébe, másikat a közepébe. az első fényt ad, hogy éjszaka könnyen ránk találjanak, a másikat a fejünk felé emeljük, mint egy gyermeket, akit nem ismerünk. nem harag van bennünk, csak a rózsák reggeli nyújtózása, így jönnek hozzánk egyre közelebb, aztán helyet cserélünk: minket ellep a víz, ők elutaznak.
Ecsedi Borbála versei
ugróiskola a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani konyhaablakokból kezek mutatnak ég felé a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani felnőttek hosszú ujjai földre rajzolt ábrák a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani kréta serceg a betonon mállik csöppnyi ujjaink között a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani terv készül a vízözönre szervezeti keringés lüktetés a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani párban állnak állatok magányban fürdenek teremtők a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani kőre írunk védjük magunkat keresztvíz szemek néznek a földre a betonba amelyet rájuk öntenek fáradt kezű munkások maszkírozzák az utakat az ember teremt emberszerű maradványai is teremtenek pillangókések szárnyak ki- és becsukódó mozdulatsora a szemek az út a maszkírozás civilizációs mozzanata az izom az izomban az erő a kő is ott hever a lépcsőház most kórterem diagnózist adnak és kapnak a fáradt kikönyöklők körömrágás olcsó tápszer tálak reflexből behúzott függönyök mögötti tekintetek ráncokba ülő por és füst eltömődött pórusok kis lélegzése klórszag a szemek kiperegnek a gabonaföldekre megőrli őket a menetelés imára tartott kezek napfénybe emelt homlokok keresztvíz után a kereszttűzben naponta keresztelkedik aki napszámosnak áll
Képeslapok Európából
George Szirtes és Szlukovényi Katalin 2022 nyarán kezdték írni a Postcards from Europe / Képeslapok Európából című, kétnyelvű versfüzért. A magyar anyanyelvűként született, brit Szirtes angolul ír, az anglisztikára szakosodott Szlukovényi magyarul, és a készülő darabokat szimultán fordítják egymás nyelvére. A közös téma Európa, amelynek két pereméről szólal meg a két hang, tudatában a kettejük kora, neme, élettörténete, nézőpontja közt feszülő távolságnak éppúgy, mint a számos hasonló mozzanatnak. Szintén közös a versforma, a tízsoros tenku – három haiku plusz egy ötszótagos sor –, amelyet Szirtes alakított ki, és Szlukovényi nevezett el. Szirtes legutóbbi kötetét (Inventing Joy, 2022) végig ebben a formában írta, néhány tenkuja Krystyna Lenkowska fordításában lengyelül is megjelent, és a formát több brit költő használni kezdte. A mostani projekt annak bizakodó hitében készül, hogy van értelme a párbeszédnek Európában.
George Szirtes Átkelés (A Crossing) Altatót kapott a gyerek, hogy csönd legyen. Közel a határ, egy óra gyalog sötétben. A zárt világ kinyílt: meztelen, sebezhető. A térkép csupa él. Innen könnyű leesni, mint egy vonatról. Képeslap (A Postcard) Az ősz pereme kilóg a felhők mögül: puha alátét, fenyegető árny, mint a tél, ha lesben áll, vad tekintetű, foga között kés. Viszlát, nyár! – firkantja rá egy képeslapra, és megy feladni. Tűzszünet (Ceasefire) Mikor véget ért a végső háború egy mondat közepén, sorra felálltak az elesett katonák, hogy befejezzék mondataikat, s Európa folytatta félbe sem hagyott társalkodását. Koronázás (Coronation) Hát ez is megvolt. A szimbolikus tárgyak, a flancos ruhák visszakerülnek a bűvész ládájába, az istenség is vissza a mennybe: a nap, jégeső, vihar régi, jól bevált fegyvertárába. Peremvidék (Fringelands) A peremvidék lakója huzatban él. Feltekert térkép, kiterül megint. Lábát megveti, többé már nem szabadul. Leomlott házak, drága fejvesztett szobrok énekelnétek értünk is egy dalt? (Szlukovényi Katalin fordításai) * Szlukovényi Katalin Átokföldje Aszály idején kihallani a szélből a költészetet. Vízből kimosni a valóság aranyát. Kiolvasztani a megkövesült életből az értelmet. Új Nemzetközi Valutaalap. Duna A közös forrás és a torkolat között áramló vízben végig városok tükröződnek: Ulm és Bécs, Pozsony, Budapest, Újvidék, Belgrád, Galac. Egy halnak kell-e útlevél? Mit mond, mi az út célja? Giacometti A girhes kutya, csontjain átfúj a szél, feje lecsügged; háborús romok közt bóklászó kisgyerek; a hajléktalan, véznán kukázik; falka híján vonszoljuk a falak tövén magányainkat. Honismeret Petőfi Sándor és Kristjan Jaak Peterson egyaránt gyalog vándorolt, mert a versírás már akkor is csóró szakma volt. Milyen egy ország? Látható-e egyszerre alulnézetből s madártávlatból? Országimázs A rendszerváltás utáni első világ- kiállításon ötvenszer annyit költött Magyarország a pavilonjára, mint ’88-ban. A gazdagon stukkózott homlokzat mögött összeomló ház.
George Szirtes (1948) Budapesten született angol költő és műfordító. Képzőművészetből diplomázott, majd a University of East Anglia oktatójaként tanított kreatív írást. Legutóbbi kötete magyarul: Előhívás – Anyám regénye (Corvina, 2019).
Szlukovényi Katalin (1977) Győrben született, Budapesten él. Az ELTE BTK Anglisztika Tanszékének adjunktusa, költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi verseskötete: Álomkonyha (Jelenkor, 2020).