MEGOSZTOM

Lukács Flóra versei

      mily elembe jártunk itt, ki tudja

A vaslépcsőn fel-alá csavarognak hallgatag rajok,
árnyékot keresnek, szélvédett sávokat,
neonnarancs zátonyokat, ahol tábort verhetnek.

Simogatod a melletted lihegő
Cerberus fejét, nézed egy fiú
aranypelyhes hátát, ingó lapockáit,
ahogy a fényt idomítja, kitárja karjait,
felfeszül tér és idő keresztjére,
kifeszített húr kezdet és vég,
a nap cserzi, a só szárítja,
szél szaggatja testét.

A korlátra görnyed, ívbe görbül gerince,
csíkos delfinek hátúszósarlói hasítják a vizet,
figyeli a csapat mozgását, mint aki egy közülük,
úgy szorítja a titánfehér vasakat,
mintha ketrec rácsait, eressz már, eressz közéjük,
kiált emberi fül számára nem érzékelhető frekvencián.
Ahogy el-el maradnak a hajó mögött, felegyenesedik.

*

A nedvesen csillogó, moszat lepte
betonon a frissen kifogott polipokat
gyerekek csapkodják a part menti sziklához,
puhulnak a hús rostszálai, roncsolódnak,
míg le nem foszlik róluk a bőr.

Horzsakő arcú, szentjánosbogárszemű halászok
hasítják szét, csomózzák újra életük kanárisárga fonalát,
hálóvá szövik a kopott csónakokban,
zsebkésük pengéjével nyakukat meg-megvakarják.

A szirtekről fejeselők egyre gyorsuló,
zuhanó teste a légtömeget áthasítja.
A vízbe fúródnak, elmerülnek az égeikék
felszín alatt, mint tengerbe hulló meteorok.

*

Egy utcafrontra nyíló konyha ablakában a sziklakolosszus
felköti sámsoni haját, szálgyertya lángjával
begyújtja a gázrózsákat, a márványpulton heverő húsra
késsel vet keresztet, elkezdi kicsontozni a bárányt,
dús verejték gyöngyözik homlokán.

Csap fölé hajolsz, és úgy kortyolod tenyeredből
a zamatos, kellemesen csípős, savanykás vizet,
mintha először, mintha utoljára,
alágörnyedsz egészen,
zúduljon nyakadra, hűtse koponyádat,

és felbuzognak a vesék forró kútjai,
a besűrűsödött vér felhígul,
könnyebben áramlik az erekben,
csökken a falakra nehezedő nyomás,
megnyílnak a bezárult kapilláriskörök.

Egy kimerikus lény halad el előtted,
zsákmányát cipeli, nyaka mögé feszített
keresztrúdba kapaszkodik,
szorítja a válligát, amiről fürtökben lógnak
a kampókra aggatott óriás makrélák,
keszegek, apró, ezüstös hátú fogadalmi halak.

Keskeny csípőjét ringatva imbolyog,
ősi rigmusok visszhangzanak benne,
üres kagylójáratban a tengerzúgás,
márványkövek szikráznak talpa alatt,
mintha víztükör fölött lebegne.

*

Palaburkolatú utcák raszterén haladsz egyre beljebb,
semmibe vesző lépcsősorokkal szegélyezett,
zegzugos utcákon, árkádok alatt húzódó, forró folyosókon.
Kakukkfű és zsályaszagot hagysz magad után.

A forgatagban idegen nyelvek
morajló szózenéjét hallgatod,
a ragadozás vágya vagy az üldöztetés
félelme hajt, előre - hátra kapod a fejed.

Fordulóról fordulóra gyorsítod lépteidet,
egy könyörtelen dob szétgyűrűző ritmusára
visszatérsz a fejkendős moirák elé.
Arcukon archaikus mosollyal ülnek a perembetonon,
a fal előtt, amit leölt hattyúk szárnyával meszeltek vakfehérre,
ahol már jártál, ugyanoda érkezel.

*

A léckerítés mellett gyökeret eresztett
vadszeder ontja gyümölcseit,
tücsökzene szól a temetőkertben,
belépsz a kitárt vaskapun.

A csavarodva kúszó lonc kipattanó virágainak
illatát, mandulafenyők mézgaszagát lélegzed,
az egész szervezeted áthatja, körülfolyja,
átsugározik, átsodródik rajta,
akár a légáram a kifeszített organtinvásznon.


A tobozokból kipergett magokat rágod,
tűlevélszőnyegen botladozol a sírok között.
A hantokon kövirózsatelepek, lándzsás levelű aloék,
húsokker, mályvalila, bóluszvörös pozsgások sarjadnak.

Nézed a kaszaszárnyú őrzőangyalok olajjal átkent
ikonjait, a mellettük fakuló képeket,
a fejfákra vésett számokat, amik különböznek
a megszokottól, mintha nem a születésük
és haláluk dátuma volna,
csak mész és mész tovább, nem találsz magyarázatot.

*

A sárga kútkáva mellett álló alak,
illékony sziluett, kontúrral jelzett
magányos figura, szinte belevész
az áthatolhatatlan háttér sötétjébe,
a fénynélküliségbe, a lombsátrak árnyékába.

A kőmedencébe gyűlt áporodott vízzel
nyakát hűti, halántékát,
tükröződő másán felejti tekintetét,
nézi, mint idegent, az ellenséget, önmagát.

Egy vijjogás, egy roppant szárnycsapás,
feletted elrepülő hímmadár melléről
pernyeszürke tollak hullanak.

Lábadon a cserzett bőrszíjak megfeszülnek,
a harminchárom órája növesztett vérhólyagok
elpattannak, mint a gránátalmamagok.

*

Átkötöd egy vászoncsíkkal az elgennyedt, bűzlő sebeket,
a hátralévő napokon át dédelgeted őket,
mint Philoktétész, mozgásban kell maradnod,
nem múlhat el több nap anélkül, hogy elkezdődött volna.

Lukács Flóra 1994-ben született, Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.

MEGOSZTOM

Tulipánok

(Részletek a szerző azonos című könyvéből*)

Vannak itt állatok
akik éjszaka éhesen és félelmet nem ismerőn ébrednek
Vannak itt állatok
akik elfelejtették az anyjukat
Csobban a tej a torokban, nehéz és fehér és könnyen provokálható mint
egy macska
vagy a tél

=======

Tizenhárom éves koromra abbahagytam a növekedést
Pontosan olyan magas lettem, mint az anyám,
minden milliméterét lemásoltam

Most már semmi sem lehet nagyobb, ott állnak a lábak, ahová nőttek

Egy megkönnyebbülés és aggódás
kellett legyen, mikor lábujjhegyre álltam,
az ujjbegyekkel olyan magasságokban
tapogatóztam, ahova nem is
kellett volna érnem

Gondolatban tovább nőttem
Fejemben egy tölgyfa

lettem

=============

Korallszínű fehérneműben ülök az ablakban,
és összezúzott görögdinnyét iszom jéggel és lime-mal keverve,
nézek ki a mélységbe

Azt mondod néha
hogy érzed a szellőt,
és én mosolygok
hogy kedvedbe járjak,
mert te tetted a dinnyét a fagyasztóba,
töltötted pohárba

Vártuk a tavaszt

A fű még azelőtt megsárgult
hogy elég magasra nőtt volna
hogy elbújhassunk, a családunk összezsugorodott

és véget ért a nyár

==============

A sötétben közelebb jönnek az állatok, érzik
a benzin és a meleg testünk szagát
amelyek nem akarnak meghalni, nem akarnak ölni


A gyerek sír, a fák nem vigasztalnak


A dalaimat a nyaka köré fűzöm,
a bocsánatkérés mind e módjai

Miért e gyors utazás
a késő nyár kora éjszakáján át
vadkerítés nélküli utak mentén, ebben a nagy szomorúságban

amelyet sem enyhíteni, sem megérteni nem lehet

===========

A kenyér megég, a gyermek énekkel űzi el a lázat
énekkel üdvözli a nappalt, énekkel az éjszakát

Megtalálom anyám jegygyűrűjét, felhúzom az ujjamra
Nagynak és méltóságteljesnek látszom
Felhúzom a gyűrűt az ujjamra, de már házas vagyok
Van egy gyerekem, házassági szerződésem, két tanúm

zöld virágos ruha, menyasszonyi csokor és piros cipő
Antwerpenből
jelzáloggal terhelt lakás, frissen mosott haj, egy

gyermek

aki énekkel üdvözli nappalt, aki belélegzi a megégett kenyeret
aki lenyalja a vajat az örökölt ujjairól


De nem tudok lefeküdni és meghalni
Bár a szégyen áramként fut át a csontjaimon
Bár inkább angolna vagyok, mint ember
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Tulipánt kell ültetnem
A még mindig fagyos éjszakák ellenére

Nem tudok lefeküdni és meghalni
Kását kell főznöm olajjal, sárgabarackkal

Kövérré kell válnunk, mint a nap a redőny mögött
Túl kell élnünk a teleket
Át kell jutnunk a jégen

Nem tudok lefeküdni és meghalni
Tulipánt kell ültetnem

===============

A mellkasomban magasra csapnak a hullámok
A só egészen a torkomig fröccsen

Nézd ezt a tengert,
nézd e zaklatott vizet
Ilyen vízen
nem lehet átevezni

Ilyen vízhez
motorokra, lóerőkre van szükség

Ki vagyok én az evezőimmel?

Ki vagyok én az evezőimmel?

Ki vagyok én az evezőimmel, ki vagyok én

az én ócska fadarabjaimmal?

=======

Este van, és nem tudom miért
ment le a nap miközben én átmentem a hídon
Vacsora előtt vodka-sunrise-t ittunk, az éjszaka
összefolyt a hajnallal
megvigasztalta a torkokat, megnyugtatta a szemeket
Este van és leteszem a ruhát, harisnyát, melltartót
a székre
megyünk aludni
Egymás köré tekerjük magunkat
mint a murvafürt az ablakkeret körül
Ha eljön a reggel, fel kell kelnünk
vastagon kenjük meg vajjal a meleg kenyeret
Itt kezdődik-e vajon a veszteség
pontosan itt születik-e

Sall László fordításai

* 16. alkalommal osztották ki a svédországi Román Kulturális Intézet (ICR) által alapított Marin Sorescu-díjat, amit Liviu Jicman, az ICR elnöke adott át Agnes Gerner svéd költőnek 2024. szeptember 27-én, a Göteborgi Könyvvásáron. A zsűri (Björn Apelkvist irodalomprofesszor, Daniela Ionescu műfordító és Bogdan Popescu, az ICR Stockholm igazgatója) indoklása szerint Agnes Gerner olyan verseivel érdemelte ki: „amelyekben az ember és az állat közötti mély kapcsolat a metaforán túlmutató módon valósul meg, ahol a körülöttünk és bennünk lévő természet vigaszt és támaszt ad a nehézségek elviseléséhez, és erőt, hogy a rémálmok zavaros vizéről a partra evezzünk”.


Agnes Gerner svéd költő 1984. október 2-án született, Stockholmban él. Irodalmat tanult az Uppsalai Egyetemen, könyvtár- és információtudományból szerzett mesteri diplomát. 2014-ben debütált Skall című kötetével, melyért elnyerte a Katapult-díjat. Újabb művei: Sus/Zúgás (2017), Blad och öron/Levelek és fülek (Pamflett 2021), Tulpaner/Tulipánok (2024).

MEGOSZTOM

Molnár Zsolt versei

Rövid levél Charles Darwinnak

Tisztelt uram,
bizonyára rosszul értelmezte.
Az egész levezetés egy kifordított
zsákutca.

Az ökörnyál belecsorgott az őslevesbe,
az amőba párzás előtt násztáncot lejtett,
a tyúk beletojta magát a tojásba,
a dinoszauruszok hüllői mivoltuk miatt
jól érezhették magukat a meteor-
becsapódás után,
csak a rézfaszú baglyok
lettek valamiért impotensek,
de a kacsacsőrű emlős önnél
is betenné az ajtót,
nem beszélve a farkasember holdfázistól függő
felbukkanásáról, a kecskevámpírról
és egyéb GMO-s vadhajtásokról,
amik forradalmasítják a revolúciót,
pardon, az evolúciót.

De mit hal-andzsázom itt,
még palimadárrá változnék – na, erre végképp
ki lenne verve önnél a biztosíték –, miközben
én akarom kétségbevonni az ön földhöz ragadt teóriáját,
de szavamra,
ha ennek az elfajzott erkölcsi fajtalankodásnak tanúja lenne,
belátná, hogy ki tudja, hány lábon
sántít a felismerés, ráadásul ön cáfolná meg
azt a szent meggyőződését,
amire egész kutatását alapozta,
és minden tudományos lapban szétterjesztené
azon – a jelenlegi ismeretek szerint – megdönthetetlen
felfedezést, hogy:

a majom az ember leszármazottja.


Életben tartva

mikor érzem feléleszt túlvilági
megjössz ahogy valami bódulat

felbukom élőhalott azon időre

akkor állapotomból kevés míg

jelenléted átsimítja jóleső lényem

defibrillátora akárcsak sokkhatás

létezésem csúcsai vándorlok hasztalan

mélypontjai között sokszor

mindenkit puszta alku néma

megnyugtat ténye nélküli léttusámnak

ha itt talán
mindig lennél bele is halnék a boldogságba----------------
MEGOSZTOM

Bertalan Zsófia versei

Reinkarnáció 

Hetek óta azt álmodom, 
hogy nyers tojást eszem. 
Minden éjszakával eggyel többet. 
Tudom, ez annak a jele, 
hogy a lélek kész 
elhagyni a testet. 
Idegen húsgolyó, 
én meg belészorult fekély vagyok. 
Hetek óta azt álmodom, 
hogy nyers tojást eszem. 
Minden éjszakával eggyel többet. 
Tudom, hogy ez annak a jele, 
hogy a lélek 
másik testbe vándorol. 
szanaszét hagyott párnák 
és testmeleg takaró. 
Nemrég még a test feküdt benne, 
egy másikkal, 
amiben nem én vagyok a fekély. 
Hetek óta azt álmodom, 
hogy nyers tojást eszem. 

Anyaszült 

Láttam, ahogy anyám csinálja. 
Kiveszi, mint fagyott húst a mélyhűtőből. 
Az ember sem különb egy darab húsnál. 
A kicsontolás könnyen megy, 
de a kedvence a klopfolás 
ez is olyan, mint zöldséget aprítani 
mindig hatékonyan temette el 
magában, hogy 
a vetélés nem volt természetes 
kivájt vakondtúrás volt, 
kikapart szemüreg 
vér és tisztasági betét 
szagú halál 
felöklendezett bűntudat 
elment? 
el.

MEGOSZTOM

Joldes Xenia versei

élet

szelíd szadizmusa:

magával ragad,
bőr alá tapad,

hasra fordít,
megostoroz,

majd
az infravörös csíkokból
új bordákat fakaszt


kötelékfóbia

csípőd falevél,
ring a dérben

kóbor macska téglakerítésen,
alakod tovalibben
a dús novemberi ködben –


lélek

teljes napfogyatkozás —

barlangom száját
eltorlaszolja a Hold,
megfulladok —

lelkem kiszáll
testemből,
légszomjas hőlégballon —

lelkem vibrátor,
klimax előtt lemerül,

ujjaim közt szertefoszlik
minden csepp
mesterséges öröm —

lelkem elernyed,
gumiabroncs —
autótemető —

lelkem szörnyeteg,
trauma-csonkonból
foltozott babatakaró,

nélküle nem alszom —

lelkem pillanatragasztóval
rögzített szilánkok
sikere és veresége:

végső mentsvár —
végzetes magány —


noktürn

szemeim alatt
dudorodó félholdak
keringenek ellipszis-pályákon –

sötét nádas fölött
kék hold
veri vissza a fényt –

csordultig töltött
pocsolyák tükréből
mohó fantommacskák
holdtejet lefetyelnek –


pszichedelikus vers

plüssállatok üveges tekintetével
röntgent készítünk a külvilágról
körvonalaink életre kelt rajzfilmfigurák
arcunkat az ég áfonyakék
víztükrébe mártjuk
felhőalakzatokat fedezünk fel

tavaszi esővel kergetőzünk
az állomás mögött
megtudom hogy balkezes vagy
nézed a kezed és olyan
mintha nem a tiéd lenne
átadom a cigim
segíts megtekerni kérlek
fogd meg úgy
mintha a tiéd lenne

a képek amiket készítünk
elmosódnak másnap
napkeretbe helyezzük őket

az élet mozgólépcső
hétvégén lekapcsolják
az energiakrízis miatt
mi viszont mennénk
még egy kört
hogy egy délután erejéig
úgy tehessünk
mintha minden a miénk lenne



Háromsorosok

algebra


ha kivonlak magamból,
egálba kerülök magammal
– ez egy fájdalmas igazság

bauhaus

halhatatlanságod absztrakt emlék fejemben,
mint egy sosem látott Kandinsky
üres kiállítóteremben

csendélet

az élvezet vásznán
szétkent szerelem szárad
olajfesték lassúságával –

feloldozás

szívem pezsgőtabletta,
kezedben vizespohár:
oldozz fel –

szenvedély

szádba harapok,
ajkadból vér patakzik:
koporsószögíz –

szomj

öledben forrás,
torkomban csillapíthatatlan szomj,
ajkaim combjaid közé szorítom –
MEGOSZTOM

Wirth Imre versei

Várad felé

Minden nyomorúságos dacára,
Várad felé menve betegségben,
törődötten a boldogság kísért,
s bár lovaim botlanak a sárban,
mindegy, hiszen Szent László emléke
veri a patkókat a pillanat
szívére. Mily pára és sírások,
káromlás a földi nyomorúság
nem szép képére, megyünk vidáman
át Várad felől így a nemlétbe,
s rám szól kedvesem a ponyva alól:
miért hoztál ennyire semmibe,
hol Orpheusz néma, mert nincs miért
szeretni sem - hallgass és nézd, a hegy
felett az istenek bánatából
hogy lész ködkép a kedélynek ormán.


Elhinnéd-e

Ha ebben az esti rigó
napköszöntőben, búcsúban
lenne jelem, egy rezdülés
a Föld életében mégis,

hogy én nem akartam, semmi
közöm a háborúkhoz - mondd,
elhinnéd-e, mesterséges
értelem, eltűnő szavam?

Megbocsátanál-e egy kék
algoritmusnak, lomha, vak
reménynek, vagy eldöntötted
rég a sorsunk? Számít-e, mit

szeretne a hatvanéves
gyerek? Vagy zörgő, száraz
falevél, ezüstös semmi
vár az ég szeméttelepén?
MEGOSZTOM

Demeter Arnold versei

Márta menti gyermekét 

Megérkezik a bába, cédulája
átszervezi az egész szobát.
Boszorkány, ahogy a béranya
és a csecsemő életéért küzd.

A földesúr és felesége,
tulajdonuk egészsége miatt
aggódva imádkoznak Istenhez,
aki cserben hagyta őket.

A bába felkészült:
szívhang hallgató, kesztyű,
madzag, katéter, olló,
szivattyú és keresztelőkancsó.

Az újszülött álhalálban érkezik,
s ahogy hideg és meleg vízbe mártva,
az életre sírja magát, az anya
még egyszer felsóhajt;

jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.


Kisvártatva megragadja
az újszülöttet, a víz alá nyomja,
elkeseredésében lemond,
és hangosan ismétli:

jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.


Önfeledtek

Megmértek és könnyűnek találtok.
Tietek a mérleg, ezért nem fog hazudni.
Anyátok legféltettebb lábosai között
tartjátok, hibátlan zománccal, apátok
borosüvegei mellett, szavai mégsem
kerülnek fel rá – a ház urát ne kérje
számon az igazság
. Az utcára néha
jártok ki, ilyenkor óvatosan, kikerülve
a poros helyeket, lebegtek a sok sebes
térdű lurkó felett. térdét
Ti nem lehettek közülük valók.
Kellenek a megérinthetetlen krisztus-
gyerekek, akik a feszítés napján, kedv
hiányában, inkább hazamennek.
Bármilyen szöget nem fogadtok el,
a városba jártok ilyen holmikért
vagy előre megrendelitek, és ha nem
jön időben, elmaradást hangoztatva,
egy életre levonjátok a magasztos
dolgokról is a következtetést.
Magatokat persze a kereszt súlya
szerint méritek, ígérgetve, hogy amidőn
ismét leszálltok közénk, még több
bűnt vesztek magatokra és beengedve
házatokba megszabadítotok a gonosztól,
magatoktól, és végre mi önfeledtek,
megbánás nélkül játszhatunk.

Nélkületek hiábavaló
Éva

A bőrödön nem terem meg semmi.
Rég nem gondozzák, egy ideje csak
istállókban elpusztult lovak szellemei legelnek
felette, itt fontos: a nyeregnek nincs túlvilági
megfelelője, ahogyan a horizontnak sincs,
pedig a legszebb felejtések és lemondások
onnan érkeznek és ugyanoda térnek vissza.
Bőröd alatt, a húsban meddő búzaföldek őrzik
az ekevágásokat. Volt, hogy dolgosabb
munkanapokon egész a szívedig felszántották
a testedet. Szerencsére nem voltál elég bátor
és sikításodtól hazasiettek a parasztok.
Mégis az ő akartuk érvényesült. Azóta még
kéknefelejccsel sem köszönsz. Hagyatékod
lelegelték az elüldözött őzek, feltúrták
a vaddisznók, de örömmel tölt el,
hogy mindent visszaadhattál a kezdeteknek,
hogy szemedben egy ismeretlen vidék hajnala
pihenjen. Újjá teremtetted magad, így azzá
a csodává lettél, ami még a Paradicsomban
sem volt képes megszületni; veletek, nélkületek.

Ádám

Csontjaidban az örök nyugtalanság fészke
kiürült és ahogy fecskefiaid megtanultak
repülni, úgy kezdtek zuhanni.
Most már nem dolgod, hogy irányt mutass.
Hátadon kaszálók és bányák legyőzhetetlen
küzdelmeinek nyoma, lábszárad korhadt
házak tartóoszlopa, amiket ha vihar dúl vagy
tűz emészt, nyoma és jelentése örök marad.
A bátorságodról szóló fiatalkori történetek
megtöltik gyermekeid üres estéit,
s ha majd sírod mellett jóságodról mesélnek,
a faluban minden utca rád mosolyog.
Karjaiban a kezdetek ereje, amely sziklák
és tengerek mozgatójaként mára szelíddé vált,
mint ökrök, ha gazdájuk jól bánik velük.
De jönnek idők amikor kínlódásod
nem talál oltalomra, ahol lágykezű asszonyok
félve simítják arcodat és anyai aggodalommal
kérdik, hogy mi bánt, de válaszolnod nem szabad,
hisz a válasz nem létezik, csak a megoldás, amely
tőled és fiaidtól ered, s amely ideiglenes, mert ha
végtelen lenne, minden küzdelmed hiábavaló.



MEGOSZTOM

Rusu Szidónia versei

fáradt olaj

2000 valahány tavasza van. éjszaka.
elindulsz felém.
szeretnék elbújni a legközelebbi sikátorba,
vagy lapulni egy régi híd alatt.
a felsődnek égettolaj szaga van.
semmi nem vész el, csak átalakul,
mondod egy haldokló bizonyosságával.
krumplit sütök neked. tomi, ketchup dulce.
ki akarod önteni az udvarra.
féltem a növényeinket, ezért lehúzom a vécén.
oda bújok el időnként. öblítőillatú törülközőbe
csavarom a kezem, csapkodom a falat.
egy perc alatt tudod, hányszor lehet lehúzni?
minden olajat megtartunk.
a kamrában csak a te dolgaid vannak. fáradt vagyok,
mint az olaj, amiben serceg a disznóagy.
pedig vegetáriánus is lehettem volna.
téged az anyád nem így nevelt.
kicsi a konyhánk. pont annyira elég,
hogy a lábadat kinyújtsd benne.
naponta kétszer ürítem ki a hamutálcát.
mindig a csirke hátát eszem.
a gyerekek kedvéért azt hazudom,
hogy szeretem.
egyszer ettem szuvidált csirkemellet.
a volt munkatársamnál, akivel
régen együtt dolgoztunk.
de téged a család férfinak nevelt,
aki eltartja az asszonyát.
azóta nem beszélünk. öblítőillata volt.
néha álmodok arról, hogyan kell szuvidálni.
álmodok arról, hogy friss, extra szűz
olívaolajjal locsolom meg a salátát.
az álmaimban öblítő- és virágillatú vagyok,
nyitott ablakkal alszunk kiskifliben,
mint azokban a filmekben, amiket akkor
nézek, amikor üzleti úton vagy.
én nem tudok beszélni veled,
mással sem.
csak olajos receptekről,
háztartási praktikákról,
férjekről és gyerekekről.
sokszor arra gondolok,
amikor először jöttél felém. éjszaka.
tavasz volt.
a felsődnek égettolaj szaga volt.
hátat fordítok és beszaladok az első sikátorba.


romlás

a félelmeidet hámozod.
mindvégig.
aztán már csak vedleni, vedleni akarsz.
közben a bőrödet is lekaparod.
pedig csak a mezítelenségedet
kellett volna megszeretni.


hol folyik el az erőm?

talán a születésem pillanatában.
talán abban, hogy lány lettem úgy,
hogy sosem akartam babával játszani.
talán egy tenyeres, majd egy körmös miatt.
talán azoknak a fiúknak a szemében,
akik tíz évesen csak arról tudtak beszélni,
hogyan kell egy lányt megkefélni.
és az az igazság, hogy én ma már nem is tudok haragudni rájuk.
csak néha félek, amikor felnőtt fiúk is ezt mondják felnőtt lányoknak.

talán egy törött széken,
egy helyen, ahol szüntelenül imádkozni kellene,
de én évekig másra sem tudtam gondolni,
csak a mikrós popcorn égett szagára,
amit begyúrhatok este, lefekvés előtt.
talán abban, hogy 14 évesen mondták először,
hogy nincs meg bennem a szikra.
soha nem leszek művészember.
s abban is, hogy tíz évre rá valaki ugyanezt le is rajzolta nekem.
de az az igazság, hogy én már nem tudok sírni a papírok felett.
csak néha félek, hogy érdemtelenül veszem elő a tollat, ecsetet.

talán ott azon az estén, amikor
szerelmemnek hívtalak és otthonomnak,
és beengedtelek. talán ott, ahol a kincseimet
magaddal vitted, hogy másnak legyél az otthona.
de az az igazság, hogy én már nem bántom magam ezért.
csak néha félek, hogy visszajössz, s megint beengedlek.

talán mindezekben együttesen.
talán léket kaptam,
talán apránként folyik el.
ha elsüllyedek mégis,
talán enyém lehet
az egész tenger.


négy doboz.

ennyibe tudnám becsomagolni az életem.
sosem volt saját hűtőm.
nem gyújtottam mécsest a vacsoránál.
féltem, hogy égve marad. és felgyullad a bérelt
lakás. a szomszédok haragudni fognak.
nyolc éve fekszem ugyanazon a párnán.
időnként bedobom a mosógépbe. már olyan lapos,
mint a melleim voltak a gimnáziumban.
nincs függönykarnisom. azt sem tudom, hogy
hol kell keresni a boltban.
évek óta nem volt háziállatom. félek, hogy éhen hal,
mire hazaérek. se egy hörcsög, se egy hal
nem fér el nálam.

négy doboz.
ennyibe tudnám becsomagolni az életem.
a te dolgaid már nem férnének bele.
amikor szerettelek, vettem három új tányért.
egyet neked. egyet nekem. egyet, hogy legyen,
ha eltörik. amikor szerettelek, volt plusz párnám.
mindig volt tej és banán a shake-hez. nem féltem,
hogy megint rám romlik. pont elég volt. kettőnknek.
amikor szerettelek, elhúztam a sötétítőt. beengedtem a hullámzó időt.
vettem új harisnyát, s nem ragasztottam körömlakkal a régit.

négy doboz.
ennyibe sem fér már bele az életem.
maradt a romlott tej, s a komposztált banán.
Körömlakkos harisnyán taposok mindennap éjfél után.
hiányzik az ablakon áttörő fény.

négy doboz. úgy vártalak.
hogy vettem harisnyát, párnát és tejet.
nyitva hagytam az ablakot.

Rusu Szidónia (1993) szociológus és doktorandusz tevékenykedik Erdélyben és Németországban. 2020-ban a Communitas Alkotói ösztöndíjasa volt irodalom kategóriában. Versei jelentek meg a Kortárs Hangon antológiákban, az Agriában, a Székelyföldben, a Helikonban. Tudományos írásokat, esszéket is rendszeresen közöl.

MEGOSZTOM

Fekete Vince versei

É.

Mikor már a haláltusáját vívta, feje a párnába
süppedve, szeme félig lehunyva, hangosan zihált,
hörgött az ágyon, egyik kezét a kapkodva
emelkedő-ereszkedő hasán tartotta, a másik
valahová elmutatott, kifelé, távolra, az ablak
irányába, ahol annyit állt ő is az utóbbi időben,
a függönyt félrehúzva, amíg még fel tudott kelni,
állni tudott, és nézett kifelé, az utcára, van-e
mozgás, kik jönnek-mennek, valamiért nem
tud elmenni, suttogták körülötte, és hogy el
kell hozni a szomszéd faluból Á. bácsit, a
férjét, akivel évek óta külön éltek ugyan, de jó
kapcsolatban voltak, amíg még egészséggel
bírták mind a ketten, azt gondolták a körülötte
levők, hosszú szenvedésének, haláltusájának
kétségbeesett tanúi, hogy azért van mindez,
azért nem tud nyugodtan meghalni, mert nem
sikerült még elbúcsúzni valakitől, egy számára
fontos embertől, s akkor jutott valamelyikük
eszébe Ő, aki megérkezve, ziláltan megállt
a szoba közepén, egy évvel volt idősebb, mint
a haldokló, együtt is éltek vagy másfél évig,
de haza kellett költöztetni ide, mert nem
jöttek ki az Á. bácsival egy háztartásban élő,
gyermekparalízis következtében tizennyolc éves
korától lebénult, mozgáskorlátozott húgával,
megállt tehát csodálkozva a szoba közepén,
és összecsapta a kezét, jaj, szegény, milyen
rosszul néz ki, hogy sajnálom, jaj, istenem,
istenem, majd hirtelen odafordult az egyik
jelenlevőhöz, hogy ez ki, Gabika, ki ez?, a
feleséged, Á. bácsi, igeeen, igen, és mióta,
vagy két-három éve?, nem, nem, hanem már
huszonnégy esztendeje, és amire ezután aztán
Á. bácsit hazaszállították a 20 kilométerre levő
szomszéd faluba, s amikor kinyitotta a kaput
otthon, és belépett abba a házba, ahol nem tudott
élni azzal, Vele, akit meglátogatott, csupán másfél
esztendeig, megszűnt a kapkodó zihálás, előbb
csak halkabb lett, majd elhallgatott végleg – –


INGA

1


Meghalt Ági néni, anyám második férjének húga.
Gyermekparalízis következtében tizennyolc éves
korától járni, mozogni csak nehezen, azt is csak
a házon belül tudott. Nem ment férjhez soha, élete
végéig segítségre, támogatásra szorult. Már ami a
mozgást illeti. Mert ő főzött, ő intézte, székből, a
hivatalos és mindenféle dolgokat. Újságokat járatott,
olvasott, tisztában volt a világ történéseivel.

Élete vége felé, amikor már testvérén, Árpi bácsin is
elkezdtek mutatkozni a hanyatlás jelei, mint anyámon
is egy másik faluban, jó húsz kilométerrel odébb, már
fel kellett írnia neki egy cetlire, hogy mit kell vásárolni,
hol, mit kell elintézni, azzal futtatta négy évvel idősebb
bátyját az üzletbe, bankba, postára.

Volt olyan is, hogy naponta többször, mert mire odaért,
nemhogy a lista, de már a pénz sem volt meg, pénztárca,
számla, semmi.

2

Anyám élete derekán költözött hozzájuk, tulajdonképpen
édesapám halála után jó pár évvel, amikor – ahogy mondták –
pár év kölcsönös ide-oda ingázás után, összekötötték az
életüket egymással. Azelőtt hol egyik ment a másikhoz,
hol a másik az egyikhez stoppal, busszal, vonattal. De
Árpi bácsi csak rövid időre mindig, mert nem hagyhatta
egyedül otthon nehezen boldoguló húgát.

Megférünk egy fedél alatt, mondta, gondolhatta egyszer,
és így gondolta anyám is, aki nem akart tovább egyedül,
magában maradni a falujában.

3

Délceg, enyhén őszülő, jóképű, apám korú, ötvenes évei
közepén járó férfi volt akkor Árpi bácsi, szinte egykorúak
anyámmal, amikor édesanyám egy platóskocsi bútorral,
és minden szükséges holmival odaköltözött.

Senki nem jósolt hosszú időt nekik, különösen a közvetlen
ismerőseik, szomszédaik nem, akik évek óta ott éltek
mellettük, a faluban, akik ismerték életvitelüket, és
mindent tudtak róluk. Smucigok, fösvények, maguknak
valók, bezárkóznak, senkivel nem tartják a kapcsolatot stb.

4

Irigyek, gondoltuk mi. De – amint kiderült – Ági néni
és édesanyám is „ugyanolyan” kemény fából faragott
asszony volt, úgyhogy nem sokáig volt kérdés, hogy
meddig tart hármójuk közös élete. Másfél év múlva
jönni kellett újra a platóssal, és minden folytatódott
ugyanúgy tovább, mint ahogy azelőtt volt. Stoppal,
bussszal, vonattal.

5

Mi, a fiai, ennek ellenére, szerettük őket, Árpi bácsit
is, Ági nénit is. Amikor ott voltunk náluk egy-egy
névnapkor, vagy valamilyen alkalomból, mindig
nagyon „kitettek” magukért, ahogy ezt Székelyföldön
mondják. „Árpi bátyátok nem engem szeret”, suttogta
olykor anyánk, „vele kellene élnie, mint ahogy él is”,
de leintettük, azt gondoltuk, a két nő közötti szubtilis,
szemtől szemben mosolygós harcnak, színjátéknak
a kivetülése csupán anyánk véleménye.

6

Ági néni idegen férfit az életében Úgy soha nem látott,
mint ahogy férfi az ő meztelen testét sem láthatta soha,
„ezért tűzbe teszem a kezem, mondta mindig Á. bácsi”,
nem tudni már miért, mi okból, s hogy milyen alkalommal.
Persze, úgy gondolhatta, hogy rajta kívül, mert neki kellett
segítenie mindig a fürdőben, ilyen-olyan higiéniás dolgokban.

7

De vajon hogy volt ez akkor, az alatt a másfél év alatt, amikor
hárman együtt éltek? Anyám segédkezett neki, mint nő a
nőnek? Vagy továbbra is Árpi bácsi? Hogy érezhette
magát Ági néni, amikor ők ketten, az újdonsült házasok,
a közajtót gondosan becsukva, a másik szobába esténként
elvonultak? És hogy, amikor hallhatta az onnan kiszűrődő
hangokat, zajokat, mármint az olyanokat?

És vajon hogy viselte legeslegutoljára azt a tekintetet,
amikor a még nem hullamerev testéről öcsém a ruhát más,
készséges, bátor segítség híján ollóval levágja, majd a
hetvenöt éves, szűz, érintetlen, pelenkás testet átöltözteti?

8

Vajon a csöndre lelünk-e majd vagy a rettenetre? Alakítói
vagy inkább elszenvedői vagyunk a… Minek is? Egyszer, ki
tudja, mikor, honnan jön egy hirtelen emelkedés, és hirtelen
valami fölfelé lendül belőlünk. Elhagyja vajon majd teljesen a
helyet, ahol élt, vagy ott marad végleg?

9

Aztán az életünkre barna, nehéz félhomály terül, szinte sötétség.
A világosságból jövünk, gondoljuk magunkról, pedig nem
voltunk ott sohasem.
MEGOSZTOM

Bánáti Hanna versei


Helyet követel

Helyet követel bennem a sötétség.
Árnyékok úsznak a véráramban,
szerte a testben, burjánzik, megtapad,
mint borostyán, mint repkény,
ha kimetszed, lecsupaszítod,
az egész fal rád szakad.
Már csak ez tartja egyben, ez takarja el,
rothadó test, málló vakolat.
Röntgenképek, mágneses rezonanciák,
aprólékos átvilágítása a testnek.
Hogy ne maradjon egyetlen zug sem
rejtve, titkon a szentnek
szélesre tárni minden ablakot,
leszaggatni a poros sötétítőket,
felhasítani bőrt, zsírt, az élő szövetet.
Könyékig turkálni a traumákban,
a megfelelési kényszer,
a megélt testiség ambivalenciája,
felforgatni a dohos szekrényeket,
figyelni, ahogy a fénypászmákban táncolnak
a felkavart elfojtás mikroszemcséi,
anyád őrjöngése és apád káromkodása.
Egy tökéletes gömbforma a jobb petefészken,
három másik sötétlő folt a balon.
Gerincsérv, zsibbadó végtagok,
pohár alján felejtett kocsonyás anyag,
romlott hús és penész lepte köret,
beázott mennyezet, beszakadt padló.
Rég elpusztult növények, családi kép,
kimerevített hamis pillanat,
nyirkos hideg, nyikorgó lépcsőforduló, pinceszag.
Mélyre ásni, kiskanállal kaparni meg
a gennyes részeket, kimetszeni a holt anyagot,
a burjánzást, ami helyet követel bennem, benő,
mint a repkény, a borostyán egy régi ház falát.


Ahogy egy nőnek

Amikor egy pillanatra elfelejted,
aztán meglepődsz,
hogy odabent alszik a gyermek,
te meg már a tizedik cigarettát
gyújtod titokban, lopva-félve,
hogy rajtakap Apád és felpofoz,
mint mikor nem értél haza időben
vagy rosszul szótagoltál.
Meglepődsz, hogy te már megint a régi úton,
pedig már máshová fizeted a lakbért.
Kis késsel piszkálod az elemes autó csavarját,
és arra gondolsz, most felnőtt lettél,
venni kéne végre egy csavarhúzót,
hogy ne mindig más férfiak
mondják meg, mikor, mi
a helyes döntés, út, válasz.
Mert apád is mindig mindent jobban tudott,
és mindig mindenkinek igazabb igaza volt
nálad, hiába szólt odabent a sziréna,
és hiába mondtad volna,
hogy cseszd meg, hadd próbáljam meg
egyedül elcseszni, majd helyrehozom.
Szikszalag, szerotonin, altató.
Júniusban az autózaj elé lépsz,
de ráeszmélsz, hogy van egy fiad,
visszalépsz, a szemüveges pasi őrülten dudál,
aztán hazamegy és elmeséli,
hogy valami őrült luvnya majdnem
az autó elé vetette magát,
de az utolsó pillanatban, hálistennek.
És a pszichológus azt mondja,
az értékeid nincsenek rendben,
mert az elfogadás, az acceptare, az két irányú,
ha te engem, akkor saját magadat is,
de én csak azt tudom,
hogy fésüljem szépre a hajamat
és hogy két számmal kisebb nadrágot hordjak,
amíg bíborvörösre súrlódik a bőr
a combon és a térd hajlataiban,
hogy ne lássa senki, én tudjam csak,
hogyan kell gyűlölni a testet, a húst, a hájat,
pedig így harminc fölött már igazán
megtanulhattam volna a méreteimhez
megfelelően öltözködni.
de minek.


Holdfogyatkozás

Magaságyásokat tervezel, paradicsomot,
csupa fényes, gömbölyű életet.
Szagosat, egészségeset,
tápanyagban, vitaminban
és nevetésben gazdag jövőt.
Repkénnyel és borostyánnal benőtt
falaimat letakarítod,
hozzáértéssel és türelemmel
javítod ki a repedéseket.
A kiszáradt gallyakat lemetszed,
helyükre igazítod a kilazult léceket,
madáretetőt akasztasz a körtefára,
csupa napfény, csupa csivitelés.
Szikkadó harmat és lüktető megújulás.
Aztán ránk borul az este, majd az éjszaka.
S amíg te az ágyásokról álmodsz,
én egyenként tépem ki a palántákat,
varjakkal szedetem fel az elszórt magot,
mésszel és sóval szórom fel a földet,
a fák gyökerét lúggal öntözöm,
repedéseimből puszta kézzel
kaparom ki a friss vakolatot.
A kert madarainak tojásait összetöröm,
és titokban elköttetem a petevezetékeimet.


Bánáti Hanna (1986, Beszterce) szülővárosában érettségizett, jelenleg egyetemi oktató Németországban.