Csókák, falakban az enyészet, egyebek
(lapszéljegyzet a Sárgaház folyosója c. naplóból)
Seszínű az alkonyat.
Ablakunk előtt, a cseresznyefán
éhes csókák gyülekeztek,
a vasrácson belül sokan voltunk.
Odabent egy kicsi térben,
a négyszögletű szoba falait néztük,
miközben tág pupillánkban
mozdulatlant ült valami régi
és félelmetes enyészet.
Amikor már kibírhatatlan volt a fa tetején ülő
madarak keltette zaj, egyikünk
azt kérdezte, nem kellene-e elkergetni őket?
Ezek képesek rá, hogy felverjék mostantól
az egész környéket, lakókat, a jöttmenteket,
az arra érdemeseket, de még azokat is,
kiknek se mihozzánk, se senkihez immár
semmi köze nem lehet.
Miként az elvarázsolt szerelmeknek,
az utcákon szétdobált szeméthez,
kinek mi köze hozzá, mondta egyikünk,
hát milyen világban élünk, hogy elkergetünk másokat,
amikor kedvünk tartja, aztán ez a makacs,
ki tudja mi is az, ott a falak bensejét maró nesztelen gyilok,
csak szépen, lassan felzabálja belső szerveinket,
aszottá puhítja bőrünket, hát nem megette már
a lelkünket, szívünk gyökeréig leásott, észrevétlen
összeugrasztott, na, ki, kit is mérgez meg, nem is kérdés,
te magad is láthatod, mondta és elhallgatott egyikünk.
A konyhák, előterek, a tisztaszobák elhagyatott,
dohos, dohányszagú falak repedéseiben megkapaszkodó
nyálkás, alig észrevehető, vagy láthatatlan lények
terjeszkedése, megállíthatatlan törvényszerűség.
Gondoljátok, otthon nem így van ez, ha már senkid
nem maradt az égadta világon, mint kinek ideje eljött,
lehanyatlik keze, semmit magaddal odaátra
nem viszel, de jól figyeld meg: gyógyszered lesz
az egyetlen barátod, ellenséged ugyanez, ha értitek
ti még ezt…
Vagy az örökös éhezők, azok ölelésre,
a szép szóra vágyókat kézen ki fogja,
hogy kivezesse innen, kérdezem én -
ha elkezdenek egyszer befele fordulni,
önmagunk mélyén a semmivel találkozni,
nem riasztóbb-e, mint a falakban és az agyunkban
rágó enyészet?
Búcsú fejfa helyett
(nagymamám emlékére)
csak kitartson a tűzifa
nem kell félned
mert a kamrában tavaszig is elég az étel
petróleum a nyári konyhában
abban a fonott korsóban
de szagold meg különben már tudhatnád
a pálinkát rég máshol tartom
mióta tudod ki rendszerint rájárt
de abból ő’ kelme többet nem iszik
ezért is hozattam a kutyát
de az szegény úgy táncol
ahogy az ember neki muzsikál
hát olyan amilyen a miénk immár
enni adj tisztességgel
ugat az még ha kell de láncon ne hagyd
azt ha belepusztul sem viseli el
ha a gyermekek megjönnek
ne félj segítenek amiben kell
azt a pár tyúkot még megbírod
fát eleget hasogattak ott van mind
de fölöslegesen ne tüzelj
el kéne búcsúzzak rendesen
de látod mennyi dolog és gond
ezen a kórházi ágyon sincs nyugodalom
tiszta ruhád azon a vállfán amit még apád csinált
látod megtartottam mindent
fényképet pénzt papírokat elintéztem
sírni ne lássam aztán egyiket sem
menjetek csak menjetek
gyermekeknek unokáknak puszika
Isten is ha segít kicsit még itt vagyok
emlékeimben utoljára magunkra gondolok
Címke: versek
Cselényi Béla versei
Búcsúszonett
Talán a mája fájt és fel sem ébredt,
csak landolt, landolt érintőlegesen,
nehogy a kifutópályára essen
árnyéka, a leáldozásra érett.
Emlékfoszlányait kell, hogy keresnem.
Más-más keretbe kerül más-más méret,
de valamennyi eltevésre érett.
Vigyázva ér földet, hogy el ne essen.
S rokonom hangja szól a telefonba',
mondja, hogy soha nem ébred fel többé,
ennyi volt, kész, vége, testvérem halott,
s repeszeire esik szét a bomba,
nem áll össze soha egységes tömbbé,
akit a természet faképnél hagyott.
Budapest, 2024. VIII. 1.
takarítás
egyenként porolok
minden cédulát
múltam évgyűrűit
nyesi a favágó
te nyüsletsz
dohogsz
kérdezel
kartonlapok közt kriptává
magasztosul a kézírás
körbe bástyázom
iratokkal magam
mint méh a kaptárt
úgy építek
elefántcsonttornyot magam köré
a toronyban vagyok
körös-körül mappa
te a torony külső kartonfalát
rossz alsónadrággal
tisztára törlöd
Budapest, 2024. X. 3.
búcsúbeszéd
bátyám emlékére
koppan a rög
zeng a gyülekezet
sáros a cipő
nem látlak többé
az emberekkel beszélni kell
szól a hangszóró
hogy az elnök úr ezt is megcsinálta
s ádámcsutkám mögött a galuska
majdnem kibuggyan
Budapest, 2024. X. 1.
esős idő
akár a termosz
kedélyem esőnapja
tükörbe borít
lassan közrefog
a borús idő szárnya
közönybe ringat
Budapest, 2024. X. 2.
a második másodperc
bátyám emlékére
nem volt benne a pakliban
feldolgozhatatlan halálod
még megosztanám veled
kósza agyamnak
kikristályosult kicsapódásait
még mindig úgy ébredek
hogy családban vagyok egymagam
csak a második másodpercben
vagyok egy szál egyedül
mint gyermek
ha a szülei kimennek
a közeli trafikba
s pánikba esik
én is kétségbeesem
minden ébredéskor
mint talajba zárt
ki nem ásott mamut
beleszorulok agyam kamráiba
Budapest, 2024. X. 1.
Lukács Flóra versei
mily elembe jártunk itt, ki tudja
A vaslépcsőn fel-alá csavarognak hallgatag rajok,
árnyékot keresnek, szélvédett sávokat,
neonnarancs zátonyokat, ahol tábort verhetnek.
Simogatod a melletted lihegő
Cerberus fejét, nézed egy fiú
aranypelyhes hátát, ingó lapockáit,
ahogy a fényt idomítja, kitárja karjait,
felfeszül tér és idő keresztjére,
kifeszített húr kezdet és vég,
a nap cserzi, a só szárítja,
szél szaggatja testét.
A korlátra görnyed, ívbe görbül gerince,
csíkos delfinek hátúszósarlói hasítják a vizet,
figyeli a csapat mozgását, mint aki egy közülük,
úgy szorítja a titánfehér vasakat,
mintha ketrec rácsait, eressz már, eressz közéjük,
kiált emberi fül számára nem érzékelhető frekvencián.
Ahogy el-el maradnak a hajó mögött, felegyenesedik.
*
A nedvesen csillogó, moszat lepte
betonon a frissen kifogott polipokat
gyerekek csapkodják a part menti sziklához,
puhulnak a hús rostszálai, roncsolódnak,
míg le nem foszlik róluk a bőr.
Horzsakő arcú, szentjánosbogárszemű halászok
hasítják szét, csomózzák újra életük kanárisárga fonalát,
hálóvá szövik a kopott csónakokban,
zsebkésük pengéjével nyakukat meg-megvakarják.
A szirtekről fejeselők egyre gyorsuló,
zuhanó teste a légtömeget áthasítja.
A vízbe fúródnak, elmerülnek az égeikék
felszín alatt, mint tengerbe hulló meteorok.
*
Egy utcafrontra nyíló konyha ablakában a sziklakolosszus
felköti sámsoni haját, szálgyertya lángjával
begyújtja a gázrózsákat, a márványpulton heverő húsra
késsel vet keresztet, elkezdi kicsontozni a bárányt,
dús verejték gyöngyözik homlokán.
Csap fölé hajolsz, és úgy kortyolod tenyeredből
a zamatos, kellemesen csípős, savanykás vizet,
mintha először, mintha utoljára,
alágörnyedsz egészen,
zúduljon nyakadra, hűtse koponyádat,
és felbuzognak a vesék forró kútjai,
a besűrűsödött vér felhígul,
könnyebben áramlik az erekben,
csökken a falakra nehezedő nyomás,
megnyílnak a bezárult kapilláriskörök.
Egy kimerikus lény halad el előtted,
zsákmányát cipeli, nyaka mögé feszített
keresztrúdba kapaszkodik,
szorítja a válligát, amiről fürtökben lógnak
a kampókra aggatott óriás makrélák,
keszegek, apró, ezüstös hátú fogadalmi halak.
Keskeny csípőjét ringatva imbolyog,
ősi rigmusok visszhangzanak benne,
üres kagylójáratban a tengerzúgás,
márványkövek szikráznak talpa alatt,
mintha víztükör fölött lebegne.
*
Palaburkolatú utcák raszterén haladsz egyre beljebb,
semmibe vesző lépcsősorokkal szegélyezett,
zegzugos utcákon, árkádok alatt húzódó, forró folyosókon.
Kakukkfű és zsályaszagot hagysz magad után.
A forgatagban idegen nyelvek
morajló szózenéjét hallgatod,
a ragadozás vágya vagy az üldöztetés
félelme hajt, előre - hátra kapod a fejed.
Fordulóról fordulóra gyorsítod lépteidet,
egy könyörtelen dob szétgyűrűző ritmusára
visszatérsz a fejkendős moirák elé.
Arcukon archaikus mosollyal ülnek a perembetonon,
a fal előtt, amit leölt hattyúk szárnyával meszeltek vakfehérre,
ahol már jártál, ugyanoda érkezel.
*
A léckerítés mellett gyökeret eresztett
vadszeder ontja gyümölcseit,
tücsökzene szól a temetőkertben,
belépsz a kitárt vaskapun.
A csavarodva kúszó lonc kipattanó virágainak
illatát, mandulafenyők mézgaszagát lélegzed,
az egész szervezeted áthatja, körülfolyja,
átsugározik, átsodródik rajta,
akár a légáram a kifeszített organtinvásznon.
A tobozokból kipergett magokat rágod,
tűlevélszőnyegen botladozol a sírok között.
A hantokon kövirózsatelepek, lándzsás levelű aloék,
húsokker, mályvalila, bóluszvörös pozsgások sarjadnak.
Nézed a kaszaszárnyú őrzőangyalok olajjal átkent
ikonjait, a mellettük fakuló képeket,
a fejfákra vésett számokat, amik különböznek
a megszokottól, mintha nem a születésük
és haláluk dátuma volna,
csak mész és mész tovább, nem találsz magyarázatot.
*
A sárga kútkáva mellett álló alak,
illékony sziluett, kontúrral jelzett
magányos figura, szinte belevész
az áthatolhatatlan háttér sötétjébe,
a fénynélküliségbe, a lombsátrak árnyékába.
A kőmedencébe gyűlt áporodott vízzel
nyakát hűti, halántékát,
tükröződő másán felejti tekintetét,
nézi, mint idegent, az ellenséget, önmagát.
Egy vijjogás, egy roppant szárnycsapás,
feletted elrepülő hímmadár melléről
pernyeszürke tollak hullanak.
Lábadon a cserzett bőrszíjak megfeszülnek,
a harminchárom órája növesztett vérhólyagok
elpattannak, mint a gránátalmamagok.
*
Átkötöd egy vászoncsíkkal az elgennyedt, bűzlő sebeket,
a hátralévő napokon át dédelgeted őket,
mint Philoktétész, mozgásban kell maradnod,
nem múlhat el több nap anélkül, hogy elkezdődött volna.
Lukács Flóra 1994-ben született, Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.
Tulipánok
(Részletek a szerző azonos című könyvéből*)
Vannak itt állatok
akik éjszaka éhesen és félelmet nem ismerőn ébrednek
Vannak itt állatok
akik elfelejtették az anyjukat
Csobban a tej a torokban, nehéz és fehér és könnyen provokálható mint
egy macska
vagy a tél
=======
Tizenhárom éves koromra abbahagytam a növekedést
Pontosan olyan magas lettem, mint az anyám,
minden milliméterét lemásoltam
Most már semmi sem lehet nagyobb, ott állnak a lábak, ahová nőttek
Egy megkönnyebbülés és aggódás
kellett legyen, mikor lábujjhegyre álltam,
az ujjbegyekkel olyan magasságokban
tapogatóztam, ahova nem is
kellett volna érnem
Gondolatban tovább nőttem
Fejemben egy tölgyfa
lettem
=============
Korallszínű fehérneműben ülök az ablakban,
és összezúzott görögdinnyét iszom jéggel és lime-mal keverve,
nézek ki a mélységbe
Azt mondod néha
hogy érzed a szellőt,
és én mosolygok
hogy kedvedbe járjak,
mert te tetted a dinnyét a fagyasztóba,
töltötted pohárba
Vártuk a tavaszt
A fű még azelőtt megsárgult
hogy elég magasra nőtt volna
hogy elbújhassunk, a családunk összezsugorodott
és véget ért a nyár
==============
A sötétben közelebb jönnek az állatok, érzik
a benzin és a meleg testünk szagát
amelyek nem akarnak meghalni, nem akarnak ölni
A gyerek sír, a fák nem vigasztalnak
A dalaimat a nyaka köré fűzöm,
a bocsánatkérés mind e módjai
Miért e gyors utazás
a késő nyár kora éjszakáján át
vadkerítés nélküli utak mentén, ebben a nagy szomorúságban
amelyet sem enyhíteni, sem megérteni nem lehet
===========
A kenyér megég, a gyermek énekkel űzi el a lázat
énekkel üdvözli a nappalt, énekkel az éjszakát
Megtalálom anyám jegygyűrűjét, felhúzom az ujjamra
Nagynak és méltóságteljesnek látszom
Felhúzom a gyűrűt az ujjamra, de már házas vagyok
Van egy gyerekem, házassági szerződésem, két tanúm
zöld virágos ruha, menyasszonyi csokor és piros cipő
Antwerpenből
jelzáloggal terhelt lakás, frissen mosott haj, egy
gyermek
aki énekkel üdvözli nappalt, aki belélegzi a megégett kenyeret
aki lenyalja a vajat az örökölt ujjairól
De nem tudok lefeküdni és meghalni
Bár a szégyen áramként fut át a csontjaimon
Bár inkább angolna vagyok, mint ember
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Tulipánt kell ültetnem
A még mindig fagyos éjszakák ellenére
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Kását kell főznöm olajjal, sárgabarackkal
Kövérré kell válnunk, mint a nap a redőny mögött
Túl kell élnünk a teleket
Át kell jutnunk a jégen
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Tulipánt kell ültetnem
===============
A mellkasomban magasra csapnak a hullámok
A só egészen a torkomig fröccsen
Nézd ezt a tengert,
nézd e zaklatott vizet
Ilyen vízen
nem lehet átevezni
Ilyen vízhez
motorokra, lóerőkre van szükség
Ki vagyok én az evezőimmel?
Ki vagyok én az evezőimmel?
Ki vagyok én az evezőimmel, ki vagyok én
az én ócska fadarabjaimmal?
=======
Este van, és nem tudom miért
ment le a nap miközben én átmentem a hídon
Vacsora előtt vodka-sunrise-t ittunk, az éjszaka
összefolyt a hajnallal
megvigasztalta a torkokat, megnyugtatta a szemeket
Este van és leteszem a ruhát, harisnyát, melltartót
a székre
megyünk aludni
Egymás köré tekerjük magunkat
mint a murvafürt az ablakkeret körül
Ha eljön a reggel, fel kell kelnünk
vastagon kenjük meg vajjal a meleg kenyeret
Itt kezdődik-e vajon a veszteség
pontosan itt születik-e
Sall László fordításai
* 16. alkalommal osztották ki a svédországi Román Kulturális Intézet (ICR) által alapított Marin Sorescu-díjat, amit Liviu Jicman, az ICR elnöke adott át Agnes Gerner svéd költőnek 2024. szeptember 27-én, a Göteborgi Könyvvásáron. A zsűri (Björn Apelkvist irodalomprofesszor, Daniela Ionescu műfordító és Bogdan Popescu, az ICR Stockholm igazgatója) indoklása szerint Agnes Gerner olyan verseivel érdemelte ki: „amelyekben az ember és az állat közötti mély kapcsolat a metaforán túlmutató módon valósul meg, ahol a körülöttünk és bennünk lévő természet vigaszt és támaszt ad a nehézségek elviseléséhez, és erőt, hogy a rémálmok zavaros vizéről a partra evezzünk”.
Agnes Gerner svéd költő 1984. október 2-án született, Stockholmban él. Irodalmat tanult az Uppsalai Egyetemen, könyvtár- és információtudományból szerzett mesteri diplomát. 2014-ben debütált Skall című kötetével, melyért elnyerte a Katapult-díjat. Újabb művei: Sus/Zúgás (2017), Blad och öron/Levelek és fülek (Pamflett 2021), Tulpaner/Tulipánok (2024).
Molnár Zsolt versei
Rövid levél Charles Darwinnak
Tisztelt uram,
bizonyára rosszul értelmezte.
Az egész levezetés egy kifordított
zsákutca.
Az ökörnyál belecsorgott az őslevesbe,
az amőba párzás előtt násztáncot lejtett,
a tyúk beletojta magát a tojásba,
a dinoszauruszok hüllői mivoltuk miatt
jól érezhették magukat a meteor-
becsapódás után,
csak a rézfaszú baglyok
lettek valamiért impotensek,
de a kacsacsőrű emlős önnél
is betenné az ajtót,
nem beszélve a farkasember holdfázistól függő
felbukkanásáról, a kecskevámpírról
és egyéb GMO-s vadhajtásokról,
amik forradalmasítják a revolúciót,
pardon, az evolúciót.
De mit hal-andzsázom itt,
még palimadárrá változnék – na, erre végképp
ki lenne verve önnél a biztosíték –, miközben
én akarom kétségbevonni az ön földhöz ragadt teóriáját,
de szavamra,
ha ennek az elfajzott erkölcsi fajtalankodásnak tanúja lenne,
belátná, hogy ki tudja, hány lábon
sántít a felismerés, ráadásul ön cáfolná meg
azt a szent meggyőződését,
amire egész kutatását alapozta,
és minden tudományos lapban szétterjesztené
azon – a jelenlegi ismeretek szerint – megdönthetetlen
felfedezést, hogy:
a majom az ember leszármazottja.
Életben tartva
mikor érzem feléleszt túlvilági
megjössz ahogy valami bódulat
felbukom élőhalott azon időre
akkor állapotomból kevés míg
jelenléted átsimítja jóleső lényem
defibrillátora akárcsak sokkhatás
létezésem csúcsai vándorlok hasztalan
mélypontjai között sokszor
mindenkit puszta alku néma
megnyugtat ténye nélküli léttusámnak
ha itt talán
mindig lennél bele is halnék a boldogságba----------------
Bertalan Zsófia versei
Reinkarnáció
Hetek óta azt álmodom,
hogy nyers tojást eszem.
Minden éjszakával eggyel többet.
Tudom, ez annak a jele,
hogy a lélek kész
elhagyni a testet.
Idegen húsgolyó,
én meg belészorult fekély vagyok.
Hetek óta azt álmodom,
hogy nyers tojást eszem.
Minden éjszakával eggyel többet.
Tudom, hogy ez annak a jele,
hogy a lélek
másik testbe vándorol.
szanaszét hagyott párnák
és testmeleg takaró.
Nemrég még a test feküdt benne,
egy másikkal,
amiben nem én vagyok a fekély.
Hetek óta azt álmodom,
hogy nyers tojást eszem.
Anyaszült
Láttam, ahogy anyám csinálja.
Kiveszi, mint fagyott húst a mélyhűtőből.
Az ember sem különb egy darab húsnál.
A kicsontolás könnyen megy,
de a kedvence a klopfolás
ez is olyan, mint zöldséget aprítani
mindig hatékonyan temette el
magában, hogy
a vetélés nem volt természetes
kivájt vakondtúrás volt,
kikapart szemüreg
vér és tisztasági betét
szagú halál
felöklendezett bűntudat
elment?
el.
Joldes Xenia versei
élet
szelíd szadizmusa:
magával ragad,
bőr alá tapad,
hasra fordít,
megostoroz,
majd
az infravörös csíkokból
új bordákat fakaszt
kötelékfóbia
csípőd falevél,
ring a dérben
kóbor macska téglakerítésen,
alakod tovalibben
a dús novemberi ködben –
lélek
teljes napfogyatkozás —
barlangom száját
eltorlaszolja a Hold,
megfulladok —
lelkem kiszáll
testemből,
légszomjas hőlégballon —
lelkem vibrátor,
klimax előtt lemerül,
ujjaim közt szertefoszlik
minden csepp
mesterséges öröm —
lelkem elernyed,
gumiabroncs —
autótemető —
lelkem szörnyeteg,
trauma-csonkonból
foltozott babatakaró,
nélküle nem alszom —
lelkem pillanatragasztóval
rögzített szilánkok
sikere és veresége:
végső mentsvár —
végzetes magány —
noktürn
szemeim alatt
dudorodó félholdak
keringenek ellipszis-pályákon –
sötét nádas fölött
kék hold
veri vissza a fényt –
csordultig töltött
pocsolyák tükréből
mohó fantommacskák
holdtejet lefetyelnek –
pszichedelikus vers
plüssállatok üveges tekintetével
röntgent készítünk a külvilágról
körvonalaink életre kelt rajzfilmfigurák
arcunkat az ég áfonyakék
víztükrébe mártjuk
felhőalakzatokat fedezünk fel
tavaszi esővel kergetőzünk
az állomás mögött
megtudom hogy balkezes vagy
nézed a kezed és olyan
mintha nem a tiéd lenne
átadom a cigim
segíts megtekerni kérlek
fogd meg úgy
mintha a tiéd lenne
a képek amiket készítünk
elmosódnak másnap
napkeretbe helyezzük őket
az élet mozgólépcső
hétvégén lekapcsolják
az energiakrízis miatt
mi viszont mennénk
még egy kört
hogy egy délután erejéig
úgy tehessünk
mintha minden a miénk lenne
Háromsorosok
algebra
ha kivonlak magamból,
egálba kerülök magammal
– ez egy fájdalmas igazság
bauhaus
halhatatlanságod absztrakt emlék fejemben,
mint egy sosem látott Kandinsky
üres kiállítóteremben
csendélet
az élvezet vásznán
szétkent szerelem szárad
olajfesték lassúságával –
feloldozás
szívem pezsgőtabletta,
kezedben vizespohár:
oldozz fel –
szenvedély
szádba harapok,
ajkadból vér patakzik:
koporsószögíz –
szomj
öledben forrás,
torkomban csillapíthatatlan szomj,
ajkaim combjaid közé szorítom –
Wirth Imre versei
Várad felé
Minden nyomorúságos dacára,
Várad felé menve betegségben,
törődötten a boldogság kísért,
s bár lovaim botlanak a sárban,
mindegy, hiszen Szent László emléke
veri a patkókat a pillanat
szívére. Mily pára és sírások,
káromlás a földi nyomorúság
nem szép képére, megyünk vidáman
át Várad felől így a nemlétbe,
s rám szól kedvesem a ponyva alól:
miért hoztál ennyire semmibe,
hol Orpheusz néma, mert nincs miért
szeretni sem - hallgass és nézd, a hegy
felett az istenek bánatából
hogy lész ködkép a kedélynek ormán.
Elhinnéd-e
Ha ebben az esti rigó
napköszöntőben, búcsúban
lenne jelem, egy rezdülés
a Föld életében mégis,
hogy én nem akartam, semmi
közöm a háborúkhoz - mondd,
elhinnéd-e, mesterséges
értelem, eltűnő szavam?
Megbocsátanál-e egy kék
algoritmusnak, lomha, vak
reménynek, vagy eldöntötted
rég a sorsunk? Számít-e, mit
szeretne a hatvanéves
gyerek? Vagy zörgő, száraz
falevél, ezüstös semmi
vár az ég szeméttelepén?
Demeter Arnold versei
Márta menti gyermekét
Megérkezik a bába, cédulája
átszervezi az egész szobát.
Boszorkány, ahogy a béranya
és a csecsemő életéért küzd.
A földesúr és felesége,
tulajdonuk egészsége miatt
aggódva imádkoznak Istenhez,
aki cserben hagyta őket.
A bába felkészült:
szívhang hallgató, kesztyű,
madzag, katéter, olló,
szivattyú és keresztelőkancsó.
Az újszülött álhalálban érkezik,
s ahogy hideg és meleg vízbe mártva,
az életre sírja magát, az anya
még egyszer felsóhajt;
jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.
Kisvártatva megragadja
az újszülöttet, a víz alá nyomja,
elkeseredésében lemond,
és hangosan ismétli:
jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.
Önfeledtek
Megmértek és könnyűnek találtok.
Tietek a mérleg, ezért nem fog hazudni.
Anyátok legféltettebb lábosai között
tartjátok, hibátlan zománccal, apátok
borosüvegei mellett, szavai mégsem
kerülnek fel rá – a ház urát ne kérje
számon az igazság. Az utcára néha
jártok ki, ilyenkor óvatosan, kikerülve
a poros helyeket, lebegtek a sok sebes
térdű lurkó felett. térdét
Ti nem lehettek közülük valók.
Kellenek a megérinthetetlen krisztus-
gyerekek, akik a feszítés napján, kedv
hiányában, inkább hazamennek.
Bármilyen szöget nem fogadtok el,
a városba jártok ilyen holmikért
vagy előre megrendelitek, és ha nem
jön időben, elmaradást hangoztatva,
egy életre levonjátok a magasztos
dolgokról is a következtetést.
Magatokat persze a kereszt súlya
szerint méritek, ígérgetve, hogy amidőn
ismét leszálltok közénk, még több
bűnt vesztek magatokra és beengedve
házatokba megszabadítotok a gonosztól,
magatoktól, és végre mi önfeledtek,
megbánás nélkül játszhatunk.
Nélkületek hiábavaló
Éva
A bőrödön nem terem meg semmi.
Rég nem gondozzák, egy ideje csak
istállókban elpusztult lovak szellemei legelnek
felette, itt fontos: a nyeregnek nincs túlvilági
megfelelője, ahogyan a horizontnak sincs,
pedig a legszebb felejtések és lemondások
onnan érkeznek és ugyanoda térnek vissza.
Bőröd alatt, a húsban meddő búzaföldek őrzik
az ekevágásokat. Volt, hogy dolgosabb
munkanapokon egész a szívedig felszántották
a testedet. Szerencsére nem voltál elég bátor
és sikításodtól hazasiettek a parasztok.
Mégis az ő akartuk érvényesült. Azóta még
kéknefelejccsel sem köszönsz. Hagyatékod
lelegelték az elüldözött őzek, feltúrták
a vaddisznók, de örömmel tölt el,
hogy mindent visszaadhattál a kezdeteknek,
hogy szemedben egy ismeretlen vidék hajnala
pihenjen. Újjá teremtetted magad, így azzá
a csodává lettél, ami még a Paradicsomban
sem volt képes megszületni; veletek, nélkületek.
Ádám
Csontjaidban az örök nyugtalanság fészke
kiürült és ahogy fecskefiaid megtanultak
repülni, úgy kezdtek zuhanni.
Most már nem dolgod, hogy irányt mutass.
Hátadon kaszálók és bányák legyőzhetetlen
küzdelmeinek nyoma, lábszárad korhadt
házak tartóoszlopa, amiket ha vihar dúl vagy
tűz emészt, nyoma és jelentése örök marad.
A bátorságodról szóló fiatalkori történetek
megtöltik gyermekeid üres estéit,
s ha majd sírod mellett jóságodról mesélnek,
a faluban minden utca rád mosolyog.
Karjaiban a kezdetek ereje, amely sziklák
és tengerek mozgatójaként mára szelíddé vált,
mint ökrök, ha gazdájuk jól bánik velük.
De jönnek idők amikor kínlódásod
nem talál oltalomra, ahol lágykezű asszonyok
félve simítják arcodat és anyai aggodalommal
kérdik, hogy mi bánt, de válaszolnod nem szabad,
hisz a válasz nem létezik, csak a megoldás, amely
tőled és fiaidtól ered, s amely ideiglenes, mert ha
végtelen lenne, minden küzdelmed hiábavaló.
Rusu Szidónia versei
fáradt olaj
2000 valahány tavasza van. éjszaka.
elindulsz felém.
szeretnék elbújni a legközelebbi sikátorba,
vagy lapulni egy régi híd alatt.
a felsődnek égettolaj szaga van.
semmi nem vész el, csak átalakul,
mondod egy haldokló bizonyosságával.
krumplit sütök neked. tomi, ketchup dulce.
ki akarod önteni az udvarra.
féltem a növényeinket, ezért lehúzom a vécén.
oda bújok el időnként. öblítőillatú törülközőbe
csavarom a kezem, csapkodom a falat.
egy perc alatt tudod, hányszor lehet lehúzni?
minden olajat megtartunk.
a kamrában csak a te dolgaid vannak. fáradt vagyok,
mint az olaj, amiben serceg a disznóagy.
pedig vegetáriánus is lehettem volna.
téged az anyád nem így nevelt.
kicsi a konyhánk. pont annyira elég,
hogy a lábadat kinyújtsd benne.
naponta kétszer ürítem ki a hamutálcát.
mindig a csirke hátát eszem.
a gyerekek kedvéért azt hazudom,
hogy szeretem.
egyszer ettem szuvidált csirkemellet.
a volt munkatársamnál, akivel
régen együtt dolgoztunk.
de téged a család férfinak nevelt,
aki eltartja az asszonyát.
azóta nem beszélünk. öblítőillata volt.
néha álmodok arról, hogyan kell szuvidálni.
álmodok arról, hogy friss, extra szűz
olívaolajjal locsolom meg a salátát.
az álmaimban öblítő- és virágillatú vagyok,
nyitott ablakkal alszunk kiskifliben,
mint azokban a filmekben, amiket akkor
nézek, amikor üzleti úton vagy.
én nem tudok beszélni veled,
mással sem.
csak olajos receptekről,
háztartási praktikákról,
férjekről és gyerekekről.
sokszor arra gondolok,
amikor először jöttél felém. éjszaka.
tavasz volt.
a felsődnek égettolaj szaga volt.
hátat fordítok és beszaladok az első sikátorba.
romlás
a félelmeidet hámozod.
mindvégig.
aztán már csak vedleni, vedleni akarsz.
közben a bőrödet is lekaparod.
pedig csak a mezítelenségedet
kellett volna megszeretni.
hol folyik el az erőm?
talán a születésem pillanatában.
talán abban, hogy lány lettem úgy,
hogy sosem akartam babával játszani.
talán egy tenyeres, majd egy körmös miatt.
talán azoknak a fiúknak a szemében,
akik tíz évesen csak arról tudtak beszélni,
hogyan kell egy lányt megkefélni.
és az az igazság, hogy én ma már nem is tudok haragudni rájuk.
csak néha félek, amikor felnőtt fiúk is ezt mondják felnőtt lányoknak.
talán egy törött széken,
egy helyen, ahol szüntelenül imádkozni kellene,
de én évekig másra sem tudtam gondolni,
csak a mikrós popcorn égett szagára,
amit begyúrhatok este, lefekvés előtt.
talán abban, hogy 14 évesen mondták először,
hogy nincs meg bennem a szikra.
soha nem leszek művészember.
s abban is, hogy tíz évre rá valaki ugyanezt le is rajzolta nekem.
de az az igazság, hogy én már nem tudok sírni a papírok felett.
csak néha félek, hogy érdemtelenül veszem elő a tollat, ecsetet.
talán ott azon az estén, amikor
szerelmemnek hívtalak és otthonomnak,
és beengedtelek. talán ott, ahol a kincseimet
magaddal vitted, hogy másnak legyél az otthona.
de az az igazság, hogy én már nem bántom magam ezért.
csak néha félek, hogy visszajössz, s megint beengedlek.
talán mindezekben együttesen.
talán léket kaptam,
talán apránként folyik el.
ha elsüllyedek mégis,
talán enyém lehet
az egész tenger.
négy doboz.
ennyibe tudnám becsomagolni az életem.
sosem volt saját hűtőm.
nem gyújtottam mécsest a vacsoránál.
féltem, hogy égve marad. és felgyullad a bérelt
lakás. a szomszédok haragudni fognak.
nyolc éve fekszem ugyanazon a párnán.
időnként bedobom a mosógépbe. már olyan lapos,
mint a melleim voltak a gimnáziumban.
nincs függönykarnisom. azt sem tudom, hogy
hol kell keresni a boltban.
évek óta nem volt háziállatom. félek, hogy éhen hal,
mire hazaérek. se egy hörcsög, se egy hal
nem fér el nálam.
négy doboz.
ennyibe tudnám becsomagolni az életem.
a te dolgaid már nem férnének bele.
amikor szerettelek, vettem három új tányért.
egyet neked. egyet nekem. egyet, hogy legyen,
ha eltörik. amikor szerettelek, volt plusz párnám.
mindig volt tej és banán a shake-hez. nem féltem,
hogy megint rám romlik. pont elég volt. kettőnknek.
amikor szerettelek, elhúztam a sötétítőt. beengedtem a hullámzó időt.
vettem új harisnyát, s nem ragasztottam körömlakkal a régit.
négy doboz.
ennyibe sem fér már bele az életem.
maradt a romlott tej, s a komposztált banán.
Körömlakkos harisnyán taposok mindennap éjfél után.
hiányzik az ablakon áttörő fény.
négy doboz. úgy vártalak.
hogy vettem harisnyát, párnát és tejet.
nyitva hagytam az ablakot.
Rusu Szidónia (1993) szociológus és doktorandusz tevékenykedik Erdélyben és Németországban. 2020-ban a Communitas Alkotói ösztöndíjasa volt irodalom kategóriában. Versei jelentek meg a Kortárs Hangon antológiákban, az Agriában, a Székelyföldben, a Helikonban. Tudományos írásokat, esszéket is rendszeresen közöl.