A vers leadási határideje pogány hordaként lohol felém, felperzseli a termékeny ötletek mezejét, kardélre hányja értelmes gondolataim, az üres papír fenyegetően áll előttem, mint egy monolit. Riadtan a tollamba rejtőzik, ott várja, hogy elvonuljon a leadások szorongató hada. Meggyőzőm magam – hatékonyan, mint mindig –, hogy legjobb lesz fun facteket olvasni inspirációnak. Megtudom, hogy az ember tusolás közben sokkal kreatívabb, ami tetszene, de nem a kedvencem, amikor elázik a papír, amire írok. Olvasok a négyszögletű vombat-székletről, arról, hogy Steinbeck kutyája hogyan ette meg – kiváló kritikai érzékenységgel – az Egerek és emberek első kéziratát, arról, hogy a Föld aranytartalékával be tudnánk vonni az egész bolygót. Ezt sem szívesen támogatom, mivel az arany szerintem nem passzolna a cseresznyevirággal, és kár lenne így lehangolni a március végét. Ráadásul a szurikáták hétköznapjait is biztosan megkeserítené. És olvasok arról, hogy statisztikailag jó esély van rá, hogy Dzsingisz kánnal rokonságban álljak. Hogy talán, ha közvetve is, de magamban hordom legendás génjeit. Ezzel aztán vigasztalhatom magam esősebb délutánokon, amikor nem hajlandó előmászni a vers a tollamból. Kicsit ki is húzom magam, bár az ő magasságáról nincsenek adataim. Azért mégis, ő megszerezte mind, amit lehetett. Ekkor megsuhint a felismerés, a válság szájszaga csapja meg orrom: mi van, ha Temüdzsin nem szívesen jött volna el velem kávézni vagy levendulás öblítőt vásárolni a szupermarketbe? Mi van, ha nincs közöttünk kémia? Ha nem értene egyet, hogy a budipapírtekercset melyik irányba kell tenni, vagy, neadjisten, cukorral eszi a bundáskenyeret? A leírások javarésze szuperemberként emlegeti, aki duzzad a dicsőségtől, mint hörcsög gyomrában a pizzatészta. Dzsingisz kán. A példakép. A Mongol Birodalom felvirágoztatója. Ez a Birodalom, amire fenyegető csodálattal vágyunk azzal a 0,05% tatár vérrel kishitű ereinkben. Elég rég volt, hogy azt mondjuk rá: történelem. Elég rég, hogy lehessen vicces. A fél Eurázsiát leuraló kisebbségi komplexus. Lóháton masírozó mézédes maszkulinitás. Elég rég volt, hogy méltassuk erényeit. Adjunk hálát a Selyemútért, a fejlett postai szolgálatért. Azért, hogy – analfabéta létére – adómentességet biztosított az orvosoknak és a tanároknak. Most nincs írástudatlanság, vannak adók. Dzsingisz. Kitűnő stratéga, vallásszabadságot propagáló hadúr. Etnikai és nyelvi prularitást szorgalmazó fővámos. Mármint azoknak, akiket nem irtott ki. Dzsingisz. Azt hiszem, tényleg nem lettünk volna barátok, bár ez az én saram is. Azért, - ha megengeded – volna néhány kérdésem hozzád. Dzsingisz. Mondd csak, a többszázadik nő után is ugyanolyan lendület hajtott? Érdek űzött vagy élvezet? Érzékiségről nem is merlek faggatni. De mondd, nem égették ki a bimbóid perzselő nemi betegségek? Hitted, hogy a sok használattól vörös és viszketeg? Dzsingisz. Hogyan tudtál aludni éjjel? Hányszor riadtál föl verejtéktócsában, görcsölő izmokkal, feszült állal? Szemed finom mandulájában hányan csókolták meg a tükröződő teleholdat? Dzsingisz. Könyörtelenséged kígyója még mindig képes újabb bőröket vedleni magáról itt, a XXI. század címen futó, túlírt telenovellában. Birodalmi génjeid még mindig elevenen lüktetnek a tehetetlenség gyermekeiben. Vajon hány évszázad távolság tanítja meg, hogy amit felperzselsz, az még nem a tiéd. Hogy amit utódlasz, már nem te vagy. Pedig hányszor meg kellett volna tagadnunk téged! Viperafogad képes átharapni az időn. És mindig talál magának bőséggel gyámoltalan prédát. Mindegyre akad egy-egy izgága utódod, aki tovább örökli tőled a birodalmi kényszer izommerevségét, nyelvén a habzó arroganciát, szívében a cinizmus szárazjegét. Dzsingisz. Mondd, elégedett vagy hagyatékoddal? Éjszakáid összeszorított állkapcsába zárva erről álmodoztál? És megérte? Megérte mindezért feladni a pihenést, a megszokásba áztatott hétköznapok nyugalmát, a bizalom illékony melegét? Megérte szorgalmasan táplálni nap mint nap a paranoia bélférgeit? Sokszorosan túlfeszíteni a teljesítménykényszer íját? Vaktában kilőtt nyilaid közül sok még csak most hullik vissza ránk. És ilyen szaporulat mellett könnyen akad telitalálat. Dzsingisz. Mostanában havonta portyáz végig egy új apokalipszis a világon. Ezek után, ennyi mérföld, ennyi évszázad és ennyi emberi embertelenség után már nem is vagy olyan ijesztő. Dzsingisz. Gyere, heverj ide. Pihenj meg. Meséld el, milyen volt a napod. Tessék, egy csupor kumisz. Kortyolgasd szépen el. Utána nyugovóra térhetsz. Ha akarod, felolvasom neked egy versem. Hosszú lesz, nyugodtan belealhatsz. De előbb mesélj. Hogy vagy? Csak lassan, nyugodtan. Ne kapkodj. Ne siess. Ráérek, van idő. Nem hajt a tatár.
Címke: vers
keleteurópai nő lehunyja szemét
praktikusságba öltözök ma reggel, sűrű szövése kivédi az esőt, legfelül a lódenkabát, alatta anyám kötött pulóvere, amit a korai megsemmisülés elől mentettem át a határ másik oldalára, megérett már az elhasználódásra, amitől én mai napig rettegek, ezért lehunyom a szemem, kiszáradt torkom mellett csordogál a duna, mosdatom nem létező emlékeimet. ha lehunyom a szemem, egy terhes nőt látok magam előtt, épp a kilencvenes évek közepén vagyunk, nekidől egy fehér daciának, combközépig érő fehér ruhája visszaveri a napsugarakat, a kötött pulóver a hátára terítve, nem fér már bele, mosolyog a sziromhullásnak, nagyot nyel, most döntötte el, végleg itt marad. ha lehunyom a szemem, a mélyben ébredek, hang se jön ki számon, némán sír bennem a zuhanás, nincs mibe kapaszkodni, mitől ennyire ijesztő az elköteleződés – szegezem a kérdést halántékodnak, azt álmodtam terhes vagyok, reggel riadtan nyúltam hasamhoz, de csak horpadást találtam, belefúrtam magam lélegzetvételedbe indulásig, mert tudom, nincs sokáig maradásom.
Ügyetlen üzenet ükjeimnek
Amiről nem lehet […], arról […] kell. Ludwig Wittgenstein (Márkus György fordítása) Ím, én szólok hozzátok, a ti rég halott ükapátok, drága utódaim! Én még láttam költőket meghalni a költészetért. Bizony, hősi idők voltak azok. És láttam belehalni költőket a költészetbe. Bizony, szomorú idők voltak. És éhen halni a költészet miatt. Bizony, fájdalmas idők. Most tény van és rend és jog és határ. A költészet eltűnt. Épp, mint az Isten, ki megteremtvén a világot, embert, e félig sárkányfogat, félig veteményt, elborzadott a zordon mű felett, és bánatából űr lett. Szerencsére a költők biztonságban vannak. Élhetnek puhán és tunyán költészet nélkül, kényelmesen és boldogan, míg meg nem halnak. Közben szépen írnak, hogy betöltsenek minket és csodával határoljanak. Soha könnyebben nem lehetett írni, mint ma költészet nélkül, azt mondják. Soha az ég tisztább nem volt, mint ma költészet nélkül, azt mondják. A költészet nem gát, nem akadály, azt mondják, nem árny, nem méreg, azt mondják, nem teher már. Éljen a szabadság, az önkifejezés zavartalan szabadsága, éljen, azt kiáltják. A világ könnyű és finom költészet nélkül, azt éneklik, azt táncolják. Persze bambán beszélnek, kábán kiáltanak, érzéketlenül énekelnek, tehetetlenül táncolnak. Hiszen csúnyul, büdösödik a világ: csupa csorduló csillogás, csupa hamis hangzavar, csupa pépes pompa, csupa híg hatalom, csupa birtokolható boldogság, csupa tompa tökéletesség. Mi, többiek pedig eszünk, iszunk, hányunk és belefekszünk az életünkbe, ami nincs, költészet nélkül nem lehet. Költészet nélkül a kőműves nem épít, csak egymásra rakja a téglákat, az ápoló nem ápol, csak ellátja a beteget, a tanár nem tanít, csak leadja az anyagot és én is csak ügyetlenkedem. Bár végül is the medium is the message. Úgyhogy mint a mesebeli legkisebb gyermek, aki átkel hetedhét országon és az Óperenciás-tengeren, hogy megtalálja az életét, ti is keressétek a költészetet. Csak nézzetek az égre, merüljetek vízbe, gyújtsatok tüzet, feküdjetek a földre, bámuljátok a cseresznyefa virágzását, az érett almák hullását, figyeljétek a madarak röptét, a lovak vágtáját, hallgassátok a szarvasok bőgését, a libák gágogását, és forduljatok a másik emberhez, vegyétek észre szemében a tükörképeteket, és keressétek a költészetet. Akkor is, ha ti már gépre vagy gépbe kötve, a pusztuló emberi szöveteket szintetikusra cserélve megvalósítjátok az emberiség régi vágyát, az örök életet, bizony mondom, akkor is, örökké tartó félember-félgép létetek során is keressétek, elszántan keressétek, ahol csak kereshetitek, és kövessétek, kitartón kövessétek, amikor csak követhetitek, és szeressétek, hűségesen szeressétek, ahogy csak szerethetitek, a költészetet.
Tamás Dénes versei
Driftelés Végülis tehetsz bármit, mindig középen maradsz. Önelégült erjedésben, saját árnyékodra vetődve. Kezed a kormányom, nyomod a gázt, miközben helyedre présel a gravitáció. Már nincs mit tudni, nincs mit keresni, nincs miről dönteni, csupán a végsőkig jelen maradni, az utolsó mozdulatba kapaszkodva. Nem az idő, nem a sebesség, csupán a stílus számít. A sodródásban is van tartás, az önátadás mértéktelensége kirajzolja egyetlen utad. Innen íve lesz a bukásnak is. Közeledik, közeledik, a kanyar csúcspontja már csak rád mutat. Mintha zokogásból néznél ki egy pillanatra, átfordulsz. Mint gyilkos meleg ölelése, fogad be a világ. Új nyelvet tanulsz: szelidség, türelem, jóság. Ez még nem a halál partvonala, csak éppen megtudtad, milyen elveszítve megtalálni magad.
Fájdalomharangok egy őszi reggel kellett a teraszon, a kerti csípős avarszag, a dér botladozó lábnyoma a fűcsomókon, és valami távlatos, álmatag érzés, hogy megkonduljon fájdalomharangom a legszemélyesebb, legerősebb érzéseim láttam világgá indulni, de csak a kert határáig jutottak, a közönyös dombok már nem vették át rezdülésüket, a szürke, részvétlen ég gyapotfojtásként borult rájuk, így dolguk végezte nélkül tértek vissza lábamhoz kijöttél hozzám, kezedben párálló kávé, házunk, mint atombunker védelmezte kudarcaink, s míg a bokrok rőt színéről a tomboló tűzvihart próbáltam leolvasni, bent meg-nem-született fiunk várat épített fakockákból álltál mellettem, annyira közel, hogy érezni véltem vállad felé induló kezem fantomfájdalmát, mire kigyúlt fejed, és mintha először látnálak az életben, vettem észre, hajad éjzuhatagába az elmúlás már elkezdte belefonni pártáját víz alól felszálló buborékok, már a mélyben elbuknak a szavak, de arcod gödreiben az atomok koccanása érinthetetlenséged történetét meséli a fájdalom szónikus tapasztalat mi jön, mi távozik ilyenkor, mi hiányzik, mi telítődik, milyen elérhetetlen fájdalom rakja ki az égre végül saját szivárványhídját, együtt lenni miért örökös veszteség, miért ez a sok néma kiáltás, ez a sok félrevert fájdalomharang
Az autók elrántják a volánt, te látod apámat
Hogy az van, hogy veled beszéltem videócsetben, mondtam, majd később hívlak, Hanna itt alszik mellettem, hagyjuk holnapra, akkor még jött anya, az anyák nem sírnak, sokat dörzsölik a szemüket, mondta, ne menjek Szentgyörgyre, nem mintha opció lenne, de mert meghalt Keresztes anyukája, szóval, ha megyek, nem úgy, miattam végképp nem kell szomorkodni, de akkor, ha nem bánnád, elmennék apámhoz, ha épp bajom van, akkor valahogy jobb lesz, és akkor egy ajtó nyílt és egy cigány kutyáját el kellett riasztani, megbaszom a cigányt is, a kutyáját is, míg valahogy egy kapun át a temetőbe értem, ahol várt apám, nincs is széle a sírnak, semminek nincs széle, csak benne van a világban, fiatal és hallgat. Annyit mégis, ha azokat a telekkönyveket keresném, már ne tegyem, itt van nála, elvihetem? Nem tudom, fiam, nem tudom, itt hogy szokás. Akkor én most mit csináljak, de fél cipője a sárba ragadt, utánamegyek, le, lennebb nem lehet, asics, apámnak soha ilyen cipője nem volt, utánamegyek, utána, egy szőlőindán le, akkor hogy legyen, nem tudom, itt hogy szokás, magenta ruhában egy szőke nő, halott ő is, mondja, menjek vele, nekem akkor mennem kell, apámnak is. A kebelei kanyarban sok nyúl jön szembe, mondja egy mosolygós arcú fiú, hogy ez nem jó, nem jó, hogy szellemekkel járok, balesetveszélyes, nézzem: az autók elrántják a volánt, te látod apámat, nem jó, ha vele vagy, nem szabad szellemekkel járnod. Apámhoz cigánnyal kell mennem.
Bartha László Zsolt (1986, Szatmár) színművész. „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian
A meddő dala (szonettkoszorú)
(Mahalia Jackson-nek, többek között) 1. Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem, Ott, hol sisakos sellők súgnának sötét sásnál. Aszályvert lelkem többnek hittem tó-fodrozásnál, Túl síkos vértestek sercegésén, sűrű nedven. Csak brekegést hallani, maszatos moszat ellen Nem véd mocsár mélye; tikkadt, fulladásos halál Les már rám; a por is fojtogató lehet - zilál Minden lélegzetet. Partra vetve tátog lelkem. Élettelen-élő sejtem mind szárazság bűze, Reményt változásra nem ad, nem érdekli, űz-e – Vígan lubickolnék, de nincs víz, hol megmaradjak. Unom szépségem, unom rútságom, mind hiába, Az is csak gömbölyű emlők haszontalansága. Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak. 2. Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak. Mintha betörték volna, szilánkokban sugara, De aztán egyszer csak fényben úszik szembogara, Ha mellettem egy csecsemőt ölből ölbe adnak. Zsenge zöld árnyalatát veszi a poros parlag, Apró szemű eső illatát messzi szél hozza, Kitárt ablak nap szikráját visszasugározza, Két szemem bogarát nem sötétítik bús varjak. De halkul gügyögés, távozik anya és gyermek, Vele a zümmögés, maradnak csend-csupasz termek. Kiürült lelkemben szikkadt keservek sorvadnak. Tó és kert füstbe tűnik, marad a semmi váza, Forrón fojtogat magány, ez száraz könnyek háza. Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak. 3. Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak, Megannyi nehéz gondolat levegőért kapdos. Vázában mérges ág, azon ül a vágy és csapdos. Lelkem ajtót zár, bár rajta kevesen kongatnak. Mókuskereket eszkabál, azon le-fel futnak: Remény és kétségbeesés, két mostoha lakos. Majd vitamint szedni, orvoshoz menni: sok okos Dolog megfordul a körben, azon le-fel futnak. Fáradtan térdepel végül és izzón könyörög: Hiszi, hogy az Ég halálra életet csöpörög, Ha akarja, gyümölcsöt olt termőtlen testében. Sarokban szortyog a lélek kihűlt hűtőteste: szerelem. Homályon hízott, úgy huhog az este; Ásító árnyak ártó ágak átellenében. 4. Ásító árnyak ártó ágak átellenében Sötét csipkét vernek a szemem köré, de mégsem Veszti arcom a világ mosolyát, ajakrésen Kitör az illő nevetés, vállam lekefélem. Mert gondolni kell másra, szeretni elvetélten, Adni-venni, adót fizetni, túl rettegésen - Fiókolni babaplédet, (mintha lépnék késen), Leróni hát állampolgári kötelességem. Matat a tudat valami fontos és szép után, Imaszínű szentséget szagol fülem szósután, Nem bírja elhagyni a beszédet szikes lelkem. Mikor csendben kéne lennem, dörög minden bután, Tisztítja ige, simítja zsoltár fehér ruhám, Túl e taplós televényen, túl e tömött testen. 5. Túl e taplós televényen, túl e tömött testen Mi lennék, mint szárnyaszegetten szárnyaló szellem? Szeget vert férjem, falon sok keretben emlékem: Hering. Szemem sarkából, zuhanórepülésben Látom mind. Tetszik az életem, bár nem volt Éden. Klausztrofóbiások, hát szabadon engedem… Múltam konzervje elárasztja a szobát, nyelem A szagát: család, barát, iskola, munka, Isten… E kegyetlen hitem a valóság atomporát Átszövi: hogy van, mi átdöfi idő tomporát. Ha kihullik kezemből toll, kulcs, szempillaspirál, Elnémítom meseszövő-gépem s a zongorát: Van Kerettörténet, bár még nem látom fároszát. Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll. 6. Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll. Kován pattant szikra már habzsoló lánggá fajul, Riadt vadként a jóhiszem szomjú vízhez lapul, Tomboló nyelvek hője apaszthatja, nem hátrál. „Miben leled erőd, vagy tán összezavarodtál?” Vézna, girhes állat a bizalom: ha szabadul, Végighajt engem kínon, veszedelmen, konokul Vágtat át az életen, s a célig tán meg sem áll. Pedig úgy hallgat a Rejtőző Isten, kiben én Feltétel nélkül hittem, messzire tűnt Rideg Fény. Ő csak hibernál, míg én futótűzben vesztegzár Alatt, s ki visz ki innen, hacsak nem ez a nyergén… Őzike hátán visz engem hitem kín peremén: Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál). 7. Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál), Riadt szemű vad vagyok, önmagam elől futok. Semmi sem rettent úgy, mint tükörképem: az undok. Bár szerelmem szerint szép vagyok, taszít e szempár. Mi tagadás: bennem az Isten képe csirizestál. Néha felsejlik éke, ha hálától mordulok - A törések mentén azért szivárog a szurok. Mi tagadás: önzésem sötétje degenerál. Ehhez jobban ragaszkodok, mint javulásomhoz, Kis kacsók képébe kapaszkodok, bár jót nem hoz, Képéhez közelebb nem vonz, bevallom csendesen. Bár ne így lenne, hogy: rosszat szűr belőlem a rossz! Rá szükségem ne lenne: apad belőlem a kosz… Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen. 8. Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen. Kihalt mocsár sekélye ez… Innen hova uszít, Ha nem magamba be? Homályom felszíne taszít, Mélyre fúr uszonyom, hol lakik Ő – fölkeresem. Csörtet csikóhal-csend. Itt lakik Ő? Fölkeressem? Mélyebbre hát, holt hínár alá! Erjedt vér borít, Bíbor borában megtörik lidércfény, besűrít. Lepárlik az űr, forr a kozmosz leve selymesen. Ki hitte volna, hogy végtelenebb a Végtelen Idebenn, hol csillagtalan a Világegyetem? Sötét mézbe merít mellemben nádcukor-sűrű. Vak világ halszálkái közt túrok a semmiben, Furkálok, dúlok-fúlok a termékeny én-űrben. Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű! 9. Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű, Ezen felül Homo sapiens, így alvajáró, Kapkodó, matatón kutató, mást sem csináló… Benne fordul a világ közepe: kozmosz-szemű. Nő vagyok, persze, de úgy vélem, mégsem féleszű. Láttam a Kilimandzsárót, s a Kilimandzsáró Is látott engem. Visszanézett rám, fala málló, S ott várt rajta Isten: vulkánon átsütő Derű. Hová mennék Lelke, hová futnék arca elől? A sok keresés is lehet futás, lelket megöl. Holtak hazájában megágyazom – szenes egű. Egyszer csak recseg-ropog a sötét padlás elöl, Én szomjas hatökör, (iszom fényét – megáll fejtől,) Édentől északra éhes éteri életű! 10. Édentől északra éhes éteri életű Minden izgő lény, habzsolja vény bennük az időt. Telhetetlen törvény szítja őket mind, nyúlcipőt Húznak, és futnak, míg engedi az Örökéltű. Bár undorít ez ordas világ foga-éle, hű, Be taszít! – de ember-voltom magamhoz húzom, sőt, Ahogy magához öleli kis sikló az új bőrt, Rásimítom a megváltást, bár lehet: keserű. „Minek neked gyermek? Nem elég e hiú álom?” Mert kitörni készül a szeretet, úgy találom: Hinnem kell, hogy életbe szökik a meleg vetés. A köhögő csend nem elég, ennél több kell: Shalom, Megnyugodni kéne, való ír a vérre… Látom: Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés. 11. Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés. Elfolyik az Isten vére, s minden kelő nappal Újra kezdi: borfénye csuprom tölti malaszttal, Így köszönt be epés lelkemben az otthon levés. Megérkeztem vagy az otthon jött el – ilyen ellés Is kell néha: kinyögni a békét üggyel-bajjal. Forró kávépáraként illan szomorú-szaggal A termeszléptű idő mián felgyűlt feszengés. Kiszáradt kaktuszok kíméljenek! – ős mesefa Fészkeli főgyökerét gyomrom alá: Idea Szökik szárba, kivirágzik, terem – örök fényű. Még ha gyümölcsét hullatná, csilláma illanna, Akkor sem riadnék, mélyre fúrnék: nem lehet a Muharba maró mancs maradandó merevségű. 12. Muharba maró mancs maradandó merevségű Pedig – ilyen egérszemű bátorságom, szemig Ver az aggodalom. „Ne félj, kicsinyhitű! Esik!” Szétrepedt árkaimba hull az áldás. Hegedű Hátán dobol a százhangú zápor. Egypetéjű Ikrek sem érnek annyit, mint jelenléte. Egyik Szemem még könnytelenül sír, de ha megkérdezik: Most is állítom, hogy az Isten nagy tehetségű. Lázárszárú hitem felszökik sebtében, ha hív. Sötétben, rekettyében, jégben: ilyen az új szív. Cserépedénybe rejtve, felejtve: négylevelű. Ki lennék? Már nem is ő: valódi nő, nem fiktív. Nővő, erős tő, elméje ág-bogas, kreatív: Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű. 13. Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű A meddő-nyomor. Rá se… - én vagyok én, ezt Tőle Örököltem, aki a Vagyok. Jelenben rőzse Lángja melenget: ma-létem hője újsütetű. Hópihe a perc, úgy szemerkél, most minden könnyű; Langyos tejben kukoricapehely minden szőke Tévedés: le tudom nyelni. Termést érlel tőke: Nagyszemű szőlő a könny, pergő cseppkő-törvényű. epedést. Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést. 14. Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést. Az eszem így tombol, minden rendben. még akkor is, ha Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem. Mesterszonett: Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem. Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak. Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak, Ásító árnyak ártó ágak átellenében. Túl e taplós televényen, túl e tömött testen Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll. Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál), Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen. Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű, Édentől északra éhes éteri életű. Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés. Muharba maró mancs maradandó merevségű, Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű, Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.
tájban rezdülő eleven
1. szavakat cipelek – közelebb hozhatnának közel az igazsághoz közel a szeretethez közelebb hozhatnának ha téged nem is hozzám legalább önmagamtól ne legyek olyan távol távolabbra vethetnek téged is persze tőlem engem is önmagamtól távol az igazságtól távol a szeretettől forró mágneses pörgés hosszas örök vajúdás megszülhetném azt ami igaz - így szerethető 2. rádtalálok és nem mondalak ki jó így most nem jó így már titkomként megőrizlek kincsemként elveszítlek 3. nyár van aranyló szénaboglyákba csavarodom tikkadt tehenekkel legelészek a lomha mezőkön tücskökkel bújok meg lapik alatt lepkéket kergetek a júliussal az ég vagyok meg a föld vagyok egészen egybeérek nem nézi senki hol a határ kék meg zöld árnyalataim között nem bánják mikor úszom az égen és mikor járok a vizen ott dübörgök a fekete felhőkben ott zuhogok az eső erejében ott csillogok a hőségben a tóban tüzes pipacsban villámló bozótban poros úton kóborló kutya vagyok nem tudom milyen nyelven szólsz de ennem adsz megnyalom a kezed elkullogok beesteledik szentjánosbogár vagyok nyár van 4. csak ezt a tájban rezdülő eleven életet érdemes elmondanom neked hogy talán mégsem olyan lehetetlenül törékeny és múlandó minden ami most végtelen
Jay Cole és MJ bárki lehet
Jay Cole idegen földön ébred még szemében nyugszik az álom indián asszonyok füst ízű bőréről de már poharát szorongatja Jay Cole minden reggel énekel nem szokott borotválkozni és annak is már vagy húsz éve hogy munkába indult papucsot húz és leslattyog támasztani a söntést napközben nem sok minden történhetik az emberrel Jay Cole nyugodt tudja hogy négyig dolgozni kell emelgeti is poharát sűrűn megállíthatatlanul MJ-t fűzi egész nap úgymond „udvarol neki” Jay Cole ezt nem tudja nem ért a szakzsánerhez csak meg akarná baszni a kis szőkét de az ellenáll így megy ez már napok óta hogy itt kezdett a csaj és törzsvendégünk első finoman vizezett sörét lecsapolta Jay Cole nem érti az ellenállást mert hiszen ő szép férfi legalábbis sűrűn cseréli az ingjeit és nem hugyozza le nadrágja szárát MJ a kis kurva csak teszi az agyát illegeti csípőjét egy kis fekete göndör suhanc jár be hozzá folyton Jay Cole sűrűn látja őket egyre rosszabb ez a nap Jay Cole végezni akar lehúzza a sörét MJ ferdén figyeli a szeme sarkából mindig tudja hol van megszokta ő már a részeg férfiakat az apja is mindig verte vagy nem verte erre már nem emlékszik pontosan de ismerte őket sőt kicsit vonzódott is hozzájuk hallott már valami ilyen komplexusról is de elfelejtette a nevét most flegmán söpri le Jay Cole kezét hosszú combjáról kétezerötszázhúsz a tíz sör nyögi neki kéjesen Jay Cole minden reggel énekel valamiért most is rákezd hátha kidobják mielőtt fizetnie kell MJ befordul a pult mögé a férfi keze kicsit izzadni kezd lehúzza az utolsó kevertjét kintről nem látni be itt vannak az Akácfa utca legszélén délután fél öt van és nagyon süt a nap viharnak nyoma sincs Jay Cole megnyalja keserű szája szélét feláll neki odalép MJ mögé két határozott mozdulat a lánynak nincs ideje ellenkezni lábaival fogja le a két kapáló lábat Jay Cole szája teljesen kiszárad MJ egy poharat ér csak el azt töri szét a férfi fején ráfröccsen egy csomó vér öklendezni kezd érzi hogy megrándul a bokája tenyérrel nyúl bele a férfi nyitott szájába az szitkozódik elengedi lassan feltápászkodik körülnéz a nyitott kocsmaajtóban egy galamb szedegeti a csikkeket Jay Cole remegve indul haza szörnyű dolog történt mi történhetett nem emlékszik pontosan véres az egész feje a tiszta ingje otthon bedől az ágyba úgy ahogy van nem fizetett ez jut az eszébe majd holnap visszamegy nehogy MJ-nek hiánya legyen holnap visszamegy
László Noémi versei
Agyrém Hányan, de hányan laknak itt, fohászkodnak, szorongnak, háborognak, nem fogják föl, hányan laknának itt, ahonnan valakit sikoltva visz a mentő, hányan, de hányan törtek itt követ, csontot, nyelvet és kenyeret, jártak föl-le állványzaton heveder nélkül, kard, pajzs és sisak nélkül, szánalmas rabruhában, álltak épülő tornyok, omló házak között, hányan, de hányan öltek itt, átjárta őket kurta vas, süvítő nyílhegy, vád, kétségbeesés, vetettek véget önnön életüknek, eltűntek, elvesztek, eltévelyedtek, árnyékuk sem került meg, hányan beszéltek fölöslegesen, nyűtték a szétnyűtt szavakat tovább, mert minden borzasztó csavart kibír a nyelv, gyökeret ereszt, szárba szökken, virágba borul, hányan, de hányan válogattak itt, nem volt elég a szent, a jó, a szép, mit ér a villanásnyi, rendítő igaz, amikor az iszonyat színre lép, hányan, de hányan öklendeztek itt, moccanni, szólni, különbözni féltek, végül meséjük bárhogy alakult, lehulltak, amikor beértek. Narrenturm Író költővel utazik. Apró termetű nagyság, ő vezet. A volt birodalom fővárosában kacsasültet fogyaszt, s elképzeli, kik, mik, miről beszélnek szomszéd asztalnál ülők, majd derék házigazda tűzhelye fölött pörköltfőzésről lesz szó. Másnap kell megtekinteni a preparátumok rettentő gyűjteményét. Zömök hengertorony, a belső gyűrű ablakaiból belső udvarra látni. Ide zárták a volt birodalom idején azokat, akik mást mondtak, hittek, éltek. Tulajdonképpen jó helyen vagyok. Nem szakmabeli, belépőt fizettem, hogy kétfejű kiskecskét, daganatos testrészek szép gipszöntvényeit, gyomrok tartalmát vizsgáljam, üvegben lebegő magzatot nézzek. Ilyesmit otthon állattani múzeumban láttam. Végül itt sem hánytam. Később baloldali vezetőm megmutat néhány körönddel pettyezett, pompás sugárutat, s iszonyodik a palotáktól. Villanó szemű afrikai lány leheletfinom gyöngysort kínál a bolhapiacon. A gyűjteményt sosem felejtem el. A kedves ékszer gyorsan elszakad.
Beszédtöredékek a halálról
Játék Mint a gyermek, mikor ijesztgetőst játszik. Izgatja, hogy megijed valakitől, akit szeret, és aki szereti. Négykézlábra helyezkedem, morgok. Gyanakodva néz, izgalom és ijedelem között. „De apa kedves.” Borzongató valósága és ismerős biztonság. Csiki, csuki. Gyanakvás vagyok már én is, ha szerelem nincs bennem. Ott áll a túlparton. Ijeszt és kacsint, békejobbot nyújt, majd hirtelen visszahúzza. Katalinka, szállj el. Talál egy érmét a fülem mögött, mosolyogva mutatja fel, hogy a nyelvemre helyezze. Gyere, próbálj meg. Kapj el, ha tudsz. Érzem, hogy szeretsz, nem fogsz elhagyni. Csak még most az egyszer hagyj nyerni. Lélek Miután elszáll belőlünk halhatatlan testünk, lelkünk merevvé válik, és idővel megindul a romlás lassú folyamata. Bizonyos részei a halál után tovább terjednek. Ezek lesznek az úgynevezett lélekkinövések, amelyek veszélyeire rég felhívták a társadalom figyelmét. Ragadósak a szálak, nem engedik továbblépni a szabaddá váló testet. A lélek idővel rohadásnak indul. Felpuhul, váladzik, zseléssé, majd cseppfolyóssá válik. Elsőrangú táptalaja más képződményeknek. Kósza gondolatok telepednek meg benne parazitaként, és az erős, gazdag lélekmasszából eszmék szökkennek szárba. Kegyes lélektetemek gyilkos ideák melegágyai lehetnek, s talán Mark David Chapmanben fogant meg így a Szolidaritás. Lelkünk különféle biokémiai folyamatok során végül teljesen elbomlik, molekulái hasznos építőelemeivé válnak a továbbélő világnak. Tudat és nagyravágyás nélkül.