MEGOSZTOM

A szamár éve

Adventavit asinus, pulcher et fortissimus

Na nézd már, hogy egy ilyen kigúnyolt alakot is porcelánba lehet önteni
mondom a lányomnak a bolhapiacon
Feltekint a használt puzzle-k közül
nézi a töredezett poros szürke szőrű 

megbántott tekintetű málhás szamarat
amit a háztartási dolgok között találtam 
Perzsául a szamárra két szó is van, magyarázom,
mindkettő sértés
és a harmadik, ami a szamárfül
de az meg nyulat jelent
Hazaviszem a szamarat és a tűzhely mellé teszem
megtöltöm a kosarakat kurkumával meg fahéjjal
A lányom beletesz egy fogpiszkálót a szájába
hogy a széna kiálljon
Megsimogatom a barátom fülét és súgom neki:
Most te és én vagyunk, te kis ágrólszakadt szomorúság

Olyan semmi idő van már
se nap, se szél, se hó vagy eső se
csak egy szürke jelentéktelen égbolt
Ne beszélj butaságot, ellenkezik a lányom
a szél akkor is van ha nem látod
Fokhagymát pirítok repceolajban
egy Kaszpi-tengeri padlizsánpüréhez
A kurkuma összefoltozza a csempét
A lányom hozza a filctollait s azt mondja:
Fessünk mindent sárgára

Régen az udvarokban az asztalokat feldíszítették 

politikai eseményeket ábrázoló figurákkal
hogy a vacsorázó társaságot beszédtémákkal lássák el
Porcelánból készült miniatúrákat rakunk ki magunkról
hogy a figyelmet rólunk el és felénk tereljük
Étvágygerjesztővé tesszük magunkat
bármilyen hatalomnak amely túszként tart foglyul minket
Fejünket csóváljuk
két undorító szénakazal között

Ó, te az állatvilág proletárja
saját tömeged hányszorosát cipelted
Az összes értéktöbbletet, amelyet adsz
és minden megvetés, amit cserébe kapsz
Ha nem az ostor suhog, a sárgarépa lóg

elérhetetlen jutalomként

és a lóval soha nem leszel egyenrangú
Micsoda egy sors ez egy jószágnak

Most elvehetem a kosaraidat


Nőnek a tulipánok, kiáltja a lányom
a hagymákról, amit még a nagynénjével együtt ültetett el
amikor az ő húgát vártuk
Ó, milyen nagyszerű, édesem – motyogom

mint egy boldogtalan anya januárban

ki tudja, hogy a tavasz még várat magára

Szamár, nézz ki a te ablakodon

A bizalom kis hajtásai

bújnak elő a fagyos talajból

Gyere, mondom, építünk egy falat

mintha egy kőgyűrű megvédhetne

nyulak és parkőrök ellen

Az anyák együgyűségével éneklem
hogyan ugrál el szamárfül az egérkéhez
aki rémülten a lyukba bújik
Az egér anyja egy bölcs nő

egy pillantást vet a szamárfülre, és azt mondja:

Ne butáskodj: ez egy vendég

Fuss vissza, mutatkozz be

és hívd meg szamárfület hozzánk

Mint a málhás szamarak, úgy élünk itt, 

ahogy a bölcs mondókák

fokhagymát és szárított lime-ot hurcolunk a száműzetésből a tűzhelyre
A dió készen áll a pörkölésre, a gránátalma szirup a hűtőben
Ó, hadd térhessek vissza az istállómba

pihentethessem fejemet a szénában 

mint egy elkopott vádaskodást

Micsoda sors, suttogja a nagynéném a telefonba

Hangját négy példa nélküli évtized törte meg 

Kétszer is elküldtük bebalzsamozott gyerekeit repülőgépen kontinenseken át

Mennyibe kerül, kérdeztem a temetkezési vállalkozótól

Mintha bármilyen más szállítmányra béreltük volna fel, azt válaszolta:

Ez az elhunyt súlyától függ

Khale, hogyan csinálod, hogy az éjszakát nappallá változtasd?

Alábukom ebbe a gleccserbe

és ők nem is voltak az én méhemben

Minden hajnalban a kedvesem hónaljában sírok

Mondd el még egyszer a mesét,
ahogy a lehetetlen egy kicsit túl soká húzódik

Van egy pillanat, amikor legmagasabban jár a hold 

és a szalmaszálak az ég felé fordulnak

Ha a halottak nevét suttogod, nem válaszolnak

de ha a csikók a beállóban alszanak
hallhatod magad iázni


Van-e olyan veszteség, ami csak úgy elviselhető

ha elfelejtjük, hogy a halottaknak volt testük
Fényképeket teszek fel és veszem le őket

nem tudom eldönteni melyik az elviselhetetlenebb
Kaptam én valamit, kérdezi a lányom, a bátyáidtól, akik halottak
Kiveszek egy tasak ketchupot és egy baglyot papírmaséból
Amikor meghaltak, mondom, akkor kezdtem bátyáimnak nevezni őket
itt úgy tartják, hogy az unokatestvér idegent jelent
Ők voltak a legközelebbi családom, ha az a család
ami összeköti a történelmet a jövővel
Követtem őket az alvilágba, és majdnem ott maradtam
És aztán, aztán jöttetek ti

Hogy nem lehet elegendő a boldogság emlékezete
Miféle egy irigy állat az ember
Miért bömböl egyből ahogy a cukor
íze eltűnik a nyelvéről
Hát nem elegendő az, hogy ők léteztek

egykor és hogy szerettem őket

Hogyan tudja az a test, amelyiknek el kell rohadnia

megtagadni a végesség befogadását

Szalma, mutasd magad

hol van a szár, ami a bátyám volt

Színes piñatát akasztunk fel a mennyezetre

és sorba állítjuk a gyerekeket

Egymás után lendítik a métaütőket

míg először a csillámok, majd a cukorkás zacskók hullanak ki
A gyerekek csoportokban ülnek a földön

nyalókát cserélnek rágós patkányokra, a cukortól felpörögve pusztítanak

míg a szülők meg nem jönnek és mi fellélegzünk
Utána a lányom azt mondja, hogy az egyszarvú volt a legjobb

De láttad a füleket, válaszolom

az a szegény, akit darabokra vertetek, nem egy mesebeli állat volt

Áll Gázában egy állatgondozó egy parkban
A gyerekek szeretnek hozzánk járni, mondja
semmi más mentsvár nincs itt
Minden drága a megszállás következményeként
pénzt kölcsönöztünk a rokonoktól és barátoktól
állatokat csempésztünk az alagutakon Egyiptomból
A háború alatt, mondja, sokan meghaltak
Fölöttünk repültek a gépek, nem tudtuk etetni az állatokat
Amikor végre visszatértünk, struccokat, majmokat és tigriseket találtunk holtan

legtöbbjük éhen halt, néhányukat agyonlőtték
Az állatkert gondozója megsimogatja a sörényt
A zebrák, magyarázza, drágák, és nem hajlandók bemenni az alagútba
Így hát vettünk két fehér szamarat és lefestettük

hajfestékkel és maszkolószalaggal
Minden hónapban ki kell javítanunk a csíkokat

de olcsó és a legtöbben elhiszik

és a valódi zebrákkal ellentétben ezeken lovagolhatnak a gyerekek
Egy Menhelyet a szamaraknak nevű szentföldi szervezet  

állatkínzással vádolt meg minket, de én biztosítottam őket

hogy a mi zebráink nem cipelnek akkora terheket 

mint amilyet az igásállatoknak kell

Mint a szamarak szamara az évszázadok századában

áll a burák két száraz szénakazal között
Élve hozta világra kicsinyeit, hordott hátán

uraságot és csőcseléket, de most össze van zavarodva:
Félig öszvér, félig ember vagyok

farkam, mint egy páváé, és arcom, mint egy istennőé
A testemmel egy létrát formáltam a mennybe

távoli helyekre jutottam el

de végül utolért a kétely
Nő vagyok-e vagy szörnyeteg, mítosz vagy anyag

Ha éhen halok, úgy emlékezz rám, mint a növényzet barátjára

Azt álmodtam, hogy találkoztál valaki mással, mondom

a kedvesemnek, és hogy bánatomban megettem egy szamarat  

miért tetted ezt, mit gondolsz, ez mit jelent

A kedvesem beszappanoz a zuhany alatt
Talán, mondja, attól félsz, az a vágyad, hogy téged mások terherként hordjanak 

arra készteti az embereket, akiket szeretsz, hogy elhagyjanak téged
Látod, nyögök, kinőtt

egy vállkereszt a hátamon

Fordította Sall László

MEGOSZTOM

Elveszed a testemet

Férfi akinek ezt olvasni nehéz: szedd össze magad.
		Értsd hogy egy nőnek milyen a világban élni
		Állj ki mellettünk szedd össze magad.


A mi testünkért fizettek vagy
A mi testünkért nem fizettek
A mi testünket elveszitek amikor lánygyerekek vagyunk
Az apánk vagy a fiútestvérünk vagy a szomszéd férfi vagy
Elveszed a testemet mert a világ szemet huny afölött hogy
Elveszed a testemet mert a világ legitimálja hogy
Elveszed a testemet
A többi apa a többi fiútestvér a többi szomszéd férfi szemet huny afölött hogy
Elveszed a testemet 

A mi testünket simogatjátok amikor nem akarjuk
A mi testünk simogatásáért fizettek
A mi testünk simogatásáért nem fizettek

A mi testünket megerőszakoljátok
A mi testünk megerőszakolásáért fizettek
A mi testünk megerőszakolásáért nem fizettek

A nők testével mindent megtehet a férfitest

A háborúban emlékeznek a nők
A háború látásában emlékeznek a nők

A háborúban nem kérdés hogy mit jelent: nő
		
A férjem vagy a tanárom vagy a munkáltatóm vagy
A buszsofőröm a taxisofőröm az unokabátyám vagy
Az országom katonája vagy egy másik ország katonája vagy
Moderált jobboldali vagy szélsőjobboldali vagy centrista vagy
Moderált baloldali vagy szélsőbaloldali vagy liberális vagy 
Férfi vagy az én testemért fizetsz vagy nem fizetsz
Az én testemet elveszed amikor lánygyerek vagyok 
Az apám vagy a fiútestvérem vagy a szomszéd férfi vagy
A fiúbarátom vagy a zenész fiú vagy az író férfi vagy
A művész férfi a szakács férfi a kőműves férfi vagy
Elveszed a testemet mert a világ szemet huny neked mert
Férfi vagy mert a többi férfi szemet huny önmagának
Elveszed a testemet.

2022 tavasz
az Ukrajna ellen Oroszország által indított háború alatt
MEGOSZTOM

tisztaszoba

mégis csak az állott húgyszag a szent olvasó sziluettjében,
az számít. az lenne a képen isten és a lelki szegények 
városa… what the fuck? mondja… /határvidék./ 
hajnalban lesz átható a repedező alak,
finom mész, gyalu, az áruvá tett 
theotokosz szobra. 
de többé már
nem 

használja a régi, zavaros szóképeket. viszont beszélni 
továbbra is beszél, és ha tudnád, milyeneket mond… 
hogy „hallod a legyeket a túlcukrozott sütemények 
körül? látod az agylágyulásnak a fáradt arcokra 
kiülő tüneteit? meg a napszámosok elnehezülő 
lépéseit, ahogy az éhes, mohó szemeiket 
a kishúgod mackójának susogó
fenékdomborulatára
meresztik?” 

ezek is csak a régi, sztoikus erények 
lenyomatai egy meggyötört testen, 
ami most már tényleg csak korpusz,
a lélek magasságának jusz
rezisztendije. 

de te a vérzésedre vezetsz
vissza minden napot, már 
az első életet is onnan 
kell számítani.

nővé válni… körtét enni… ez az anyaság 
tisztaszobája, mint egy bejárat, mint 
egy zárt kapu, szabálytalanul
pulzál egy hervadt 
koszorúba
tömve.

és vissza…
MEGOSZTOM

Ahol sok tulipán nyílik

A szomszédban lakik Árpi, 50-es éveinek a végén járhat, nem tudom pontosan.
Azt tudom, hogy a ház lassan a fejére omlik,
és csak egy féllábú macskája van már.
Talán el is várta, hogy mi, kicsik is Árpinak szólítsuk.
És az is meglehet, hogy azóta fel sem ismer minket,
mert a szesz így marja szét lassan a tudatot;
vagy szimplán a magányba zakkanhatott bele.
Sokszor ráköszönök az utcán, és ő azt mondja, Jó napot vagy Tiszteletem.
Meg a múltkor jó pár töltelék szármát is a kezébe nyomtam,
hogy ő is tudja, a Jézuska megszületett,
és úgy nézett rám, mintha most költöztem volna a szomszédba.
Amit viszont imádok benne, hogy megköszöni. Csillognak a szemei,
nem szégyelli a nyomort, amit egyedül visz tovább.
Mindig a Paff, a bűvös sárkányt dalolta nekünk,
meg kicsúfolta a Trei culori cunosc pe lume-t is, mintha mi tudtuk volna, mi az,
aztán meg úgy nevetett, mint valami elmebeteg,
már akkor sem voltak fogai,
és ezért megijedtünk tőle.
Szegényt ott hagytuk.
Most már tudom, be lehetett rúgva akkor is.
Az apja is rendes ember volt. Ketten laktak a házban,
de már vagy 10 éve annak, hogy meghalt.
Azt se tudom, voltunk-e a temetésen, vagy hogy volt-e egyáltalán temetés,
mert mégis miből lett volna?
Sok gyerekkori csíny kötődik a romhoz meg hozzájuk,
mert mi tőlük loptunk virágot minden tavasszal,
és amíg élt az apa, sokszor figyeltük meg, mikor mennek el otthonról,
és csak úgy bementünk hozzájuk szétnézni
a sok pornó- meg divatmagazin között, amit ők
valószínűleg gyújtósnak használtak,
mi meg párat még haza is vittünk belőlük, hogy később
a szülők találják meg,
és nem árultuk el, honnan vannak.
Mert mi ilyen merészek voltunk.
Meg mert akkor azt hittük, gazdagok vagy gyűjtögetők. Tévedtünk:
azt hittük, viccből járta esernyőnek támaszkodva a falut az öreg,
hogy mi lássuk, és kuncogjunk rajta.
És közben minden cigicsikket felszedett a járdáról,
meg már évek óta lejárt bolti kalácsot tartottak a szekrény tetején.
De még ennek ellenére is ők voltak a kedvenceink.
Másokhoz is osontunk be, de kizavartak, mert A mi házunk nem múzeum.
Sehol sem éreztük ezt a túlvilágit, amit Árpiéknál,
sem pedig azt az adrenalint, hogy egy gyagyás férfi részegen fusson utánunk,
és közben olyan hangokat adjon ki magából, mint a szörnyetegek.
Sajátjaikként szerettek minket, és mi is őket.
Ha másvalaki lennék, irigykednék magunkra,
hiányolnám Árpit és az apját a gyerekkoromból.
És szerintem, ha a mi utcánknak feladata van, az az, hogy
Árpit egyben otthon tudja, ameddig csak lehet. Legalább ennyi.
Hazavigye, ágyba fektesse
és betakarja a közel százéves dunyhával,
amikor az egyik hűvös éjjelen majd megint a gödörbe borul a biciklivel.
És aztán hagyja, hogy másnap ebből az egészből semmire se emlékezzen.

A 2023. évi Kortárs hangon irodalmi páyázaton az Újvárad folyóirat lapdíjában részesült írás.

MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

MEGOSZTOM

Pszichológusomról

Nagyszerű pszichológus vagy, mondtam neki az ágyban.
Az én ágyamban mondtam neki.
 
Neki nem mondtam: én is az vagyok,
nem csak akkor, amikor rólam van szó!
Hanem úgy általában:
nagyszerű végzettség nélküli
végzett pszichológus vagyok.
A pszichológusom ágyában,
aki vagyok.
 
Az apám is az volt,
az anyám ma is az,
az összes testvérem,
az összes párom,
a lányok és a lányok,
az asszonyok és az asszonyok,
mindenki más is, aki nem volt.
 
A gyermekeim, naná,
mind a négy, mind a tizenkettő,
és a harmincharmadik is,
mind a pszichológusaim.
 
Fájdalmas talán, így van,
puszipajtásaim nem voltak,
ha így van!
MEGOSZTOM

Ma a szavak

ma a szavak többet jelentenek

mikor gyermek voltam
míg a felnőttek basztak
egy fa lombozatán keresztül feltűnt testének aranymetszése
egy villámlás amiről tudtam
tekintetem azzal teremtette valóságossá
hogy képtelen volt ránézni
de volt úgy
hogy egy párduc hasába költöztünk be
összeforrva nemtelen növényi szerelemmel
ahonnan nem volt ébredés

ma újra látlak
és ahogyan előttem állva lefejted magadról
múltamnak ruházatát
bőröd felületén az igazság
újramondja önmagát:
nem meztelen vagy hanem kívül

vagy irtózatosan keveset
MEGOSZTOM

Emmauszi vacsora

A milánói Pinacoteca di Brera. Nemcsak
a megelevenedett múlt, hanem ami idáig
vezetett. Vagyis vissza. Meglepőek
a színek. Nagyon erősek. Valószerűtlenül
valószerűek. Van rá magyarázat. Hatalmas
üvegkalitka. Talán időgép. Az éppen
félbehagyott munka. Megy a film odabent,
mint egy végtelen reklám. Sokáig figyelem,
hogy milliméteres pontossággal. Női kézre
emlékszem inkább, de nem biztos. Parányi 
ecset és valamennyi oldószer az időutazáshoz.
Megtisztul minden. Visszanyerik eredeti
állapotukat a képek. A tárgyak. Aki meghal,
azt szokták ilyen gonddal lemosdatni.
Eltávolítják róla mindazt, amit úgy hívunk:
élet. De itt most Andrea Mantegna régóta
halott megváltójába próbálnak életet
lehelni. Vagy Caravaggio Emmauszban
vacsorázó Krisztusáról kaparják le miniatűr
eszközökkel a mennyben rátapadt barna
cukormázat, utána a pokolban rárakódott
kormot. Sötétebb így a sötét, fényesebb 
a fény. De a Bellini testvérek lenyűgöző
alexandriai festményén is fehérebb a fehér.
Szentebb a szent. Mintha csak ennyi lenne
az idő. Mocsok. Kosz. Hamu. Por. Ragacs.
A pirosat, a zöldet, a sárgát, a kéket eltakaró
fekete. Hát ezért a gyász színe. Ha leveted,
minden életre kel? Isten is csak restaurátor.
A mindig megbarnuló levelekről évről évre
letisztítja a halált. Valójában ilyen a tavasz.
Nem több, nem kevesebb. Letakarított tél. 
Időtlen idők óta. Ennél többre nem képes 
ő sem. Nem akarom tudni, hogy milyen volt
Krisztus Emmausznál. Hogy milyennek
festette Caravaggio. A bűnös a bűntelent.
Mert hát Isten fia ártatlan. Vagy mégsem?
Azt sem akarom látni, hogy te milyen voltál
valamikor régen. Csak azt, hogy most
milyen vagy. Nem az a halál, ami lesz. Csak
az a halál, ami volt. Akkor ölik meg végleg
a halottat is, amikor lemosdatják. Járkálok
még a lassan elsötétülő képek között. Ilyen
emlékeim vannak, és nem kell őket restaurálni.
Mai szerelemmel is csupán mai testedet,
mai mondataidat vagy mai hallgatásodat
szerethetem. Minden más hamisítvány.
MEGOSZTOM

A víz körforgása

Az esőről megint
egy haikut szerettem volna
de nem megy nem tudok
mert valami ott mélyen
mindegyre kavarog buzog
próbálgattam egyszavakban is
hogy grafiteső mert sercen
a dobhártyán mint a papíron
és rettentő szürke
vagy rajzszeg-eső
mert aláfekszem
az ingem kibontom
és ráhull a mellkasomra
szúr is de hűt is
és lám minden magyarázatra szorul
ezért sem lehet haiku
az eső maga már haiku
és annyira az
hogy megírni sem lehet
te magad is eső vagy 
és annyira az vagy hogy
várom már hogy felszáradj
csak félek végérvényesen része 
lettél már a körforgásnak
mert ugye most hónapokig
hatalmas szárazság volt
de ma éjszaka felhőszakadás 
a föld köpni nyelni nem tudott
ki bírja ezt a végletekben 
gondolkodó természetet
most minden rendben
de meddig persze 
most süt a nap
de a pára
elindultak fölfelé a rajzszegek
mi van ha egy szép nap
talán még most augusztusban
lapátolni kell majd a jeget
akkora lesz az udvaron
teszek majd a teába 
de aki úgy eszik és iszik 
hogy az égi jeget nem becsüli
az rajzszeget eszik és iszik önmagának
gondolom ha majd kínok közt is
de kiszarom
persze az lefele van
a rajzszeg meg pára
akar lenni ismét
és hát hol ha nem a mellkason át
kíván fölfelé törni
a legnehezebb úton
ebből tanulhatnék is
de nem fogok
timtimtimtimtimtim
dreamers they never learn
they neeeveer learn
most belülről szúr
és nem hűt 
de legalább éget 
nem sokat 
keveset
átütik a rajzszegek 
a membránt
a senyvedt rizspapírt
ahogy nagyanyám
kis kamraablakán
cikiparittyával lőttem át
sír a gyermek
hová lettek a rajzszegek
hóvá lesznek a rajzszegek
nyugtatom
MEGOSZTOM

Replay

Szoktam csak úgy az utcán sétálva 
– magamban, vagy méginkább akkor, ha öregek szemébe nézek – 
mosolyogni.
Nem tudom, miért.

A mosoly csak jön, és mint ösztön,
rántja a szám szélesebbre.
Talán azt hiszik, egy hibbant vagyok a 6-osból,
pedig nem, hanem az ottani fák,
az égig érő fák közeledtét érzem meg hazafele,
amik, mint időgépek, röpítenek vissza
gyerekkorom másfél órányi filmjébe.

Hirtelen játszani szeretnék,
meg hogy velem játsszon valaki,
vagy igazából mindegy is,
csak eregessek még sárkányt, akadjon bele a fába vagy össze a Vikiével, 
ami mindig nagyobb volt, mert ő a nagyobb.
Főzzek sárból és homokot használjak fűszernek.
Mint amilyen fűszer a gyerekkorhoz a csínytevés, az élmény.

Nélküle nincs íz a négy fal között.
Minden ebédnél pipiskedni szeretnék és széken állva kérni 
harmadjára is a repetát, úgy, hogy tudom, nem haragszanak érte.
Mert a család nem egy ilyen vézna lányt akart, mégis ezt kapta.
Egy vézna, felnőttéválástól rettegőt. Kérhettem repetát ezerszer is hiába.
Ugyanígy hiányzik, ahogyan a cukrot kiborítom,
az egészet, főzés közben mamával,
ő nem haragszik, felnevet, szól tatának,
de én sírok, süssem meg a halat,
kiborítottam a cukrot! 
Ahogyan vádlin harap a pocok,
és apu leteremt, hogy mit keresek ott,
és én megint sírok, épp látni akarok én is egy pockot, na, azt keresek itt!

Talán azért mosolygok bele az öreg szemekbe,
mert ott van bennük mama és tata.
Ezek az öregek is neveltek gyereket,
láttak sok bitang unokát, akikért sokszor hadonászni meg rohanni kellett,
mégis elégedett szemekbe nézek,
ilyen volt mamának és tatának is.
Középkorúak és tinédzserek nem érintenek igazából,
ők most sorbanállók.
Mondom, csak az öregek, ott, a fák mellett,
ballagva velem szembe.
De a piacra vánszorgókat nem szeretem,
Önzőek, a villamoson tolakodnak.
A beesett szeműek pedig még rosszabbak.

Ők friss sebeket bántanak.
Ilyenkor legszívesebben elfordítom a fejem
vagy csúnyán nézek, 
hadd higgyék, hogy hibbant vagyok, most nem érdekel.
Látni lehet rajtuk, hogy
a vérnyomásmérő már el sem indul,
a másik pedig már haza sem jöhet a kórházból, csak a sok papír érkezik utána, 
amit hamarabbra ígértek,
na meg azt mondják, vigyázunk rá, 
és addig vigyáznak rá szépen,
míg végül megölik, Isten tudja, hogy.
És én ezt megtudom egy hajnali órában.
Amikor majd okkal sirat meg 
a román egészségügy.

Így sajnálom, de nem kérek bocsánatot,


beesett szemű öregek, mert nem mosolygok.
Talán majd egyszer,
ha begyógyulnak a sebek.
Én megértést várok inkább, az unokák nevében.

Maradok saját öregségemig a másfél órás filmnél,
annyiszor újrajátszva,
ahányszor az égig érő fák mellett ballagó, hozzám hasonló öregek
szemei dédelgetik az enyémet.
És én is az övéket,
ha felismerem fájdalmaikat, félelmeiket.
Az együttérzés kölcsönös, a mosoly még tart.
Bitang unokáinkra gondolok majd.