Attól félek, hogy elfelejtek dolgokat. Embereket. Hogy elfelejtem őket.

Valahányszor két jóízűen nevető nőt látok egy kocsiban, Sára jut eszembe. A szőke, kék szemű Sára, akinek a hullámos haja mindig elegánsan kócos volt, ajkán bíbor rúzs és feltűnő smink. A városban mindenki ismerte őt, mert annyira szép és olyan izgalmasan botrányosan öltözködött. Különc volt, az a típus, akit kicsit mindenki irigyelt, akibe kicsit minden fiú a kártierből szerelmes volt, és akire minden lány kicsit hasonlítani szeretett volna.

Mennyit nevettünk már az osztályban is! Ő a másik padsorban ült, úgy kommunikáltunk, hogy cetliket írtunk egymásnak, és amikor a tanár a táblára írt éppen, gyorsan átdobtuk a cetlit az üzenettel: „este fél nyolc, a szokásos helyen. Stop.” Repült a válasz: „Ok, de rajtad tényleg rózsaszínű top van? Nagyon menő, büszke vagyok rád. Stop” – és ekkor a földrajztanár elkapta a suhanó cetlit, kiállított az osztály elé, mi meg nevettünk szakadatlanul, Sára többször elnézést kért, a tanár úr pedig tajtékzott, hogy hol a szokásos hely, pedig tudhatta volna, ahogy mindenki tudta, hogy egyetlen jó hely volt akkor a városban, a Fekete Nyúl kávézó. Oda tartok most épp, bőven két évtizeddel Sára elmenetele után. Találkozni fogunk. 

Anno arról álmodoztunk, hogy majd együtt felvirágoztatjuk a kávézót, könyvekkel, lesz külön könyves rész is, meg virágos is. Mindenki a városból oda fog járni, reggel 7-től este 8-ig. 

Most már nem annyira kávézó, inkább kocsma. Több az alkohol, mint a kávé, ami fogyasztható. De most is, előtte áll meg a 80-as busz, minden áthaladó utas beugrik egy kávéra. Vagy egy felesre. 

Sára kifinomult volt, én vadóc. Állandóan berzenkedtem, kiosztottam mindenkit, feketére festettem a körmöm, és ha rám szólt az ofő, hogy szedjem le a körömlakkot, akkor visszafeleseltem neki. Olyan szerettem volna lenni, mint Sára, de mindenki, még anyám is azt hajtogatta, bárcsak Sára is az ő lánya lenne, nem kellene annyit a fejét fognia és szabadkoznia miattam.

Miután Sára elment, felült a repülőre, ami örökre és végérvényesen elválasztotta tőlem, végtelenül szomorú voltam. Addig néztem a repülőt, míg teljesen eltűnt az égen. Az égbolt már egy jó ideje teljesen sötét lett, utána még két órán át járkáltam fel-és alá, mígnem annyira tompa és fáradt voltam, hogy a vonat előtt még bementem egy kocsmába és megittam két feles szilvapálinkát. A vonaton hazafelé találkoztam valakivel, akit még az iskolából ismertem. Hosszasan beszélgettünk, majdnem egészen hazáig. Máskor zavart volna, de most jól jött a csevegés, elterelte gyászomról a figyelmet. Úgy éltem meg Sára elmenetelét, mintha meghalt volna. Anyám fél évvel azelőtt halt meg, és egyedül Sára volt mellettem, segített át azon a kegyetlenül fájdalmas időszakon. Ültünk a Fekete Nyúlban, sírva fakadtam:

– Nem tudom, mit csináljak a szeretettel, amit iránta érzek. Nem tudom, hová tegyem most, hogy anyu már nincs.

– Én elfogadom. Nekem kell adnod. Valahová mennie kell – mondta Sára, és kimentünk, rágyújtottunk egy cigire. A mentolos volt a kedvence. Amerikában szerencsére, még mindig lehet kapni mentolos, vékony cigarettát.

Aznap, ahogy késő este hazaértem a vonattal, eldöntöttem, hogy Sárát én többet nem keresem. Megbántva, átverve éreztem magam. Az indulás előtti nap megleptem Sárát, ajándékba tőlem egy kis zacskót kapott, benne feltekert vastag gumicsomó. Ezzel játszottunk, gumiztunk órákon át iskola után, nyáron napokon át. „Bobby și Pamela se plimbă cu mașina, la orice stop beau un sirop” – erre ugráltunk ki-be a gumiból, majd a mondóka vége felé egyre magasabbra emeltük a gumit, már a nyakamnál volt, a másik vége a blokk melletti csenevész diófa törzséhez erősítve. És mindezt képes volt Sára eldobni. Iszonyúan éreztem magam, menj, ha menned kell, hagyj itt te is! – fakadtam ki rá, pont úgy, ahogy a pasikat küldtük el, miután kiderült róluk, hogy alkalmatlanok színes személyiségünk megértésére, és természetesen méltatlanok a szerelmünkre. 

Vannak egykori barátok, akik egyszerűen úgy tűnnek el az ember életéből, mint kavics a tóban. Mások meg sokáig köztünk maradnak, nem tudjuk elengedni őket, még akkor sem, ha többet soha nem találkozunk. Én így voltam Sárával. Szándékosan kiiktattam őt a tudatomból, de a tudatalattimban minduntalan felbukkant. Amikor Sára bátyja felhívott, hogy a húga szobáját kipakolta, de nézzem meg, nem kell-e valami cucc onnan, mielőtt kihajítaná azokat – igen, ezt mondta, ezzel a szóval, fél óra múlva már az ajtójukon csengettem. Megdöbbentem a látványtól, ami fogadott. 

Ócska, össze nem illő bútordarabok váltották föl Sára nagy, vászonkárpitos kanapéját, amelyen egymás felé fordulva, paplannal betakarózva feküdtünk, és vég nélkül beszélgettünk. Egy esős vasárnap annyira le voltunk lombozva mind a ketten, hogy a Szívek szállodáját néztük, több évadot lenyomtunk egymás után. Közben színes takarót horgoltunk. Megittunk egy üveg Baileys-t. Aztán az ablakból néztük, hogy a Hold rásüt a folyóra.

A 80-as busz most is ugyanazon az útvonalon halad, mint húsz évvel ezelőtt. Anyu esküvőjén viselt váltóruhája van rajtam. Ötven éves a ruha, selyem. Mintha rámöntötték volna. Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Nagyon ritkán, és nagyon különleges alkalmakkor vettem fel. Talán ez a harmadik. És még esküvőm sincs. Miután anyu meghalt, a dolgai egyszerre sokkal értékesebbé váltak, mint korábban. Én úgy vagyok, hogy egyik lomtalanítástól a következőig tervezek. Ilyenkor mindent, amit fölöslegesnek tartok, kidobok. És általában mindent fölöslegesnek tartok.

Tudom, hogy ezen a napon boldognak kellene lennem. Milyen furcsa. Amikor az ember még nagyon fiatal, általában boldog, vagy legalábbis készen áll rá. Aztán öregebbek leszünk, tisztábban látjuk a dolgokat, és egyre kevesebb okunk van boldognak lenni. Ráadásul elveszítjük az embereket, családtagjainkat. Nem feltétlenül voltak könnyű emberek, de a mieink voltak, ők jutottak nekünk.

Amikor anyu meghalt, hirtelen minden emlék értékessé vált, még a rossz emlékek is, még azok is, amikor idegesített, vagy én idegesítettem őt. Az idegeskedés akkor már luxusnak számított.

Már megszoktam, hogy egyik nap ilyen, másik nap olyan a 80-as busz. Ha iskola van, sok rajta az ingázó, ha szabadnap, olyan, mintha piaci kofák ülnének rajta nehéz szatyrokkal, amelyekből kilóg a zöldhagymaszár. Néha mindenki fáradt. Az egész busz maga elé bambuló utasokból áll. Ha hirtelen fékez a buszsofőr, felemelik a fejüket, de konstatálják, hogy nem történt különösebben semmi, így visszamerülnek önmagukba. Közel érzem magam hozzájuk, egy vagyok velük.

Most hálás vagyok, hogy senki sem zizeg. Van, aki bóbiskol, de legtöbbjük a telefonját nyomogatja. Én a karomat nézem, anyu ruhája alól is kilátszik a bal karomon a pont, amit kábé huszonkét évvel ezelőtt égő cigarettával okoztam. Ez az akció volt Sárával közös vérszövetségünk. Még haloványan, de ott van, látható. Mint egy kifakult tetkó.

Valaki átaludhatta a megállóját, bosszankodva veszi tudomásul a tényt, hangosan szitkozódik, szidja a főnökét, – minden főnök kizsákmányoló és kapitalista!, szidja a rendszert, amelyben élünk, a politikusokat. Aztán visszaalszik.

Tizenhét megálló a Fekete Nyúl. Lecsukom a szemem, és talán a ruha teszi, anyura gondolok. Általában nem gondolok rá, mert nem szeretek szomorú lenni. gyönyörű arca volt, puha bőre, kedves vonásai, nagy szeme, huncut mosolya. Mindig egy kicsit fáradtnak tűnt, kicsit szomorúnak.

Hirtelen fékez a busz, valaki felszáll. A sofőr mögött ül le. Ismerősnek tűnik. A délutáni napfény megvilágítja haját, fényudvart rajzol a feje köré. Gyönyörködöm a hajában. Önkéntelenül megérintem, megtapogatom a saját hajam: száraznak, csapzottnak tűnik. Beugrik, ki szállt fel. A neve nem, ebben mindig rossz voltam, de a személyisége. Azon ritka emberfajtához tartozott, akik tökéletes bizonyossággal tudják, hogy mit akarnak és mit nem akarnak minden körülmények között.

Nem tudom, milyen indíttatásból fakadóan, de mellé ülök. Udvariasan bemutatkozom. Tudja, ki vagyok, felismer.

– Üzletasszony vagy? – kérdezi.

– Nem, egy kávézót vezetek, – felelem. Majd leszállunk a Fekete Nyúlnál. 

Az ablakhoz ülök, aki kapja, marja szerint megy az asztalfoglalás. A mellettem lévő asztalnál két ismeretlen nő beszélget.

– Hány éves vagy?

– Ötvennyolc.

– És te?

– Harminchárom.

– Uhh, ne aggódj, lesz még jobb is.

– Megígéred? 

– Megígérem.

Ez tulajdonképpen tetszik, el is mosolyodom.

Az idősebb nő folytatja:

– Pár napja repülőn ültem, és rájöttem valamire… alig várom, hogy hangosan kimondhassam: a nők beépített fájdalommal születnek. Fizikailag ez a sorsunk. Menstruációs fájdalmak, sajgó mellek, szülés, miegymás. Magunkban hordozzuk életünkön át. A férfiak nem. Nekik keresniük kell. Kitalálják az isteneiket és démonjaikat, hogy valamiért bűntudatuk legyen. Nekünk, nőknek, a bűntudat alapból is jól megy. 

A szomszéd asztalnál egy férfi próbálja női beszélgetőtársát meggyőzni:

– Miért hiszel valami szörnyűben, ha hihetsz valami csodálatosban is? – Erre a nő: – Ne csinálj belőlem optimistát, tönkretenné az életem. 

A férfi megütközve nézi. A nőből kitör a nevetés.

Most valaki felém tart, rám néz. Halványan mosolyog – de úgy tűnik, zavarban van. Most mi van? Kissé megtántorodik. – Aha, buli van. Bulit tartanak a szomszéd helyiségben. Mindenki meg van hívva. – Szép a ruhád –, mondja, majd kezét nyújtja: – Sára vagyok, és te ki vagy?

Ha tudta volna Tomi, hogy a szemműtéttel gyakorlatilag visszanyeri látását, akkor már rég túlesett volna rajta. Leszámítva a beavatkozást, és főleg azt, ahogy kipeckelték a szemhéját, mint a mesében az öreg királynak, hogy el ne aludjon a ceremóniákon, csupa jóról tud beszámolni: ami addig homályos és elkent massza volt, éles kontúrokat kapott, elkezdte látni a felhők formáit, meg tudta különböztetni a galambokat a verebektől, és nem csak madarakat látott. Az operáció utáni esti fények kissé megbolondították az érzékelését, először életében harmincnyolc év után a felkelő nap olyan élesen tárult szemei elé, hogy a napsugarakat ívenként látta rezegni: a belső sugarak citromsárgák, kifele egyre sötétebb árnyalatba burkolódznak, a Nap pereme már-már vörös, és tényleg izzik, olyan, mint a túlérett őszibarack, amit a jóisten lehelete tart csak a fán, éppen ezért muszáj a fáról leharapni.

Pont öt éve határozta el, megműtteti a szemét: mínusz tizes dioptriával már kontaktlencsét sem hordott, csak a befőttesüvegalj vastagságú szemüveget. Az előző cégnél, ahol dolgozott, behívatta a főnöke, és amíg bebocsátásra várt, eszébe jutott, hogy ilyen lehet az, amikor a nagykövetet behívatja a külügyminiszter: jelentenie, magyarázkodnia kell, hogy vajon mire gondolhatott a nagykövet miniszterelnöke, amikor a befogadó ország első számú vezetőjére kompromittáló kijelentést tett. Szóval, ott állt Tomi bebocsátásra várva, az automata kávéfőzőből egy capucinó-t nyert ki, de a pohara forró volt, így azt a titkárnő asztalára tette, miközben a szemüvegét leverte a földre, egyből utánakapott, csak hát a mínusz tíz az mínusz tíz, semmit se látott, a levegőben hadonászott, és természetesen borult a kávé, ráfolyt szépen és gyorsan az összes papírra, ami elő volt készítve aláírásra a főnöknek.

Látványnak nem rossz, konstatálta az irodájából épp kilépő főnök, majd tajtékozni kezdett, szétdobálta a kávéval itatott papírokat, és közben toporzékolt, mint egy óvodás. Tomi magában ekkor azt gondolta, hogy végülis, látványnak nem rossz, aztán otthagyva csapot-papot, kilépett az utcára szemüveg nélkül. „Hirtelen jött a homály, azt hittem, ez dukál”, mondta magában, és cikázott az épületek között hazafele, mint a pókember a legelső filmjében. 

Ekkor kezdődött az egész szemműtétes őrület Tominál. Hónapról hónapra, majd évről évre halogatta, mindent halogatott, családalapítást, gyerekvállalást, munkahelyváltást. Mindent. Éveket élt le úgy, járt fel-alá meg körbe-körbe és a bűntudatával küzdött, meg azokat a lehetőségeket siratta, amelyek azt kínálták, hogy az életet élje és ne az élet mellett éljen. Annyi mindent nem ismert fel az életben és annyi csodát látott meg utólag, amikor már nem volt az övé, és annyi mindenre nem vigyázott, amire kellett volna. És amikor leverte a szemüvegét, ami olyannyira eltörött, hogy használhatatlanná vált, akkor véglegesen és visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy megműtteti a szemét. Nem akart több bepárásodott szemüveget, alaktalan arcvonásokat. Nem tapintani, érzékelni akart, hanem látni.

És most, a friss munkahelyén, immár szemüveg nélkül, de éles látással csodálkozik rá a világra: a kollegák hangjához most már arcokat, hajszíneket is köt, az eddig csak távolról figyelt hegymászó rendszergazda a valóságban nem is olyan izmos, mint azt eddig magában összerakta. És a kolleganők egyszer csak elkezdték észrevenni őt, köszönnek neki, milyen más az arcod, Tomi, kacsintgatnak, kérsz egy kávét, jössz ebédelni? – ezeket hallja, új társadalmi rangot kapott. Fürdik a sikerben, a növekvő népszerűségben. Már nem rohan haza rögtön munkaidő végeztével, hanem elmegy a többiekkel sörözni, még az új Top Gun-t is megnézi. Hát, ez pazar, gondolja, és hátradől. Ekkor kinéz az ablakon, és meglátja a Holdat. A Hold, maga a szeszély, benéz az ablakon, és így szólt magában: „Ez az egész tetszik nekem”.

Tófalvi Zselyke (1976, Marosvásárhely) Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen dolgozik. Tárcái, novellái többek között a Látóban, a Kalligramban, a 2000 folyóiratban jelennek meg. 2019-ben Látó-nívódíjat kapott. Első novelláskötete 2020-ban jelent meg Amikor hazajössz címmel a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál.