KATONÁK
John

Egy teherautóra zsúfolva
negyvenkét arc egyszerre remeg.

Tele a vérem félelemmel,
és tele van vérrel a félelem.

Állunk épp Isten tenyerén,
a hajamat borotválják oldalt.
Fejemen mohawkkal fogom bombázni 
apám földjét, 
felperzselünk mindent a fiúkkal. 

Belemarkoltunk a napfénybe,
barnul az arcunk, hullik a hajunk
a lábunk alá és mormoljuk, mint akik 
egyetlen szájjal kérik:
puhítsd meg köztünk 
a távolságot, Uram,
törd szilánkjaira az időt, a teret,
emelj egészen arcod elé, aztán 
hajíts vissza ugyanabba a pontba,
ahonnan elindultunk feléd.

Ahol az ég hajlik az emberek fölé,
éhes a föld gyomra,
minden halottját magába húzza.
Az érben a vér, iránnyal szemben
gázol visszafelé a szívbe.
Torokba szorul a dobogás,
görcsben vergődik az izom.

Fekszik a szív a mellkasban,
nem érez, nem fél,
nem súg, nem remeg.

Apróra törik a fény előttem,
megkettőződik minden vonal. 
Kering körbe testünkben a 
vérrel az alkohol.
Isten tenyerén iszunk, 
bár a keze 
minduntalan remeg.


ARC

Ősz vége volt már,
omlós november,
talpak alatt porzott az avar,
hideg bútorok közt ültem,
kezemben jegyre kapott
csokoládéval.
Kihűlt a ház, arra gondoltam,
János lábnyomát simára
verte az eső, lám,
kimos belőlünk mindent
szépen és lassan
az idő, és a gyerek
megmozdult a hasamban.

Mondták mindig 
az asszonyok, hogy 
félelmetes és szép 
egyszerre, mikor
először mozdul meg
a baba a hasban.

Féltem én már
akkor is tőle,
nem tudtam, milyen 
arca lesz neki,
melyik partizánra fog
hasonlítani.
Azt hiszem reméltem,
hogy belőlem nem is kerül
ebbe a gyerekbe semmi,
hogy nem keverednek össze
benne az apja
vonásai az én arcommal.

Mintha csak belém tették volna,
egy állomás vagyok,
átmeneti otthon
ennek a gyereknek,
a partizán gyerekének,
és ha erre a
romok alatt rohadó
világra hozom,
magától el fog menni 
majd innen.

Emeltem, ugrottam,
áztam forró vizes lavórban,
és közben féltem még
attól az Istentől,
aki rég elengedte 
a kezem.

Nem történt semmi.
Keservesen sírva
a világra jött,
és arcában látom
az apja arcát,
már megismerem
melyikük volt az,
melyik hagyta itt nekem
a képét örökre.

Az volt, emlékszem,
aki a fejemet is
ütötte közben,
hogy ne sírjak és
ne imádkozzak
a fasiszta nyelvemen.

Az ő gyereke mászik felém,
lóg a mellemen,
ezeket az ütéseket táplálom
ha enni adok reggel,
a gyereke arcából néz vissza rám,
mindig a szemembe,
mosolyog és nevet,
és nekem meg kéne ölelni
ezt a gyereket,
a szájába kéne adni
ugynannak az arcnak
a mellemet,
és én sírok 
elfogy folyton a tejem.


A szerző a művek megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.