MEGOSZTOM

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent

Legutóbb, a Trialóg rovat hagyományát megbontva, Sebestyén Abával közöltünk interjút, most pedig, szintén hagyományos interjú keretében Török Viola, a Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott marosvásárhelyi Spectrum Színház vezetője válaszolt Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire.

A Spectrum alapítása előtt komoly tapasztalatot szerzett erdélyi kőszínházakban. Milyen korlátokat lát az államilag támogatott rendszerben, amiket csak függetlenként lehet átlépni?

Minden színháznak van egy sajátos arculata, koncepciója, műsorpolitikája, mely olykor nem egyezik az általam képviselt értékekkel, legyen az darabválasztás, szerző, látvány, zenehasználat, általános üzenet. Ugyanakkor így jobban lehet építkezni, darabról darabra, lépésről lépésre.

Mi az, ami a Spectrum Színházat egyedivé teszi?

A Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott színház mottója: Mens sana in corpore sano, azaz ép testben ép lélek. Ez a testi-lelki egészség megőrzésének koncepciója értelemszerűen építő jellegű előadásokat tűz ki célul, az „értékek újraértékelése” Nietzsche-i elv alapján, erdélyi kulturális gyökerek felhasználásával – akár népzene, néptánc, népszokások, népi hiedelmek feldolgozásával – színháztörténeti klasszikusok, örök érvényű alkotások sajátságos fénytörésbe állításával, építő jellegű feldolgozásával.

Hogy fogadta a szakma, illetve a közönség a színházalapítást majd 10 évvel ezelőtt, milyen utat jártak be azóta?

Van egy törzsközönségünk, de mindig vannak újabb érdeklődők is, előadásoktól függően. Ami a szakmai fogadtatást illeti, majdnem mindig részt vettünk a Határon túli Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a Thália Színház Határon Túli Fesztiválján, a Gyulai Nyári Fesztiválon. A budapesti Nemzeti Színházba is többször meghívtak, sőt van egy közös produkciónk, Döbrentei Sarolta: Sára asszony címú darabja Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet az idén Nagyszalontán is bemutathattunk Arany János születésnapja alkalmából. Részt veszünk a magyarországi Déryné programban, többek között Kincses Elemér Függöny című darabjával, a szerző rendezésében. A Magyar Kultúra Napján a Maros Művészegyüttessel koprodukcióban készült Tündöklő Jeromos előadásunkkal megnyitottuk a Tamási-évet, virágvasárnap a budapesti Akváriumban a Tamási-Kavalkádon a Boldog nyárfalevéllel vettünk részt. Tamási Áron születésének 125. évfordulóját egész Kárpát-medencében ezzel a két előadásunkkal szeretnénk megünnepelni, Kovászna és Marosvásárhely után Zentán, Magyarkanizsán, Gyergyóditróban, Székelyudvarhelyen, Gyulán, Komáromban, Mikházán és Farkaslakán-egyelőre.

Szeretnénk a szórványba is eljutni minél több helyre, ezért örültünk a petrozsényi meghívásnak is a júniusban tartandó Magyar Napokra.

Milyennek látja az elérhető pályázati rendszereket, milyen lehetőségeket kínálnak egy Spectrumhoz hasonló intézmény számára? 

Mindig szoktunk pályázni a Magyarországon meghirdetett lehetőségekre, örülünk, ha kapunk támogatást, persze jó lenne, ha hasonlók lennének idehaza is.

Milyen lehetőségeket, illetve felelősséget jelent az önálló társulat fenntartása?

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent: sok meghívott vendéget, nemcsak színházi előadásokat határon innen és túlról, de zenés produkciókat, könyvbemutatókat, hangszersimogatóval egybekötött, gyerekeknek is szóló népzenei előadásokat is.
Legközelebb Pál István „Szalonna” és bandája, valamint Berecz András Apja-fia előadásokat látjuk vendégül.

Milyen hatással volt a színház életére a járványhelyzet, milyen károkat okozott, hogyan próbálták átvészelni?

Nagyon keveset tudtunk játszani, kevés nézővel, a távolságtartás megoldhatatlansága miatt sokáig egyáltalán, de majdnem végig tudtunk próbálni, ezért több kijátszatlan előadásunk van és vannak elkezdett és befejezésre váró produkciók. Reméljük, egyenesbe jövünk nemsokára.

Most, hogy talán újraindul teljes lendülettel a kulturális élet, milyen tervekkel indulnak neki?

Két bemutatónk volt már és két felújításunk: Kincses Elemér Covid 19 című darabja, melyet az elmúlt időszakra reflektálva írt és rendezett meg színházunkban, valamint Alfred Jarry Übü, a király című műve Bodolay Géza újraértelmezésében és rendezésében. A két Tamási-darabot jómagam állítottam színpadra a Maros Művészegyüttessel közös produkcióként, Bogdán Zsolt kolozsvári színész vendégszereplésével, akinek Bartis Attila novelláiból összeállított egyéni előadása, Amikor címen, folyamatosan színházunk műsorán szerepel és sok meghívásunk volt határon innen és túlról. Készül egy Petőfi-összeállítás is Bolond Istók címmel a költő 200. születési évfordulója alkalmából, melynek bemutatója vagy az évad végén, vagy a következő évad elején lesz.

MEGOSZTOM

A kockázatot vállalni kell

Sebestyén Aba 1996-ban szerzett színművész-diplomát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, majd a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához szerződött, 1998-ban neki ítélték a legjobb pályakezdőnek járó UNITER-díjat. A lendületes indulás mellett mégis volt benne elég kíváncsiság, hogy járatlan utakra tévedjen, tizenhét évvel ezelőtt, kollégák és tanítványok segítségével útjára indította Marosvásárhelyen a Yorick Stúdiót. A színész-rendezővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

Az első kérdés adott: a szakma a tehetségedet kezdetektől fogva elismerte, benned mégis megszületett az igény, hogy saját színházat, saját műhelyt alapíts. Mi motivált?

Valóban, nagy lendülettel indult a színészi pályám, rengeteg jó feladattal, de a rendezés kezdettől fogva érdekelt, már akkor szerettem volna jelentkezni a rendezőszakra, aztán annyira sűrű volt a programom, hogy ez akkor elmaradt, jóllehet később sort kerítettem rá, sőt doktoráltam is Bukarestben.
2002-ben Béres András tanár úr, aki akkor még egy személyben volt a Tompa Miklós Társulat vezetője és az egyetem dékánja, felhívott, hogy mind a színházban, mind az egyetemen számítanának rám. Ez sok mindent eldöntött. Még abban az évben elkezdtem tanítani Farkas Ibolya mellett, az azóta már elhíresült évfolyamon, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Bányai Kelemen Barna, Erdei Gábor, Korpos András, Magyarosi Imola vagy Tóth Árpád. Tulajdonképpen velük kezdődött a közös gondolkodás, amit – a színházban kapott remek feladatok ellenére – részemről a fejlődés, az útkeresés vágya, illetve a rendezés iránti kíváncsiságom hajtott. 2004-ben bejegyeztettem egyesületként a Yorick Stúdiót, aztán 2005-ben megszületett az első produkció, a Nasztaszja Filippovna; Andrzej Wajda Dosztojevszkij A félkegyelműjének átirata Kövesdy István rendezésében, a szereposztásban Veress Albert, Tompa Klára és jómagam. Én ehhez a bemutatóhoz kötöm az indulást. Fontos hangsúlyozni, hogy a Yorick életre hívása nem csak az én érdemem, hiszen ott volt néhány lelkes kolléga, mint például Nagy Dorottya vagy Zayzon Zsolt, és a diákjaim is lelkesedtek az ügy iránt.
Nagy szerencsém volt, hogy – Csegzi Sándor akkori alpolgármester közbenjárásával – sikerült saját teret szereznem a várban a stúdió számára, a Mészárosok bástyájában. Szerencsére volt precedens román oldalról, hiszen a Teatru 74 egy évvel korábban alakult, illetve létezett már a Liviu Pancu-féle Teatru Scena is, mindketten azonos helyszínen. Jó érzés, hogy volt, ahol próbálnunk, volt, ahová felszerelhettük a nemzeti színházból kiszuperált harmincéves lámpákat.

A legfontosabb személyes motivációm, hogy legyen egy helyünk, ahol nincs nyomás, ahol bátran lehet kísérletezni, akár tévedni is. A nagy mesterek is mondják, hogy nem a sikerből tanulsz, hanem a kudarcokból.
Nekem a Yorick adta meg azt a lehetőséget, hogy kompromisszumok nélkül kérdezhessek rá társadalmi jelenségekre, tabutémákra. Az államilag támogatott intézményen belül ehhez sokkal több az akadály, bár kőszínházakban is akadnak ellenpéldák.

A Yorickban belevághattam a rendezésbe is, amihez nagyon jó kiindulást jelentett a diákjaimmal végzett munka, de azt még nem éreztem magamban, hogy egy projekt ötlettel bejelentkezzek az igazgatónál, hogy ezt szeretném megcsinálni. Az alapoktól akartam elkezdeni.

Ma viszont már sokat dolgozol kőszínházakban rendezőként. Mennyiben más ez, mint amikor a Yorickban készül egy produkció?

Az ideális helyzet az, amikor a színház vezetőségével együtt gondolkodunk szereposztásban, szövegben, együtt keressük, miként szólítható meg az adott közönség, de vállaltam már el úgy is munkát, hogy konkrét feladattal kerestek meg. A próbafolyamattal kapcsolatban viszont mindig ragaszkodom ugyanahhoz az alkotói szabadsághoz, ugyanazzal a kíváncsisággal igyekszem minden feladatot kezelni, mint a Yorickban. Persze rákészülök minden projektre, de minden feladatnak meg kell hagyni egyfajta kreatív bizonytalanságot, hagyni kell, hogy nehéz helyzetbe hozzon a szöveg, az alkotótárs, mert csak így tudunk együtt fejlődni. Az nem működik, hogy viszem a receptet és megfőzöm. Mondjuk engem általában azzal az elvárással szoktak hívni, hogy lepjem meg a társulatot, mozdítsam ki a színészeket a komfortzónából, és ennek tapasztalatom szerint örülni is szoktak. A színész szereti, ha kibillentik, ha provokálva van, ha meggyúrják, ha aprólékosan foglalkoznak vele, még akkor is, ha éppen nem lesz briliáns az eredmény. Persze vannak egók, pózok, modorok, hierarchiák az egyes társulatokon belül, amikkel meg kell küzdeni, de ezekbe a harcokba bele kell állni, mert mindenki csak jól jöhet ki belőle.

Térjünk vissza a Yorickhoz és a kezdetekhez. Mit szólt hozzátok a szakma és a közönség, amikor elindultatok?

Emlékeim szerint mindenhol támogatásra lelt az elképzelés, az egyetem részéről mindenképpen. A már említett Béres András tanár úr, valamint Kovács Levente tanár úr, illetve Balási András mostani rektor-helyettes nagyon sokat segítettek többek közt a pályázati rendszert megtanulni, mentem is kérdésekkel, válaszoltak, biztattak.

A marosvásárhelyi színházat az indulásunk egy hosszú, átmeneti időszakban találta, de ott is örömmel fogadták, hogy a színészeknek ez egy plusz lehetőség, készültek közös produkciók is.

Mondjuk én eleve úgy képzeltem el, hogy a Yorick az egyetem és a kőszínház között foglal helyet: a frissen végzett diákok kaphatnak egy lendületet az induláshoz, a társulati tagok pedig tehetnek oda egy-egy kirándulást megújulni, feltöltődni.
A közönség pedig lelkes volt, főleg, amikor jöttek az eredmények, az első átütő produkció a Nasztaszja Filippovna után, talán Gianina Cărbunariu Stop the tempo! című darabja volt az én rendezésemben, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya és Csiki Hajnal szereplésével, dramaturg Boros Kinga. Erre jött 2009-ben a 20/20, aztán pedig a Székely Csaba-féle Bánya-trilógia első két darabja. Úgy érzem, mindenhol nyitottságra leltünk.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Színház a határon

Tasnádi-Sáhy Péter rovatának vendége Tapasztó Ernő (Aradi Kamaraszínház) és Albu István (Figura Stúdió Színház)

A Trialóg rovat harmadik részében az erdélyi magyar hivatásos színházi világ két különleges intézményének – nem klasszikus karrierívet bejáró – vezetőit faggattam arról, milyen manapság az élet a kőszínházi lét határmezsgyéjének két oldalán.

Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház alapítását megelőzően, szinte kezdetektől, az Új Magyar Szó országos napilap munkatársa volt Bukarestben. Mind a fővárost, mind az újságírást szívből szerette, az ott szerzett tapasztalatoknak, mint mondja, színházi emberként is hasznát veszi, hiszen a szoros határidők és a minőségi elvárások mindkét szakmában fontos kritériumok. Arról nem is beszélve, hogy a sportoldal szerkesztőjeként hivatalból részt vehetett azóta is emlékezetes Bajnokok Ligája mérkőzéseken. Amikor az ÚMSZ-től távozott, Tánczos Barna mellé került tanácsosként, aki abban az időben a Szállításügyi Minisztérium államtitkára volt, amire szintén hasznos tapasztalatként emlékszik, hiszen az államigazgatásba is belekóstolhatott. Mindez idő alatt a színház iránti szerelmét is táplálta, rengeteg előadást nézett Bukarestben és közben csendben érlelte az Aradi Kamaraszínház alapításának gondolatát. A folyamatot aztán csak gyorsította, hogy nagy fia, Péter, nem bírta a főváros poros levegőjét.

Albu István Sepsiszentgyörgyön született, eredetileg történelem-könyvtár szakra iratkozott be a Babeș–Bolyai Tudományegyetemre és csak a – jórészt már otthonról ismert – „rossz társaság” miatt nyergelt át színész szakra egy félév után. Harmadéven vált számára nyilvánvalóvá, hogy nem elég felszabadult a rivaldafényhez, rendezőként Mrożek Mulatságával debütált, az előadást egyetemen kívüli tevékenységként, a kolozsvári Diákművelődési Ház, közismertebb nevén Studház pincéjében próbálta, sokszor az egyetemi órákat hanyagolva, három színész és egy dramaturg barátjával. Az előadás jó pályát futott be, bejárta az erdélyi magyar színházakat és fesztiválokat. Diploma után az egyetemen volt alkalma több előadást rendezni, illetve később a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is kapott erre lehetőséget, miközben volt ugyanitt világosító, ügyelő, technikus és rendező-asszisztens olyan nevek mellett, mint Tompa Gábor, Silviu Purcărete, David Zinder, Mihai Măniuțiu, Andrei Șerban, akik mind nagy hatással voltak színházi látásmódjára, ahogy a többi színházi munka egy másfajta, gyakorlati rálátást adott.

Amolyan átvezetésként felvetem, hogy van egy érdekes kapcsolódási pontja jelenlegi színházával, hiszen 1984-ben, a Figura Kísérleti Színház alapításának évében született. „Ez igaz, ennek ellenére szorosabb kapcsolatom a Figurával csak jóval később kezdődött, Czegő Csongor igazgatása alatt hívtak többször rendezni, és nagyon jó viszonyom alakult ki a társulattal. Majd amikor kiderült, hogy Csongor nem folytatja, megkerestek, vállalnám-e az igazgatást. Őszintén szólva először nem akartam, mivel nem volt a fejemben, hogy valaha színházigazgató legyek, az viszont, hogy az addigi munkák során megismert emberekkel folyamatosan együtt dolgozhassak, nagyon vonzott. Az egész stáb művészszemélyzettel, adminisztrációval, takarítónővel együtt összesen harminc fő, máshol színészből van ennyi. Ennyire kis közösség csak akkor tud működni, ha mind-mind jó emberekből áll össze, szóval ez itt egy pici csoda. Emellett a magánéletem is úgy alakult, hogy el kellett jönnöm Kolozsvárról, és – mondjuk egy tengerjáró hajó helyett – ezt választottam.”

Az Aradi Kamaraszínház múltja csak 2007-ig nyúlik vissza, de annál mozgalmasabb éveket tudhat maga mögött. Kellemes képzavarral élve, az alapító szándék nyitott kapukat döngetett: a város önkormányzata, azon belül is Bognár Levente alpolgármester határozottan pártolta a színházalapítást, a támogatást ugyan minisztériumi jóváhagyáshoz kötötték, de azt nem volt nehéz beszerezni, lévén Demeter András akkor is államtitkári posztot töltött be a kulturális tárcánál. Mivel az aradi hivatásos magyar társulatot 1953-ban Temesvárra költöztették, és az aradi magyar közösség évtizedekre saját társulat nélkül maradt, az Aradi Kamaraszínház alapítói komoly űr betöltésére vállalkoztak, jóllehet nem (kizárólag) a város nagy múltú polgári színházi hagyományát kívánták ápolni: „Kezdetben viszolyogtam a polgári színházeszménytől, mint minden fiatal alkotót, engem is kizárólag az új formák érdekeltek. Ma már azt mondom, az tud rendezni, aki egy klasszikus előadást is tisztességesen fel tud tenni a színpadra, persze azt ezzel együtt sem állítom, hogy a formabontó hév lecsillapodott volna bennem” – vallja Tapasztó Ernő.

„Kezdetektől az volt a terv, hogy saját előadásainkkal nem kötünk kompromisszumot. Szerencsére már az első kísérlet jól sült el, Harsányi Attilával megcsináltuk a Rudolf Hess tízparancsolatát, ami elég hamar jegyzett előadás lett, több fesztiválon díjazták, jó belépőnek bizonyult mind a szakma, mind a közönség felé. Hiszen ők is érzékelték, hogy itt valami fontos történik, azóta is követik és elfogadják a törekvéseinket. Viszont azt is tudtuk, hogy kizárólag a saját agymenésünket mégsem tolhatjuk le folyamatosan a polgári közönség torkán, ezért kezdetektől fogva az volt a terv, hogy félig befogadószínházként, a meghívott előadásokkal szélesebb közönségréteg igényeit célozzuk, változatos, minőségi programmal.” 

Míg Aradon a jól megválasztott működési modell és a kezdeti politikai akarat – az elfogadottság szempontjából – viszonylag nyugodt működési körülményeket teremtett, Gyergyószentmiklóson a színház és a város viszonya Albu István kinevezésekor sem volt mentes a feszültségektől:
„Gyergyószentmiklóson időről-időre előtör valamiféle színházellenesség, amit a helyi politikum egy része is szeret felfűteni. Amikor 2016 decemberében idekerültem, a város költségvetését nem akarták megszavazni egyesek, a Figura – a színház szempontjából nézve egyáltalán nem túl bőséges – költségvetése miatt. Aztán szintén a politikum szólt közbe, magasabb szintről és simította el az ügyet. Azóta változott a helyzet, vannak barátaink, és a járvány előtt a nézőszám is szépen kúszott fölfelé, sok új arc jelent meg a színházban. Új arculatot építettünk, de nem csak ennek tudom be a pozitív változásokat, inkább sok szerencsés körülmény eredőjeként alakult így.
Többször az is előkerül a közbeszédben, hogy a gyergyói embereknek más kell, mint amit a Figura kínál, de a helyzet az, hogy a Zűrzavaros éccaka c. előadásunk sokkal több nézőt vonzott, mint a Hahota vendégszereplése, szóval ez nem igaz, illetve az ilyen kijelentések a város lakóinak burkolt lenézéséből fakadnak. Persze most ez nálunk csak elmélet, mivel nagyon alacsony errefelé az átoltottság, szóval a jövő teljesen bizonytalan.”

(tovább…)
MEGOSZTOM

Trialóg| Két lépéssel a közízlés előtt

A Trialóg rovat második párosát Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, illetve Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője alkotja, akikkel többek közt azt kutattuk, milyen esélyei vannak a művészszínházi törekvéseknek az erős repertoárszínházi hagyományaink szabta keretek közt. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Balázs Attila, Jászai Mari-díjas színész, 1994-es marosvásárhelyi diplomaszerzése óta a temesvári társulat tagja, olyan emblematikus – Victor Ioan Frunză neve által fémjelzett – előadások főszerepei után lett a színház vezetője 2008-ban, mint a Lorenzaccio (1998), a Gyermekszemmel (2000), A lecke (2001) vagy a Hamlet (2003).
„Amikor igazgató lettem, egy alaposan ismert, remek társulat élére kerültem, ami számomra a legfontosabb körülmény. Bár a kollégák már unják, én még mindig lelkesen szajkózom: a csapat… én ebben hiszek.” – fogalmazza meg afféle hitvallásként.

Keresztes Attila, színházrendező, színészként szerzett diplomát 1996-ban a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, de már másodéven kiderült, a rendezés jobban foglalkoztatja. Diplomaszerzés után – 2011-ig – az egyetem tanára, a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, 2002 és 2009 között művészeti aligazgatója. 2009 és 2012 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának, 2012 óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője.
„Kolozsváron beosztott rendezőként dolgoztam, és ez egy fiatal rendező számára nagyon jó gyakorlat. Az ott szerzett tapasztalatoknak köszönhető, hogy nagyobb nyitottsággal fordulok tőlem viszonylag idegen szerzőkhöz, címekhez, kihívásként élem meg ezeket a feladatokat. Szeretem megtalálni a tragédiában a humort, a vígjátékban az emelkedettséget, szeretem, ahogy a darab diktálta konvenciók megszületnek, aztán felbomlanak és átalakulnak valami mássá, legjobb esetben – manapság talán ez érdekel leginkább – puszta jelenlétté. Élvezem az effajta játékot a színházzal.” – vallja eddigi pályájáról.

A két társulat közös vonása a szakma által is elismert, egyenletesen magas művészi színvonal, de beszélgetőtársaim ezzel együtt sem állítják, hogy az általuk vezetett intézmények klasszikus értelemben vett művészszínházak lennének.

Művészi igényességet – telt házzal

Balázs Attila a színházcsinálás lényegét az igényesség oldaláról közelíti: „Van egy minimális elvárás magunkkal szemben, ami az egész működésünket áthatja. Az bármelyik társulatnál alapkövetelmény kell legyen egy színésszel szemben, hogy a hangja, a fizikuma jó karban legyen, széles spektrumon lehessen használni, nálunk ezen felül az is elvárás, hogy ebből az eszközkészletből mindenki, minden próbafolyamatban, előadáson valami újat hozzon ki, minden produkcióban ott hagyjon egy darabot magából. Persze – gondolom – ezzel sok színész így van más társulatoknál is, de hogy ez közösségi szinten összeálljon valamiféle egységgé, egységes repertoárrá, az már komolyabb feladat, lehet ez az, amit akár művészszínháznak is nevezhetünk. A fent említett előadások, amikben a kinevezésemet megelőző több mint egy évtizedes társulati tagságom alatt színészként részt vehettem, minőség szempontjából mindenképpen támpontot adtak, hogy igazgatóként milyen színházat szeretnék csinálni. Ennek a kezdettől fogva bennem élő igénynek az eddigi egyik csúcspontja a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája (2020).”

Temesvári előadáskép

Keresztes Attila konkrét definíciót is ad az általa vezetett társulatra: kortárs népszínház.
„Figyelembe kell venni, kinek csinálunk színházat. Számomra elengedhetetlenül fontos, hogy minden korosztályt és közönségréteget megszólítsunk. Azt nem tartom jó iránynak, hogy megfeledkezem a közegről, amelyben működöm: minden fesztiválon kapunk egy szakmai díjat, de a saját városunk érdektelen a munkánkkal szemben. A művészi igényesség legyen alapvetés, de telt házzal! Persze, ahhoz, hogy ez a törékeny egyensúly kialakulhasson színház és közönsége között, mind alkotói, mind pedig befogadói részről sok türelemre és nyitottságra van szükség.
Szatmáron, türelem szempontjából, kudarcot vallottam, hiszen azonnal meg akartam honosítani azt a szemléletet, amit Kolozsváron tapasztaltam, nem mértem föl a valós lehetőségeit a radikális változtatásoknak. Ha megfigyeljük a romániai magyar befogadói közeget, azt látjuk, a legnagyobb részüknél még mindig 50-70 éves beidegződések dominálnak, melyek átformálásához sok év kitartó, tudatos művészi munkára van szükség. Ilyenkor fontos fölmérni azt is, hogy az adott közeg mennyi provokációt bír el, ezt jól el kell találni és megfelelően adagolni. Talán az az ideális, ha a színház pont két lépéssel jár a közízlés előtt, mert egy idő után a néző a populáris megoldásoktól is megcsömörlik. Lengyelországban például, ahol volt szerencsém több ízben dolgozni, az az elvárás, hogy kísérletezz, menj el a falig. Ott a gyávasággal lehet megbukni, míg nálunk sokszor a legkisebb non-konformizmust is büntetik.
Marosvásárhelyen ez a tizedik évadom, szerencsére ide már a tanulópénz megfizetése után érkeztem, bár az első itteni rendezésem, a 2013-as, konok, erős formába beszorított Mélyben (Éjjeli menedékhely) komoly provokáció volt, de szerencsémre mind a társulat, mind a város belátható közelségében volt annak a gondolkodásmódnak, amit képviselek.”

Mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk

Mind a két intézmény mozgásterét meghatározzák bizonyos premisszák, de ezek repertoárra gyakorolt hatását beszélgetőtársaim igen árnyaltan látják.

Temesváron ilyen adottságnak gondolnám a város speciális elhelyezkedését, a magyar lakosság alacsony számarányát, illetve a bérletrendszer jelentette nyomás hiányát, bár utóbbinak Balázs Attila kevesebb jelentőséget tulajdonít: „Egy társulat repertoárjára a legnagyobb nyomást nem a nézők – adott esetben bérletházakban megtestesülő – ízlése jelenti, hanem a politikusok, akik a saját személyes ízlésüket a szavazókra hivatkozva szeretik ráerőltetni a kulturális intézményekre. Ez a probléma Temesváron szerencsére nem áll fenn.
Olyan már volt, hogy én a személyes ízlésemet félretéve bólintottam projektre, de az nem a közönségcsalogatásról szólt, pont ellenkezőleg, olyan extremitásra mondtam igent, ami nekem nem feltétlenül tetszett, de úgy gondoltam, mind a színészek, mind a nézők tűréshatárát jótékonyan tágíthatja. Ha belegondolok, a László Sándor rendezte Mennyország (2009), ami a maga idejében polgárpukkasztónak számított, ma egy könnyed teadélután lenne.”

Balázs Attila a magyar lakosság alacsony számarányát sem tartja az egyéb szempontok fölé tornyosuló problémának: „Jelenleg a nézőink 30-40 százaléka román nemzetiségű, ami a demográfiai adatok fényében még csak soknak sem mondható. Magyar színház vagyunk, magyar nyelven játszunk, azért kapunk támogatást, hogy a romániai magyar kultúrát gazdagítsuk. Ez az alapvetés, de mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk, sőt, azt gondolom, azzal is a magyar kultúrát szolgáljuk, ha megismertetjük a többségi társadalommal.

Része vagyunk a romániai színházi világnak, szinte három ország határán helyezkedünk el, ez is indokolja, hogy az évek alatt több szerbiai rendező is megfordult nálunk.
Számomra a legfontosabb, hogy az adottságok figyelembevételével a társulat mindig az elérhető legjobb alkotókkal dolgozhasson. Ezekkel a világhírű rendezőkkel együtt dolgozni bizonyos szempontból luxus, viszont ők garanciát jelentenek, hogy a korábban említett, magunkkal szemben támasztott igényeknek megfeleljünk. Hiszen ők is az életük egy kis darabkáját nálunk hagyják.
Az Európa Kulturális Fővárosa jelentette lehetőséget szeretném kihasználni, hogy az elmúlt évek legjobb előadásait, ahol azt a szereposztás és egyéb körülmények engedik, egyfajta best of válogatásként csokorba szedjük, amellett persze, hogy újabb izgalmas kihívásokat keresünk, adott esetben nemzetközi koprodukciókban.”

(tovább…)
MEGOSZTOM

Közeget teremteni a minőségnek

Tasnády-Sáhy Péter beszélgetőtársa Dálnoky Réka és Veress Albert

Ambiciózus sorozatot indítunk útjára az Újvárad lapjain: színházigazgatókat párosával kérdezgetve próbálunk első kézből képet kapni az erdélyi magyar színházak helyzetéről, problémáiról, törekvéseiről, nem csak járvány idején.
Bár a kronológiai sorrendet a továbbiakban nem fogjuk betartani, izgalmasnak tűnt, hogy először a legfrissebben kinevezett két Hargita megyei direktort, a posztját tavaly augusztus óta betöltő Dálnoky Réka székelyudvarhelyi művészeti vezetőt, illetve az idén tavasszal kinevezett Veress Albert csíkszeredai igazgatót faggassuk a jelenlegi feladataikhoz vezető szakmai útról, színházképükről, terveikről. Az interjúk külön-külön készültek a virtuális térben, a válaszokat a szerkesztői szeszély sodorta egymás mellé.

Dálnoky Réka, bár gyermekéveit Nagyváradon töltötte, szakmai szempontból mégis távolról csöppent a romániai magyar színházi életbe: Glasgow-ban, Skóciában végezte az egyetemet, egy éven keresztül Tahitin tartott drámafoglalkozásokat, diploma után forgatókönyvírást és kommunikációt tanított Mexikóban, hogy aztán a megszerzett tapasztalatokat, ahogy azt kezdetektől fogva tervezte, itthon kamatoztassa. „Van Wordsworthnek egy szonettje, amiben azt írja, hogy apácának nem fáj soha a zárda[1]…én is úgy gondolom, hogy minél kisebb egy színház, minél kevesebb a pénze, minél újkeletűbb az a hagyomány, amire építhet, annál izgalmasabb kihívást jelent ott dolgozni, ott jó színházat csinálni. Az egyetemen, amikor épp látványtervezést tanultunk, volt egy feladat, egy nagyszínpadi előadáshoz kellett díszletet tervezni 5 angol fontból (29 lej – a szerk.). Voltak olyan diáktársaim, akik ilyen abszurd korlátok között is tudtak lélegzetelállító megoldásokat hozni. Ezért én folyamatosan azt keresem, hogy azzal, ami itthon adott, hogyan lehet előretekintő európai színházat csinálni – mondja a hazatérés okairól.

Veress Albertet viszont minden szál Csíkszeredához köti, a Farkas Ibolya és B. Fülöp Erzsébet osztályában töltött marosvásárhelyi egyetemi éveken kívül nem szakadt el szülővárosától, mint ahogy az is természetes volt számára, hogy diploma után 2003-ban oda szerződik.

„Erős lokálpatriotizmus munkál bennem, el sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek, dolgozzak. 1998-ban alakult a színház, a következő évadra lett állandó társulat, amikor én érkeztem még nagyon friss volt minden, tele akarással, pezsgéssel, vággyal, a közönség is még csak kóstolgatta, mit jelent színházba járni. Nagy szerencsénkre Parászka Miklós[2] remekül értett hozzá, miként kell a nézőket közel tartani és közben nevelni, évről évre érezhető volt a fejlődés, mind a nézők, illetve bérletesek számában, mind művészileg, hiszen egyre merészebb vállalkozásokba merhettünk belefogni.
Miklós a népszínházban hitt, abban, hogy a színház mindenkihez kell szóljon, nem lehet kevés kivételezett luxuscikke. Ezért volt rengeteg vidéki kiszállásunk, ne legyen különbség a város és a falu, illetve különböző társadalmi rétegek között. Ez a híd-koncepció hozzám is nagyon közel áll, de óvatosan kell egyensúlyozni. Látok olyan előadásokat, amikről tudom, hogy sokszor megtöltené nálunk a nézőteret, de minőségben ilyen árat nem fizetnék érte, illetve olyan színházi kísérletet, ami nagyon jó, de még nem érett rá a közönségünk. Persze van olyan produkció, amelyben mindkét szempont egyformán érvényesül, de ehhez kivételes csillagállás kell.” – meséli a Csíki Játékszínben töltött évekről, színházképéről is részben számot adva.

Dálnoky Réka első ars poeticáját a glasgow-i egyetemi felvételihez fogalmazta: „Valami eszméletlenül idealista dolgot írtam, ami szerencsémre megfogta a felvételi bizottságot, Skóciában szeretik az olyan embereket, akik hegyeket akarnak megmozgatni. Valami olyasmi lehetett, hogy Európában viszonylag közmegegyezés a színház társadalmi haszna, de lehetne ennél százszorta fontosabb is: komoly társadalmi változások előidézője, emberek gyógyítója, felvilágosítója. Ma sem gondolom másképp, szerintem a színház akkor működik jól, ha egyszeri és megismételhetetlen élményt ad, és ezt tudatosan, szándékosan teszi, például egy hegy tetején megélt naplementével szemben, ami szintén megváltoztathatja az ember életét, de véletlenszerű. Ezen belül viszont színes a paletta a könnyesre nevettető minőségi komédiától a legelvontabb mozgásszínházig. A lényeg a befogadóra gyakorolt erős hatás. Szerintem hibás elképzeléseink vannak arról, hogy a közönségnek mire van szüksége. Egy streaming szolgáltató oldalán arra kattintok, amihez éppen kedvem van, legyen az limonádé vagy dráma, viszont a színház kicsit másképp működik, a néző vállalja, hogy ilyen könnyen nem válogathat az őt érő hatások között. Persze lehet, hogy valakinek fontos egy téma és olyan hangvételű előadásokat keres, de a repertoár-színház másképp működik, megvan a lehetőség a meglepetésre, hogy olyan hatásnak tegyük ki magunkat, amire magunktól nem vállalkoztunk volna, mégis többek lettünk általa. Nincs szükség durvaságra, egy váratlan öleléssel is lehet valakit provokálni. Nem kell felborítani a nézők világát, de feladatunk megmutatni a mást, hiszen a közösségi oldalakon, a baráti társaságunkban olyan dolgokkal vesszük körbe magunkat, amik megerősítik, hogy jó, amit gondolunk, csinálunk. Ezért minden új nézőpont, amit a színház meg tud mutatni, legyen az egy kortárs téma vagy a női sorsok Csehov korában, hozzátesz az emberhez.
Minden ember vágyik az újra, miközben fél is tőle, ez a természetünk része. Ezt a kettősséget kell úgy navigálni, hogy a komfort és a pánik között a kreatív tartományban maradjon az ügy. Egyébként ehhez – mármint a komfortzónából való kilépéshez – hozzá lehet edződni, minél többet gyakoroljuk, annál nehezebben ijedünk meg. Annak, aki 35 éve a komfortzónájában csücsül, nagyon nehéz lesz először kimerészkednie. A színház szerencsére olyan közeg, ahol a színész és a néző is, a változatosság okán, folyamatosan ezzel a késztetéssel találkozik.
Amikor átvettem a társulat vezetését, már volt a csapatban egy erős akarás, hogy olyan színházat csináljanak, amiben hinni tudnak.
Változást elérni kétféleképpen lehet: radikálisan, egyik napról a másikra vagy pedig lépésről-lépésre, sok megértéssel, hosszú idő alatt. Mi ezt a második utat választottuk, bár a sok szempontból megviselő járványhelyzet következtében két produkciónkkal is elkezdtük a határokat feszegetni. Ezek a kísérletek annyira jól sikerültek, hogy – ez itt a reklám helye – a Beckett Rövidek UNITER-díjat kapott[3].
Sokan azt hiszik, hogy egy székely kisváros közönsége nem vevő arra, hogy a színház beköltözzön egy könyvesbolt kirakatába és meglepetésszerűen megszólítsa az utcán, de a tapasztalat az ellenkezőjét mutatja. A Meghatározatlan időre című kirakatszínházi előadásainkra tízesével érkeztek az emberek, pedig nem hirdettük őket, szájról szájra terjedt a hírük. Mondjuk, én színházcsinálóként azoknak a nézőknek örültem a legjobban, akik véletlenszerűen megálltak, a kezükben egy köteg üres PET-palackkal vagy kinyitották az utca túloldalán a teraszajtót és végighallgattak egy rap-monológot a 21. századi férfilét nehézségeiről.
Amikor Udvarhelyre kerültem, többször elhangzott, hogy „jaj, erre nem lesznek vevők a nézők” „jaj, erről itt nem lehet beszélni,” a hosszú távú terveim között mindenképpen szerepel ezen változtatni. Nem arra gondolok, hogy in-yer-face[4] stílusban lenyomjuk az emberek torkán, márpedig itt most két órán keresztül a melegekről fogunk beszélni, hanem fokozatosan, barátságosan, emészthető módon behozunk olyan témákat, kérdésfelvetéseket, amivel a közönség nem feltétlenül akar találkozni, pedig szüksége van rá. A kirakatszínház egyik jelenetében egy takarítónő az üvegen keresztül meglát egy téli hidegben az utcán fekvő hajléktalant és azon morfondírozik, odamenjen-e, mert hát biztos büdös, vagy ráköphet esetleg valami fertőzést. Ez például egy fontos társadalmi kérdés pedzegetése. Nincsenek súlyos állítások, de a téma mégis ott van.”

(tovább…)