MEGOSZTOM

Közeget teremteni a minőségnek

Tasnády-Sáhy Péter beszélgetőtársa Dálnoky Réka és Veress Albert

Ambiciózus sorozatot indítunk útjára az Újvárad lapjain: színházigazgatókat párosával kérdezgetve próbálunk első kézből képet kapni az erdélyi magyar színházak helyzetéről, problémáiról, törekvéseiről, nem csak járvány idején.
Bár a kronológiai sorrendet a továbbiakban nem fogjuk betartani, izgalmasnak tűnt, hogy először a legfrissebben kinevezett két Hargita megyei direktort, a posztját tavaly augusztus óta betöltő Dálnoky Réka székelyudvarhelyi művészeti vezetőt, illetve az idén tavasszal kinevezett Veress Albert csíkszeredai igazgatót faggassuk a jelenlegi feladataikhoz vezető szakmai útról, színházképükről, terveikről. Az interjúk külön-külön készültek a virtuális térben, a válaszokat a szerkesztői szeszély sodorta egymás mellé.

Dálnoky Réka, bár gyermekéveit Nagyváradon töltötte, szakmai szempontból mégis távolról csöppent a romániai magyar színházi életbe: Glasgow-ban, Skóciában végezte az egyetemet, egy éven keresztül Tahitin tartott drámafoglalkozásokat, diploma után forgatókönyvírást és kommunikációt tanított Mexikóban, hogy aztán a megszerzett tapasztalatokat, ahogy azt kezdetektől fogva tervezte, itthon kamatoztassa. „Van Wordsworthnek egy szonettje, amiben azt írja, hogy apácának nem fáj soha a zárda[1]…én is úgy gondolom, hogy minél kisebb egy színház, minél kevesebb a pénze, minél újkeletűbb az a hagyomány, amire építhet, annál izgalmasabb kihívást jelent ott dolgozni, ott jó színházat csinálni. Az egyetemen, amikor épp látványtervezést tanultunk, volt egy feladat, egy nagyszínpadi előadáshoz kellett díszletet tervezni 5 angol fontból (29 lej – a szerk.). Voltak olyan diáktársaim, akik ilyen abszurd korlátok között is tudtak lélegzetelállító megoldásokat hozni. Ezért én folyamatosan azt keresem, hogy azzal, ami itthon adott, hogyan lehet előretekintő európai színházat csinálni – mondja a hazatérés okairól.

Veress Albertet viszont minden szál Csíkszeredához köti, a Farkas Ibolya és B. Fülöp Erzsébet osztályában töltött marosvásárhelyi egyetemi éveken kívül nem szakadt el szülővárosától, mint ahogy az is természetes volt számára, hogy diploma után 2003-ban oda szerződik.

„Erős lokálpatriotizmus munkál bennem, el sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek, dolgozzak. 1998-ban alakult a színház, a következő évadra lett állandó társulat, amikor én érkeztem még nagyon friss volt minden, tele akarással, pezsgéssel, vággyal, a közönség is még csak kóstolgatta, mit jelent színházba járni. Nagy szerencsénkre Parászka Miklós[2] remekül értett hozzá, miként kell a nézőket közel tartani és közben nevelni, évről évre érezhető volt a fejlődés, mind a nézők, illetve bérletesek számában, mind művészileg, hiszen egyre merészebb vállalkozásokba merhettünk belefogni.
Miklós a népszínházban hitt, abban, hogy a színház mindenkihez kell szóljon, nem lehet kevés kivételezett luxuscikke. Ezért volt rengeteg vidéki kiszállásunk, ne legyen különbség a város és a falu, illetve különböző társadalmi rétegek között. Ez a híd-koncepció hozzám is nagyon közel áll, de óvatosan kell egyensúlyozni. Látok olyan előadásokat, amikről tudom, hogy sokszor megtöltené nálunk a nézőteret, de minőségben ilyen árat nem fizetnék érte, illetve olyan színházi kísérletet, ami nagyon jó, de még nem érett rá a közönségünk. Persze van olyan produkció, amelyben mindkét szempont egyformán érvényesül, de ehhez kivételes csillagállás kell.” – meséli a Csíki Játékszínben töltött évekről, színházképéről is részben számot adva.

Dálnoky Réka első ars poeticáját a glasgow-i egyetemi felvételihez fogalmazta: „Valami eszméletlenül idealista dolgot írtam, ami szerencsémre megfogta a felvételi bizottságot, Skóciában szeretik az olyan embereket, akik hegyeket akarnak megmozgatni. Valami olyasmi lehetett, hogy Európában viszonylag közmegegyezés a színház társadalmi haszna, de lehetne ennél százszorta fontosabb is: komoly társadalmi változások előidézője, emberek gyógyítója, felvilágosítója. Ma sem gondolom másképp, szerintem a színház akkor működik jól, ha egyszeri és megismételhetetlen élményt ad, és ezt tudatosan, szándékosan teszi, például egy hegy tetején megélt naplementével szemben, ami szintén megváltoztathatja az ember életét, de véletlenszerű. Ezen belül viszont színes a paletta a könnyesre nevettető minőségi komédiától a legelvontabb mozgásszínházig. A lényeg a befogadóra gyakorolt erős hatás. Szerintem hibás elképzeléseink vannak arról, hogy a közönségnek mire van szüksége. Egy streaming szolgáltató oldalán arra kattintok, amihez éppen kedvem van, legyen az limonádé vagy dráma, viszont a színház kicsit másképp működik, a néző vállalja, hogy ilyen könnyen nem válogathat az őt érő hatások között. Persze lehet, hogy valakinek fontos egy téma és olyan hangvételű előadásokat keres, de a repertoár-színház másképp működik, megvan a lehetőség a meglepetésre, hogy olyan hatásnak tegyük ki magunkat, amire magunktól nem vállalkoztunk volna, mégis többek lettünk általa. Nincs szükség durvaságra, egy váratlan öleléssel is lehet valakit provokálni. Nem kell felborítani a nézők világát, de feladatunk megmutatni a mást, hiszen a közösségi oldalakon, a baráti társaságunkban olyan dolgokkal vesszük körbe magunkat, amik megerősítik, hogy jó, amit gondolunk, csinálunk. Ezért minden új nézőpont, amit a színház meg tud mutatni, legyen az egy kortárs téma vagy a női sorsok Csehov korában, hozzátesz az emberhez.
Minden ember vágyik az újra, miközben fél is tőle, ez a természetünk része. Ezt a kettősséget kell úgy navigálni, hogy a komfort és a pánik között a kreatív tartományban maradjon az ügy. Egyébként ehhez – mármint a komfortzónából való kilépéshez – hozzá lehet edződni, minél többet gyakoroljuk, annál nehezebben ijedünk meg. Annak, aki 35 éve a komfortzónájában csücsül, nagyon nehéz lesz először kimerészkednie. A színház szerencsére olyan közeg, ahol a színész és a néző is, a változatosság okán, folyamatosan ezzel a késztetéssel találkozik.
Amikor átvettem a társulat vezetését, már volt a csapatban egy erős akarás, hogy olyan színházat csináljanak, amiben hinni tudnak.
Változást elérni kétféleképpen lehet: radikálisan, egyik napról a másikra vagy pedig lépésről-lépésre, sok megértéssel, hosszú idő alatt. Mi ezt a második utat választottuk, bár a sok szempontból megviselő járványhelyzet következtében két produkciónkkal is elkezdtük a határokat feszegetni. Ezek a kísérletek annyira jól sikerültek, hogy – ez itt a reklám helye – a Beckett Rövidek UNITER-díjat kapott[3].
Sokan azt hiszik, hogy egy székely kisváros közönsége nem vevő arra, hogy a színház beköltözzön egy könyvesbolt kirakatába és meglepetésszerűen megszólítsa az utcán, de a tapasztalat az ellenkezőjét mutatja. A Meghatározatlan időre című kirakatszínházi előadásainkra tízesével érkeztek az emberek, pedig nem hirdettük őket, szájról szájra terjedt a hírük. Mondjuk, én színházcsinálóként azoknak a nézőknek örültem a legjobban, akik véletlenszerűen megálltak, a kezükben egy köteg üres PET-palackkal vagy kinyitották az utca túloldalán a teraszajtót és végighallgattak egy rap-monológot a 21. századi férfilét nehézségeiről.
Amikor Udvarhelyre kerültem, többször elhangzott, hogy „jaj, erre nem lesznek vevők a nézők” „jaj, erről itt nem lehet beszélni,” a hosszú távú terveim között mindenképpen szerepel ezen változtatni. Nem arra gondolok, hogy in-yer-face[4] stílusban lenyomjuk az emberek torkán, márpedig itt most két órán keresztül a melegekről fogunk beszélni, hanem fokozatosan, barátságosan, emészthető módon behozunk olyan témákat, kérdésfelvetéseket, amivel a közönség nem feltétlenül akar találkozni, pedig szüksége van rá. A kirakatszínház egyik jelenetében egy takarítónő az üvegen keresztül meglát egy téli hidegben az utcán fekvő hajléktalant és azon morfondírozik, odamenjen-e, mert hát biztos büdös, vagy ráköphet esetleg valami fertőzést. Ez például egy fontos társadalmi kérdés pedzegetése. Nincsenek súlyos állítások, de a téma mégis ott van.”

Két beszélgetőtársam véleménye egybecseng, a gyors, forradalmi változásokkal szemben Veress Albert is a nézőkkel egyetértésben végzett, fokozatos munka mellett teszi le a voksát: „Mindenképpen az utóbbiban hiszek, bizonyára azért is, mert eddigi pályámat is ennek szellemében jártam be. Mi egy városi színház vagyunk, a város lakossága tart fenn, senkit sem zárhatunk ki a lehetséges közönségből, mindenkihez kell tudnunk olyan nyelvet találni, amin kapcsolódhat hozzánk. Persze emellett feladatunk kimozdítani mindenkit a komfortzónából, de ízlést, igényt formálni csak hosszú távon lehet. Nem mondom, hogy a forradalmi megújulás nem működhet, csak az sokkal fájdalmasabb, hiszen hirtelen kiürül a színház, amit aztán újra meg kell tölteni, fel kell nevelni egy új közönség-generációt, ami ha sikerül, ízlésben már biztos ott tart, ahol szeretnéd. Nekünk erre nincs szükségünk, hiszen már 20 évet eltöltöttünk a lassú lépések politikájával, eredményesen. A zenés színház kötelező elem, méghozzá a klasszikus operett vagy musical, ezt nehéz mozdítani, mondjuk egy mozgáselőadás irányába, a műfaj törzsközönsége követeli a megszokottat, viszont a kereteken belül ők is egyre igényesebbek. 2006-ban megcsináltuk a Lili bárónőt[5] egy szintetizátorral, most az Én és a kisöcsémet [6]-t hattagú zenekarral. Az első interaktív előadásnál, ami felrúgta a mindenki békében üldögélhet a bársonyszéken konvenciót, a közönség lehajtott fejjel szorongott, most a kamaratermi előadásoknál felszabadultan viselik az ilyesmit. De említhetem az utóbbi évekből az Ásókapa[7] című, párkapcsolati témákat feldolgozó, interjúk alapján született előadásunkat, ahol a pszichológus bevonásával zajló, előadás utáni beszélgetéseken sokan megszólaltak, megosztották saját tapasztalataikat, tökéletesen egyenrangú partnerekként működtek. Miklós annak idején ragaszkodott a bérletrendszerhez, mert így a zenés műfaj egyébként színházilag kevésbé kíváncsi rajongói is megnéztek még mást is a repertoárból és sokan közülük már nem riadnak meg egy Csehov-darabtól. Minden síkon lehet folyamatosan fejlődni.
A jövőben mindenképpen húsbavágó, aktuális problémákat érintő előadásokat szeretnék a repertoárba, bár ilyeneket létrehozni nem annyira könnyű. A nagy klasszikusok, a mindenkori aktualitásukkal nem mindig érik el ezt a hatást – bár most a III. Richárd[8] remélem ilyen lesz – a kortárs szövegek talán könnyebben működnek. A következő évadban is lesz olyan előadás, amiben a fogyasztói társadalom, illetve az elidegenedés problémáival foglalkozunk. Szeretném, ha a nézők úgy jönnének ki a színházteremből, hogy megérintette őket a téma, többféle igazsággal találkoztak, amikhez aztán gondolatban vagy egymással vitázva ők is hozzáteszik a magukét.”
A további fejlődésnek, vagy, ahogy egy interjúban fogalmazott, szintlépésnek, Veress Albert nem kíván egyedül a motorja lenni, a szervezeti felépítés rugalmatlansága ellenére is csapatban gondolkodik:
„Nagyon sok a feladat, amit nem tud egy ember elvégezni. Nem lehet egyszerre működési szabályzatot írni, források után rohanni és a tényleges színpadi munkát vezetni. Nagy szerencsémre a III. Richárd apropóján találkoztam Vladimir Anton rendezővel, pont az ő próbafolyamatát érintette legdurvábban a járvány, háromszor futottunk neki a bemutatónak, és még most sem jutott el az itthoni közönséghez. Ez alatt az idő alatt sokat beszélgettünk, nagyon tetszett, ahogy a színházról, a színház szerepéről gondolkodik, illetve szakemberként is nagyon megfogott, a színházban nőtt fel, nagy mesterekkel dolgozott, és ez érződik is a hozzáállásán. Éppen ezért nem is adtam be addig a pályázatomat, amíg Vladi igent nem mondott, hogy kvázi művészeti vezetőként – velem együtt – a művészeti stratégiát építse. Nagyon körülményesen tudunk csak posztokat létrehozni, ezért Vladi is házi rendezőként szerepel, de ennél sokkal komolyabb feladatai vannak. Ezután lesz produkciós vezetőnk is, akit még próbálunk valahogy elhelyezni a szervezeti ábrán, de mindenképpen szükség van rá, hogy a produkciók minél zökkenőmentesebben működjenek.”

A két igazgatóban az is közös, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a következő generációkra, Dálnoky Réka tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, Veress Albert első projektje igazgatóként a romániai végzős egyetemisták előadásainak helyszínt adó Unscene fesztivál volt:

„Egy olyan rendszerben, ahol a tanár sok évi tapasztalattal elmondja a tutit, csak az igazi lázadók hozhatnak megújulást és azt is csak komoly harc árán. Én nem gondolom, hogy feladatom lenne a diákokat bármilyen irányba vinni, az eszközöket kell megadnom ahhoz, hogy megtalálják a saját hangjukat, így a színház megújulása organikusan tud történni, szinte évről évre. Rengeteg nemzetközi példát mutatok nekik, adok impulzusokat, de ki vagyok én, hogy megmondjam egy fiatalembernek, mi legyen számára a színház? A minőséget sem szakemberben, sem előadásban nem lehet legyártani, nincs recept. A minőség az egy csoda, amihez közeget kell teremteni, dolgozni kell érte és várni, hogy megtörténjen.” – vallja a tanításról Dálnoky Réka.

„Láttuk, hogy a végzős színésznövendékek mennyire kínlódnak, hogy megmutassák magukat, de a járványhelyzet ezt a szokásosnál is nehezebbé teszi, nálunk pedig nyitva a színház, közönség is van, szóval adta magát, hogy gyorsan lépjünk. – meséli az Unscene fesztivál születésének körülményeiről Veress Albert. „Persze stratégiai érdekeink is fűződnek a fesztiválhoz, hiszen a városnak is jót tesz a pezsgés, illetve a mi fiatal közönségünknek is egy jó hívó szó.
Sokan mondták, hogy ezt ilyen rövid idő alatt lehetetlen lesz összehozni, de ezzel nem sokat törődtünk és jobban sikerült, mint amennyire remélni mertük. Terveink szerint az Unscene a közeljövőben egyfajta seregszemlévé nőheti ki magát, ahol a szakma egy helyen, néhány nap alatt képet kaphat a legújabb generáció teljesítményéről.”

Román testvérintézmények hiányában felmerül a kérdés, a két színház mit kínál a román közönségnek.

„Még Parászka Miklós indította útjára a Luceafărul-bérletet, ami négy, meghívott román nyelvű előadást foglalt magába, ez elsősorban a város román lakosságának szólt, viszont néhány évad után ezt a város vezetése megszüntette, pont, amikor kezdett volna beindulni. Én ezt szeretném feléleszteni, illetve a magyar nyelvű előadásainkat is szeretnénk románul feliratozni” –feleli Veress Albert

Székelyudvarhelynek rendkívül kevés román ajkú lakosa és nézője van, viszont több előadást így is feliratozva játszanak, például A mi kis városunkat, amivel Bukarestben is vendégszerepeltek vagy Caragiale Az elveszett levél című drámáját, amiben a dalbetétek románul szólalnak meg.

Mindennapjaimat a bihari kulturális életet beárnyékoló Ilie Bolojan-alakú setét felleg alatt tengetve nem tudom elkerülni, hogy interjúalanyaimat a színház és politika viszonyáról kérdezzem.

Dáldoky Réka a beszélgetést indító Wordsworth idézet szellemében felel: „Érzékelem, hogy a politikának van hatása az intézményre, de én egy idegesítően pozitív ember vagyok. Mindig azt nézem, hogy az utamba álló akadályt el tudom-e mozdítani, ha nem, akkor pedig azon gondolkodom, hogy miként tudok önazonosan működni az adott, mozdíthatatlan korlátok között, amik persze nem maradnak örökre a helyükön, hiszen a politikai klíma, az anyagi helyzet folyton változik, új feltételeket rajzolva.”

„Engem a napi politika alkatilag nem érdekel, és bizonyára ebből kifolyólag gondolom, hogy a politikának nem szabadna beleszólnia a művészetbe, az elmúlt évek magyarországi, vajdasági vagy éppen Bihar megyei történései éppen ezért nagyon fájnak. Saját tapasztalatból tudom, hogy egy színház, egy társulat építése hosszú évek kemény munkája, és nonszensz, hogy a politikai szélirányváltozás egy ilyen folyamatot adott esetben lenullázzon.” –fogalmaz határozottan Veress Albert.
„Nekünk a mostani városvezetéssel nagy szerencsénk van, hallani, a polgármesterünket miniszter korában Bukarestben is látták rendszeresen előadásokon, és tényleg azt tapasztaljuk, hogy a mostani vezetésnek fontos a kultúra, és nem akarnak beleszólni a szakmai munkába. Persze az erőforrások korlátozottak, de ahhoz képest, ami Váradon zajlik, nálunk most mennyország van.

Úgy tartják, egy színházi ciklus 15 év, amit jó esetben egy igazgató személye fémjelez. Én zárásul ennél szerényebb időtávra, az első öt évre kérek a frissen kinevezett társulatvezetőktől remélt eredményeket.

„Azt szeretném elérni, hogy kialakuljon egy csapat, ami száz százalékosan ugrik neki minden kihívásnak, magabiztosan, teljes erőbedobással dolgozik.” –mondja Dálnoky Réka.
„Ennek remek táptalaja van már itt a társulatban, de lévén egy fiatal, kisvárosi színházról szó, idő kell, hogy ez kialakuljon. Sokféle rendezővel, színházi nyelvvel találkozva elérhető, hogy olyan izgalmas műhellyé nőjünk, ahonnan a szakma is, de a nézők is azt érzik, hogy olyat kapnak, ami nem található meg akárhol, amire érdemes odafigyelni.”

„A mandátumom három évre szól, de azért a stratégiák hosszabb távot céloznak. A színvonal folyamatos emelése mellett az lenne a cél, hogy a szakmai figyelem mellett más városokból is fontos legyen embereknek Csíkba látogatni színházat nézni, és nem csak, mivel úgy tapasztalom Csíkszereda egyre vagányabb hely lesz évről évre,” – zárja a beszélgetést Veress Albert, egy lokálpatriótához méltó büszkeséggel.


[1] Kosztolányi Dezső fordítása

[2] Színházrendező, a Csíki Játékszín igazgatója 1998 és 2018 között.

[3] Legjobb televíziós/teleplay előadás díj, XXIX.UNITER Gála (2021)

[4] Nagy-Britanniában a kilencvenes években népszerű konfrontatív színházi stílus, Aleks Sierz kritikus kifejezése nyomán.

[5] rendező: Parászka Miklós, bemutató: 2006. 12.30.

[6] rendező: Kányádi Szilárd, bemutató: 2020.12.11.

[7] írták: Deák Katalin, Bíró Réka, Bartalis Gabriella, rendező: Bartalis Gabriella, bemutató: 2019.04.18.

[8] rendező: Vladimir Anton