Tasnádi-Sáhy Péter rovatának vendége Tapasztó Ernő (Aradi Kamaraszínház) és Albu István (Figura Stúdió Színház)
A Trialóg rovat harmadik részében az erdélyi magyar hivatásos színházi világ két különleges intézményének – nem klasszikus karrierívet bejáró – vezetőit faggattam arról, milyen manapság az élet a kőszínházi lét határmezsgyéjének két oldalán.
Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház alapítását megelőzően, szinte kezdetektől, az Új Magyar Szó országos napilap munkatársa volt Bukarestben. Mind a fővárost, mind az újságírást szívből szerette, az ott szerzett tapasztalatoknak, mint mondja, színházi emberként is hasznát veszi, hiszen a szoros határidők és a minőségi elvárások mindkét szakmában fontos kritériumok. Arról nem is beszélve, hogy a sportoldal szerkesztőjeként hivatalból részt vehetett azóta is emlékezetes Bajnokok Ligája mérkőzéseken. Amikor az ÚMSZ-től távozott, Tánczos Barna mellé került tanácsosként, aki abban az időben a Szállításügyi Minisztérium államtitkára volt, amire szintén hasznos tapasztalatként emlékszik, hiszen az államigazgatásba is belekóstolhatott. Mindez idő alatt a színház iránti szerelmét is táplálta, rengeteg előadást nézett Bukarestben és közben csendben érlelte az Aradi Kamaraszínház alapításának gondolatát. A folyamatot aztán csak gyorsította, hogy nagy fia, Péter, nem bírta a főváros poros levegőjét.
Albu István Sepsiszentgyörgyön született, eredetileg történelem-könyvtár szakra iratkozott be a Babeș–Bolyai Tudományegyetemre és csak a – jórészt már otthonról ismert – „rossz társaság” miatt nyergelt át színész szakra egy félév után. Harmadéven vált számára nyilvánvalóvá, hogy nem elég felszabadult a rivaldafényhez, rendezőként Mrożek Mulatságával debütált, az előadást egyetemen kívüli tevékenységként, a kolozsvári Diákművelődési Ház, közismertebb nevén Studház pincéjében próbálta, sokszor az egyetemi órákat hanyagolva, három színész és egy dramaturg barátjával. Az előadás jó pályát futott be, bejárta az erdélyi magyar színházakat és fesztiválokat. Diploma után az egyetemen volt alkalma több előadást rendezni, illetve később a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is kapott erre lehetőséget, miközben volt ugyanitt világosító, ügyelő, technikus és rendező-asszisztens olyan nevek mellett, mint Tompa Gábor, Silviu Purcărete, David Zinder, Mihai Măniuțiu, Andrei Șerban, akik mind nagy hatással voltak színházi látásmódjára, ahogy a többi színházi munka egy másfajta, gyakorlati rálátást adott.
Amolyan átvezetésként felvetem, hogy van egy érdekes kapcsolódási pontja jelenlegi színházával, hiszen 1984-ben, a Figura Kísérleti Színház alapításának évében született. „Ez igaz, ennek ellenére szorosabb kapcsolatom a Figurával csak jóval később kezdődött, Czegő Csongor igazgatása alatt hívtak többször rendezni, és nagyon jó viszonyom alakult ki a társulattal. Majd amikor kiderült, hogy Csongor nem folytatja, megkerestek, vállalnám-e az igazgatást. Őszintén szólva először nem akartam, mivel nem volt a fejemben, hogy valaha színházigazgató legyek, az viszont, hogy az addigi munkák során megismert emberekkel folyamatosan együtt dolgozhassak, nagyon vonzott. Az egész stáb művészszemélyzettel, adminisztrációval, takarítónővel együtt összesen harminc fő, máshol színészből van ennyi. Ennyire kis közösség csak akkor tud működni, ha mind-mind jó emberekből áll össze, szóval ez itt egy pici csoda. Emellett a magánéletem is úgy alakult, hogy el kellett jönnöm Kolozsvárról, és – mondjuk egy tengerjáró hajó helyett – ezt választottam.”
Az Aradi Kamaraszínház múltja csak 2007-ig nyúlik vissza, de annál mozgalmasabb éveket tudhat maga mögött. Kellemes képzavarral élve, az alapító szándék nyitott kapukat döngetett: a város önkormányzata, azon belül is Bognár Levente alpolgármester határozottan pártolta a színházalapítást, a támogatást ugyan minisztériumi jóváhagyáshoz kötötték, de azt nem volt nehéz beszerezni, lévén Demeter András akkor is államtitkári posztot töltött be a kulturális tárcánál. Mivel az aradi hivatásos magyar társulatot 1953-ban Temesvárra költöztették, és az aradi magyar közösség évtizedekre saját társulat nélkül maradt, az Aradi Kamaraszínház alapítói komoly űr betöltésére vállalkoztak, jóllehet nem (kizárólag) a város nagy múltú polgári színházi hagyományát kívánták ápolni: „Kezdetben viszolyogtam a polgári színházeszménytől, mint minden fiatal alkotót, engem is kizárólag az új formák érdekeltek. Ma már azt mondom, az tud rendezni, aki egy klasszikus előadást is tisztességesen fel tud tenni a színpadra, persze azt ezzel együtt sem állítom, hogy a formabontó hév lecsillapodott volna bennem” – vallja Tapasztó Ernő.
„Kezdetektől az volt a terv, hogy saját előadásainkkal nem kötünk kompromisszumot. Szerencsére már az első kísérlet jól sült el, Harsányi Attilával megcsináltuk a Rudolf Hess tízparancsolatát, ami elég hamar jegyzett előadás lett, több fesztiválon díjazták, jó belépőnek bizonyult mind a szakma, mind a közönség felé. Hiszen ők is érzékelték, hogy itt valami fontos történik, azóta is követik és elfogadják a törekvéseinket. Viszont azt is tudtuk, hogy kizárólag a saját agymenésünket mégsem tolhatjuk le folyamatosan a polgári közönség torkán, ezért kezdetektől fogva az volt a terv, hogy félig befogadószínházként, a meghívott előadásokkal szélesebb közönségréteg igényeit célozzuk, változatos, minőségi programmal.”
Míg Aradon a jól megválasztott működési modell és a kezdeti politikai akarat – az elfogadottság szempontjából – viszonylag nyugodt működési körülményeket teremtett, Gyergyószentmiklóson a színház és a város viszonya Albu István kinevezésekor sem volt mentes a feszültségektől:
„Gyergyószentmiklóson időről-időre előtör valamiféle színházellenesség, amit a helyi politikum egy része is szeret felfűteni. Amikor 2016 decemberében idekerültem, a város költségvetését nem akarták megszavazni egyesek, a Figura – a színház szempontjából nézve egyáltalán nem túl bőséges – költségvetése miatt. Aztán szintén a politikum szólt közbe, magasabb szintről és simította el az ügyet. Azóta változott a helyzet, vannak barátaink, és a járvány előtt a nézőszám is szépen kúszott fölfelé, sok új arc jelent meg a színházban. Új arculatot építettünk, de nem csak ennek tudom be a pozitív változásokat, inkább sok szerencsés körülmény eredőjeként alakult így.
Többször az is előkerül a közbeszédben, hogy a gyergyói embereknek más kell, mint amit a Figura kínál, de a helyzet az, hogy a Zűrzavaros éccaka c. előadásunk sokkal több nézőt vonzott, mint a Hahota vendégszereplése, szóval ez nem igaz, illetve az ilyen kijelentések a város lakóinak burkolt lenézéséből fakadnak. Persze most ez nálunk csak elmélet, mivel nagyon alacsony errefelé az átoltottság, szóval a jövő teljesen bizonytalan.”