Címke: színház

január 6, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Ádámok, Évák, Luciferek

Silviu Purcărete temesvári Tragédia-rendezése

Ha rajtam múlna, a temesvári Csiky Gergely Színház Az ember tragédiája előadás szerzőjét így jelölném: Madách – Visky – Purcărete. Madách Imre klasszikusa, Visky András dramaturg, drámaíró szövegváltozata és Silviu Purcărete összetéveszthetetlen színházi nyelve olyan hármast alkot, amelyben a lényeg, a filozófia nem sérül, ellenben egy dinamikus, izgalmas, ízig-vérig kortárs előadást adnak elő a temesvári művészek. 

Hangsúlyoznám Visky drámaírói voltát, mert Az ember tragédiája szövegének átdolgozása messze meghaladja a dramaturgiai munkát: kétórás előadás szövegkönyvét komponálta meg a madáchi műből. Vágott, húzott, tömörített, összeékelt, mégsem volt hiányérzetem. Megtartotta a szövegvilág hangulatát, nem sérültek az eredeti mű arányai, „csak” megteremtette az előadáshoz szükséges dinamikát. 

Dragos Buhagiar díszlettervező teljesen beépítette a temesvári magyar színház nagytermét. Körben fából készült többszintes lelátók, középen a játéktér, négy bejárattal, három masszív, látszólag bádoggal fedett asztal. Boncterem – jut eszembe, anatómiai színház. Fentről nézzük az élveboncolást. Ez Purcărete színháza, tűpontos és mélyen húsba vág.

Vasile Şirli zenéje is elkezdődik, komoly, néha kakofóniába hajló, máskor mosolyra késztető, megint máskor megrázó, a kar (a nép) énekli, zengi, dünnyögi, az előadás szerves része, velejárója, mint a szöveg és a játék. 

Ballonkabátban, testszínű alsóneműben, fehérre festett arccal és testtel (a jelmezeket is Buhagiar tervezte) bábokra hasonlító nép járja állandó köreit, mást nem tehet, sem tere, sem akarata. Mindig mutatja valaki az utat, megmondja, mi helyes és mi helytelen. Ott jár közöttük Lucifer fekete öltönyben, kalappal. Hárman személyesítik meg a tagadás ősi szellemét: egy nő (Tokai Andrea) és két férfi (Balázs Attila, Bandi András Zsolt). Mindenhol ott vannak, váratlanul bukkannak elő, és ők mondják be, melyik szín következik. Üzletemberek, akik a világot mozgatnák, folyamatosan küzdenek az Úrral, de ebben az előadásban is elbuknak persze. Bármily reménytelen is az emberiség története, az ember hitből és reményből van összerakva. 

Purcărete a mindenség bemutatását veszi célba, és pantomimmal, szöveggel, zenével, kórusszínházi és bábjáték elemekkel építi fel a különös, ám érvényes világot. Egyik Lucifer kiválaszt a tömegből egy lányt és egy fiút, hogy elindítsa őket a megismerés útján. Két alma ereszkedik le az zsinórpadlásról, Éva nem éri el, Lucifer azonnal segít: vérvörös tűsarkút varázsol, amivel a nő már eléri a tiltott gyümölcsöt. Ez a piros cipő Éva azonosítója az előadás végéig. A temesvári előadásban ugyanis szinte minden nő Éva és minden férfi Ádám. A színész vonásaira emlékeztető szilikon maszkban emelkednek ki a karból, némán, gesztusokkal játszanak, miközben valamelyik járatban másik színész interpretálja a szöveget. Körbejár a két szerep. Évák és Ádámok vagyunk mindannyian. 

A korokat kiegészítők jelzik (fáraó fejdísze, sisak, rizsporos paróka stb.) meg persze a habitus. A hivatal, a pénz, a hírnév pillanatra kiemel a tömegből, a nép ünnepel. A pillanat elteltével ugyanaz a nép boldogan kiált halált az addig imádott nagyemberre. Megrázó az athéni kép, ahol térden csúszó, megalázkodó polgárok hallomás alapján ítélik halálra addigi vezérület. Hátborzongató, ahogy a párizsi színben parókás káposztafejekkel dobálóznak, mert olcsó az emberélet, szórakoztató a gyilkolás. 

Félelmetes, ahogy benzinnel locsolják és felgyújtják az eretnekeket, és szellemes, hogy a falanszter egy főzőshow, ahol a múlt csak alapanyag, és az eszkimó kép sincs agyondrámázva. 

Hatásos és üzenetértékű, hogy az előadás végén, amikor Éva közli Ádámmal, hogy gyermeket vár, Éder Enikő lágy hangon szólal meg, mint az Úr hangja, az Évák és az Ádámok virággal a kezükben összeölelkezve táncolnak. Ám ott settenkednek közöttük a Luciferek, mosolyogva figyelik az idillt. Akárhogy is forgatjuk, akármennyire akarnánk, hogy a szeretet, a béke legyen velünk, a világot a kétkedés viszi előre.

Ami a játékot illetti, mondanom sem kell, hogy a három Lucifer „viszi a tejfelt”, különböző személyiséget kölcsönöznek a „tagadás szellemének”, s alakításaikból nyilvánvaló: ők mozgatják a marionett-népet, ők veszik rá a tömegeket a lázadásra, miattuk kérdőjeleződik meg múlt és a jelen, s bár a zárókép derűsebb jövőt sugall, a jelenlétük elbizonytalanítja a derűlátásomat. Hiába a gyermek, a megváltó, ameddig ott toporognak a Luciferek, aligha számíthatunk Kánaánra. 

A temesvári Az Ember tragédiája előadásnak egyetlen szereplőjénél sem találni hibát. Évák és Ádámok tökéletes szinkronba hozzák a szerepeiket, a tömegjelenetek lenyűgözőek. Minden színész külön, jól megalkotott karakter, apró drámák előadói. 

Tanulunk valamit a múltból? Mire szolgál a tudás? Na, ezek az előadás kapcsán megfogalmazódott kérdések. Legalábbis, én ezeken sokáig gondolkodtam. Tegyék önök is, miután megnézték ezt a roppant izgalmas előadást. 

*

Temesvári Csiky Gergely Színház

Madách Imre: Az ember tragédiája 

Rendező: Silviu Purcărete

Dramaturg: Visky András

Színpadi szövegváltozat: Silviu Purcărete és Visky András

Díszlet és jelmez: Dragoș Buhagiar

Zene: Vasile Şirli

Rendezőasszisztens: Ilir Dragovoja

Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna / Vadász Bernadett, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács-György Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Hegyi Kincső, Tokai Andrea, Vajda Boróka, Vass Richárd, Tar Mónika

Fotók: Petru Cojocaru

december 5, 2021 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nagy Romulus, a bölcs bohóc

Friedrich Dürrenmatt A színház problémái című írásában azt fejtegeti, hogy a komédia alapja a világ irracionalitása. A Nagy Romulus című színművét történelmietlen történelmi komédia alcímmel 1950-ben írta, majd többször átdolgozta, de a lényegen nem változtatott. Jó ideig divatos szerző volt tájainkon, a rendszerváltás után hátrébb szorult, de az utóbbi években ismét kikerült a „fiókból”, gondolom, újra felfedezték az irracionalitás és a komédia kapcsolatát. 

Hegedüs Géza Irodalmi arcképcsarnok című kötetében így foglalja össze a darab témáját és történetét: „A ’Nagy Romulus’ jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. Valójában a már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. – Ez a témája Dürrenmatt komédiájának. Itt azonban Romulus Augustulus idősebb férfi, akit a biztos vég tudatában nem érdekel már az uralkodás, sokkal inkább kedveli a tyúktenyésztést, magát bölcsen ostobának tetteti. A nép pedig már megelégelte az egész ókort, követelik, hogy jöjjön a változás, jöjjön a középkor. Mulatságos célzás az időszakolás régóta közismert korszakváltási dátumára, amely szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a középkor. A fordulat pillanatait ábrázolja, illetve jelképezi az egész komédia. A császár mindenbe beletörődve várja a diadalmas germán vezér bevonulását. Háta mögött saját mellszobrával ül a trónon, amikor Odoaker belép. A rómaiak főleg azt tudják a germánokról, hogy ők találták fel a nadrágot. A belépő Odoakertől Romulus Augustulus mindenekelőtt azt kérdi, hogy a lábszárait fedő ruhadarab a híres nadrág-e. A győztes vezér meglepve válaszolja, hogy igen, mire a császár azonnal igen praktikusnak találja, és már javasolja is, hogy tömegesen gyártani kellene, bizonnyal jó üzlet lenne. A hódító megtudja, hogy a meghódolt, méghozzá békésen meghódolt császárt leginkább a tyúktenyésztés érdekli. (…). – Paródiája ez a nagy korszakváltásoknak, a történelmi alakok magánkedvteléseinek, az iskolai történelemkönyvek anyagának, és szatírája magának a szatirikus ábrázolásoknak.” 

Ezt vállalta színpadra állítani Bocsárdi László a szatmári társulattal. Vállalta, mert, ahogy tőle megszoktuk, rengeteg mondanivalója van a világunkról, rólunk, emberekről, és ahogy elmondja, az értelmes, tiszta és őszinte. Hát persze, csaptam a homlokomra az előadás végén, holott az elején kicsit értetlenkedtem. 

A színpadkép bezártságot, mozdulatlanságot, elszigeteltséget sugall. A címszereplő fehér tógát, a többiek elegáns, rangjukat jelző földig érő jelmezeket viselnek. És ott a két múmiaszerű, elemmel működő komornyik, a két rezonőr – mondom én –, a két hű, sokat látott szolgáló, akik szerintem tudják, mi forgat a fejében a császár. Nagy Romulus (Nagy Csongor Zsolt) ugyanis birodalmával együtt halni készül, de addig szeretné véghezvinni a tervét. A terv a darab, illetve az előadás kulcsmondatában fogalmazódik meg: pár év béke a világnak. Nem könnyű feladat, tekintve az udvart és a családját, akik saját pozíciójukat, jómódjukat féltik.  

(tovább…)
december 1, 2021 | Tasnádi-Sáhy Péter | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Trialóg| Két lépéssel a közízlés előtt

A Trialóg rovat második párosát Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, illetve Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője alkotja, akikkel többek közt azt kutattuk, milyen esélyei vannak a művészszínházi törekvéseknek az erős repertoárszínházi hagyományaink szabta keretek közt. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Balázs Attila, Jászai Mari-díjas színész, 1994-es marosvásárhelyi diplomaszerzése óta a temesvári társulat tagja, olyan emblematikus – Victor Ioan Frunză neve által fémjelzett – előadások főszerepei után lett a színház vezetője 2008-ban, mint a Lorenzaccio (1998), a Gyermekszemmel (2000), A lecke (2001) vagy a Hamlet (2003).
„Amikor igazgató lettem, egy alaposan ismert, remek társulat élére kerültem, ami számomra a legfontosabb körülmény. Bár a kollégák már unják, én még mindig lelkesen szajkózom: a csapat… én ebben hiszek.” – fogalmazza meg afféle hitvallásként.

Keresztes Attila, színházrendező, színészként szerzett diplomát 1996-ban a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, de már másodéven kiderült, a rendezés jobban foglalkoztatja. Diplomaszerzés után – 2011-ig – az egyetem tanára, a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, 2002 és 2009 között művészeti aligazgatója. 2009 és 2012 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának, 2012 óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője.
„Kolozsváron beosztott rendezőként dolgoztam, és ez egy fiatal rendező számára nagyon jó gyakorlat. Az ott szerzett tapasztalatoknak köszönhető, hogy nagyobb nyitottsággal fordulok tőlem viszonylag idegen szerzőkhöz, címekhez, kihívásként élem meg ezeket a feladatokat. Szeretem megtalálni a tragédiában a humort, a vígjátékban az emelkedettséget, szeretem, ahogy a darab diktálta konvenciók megszületnek, aztán felbomlanak és átalakulnak valami mássá, legjobb esetben – manapság talán ez érdekel leginkább – puszta jelenlétté. Élvezem az effajta játékot a színházzal.” – vallja eddigi pályájáról.

A két társulat közös vonása a szakma által is elismert, egyenletesen magas művészi színvonal, de beszélgetőtársaim ezzel együtt sem állítják, hogy az általuk vezetett intézmények klasszikus értelemben vett művészszínházak lennének.

Művészi igényességet – telt házzal

Balázs Attila a színházcsinálás lényegét az igényesség oldaláról közelíti: „Van egy minimális elvárás magunkkal szemben, ami az egész működésünket áthatja. Az bármelyik társulatnál alapkövetelmény kell legyen egy színésszel szemben, hogy a hangja, a fizikuma jó karban legyen, széles spektrumon lehessen használni, nálunk ezen felül az is elvárás, hogy ebből az eszközkészletből mindenki, minden próbafolyamatban, előadáson valami újat hozzon ki, minden produkcióban ott hagyjon egy darabot magából. Persze – gondolom – ezzel sok színész így van más társulatoknál is, de hogy ez közösségi szinten összeálljon valamiféle egységgé, egységes repertoárrá, az már komolyabb feladat, lehet ez az, amit akár művészszínháznak is nevezhetünk. A fent említett előadások, amikben a kinevezésemet megelőző több mint egy évtizedes társulati tagságom alatt színészként részt vehettem, minőség szempontjából mindenképpen támpontot adtak, hogy igazgatóként milyen színházat szeretnék csinálni. Ennek a kezdettől fogva bennem élő igénynek az eddigi egyik csúcspontja a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája (2020).”

Temesvári előadáskép

Keresztes Attila konkrét definíciót is ad az általa vezetett társulatra: kortárs népszínház.
„Figyelembe kell venni, kinek csinálunk színházat. Számomra elengedhetetlenül fontos, hogy minden korosztályt és közönségréteget megszólítsunk. Azt nem tartom jó iránynak, hogy megfeledkezem a közegről, amelyben működöm: minden fesztiválon kapunk egy szakmai díjat, de a saját városunk érdektelen a munkánkkal szemben. A művészi igényesség legyen alapvetés, de telt házzal! Persze, ahhoz, hogy ez a törékeny egyensúly kialakulhasson színház és közönsége között, mind alkotói, mind pedig befogadói részről sok türelemre és nyitottságra van szükség.
Szatmáron, türelem szempontjából, kudarcot vallottam, hiszen azonnal meg akartam honosítani azt a szemléletet, amit Kolozsváron tapasztaltam, nem mértem föl a valós lehetőségeit a radikális változtatásoknak. Ha megfigyeljük a romániai magyar befogadói közeget, azt látjuk, a legnagyobb részüknél még mindig 50-70 éves beidegződések dominálnak, melyek átformálásához sok év kitartó, tudatos művészi munkára van szükség. Ilyenkor fontos fölmérni azt is, hogy az adott közeg mennyi provokációt bír el, ezt jól el kell találni és megfelelően adagolni. Talán az az ideális, ha a színház pont két lépéssel jár a közízlés előtt, mert egy idő után a néző a populáris megoldásoktól is megcsömörlik. Lengyelországban például, ahol volt szerencsém több ízben dolgozni, az az elvárás, hogy kísérletezz, menj el a falig. Ott a gyávasággal lehet megbukni, míg nálunk sokszor a legkisebb non-konformizmust is büntetik.
Marosvásárhelyen ez a tizedik évadom, szerencsére ide már a tanulópénz megfizetése után érkeztem, bár az első itteni rendezésem, a 2013-as, konok, erős formába beszorított Mélyben (Éjjeli menedékhely) komoly provokáció volt, de szerencsémre mind a társulat, mind a város belátható közelségében volt annak a gondolkodásmódnak, amit képviselek.”

Mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk

Mind a két intézmény mozgásterét meghatározzák bizonyos premisszák, de ezek repertoárra gyakorolt hatását beszélgetőtársaim igen árnyaltan látják.

Temesváron ilyen adottságnak gondolnám a város speciális elhelyezkedését, a magyar lakosság alacsony számarányát, illetve a bérletrendszer jelentette nyomás hiányát, bár utóbbinak Balázs Attila kevesebb jelentőséget tulajdonít: „Egy társulat repertoárjára a legnagyobb nyomást nem a nézők – adott esetben bérletházakban megtestesülő – ízlése jelenti, hanem a politikusok, akik a saját személyes ízlésüket a szavazókra hivatkozva szeretik ráerőltetni a kulturális intézményekre. Ez a probléma Temesváron szerencsére nem áll fenn.
Olyan már volt, hogy én a személyes ízlésemet félretéve bólintottam projektre, de az nem a közönségcsalogatásról szólt, pont ellenkezőleg, olyan extremitásra mondtam igent, ami nekem nem feltétlenül tetszett, de úgy gondoltam, mind a színészek, mind a nézők tűréshatárát jótékonyan tágíthatja. Ha belegondolok, a László Sándor rendezte Mennyország (2009), ami a maga idejében polgárpukkasztónak számított, ma egy könnyed teadélután lenne.”

Balázs Attila a magyar lakosság alacsony számarányát sem tartja az egyéb szempontok fölé tornyosuló problémának: „Jelenleg a nézőink 30-40 százaléka román nemzetiségű, ami a demográfiai adatok fényében még csak soknak sem mondható. Magyar színház vagyunk, magyar nyelven játszunk, azért kapunk támogatást, hogy a romániai magyar kultúrát gazdagítsuk. Ez az alapvetés, de mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk, sőt, azt gondolom, azzal is a magyar kultúrát szolgáljuk, ha megismertetjük a többségi társadalommal.

Része vagyunk a romániai színházi világnak, szinte három ország határán helyezkedünk el, ez is indokolja, hogy az évek alatt több szerbiai rendező is megfordult nálunk.
Számomra a legfontosabb, hogy az adottságok figyelembevételével a társulat mindig az elérhető legjobb alkotókkal dolgozhasson. Ezekkel a világhírű rendezőkkel együtt dolgozni bizonyos szempontból luxus, viszont ők garanciát jelentenek, hogy a korábban említett, magunkkal szemben támasztott igényeknek megfeleljünk. Hiszen ők is az életük egy kis darabkáját nálunk hagyják.
Az Európa Kulturális Fővárosa jelentette lehetőséget szeretném kihasználni, hogy az elmúlt évek legjobb előadásait, ahol azt a szereposztás és egyéb körülmények engedik, egyfajta best of válogatásként csokorba szedjük, amellett persze, hogy újabb izgalmas kihívásokat keresünk, adott esetben nemzetközi koprodukciókban.”

(tovább…)
október 21, 2021 | Kovács Bea | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

„Nem vagyok az a színész, aki színészként éli az életét is”

Beszélgetés Rácz Endre színművésszel

2010-ben kezdted a színit. Ha visszagondolsz arra a periódusra, hogyan emlékszel, mi volt a színházhoz való hozzáállásod?

Elsősorban csak a kíváncsiság, hogy mi ez, mi minden létezik. Amihez erősebb volt a viszonyom, az a színházcsinálás, és azt úgy jellemezném, hogy „minden áron”. Volt bennem egy erős drive arra, hogy megtanuljam, hogyan lehet ezt csinálni, minél több mindennel akartam foglalkozni, minél több mindenben benne lenni. Tehát nem voltak elképzeléseim, hogy milyen kéne legyen a színház, vagy mit lehet színháznak nevezni. Eleve az a típus vagyok, aki ha belekezd valamibe, és az megtetszik, abba rengeteg energiát fektet. Ez nem feltétlenül marad így örökre, hanem amíg kiismertem annyira a dolgot, hogy meg tudjam mondani, továbbra is érdekel-e vagy sem. A színház maradt. Az egyetem egy folyamatos pezsgés volt. Minden órán azt kerestem, mit tudok leszűrni abból, amit csinálunk. Szerintem felelőtlenül tanítottak minket. Szinte senki nem vette figyelembe azt, hogy pszichésen mennyire nehéz ez az egész folyamat, amin színészként végigmegyünk.

Később visszatértél az egyetemre tanítani. Milyen volt a diákokkal együtt dolgozni, mit akartál átadni nekik?

Már az egyetem alatt is vonzott a tanítás gondolata, azért iratkoztam be doktori képzésre, hogy taníthassak. Előtte bementem Szilágyi-Palkó Csaba óráira, aztán megtartottam pár óráját, hogy lássam, mennyire működik, és úgy tűnt, jól sikerültek. A három év doktori alatt végig tanítottam, leszámítva az utolsó félévet. Leginkább improvizációt tanítottam, és az volt számomra a legfontosabb, hogy megtanítsam a diákoknak azt, hogy tudjanak játékban gondolkodni, ne akarjanak feltétlenül külső segítséget, információkat, támpontokat keresni ahhoz, hogy játszani tudjanak. Az egyetem követelményei miatt aztán hamar át kellett térnünk arra, hogy nézhető vizsga szülessen. Az első évfolyamommal dolgoztam a legtöbbet, velük csináltuk meg a Nálunkat. A másik évfolyamommal együtt dolgoztunk Botos Bálinttal, ott már konkrét szöveggel, ebből lett a DNS.

Kanyarodjuk picit vissza időben. Egyetem után hogy kerültél a Váróterem Projekthez?

Mesteri első évében egy adott ponton felkeresett Imecs-Magdó Levente és Csepei Zsolt, és elhívtak. Igazából ennyi volt. Korábban nem ismertem személyesen őket, de láttam tőlük előadást. Amikor láttam az Advertegót (r. Botos Bálint), onnantól kezdve már reméltem, hogy előbb-utóbb sikerül odakerüljek. Nem tettem ennek érdekében semmit (nevet), de így alakult. Két évet várótermeztem. Amikor először odakerültem, a Zéró (r. Botos Bálint) készült, minden és mindenki optimista és energikus volt, megvolt még az az erős drive. Akkor kezdtük el építeni a ZUG-ot, és minden olyan volt, mint a Nagy Bumm előtti pillanat. Aztán elhívott Bocsárdi László Szentgyörgyre. Ott voltam két és fél évet, aztán visszajöttem a Váróteremhez.

A szentgyörgyi színházról mit gondoltál, mielőtt odamentél dolgozni? Milyen volt ott játszani, és miért mentél el?

Maga a munka Szentgyörgyön nagyon jó volt. Szeretem azt a társulatot, a színészek profik. Egyszerűen jól lehet dolgozni, a szakmáról beszélgetni, feedbacket kérni. Amivel nekem problémám volt, vagy ami egy kicsit mindig is taszított, az maga a kőszínház. De be kellett lássam, hogy amíg nem tapasztalom meg, addig nem tudhatom pontosan, milyen. Főleg az volt számomra taszító, hogy azt éreztem, csak jönnek létre az előadások, és senkinek nincs igazán köze hozzájuk, sok esetben, úgy tűnt, a rendezőnek se. Nem gondolom azt, hogy mindig a magas művészetnek a krémjét kell művelni, és megváltani a világot, viszont ha szórakoztatni akarunk, akkor tudjuk, hogy ezt az egészet azért csináljuk, hogy szórakoztassunk, és akkor ne beszéljünk mindenféle magasröptű eszméről. Ez talán Szentgyörgyre jellemző a legkevésbé, de a jelenlegi kőszínházi rendszerben elkerülhetetlen. Mondjuk később rájöttem, hogy a független szféra sem tudja ezt feltétlenül kiküszöbölni. Az viszont jó volt a Váróteremmel szemben, hogy végre bekerültem egy olyan helyre, ahol folyamatos munka van, és azok be is fejeződnek belátható időn belül, és nem fél évet, évet tartanak, és van játékrend.

A járványidőszakban a Főnixtervvel, bár már felállásban, de kicsit visszatértél a kőszínházhoz.

Volt bennem félelem, hogy elfelejtettem-e játszani. Azt hittem, rozsdásnak fogom érezni magam, de nem volt igazából furcsa. Az is izgalmas volt, hogy új emberek, új partnerek voltak, akikkel még soha nem játszottam. Az is jó volt, hogy azon a ponton már két éve tanítottam imprót, és már másképp foglalkoztam vele. Érdekes volt megnézni, hogy jó, beszéltem ezekről a dolgokról két évig, lássuk, mi van, ha végig is kell csinálnom.

(tovább…)
június 24, 2021 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Keresés ez is – Interjú Botos Bálint rendezővel

Fiatal színházi alkotóként tart számon a köztudat, holott már egészen gazdag „alkotói lappal” rendelkezel. Szalontáról indulva, hogyan vázolnád fel a színház iránti érdeklődésed genealógiáját, illetve milyen hatások voltak meghatározók az eddigi szakmai pályafutásodban? 

A kérdésben szereplő „fiatal” jelző már nem annyira pontos, tekintve, hogy mindjárt betöltöm a negyvenet. Talán azért is gondolnak sokan így rám, mert viszonylag későn, harmincon túl kezdtem rendezni. Addig elvégeztem a színművészetit Marosvásárhelyen, két évet játszottam Nyíregyházán, aztán tanítottam három évig egy színészképzőben, majd beiratkoztam Kolozsváron rendező szakra, amit 2012-ben végeztem el. Azóta rendezek.

Rendezői pályám elején sokat dolgoztam függetlenekkel a Váróterem Projektnél és a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann színházban, ahol ugyancsak sok fiatal volt. Amikor befejeztem a rendezőit, az ottani igazgató éppen leszerződtetett sok kolozsvári végzőst, Bács Miklós osztályából. Nagy szerencse volt, hogy éppen abban az időben, amikor még mindenki a színházban lakott és a fiatalok lendülete és szabadsága miatt igazán fanatikus munka folyt. Ahogy az évek teltek, szétszéledt a csapat, kissé megkopott ez a ritkán tapasztalható fanatizmus, ami kezdetben jellemezte az egész társulatot.

Erdélyi kőszínházakban csak néhány éve dolgozom. Kezdtem Gyergyószentmiklóson, aztán jött Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A váradi munkákban külön öröm, hogy ez volt az a város, ahol kamaszként elkezdtem némileg komolyabban színházzal foglalkozni. Volt a kilencvenes évek végén egy tanoda, ami a színház berkein belül működött, két évig jártam oda középiskolásként. A Tempo Klubban, vagyis a jelenlegi-egykori stúdió felett zajlottak a foglalkozások, itt volt az első váradi rendezésem is. A társulatból többen is segítettek akkor a felvételire való felkészülésben, tehát a váradi munkának volt egy visszatérés jellege. Visszaérkezés a szakmai gyökerekhez.

Színházi alkotónak neveztelek, mert részt vettél színészképzésben, szövegeket írsz, rendezel, általában te magad vagy az előadásaid dramaturgja is, tanítasz, dolgoztál függetleneknél és kőszínházakban egyaránt. Ha áttekintjük az eddigi rendezéseid címét, műfaját, helyszínét eléggé széttartó, sokszínű. Ez egy keresésnek a lenyomata vagy tudatosan viszonyulsz ennyire sokféle módon a színházcsináláshoz?

Ez a sokféle működés számomra egységet alkot. Annak az útnak a különböző sávjai, amin járva szeretnék egyre többet tanulni a színházról és olyan előadásokat létrehozni, amelyek – jó esetben – sűrítik azt az időt, amit a nézők ránk szánnak.

Az első szöveget valójában kényszer hatására írtam. Egy egyetemi projektben kaptam egy olyan darabot, amivel mérhetetlenül elégedetlen voltam és azt gondoltam, a színis diákoknak tartozom azzal, hogy megpróbáljak jobb anyagot adni a kezükbe. Egyszerűen nem maradt más választás, mint elkezdeni szövegeket írni, kitalálni szereplőket. Azt az előadást látta az Anton Pann színház igazgatója, és ő már kifejezetten kérte, hogy csináljunk egy olyan előadást, amelyhez a szöveget is én írom. A Váróterem Projekt csapatával csak olyan előadások születtek, amelyek szövegeit a munkafolyamat alatt hoztuk létre. Ez a módszer amilyen izgalmas és szabad, olyan idegtépő is tud lenni, de újra és újra igényét érzem, hogy egy ilyen szabadesés jellegű próbafolyamatom is legyen.

A tanítás is felkérés miatt indult, és időközben sikerült olyan módszert találni és kis változtatásokkal alkalmazni, ami sok örömet és rengeteg kihívást jelentett nekem is, reményeim szerint a diákoknak is. Ezt most éppen abbahagytam egy időre, mert azt gondoltam, már csak ismételni tudnám magam tanárként, vagyis nagyon fontos lett, hogy akár sok éven át csak én tanuljak, és a munkán keresztül gyűjtsek össze annyi tapasztalatot, amit talán újra érdemes lesz átadni egy csapat fiatalnak.

A szövegek kiválasztásában nagy része van az intuíciónak. Vannak darabok, amelyek esetében egyértelmű, hogy dolgom van az adott szöveggel. Ez egyszerre gondolati és érzéki is. Vannak olyan darabok, amelyek mind szellemi, mind érzelmi síkon mozgatnak, megérintenek. Ha ez megvan, vagyis azt érzem, hogy őszintén és személyesen tudok viszonyulni a szöveghez, akkor már csak az a kérdés, van-e aktualitása, érinti-e a jelenünket.

Szabadúszó rendezőként dolgoztál a legtöbb erdélyi színházban, román színházakban, független társulatoknál. Mi az, ami jól működik az erdélyi színházakban és mi az, amin szerinted változtatni kellene, esetleg elavultnak, nehézkesnek gondolsz? Ha, és amennyiben a helyzet megérett egy átalakulásra-újragondolásra, látsz-e kialakulni olyan generációt, amely felkészült és képes ezt a munkát elvégezni?

Nem hiszem, hogy az erdélyi színházak működése könnyen szétválasztható jó és rossz tulajdonságokra. A társulatok összetett közösségek és a vezetésük is nagyon összetett feladat. A társulatok múltja, összetétele, szakmai önbizalma, a nézők értékrendje, a város hagyományai, jelene és még számtalan faktor szerepet játszik abban, ahogy egy adott színház hogyan működik. Az a benyomásom, hogy bizonyos erősségek, vagy jó dolgok úgy jönnek létre, hogy más kérdésekben hiányosságok keletkeznek.  Kívülállóként könnyű lenne „jobban tudni”, de a társulatvezetés olyan felelősségek sokasága, amit az ember akkor tapasztal meg, ha vállal egy ilyen helyzetet.

Persze vannak generációs eltérések, de a kérdésedben szereplő felkészültség és képességek egyéni kérdések. Ezek, mint mindig, most is, változó mértékben vannak jelen az újabb generációban. Vannak most is olyan emberek, akik fiatalon vállalták színházak, társulatok vezetését, azt hiszem, megvan hozzá a felkészültségük és felelős gondolkodásuk is.

Nem hiszem, hogy egy adott generáció feladata volna, hogy újragondolja a színházat. Ez nem annyira feladat, mint némileg organikus igény. Természetes, hogy az ember leginkább szeretne a saját kortársaival beszélni, és ez magától értetődően előidézi azt a helyzetet, hogy a színházban megjelennek olyan szempontok, kérdések, formanyelvek, alkotói módszerek, amelyek már jobban jellemzőek egy generáció gondolkodására, életmódjára.

A saját feladatomat abban látom most, hogy rendezőként törekedjek a frissebb, bátrabb, érvényesebb megszólalásra.

(tovább…)