MEGOSZTOM

Valami furcsa pompa

Ifj. Vidnyánszky Rómeó és Júliája Kolozsváron

Ember nincs, aki egyszer ne látta volna, de legalább ne hallott volna Shakespeare szerelmi tragédiájáról, a Rómeó és Júliáról. Mindenki tudja, miről szól, mi történik a két szerelmessel a végén. A színházba járók a többi szereplőt is ismerik, sőt, olyan is van, aki szinte kívülről tudja a monológokat, a párbeszédeket. Sok van belőlük, hosszúak, majd’ hogy nem azt írtam, unalmasak. Illendő vagy sem bevallani, én ezt a művet nem szeretem. Számtalan feldolgozásban láttam színpadon, filmen, tévében, különböző nyelveken, különböző neves és névtelen rendezők, színészek előadásában, de magaménak érezni a tragédiát, nem sikerült.

Két oka van, amiért elutaztam Kolozsvárra megnézni ifj. Vidnyánszky Attila előadását: azt írja a plakáton, műsorfüzeten, hogy Shakespeare nyomán. Láttam Wojczek-rendezését, amiből számomra az derült ki, hogy a fiatal alkotónak véleménye van a világról, korunk emberéről, társadalmáról, és el is tudja mondani. Harsányan, de jó ízléssel és arányérzékkel kiáltja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kíváncsi voltam, mit kezd a klasszikusnál is klasszikusabb szerelmi tragédiával.

A kolozsvári Rómeó és Júlia első percétől az utolsóig érdekes, meghökkentő, dinamikus, szellemes groteszk játék, egy akkora slusszpoénnal, hogy majd’ elájultam a gyönyörűségtől. A színpadon berendezett játéktér lehet római fürdő és cirkuszi porond, én utóbbit részesítem előnyben. Ebben az előadásban a herceg kikiáltó, narrátor, stand-up komédiás, mikor, hogy kívánja a játék. A Dajka játékmester, Montaguék és Capulették lehetnének ugyanaz a család, csak utóbbiban a férfi szava a döntő, Mercutiot nő alakítja, Benvolio kétnemű (fiú, de mellei vannak), Paris és Tybald nem kimondottan nemesek és urak. A jó Lőrincz barát élettel-halállal kísérletező bohóc. A két fiatal, Júlia és Rómeó a szerelem édenéből csöppennek szemfényvesztő, őszintétlen világunkba. A manézsban a festett clownok között ők a légtornászok. Ég és föld között élik meg szerelmüket, a kupolából függő szeren hangzik el a nászuk utáni ismert párbeszéd. Tudják, a pacsirtás.

Ifj. Vidnyánszky az emberi kapcsolatokat vizsgálja képmutató korunkban, és keresi a tragédia okát, ha úgy tetszik, a felelősöket. Viszonyokra, bizalomra kérdez rá, szülő és gyermek, házastársak, barátok, szerelmesek között. Izgalmas, ahogy a három barát – Rómeó, Mercutio, Benvolio – kapcsolatát firtatja, a három fiatal egymás iránti érzelmeit.

Ki a felelős a fiatalok tragédiájáért? A szülők meg sem hallgatják gyermeküket. A társadalomban a harc a férfiú erény. Kulcsmondatnak tekintem az előadásban elhangzott kérdést: „Kivont szablyával békét prédikálsz?” Az egyház a hazugságot többre tartja, mint a házasságon kívüli szerelmet. A barát szemmel láthatóan ujjong, hogy a kísérlete sikerült, a szer hatott, a lány tetszhalott. A Dadus csupa jószándékból, de számot nem vetve a következményekkel, mintegy játéknak tekinti a titkos légyottot.

Kérdések, amelyekre nekünk kell megtalálni a válaszokat. Az én olvasatomban senki nem vállalja a felelősséget. Következmények nélküli világban élünk, melyben mindig mást okolnak: a körülményeket, a futárt, akárkit, bárkit, csak nem önmagukat. Meg aztán a jó Lőrincz barát azt mondja: „Boldog, ki ifjan már a mennybe térhet”.

Az előadás nem válaszokkal szolgál, hanem groteszk jelentekkel, élő zenével, fergeteges játékkal, remek poénokkal, lírával, nevetéssel, kemény gyomrosokkal. Kifejező, eklektikus, néha bohócruhákra hasonlító jelmezek, valamint szellemes, beszédes koreográfia egészíti a képet. Valami furcsa pompa lengi körül az egészet, nem tudom megfejteni, mi az, nem is kutatom, színház ez, remek színház, naná, hogy elvarázsol.

A színészek parádés játéka pedig lenyűgöz, ahogy váltanak a groteszkről a lírába, a komédiából a drámába és fordítva. Egy hangsúllyal, tekintettel, gesztussal, mozdulattal képesek egész történeteket elmesélni. Kézdi Imola úgy affektál, mint a gazdag férfiak felesége szokott, és elhallgat, mint a leigázott asszonyok; Szűcs Ervin Capuletje azt hiszi, attól erős, mert parancsol; Albert Csilla csupa élet Dadusa időnként megsértődik és ellenállhatatlan. Váta Lóránd vérbeli komédiázása, Imre Éva vibráló Mercutioja, Farka Lóránd (Paris) színei, hangjai, Bodolai Balázs (Tybald) önteltsége, Bogdán Zsolt sunyi Lőrincz barátja, Gedő Zsolt (Benvolio) ezer színű, hangú játéka, Kiss Tamás (Rómeó) kamaszos bája, hiteles játéka, Román Eszter érzékeny őszintesége, mind telitalálat. Nemhiába híresek a kolozsvári színművészek, csak velük lehetett hitelesen színre vinni ezt a groteszk kortárs előadást. És sok mást is – teszem hozzá. Román Eszter, Kiss Tamás és Gedő Zsolt a színház újoncai, ez az első bemutatójuk. Szépek, fiatalok, tehetségesek. Pompásan beleillenek ebbe a rendkívüli társulatba.

Az előadásban fellelhető apróbb hibák nem a színészek játékában keresendők, de ennek az előadásnak az esetében ezeket firtatni, sima kekeckedésnek tűnne.

A rendezés bravúrja, hogy a Rómeó és Júlia nem aktualizált, hanem aktuális. Ifj. Vidnyánszky Mészöly Miklós fordítását használta, nem írta, íratta át mai nyelve a tragédiát. Meghúzta, betoldott, improvizációkat használt, s ettől lesz élő, eleven, dinamikus, izgalmas, no meg attól – nem győzöm ismételni –, ahogy a színészek interpretálják. Attól aktuális, hogy a mában, a bennünk megfogalmazódó kérdéseket teszi fel, a minket, ha úgy tetszik, a társadalmunkat foglalkoztató problémákat vet fel.

Az előadás vége pedig hatalmas poén, s egy nagyszerű, felemelő gondolat: bárhogy is fordulna a világ, a szerelem, a szeretet örökké megmarad.

Ifj. Vidnyánszky előadása nem politizál, csak betartja azt, amit Hamlet királyfi kér a színészektől: a szóhoz illeszti a cselekményt, és a cselekményt a szóhoz. No, de Cseh Tamás is megmondta: nagy ravaszdi ez a Shakespeare William.

Szóval, hogy hogy nem, én megszerettem ez a tragédiát, legalábbis ezen a színházi nyelven elbeszélve.

(tovább…)