Címke: papp sandor zsigmond

szeptember 25, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

30 éve hunyt el Székely János, erdélyi magyar költő, filozófus, dráma-, regény- és esszéíró, szerkesztő

Az önelemző költő-filozófus

„Végül még azt mondom el, hogy nekem voltaképpen nem tetszenek a verseim. Kevés köztük a kimondottan esztétikai fogantatású. Eredetileg a filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. Így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet”. Az idén 30 éve elhunyt Székely Jánosnak, a magyar irodalom sokoldalú egyéniségének, kiváló drámaírójának, s alighanem az egyik legszerényebb személyiségének a sorai ezek. Azé a költőé, aki 1970-ben egyszeriben úgy döntött, abbahagyja a versírást (esszéket, drámákat írt még ezután – szerencsénkre), s amikor 1990-ben válogatott verseit sajtó alá rendezte, ugyancsak erőteljes szigorral mérte érdemesnek mondott korábbi költői termését. Ekkorra már kerek húsz éve nem, vagy alig ír verset. Válogatott verseim elé című kötetbevezetőjében így folytatta fentebbi sorait: „Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers. Ebből következik sima, hagyományos verselésük (hogy fel se tűnjék lehetőleg), explicit fogalmazásuk, terjengős, diszkurzív, sőt olykor rekapitulatív előadásmódjuk, egyszóval mindaz, amit a mai olvasó bizonyára avultnak érez. Egész találékonyságomat arra fordítottam, hogy valamiképpen versbe kódoljam, »kinyögjem«, »elsüssem« gondolataimat – a többi úgyszólván nem érdekelt. Így lettem konzervatív író. Azt is mondhatnám: inkább vállaltam a korszerűtlenséget, semhogy végképp elszakadjak a kortársaimtól. Egy bennünk rekedt felismerésnek lehet érvénye – értelme nincs.” A végtelen fegyelem, önkritika, lemondás vagy illúziótlanság, ami e sorokból is árad, kiterjed esetében a teljes 20. század átfogó értelmezésére és abban a magyar költészeti hagyomány értékelésére is. Mindazonáltal e mély bölcseleti átélése a világ dolgainak (legfőképp Európa ezen keleti csücskében), saját egyéni és kisebbségi kollektív múltjának, helyzetének, szerepének ilyen reális és tisztán látása és kritikusan visszatekintő értékelése, s legfőképp szerénysége a vele egyszerre indulókra, azaz a második világháborút követő (többségében elsőgenerációs) értelmiségiekre egyáltalán nem volt jellemző vagy általánosnak tekinthető.

Székely egyéniségéből és pallérozottságából, filozófus alkatából, említett szerénysége mellett kétségkívüli erudíciójából adódóan tekint vissza, kritikus korrajza/kórtana pedig több mint tanulságos, mondhatni a jelenünkre is érvényes. „Az atomizálódott társadalom (a tömeg) életét-tudatát nem a kultúra szabályozza többé, hanem a hírközlés, az ideológia, a propaganda, mondjuk ki nyíltan: a politika manipulálja. A költészetnek, akár korszerű, akár nem, odalett valódi, életbéli funkciója – nem is olyan már, hogy funkciója lehessen! Aminek nincs funkciója, annak értéke sincs. Az ujjamon számlálhatom meg, hány verset írtam, amióta beláttam ezt; versgyűjteményem vége (1970-től hátrafele) már csak egy gondolkodásmód inerciájának köszönhető.” Ha jobban odafigyelünk e sorokra, könnyedén kiszámolható, hogy a remek drámaíró, többek között a Caligula helytartójával a magyar irodalom csúcsteljesítményei közé nevét végképp beíró szerző költőként alig 8-9 évet tartott csupán számottevőnek saját múltjából. 1962 előtti költői tevékenységét – amint ő fogalmazott – „mind e durva bűbájt” megtagadta (mintha csak egytől-egyig sztálinista időkben született konjunkturális szövegek lennének) akkor is, ha azok egy töredékével valóban a rendszerbírálatért 8 év börtönre ítélt édesapján akart segíteni. 1970-ben aztán, mint szó volt róla, bejelentette, hogy a költészet mint olyan immáron értelmetlen, klasszikus értelemben folytathatatlanná vált e század utolsó harmadára. Szigorú önmércéje szerint tehát csak az 1962 és 1970 között született verseket kellene az oeuvre képletes költői egészeként értékelnünk. Az sem lenne kevés. Hogy ez mégsem ilyen egyszerű, az éppen összetett egyéniségéből, poétikai erejéből, világlátásából és erőteljes sztoicizmusából fakad. Ahogyan alkatából, önvádoló vagy kritikus egyéniségéből fakadt az is, hogy 1979-ben megjelent kisregényéért (A nyugati hadtest) a neki ítélt Pezsgő-díjat (az Utunk szerkesztősége tagjai által évente odaítélt, nem hivatalos, éppen ezért a korban komolyabb szakmai presztízzsel bíró jelképes kitüntetést) is visszautasította, s következetesen a többi, később kapott díjait is. 1990 után neve többször szóba került József Attila- és Kossuth-díjra jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. Sztoicizmusa belülről fakadt, egy valóban több irányból terhes, ideológiailag lefojtott, az egyéni szabadságot leginkább csak belül megélni engedő korban, amelyben élnie adatott. „Világítok a pőre négy falaknak. / A csöndes éjnek. Kedves önmagamnak. / Kik egykor voltak: gyatra társak voltak. / Vagy csonkig égtek, vagy porig hajoltak. / S még egyre nő a bolyhos, lágy sötétség. / Elfog gyakorta üldözőm, a kétség, / Hogy lehet-e még fényem eltakarnom: / Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom?” Gyertya-hasonlata pontosan érzékelteti a korszak terheit, de azt is, hogy a megoldás, a helyes magatartási, etikai válasz megtalálása egy autokrata rezsimben egyáltalán nem adott, e bölcseleti kérdésben a szkepticizmus, vagyis a dilemma az elnyomó, megnyomorító hatalom és az annak ellenálló vagy belesimuló egyén közt sem egyértelműen pozitív és negatív, s mindez kivetíthető ontológiai értelemben is az erdélyi magyarság kollektív önképére. A Szelekció rövid, ám sokat sejtető, tömör, már-már utópisztikus képe értelmében: „Mert kivesztek a farkasok, / S mert nem vadássza senki őket, / Itt girhesek és borzasok / És szinte törpék már az őzek. // A jót velünk sem az teszi, / Ki ölbe vesz s álomba ringat, / Hanem ki vesztünk éhezi. // Becsüljük meg hóhérainkat.”

Gondolkodói alapállása a vélemények és ellenvélemények, a hitek és álhitek, az eszmék és rögeszmék folyamatos ütköztetése, szembesítése. Ezt az ellenpontozó módszert követi szépprózája is, de verseiben ez óhatatlanul, a forma adta rövidség okán is tömörebben, mélyebben, ezáltal filozofikusabb mederben mutatkozhatott meg. Etika és modern lélekelemzés, lélekfaggatás, bölcselet és konstans kiútkeresés jellemzi költészetét. Egyéni kiútkeresés, sors és abban vállalható moralitás mindenekelőtt, de a közösség terhével, melyet egy feladatot kapó értelmiséginek mindenkoron fel kellett mutatnia belső parancsra, akkor is, ha az ateista, kommunista, majd egyre őrjöngőbben nacionalista korszakban egyénről és egyéni véleményről eleve nem sok szó eshetett. És akkor is, amikor a nálánál fontosabb szerepvivő „társak” valóban gyatráknak és esendőknek mutatkoztak. Az 1958-as Krokodilok és Elefántok látszólag állatmeseszerű, találóskérdés-bölcselete (látszólag két felfedezetlen törzsről, a mindig hazudó Krokodilokról és a mindig igazat mondó Elefántokról) igazi látlelet egy képmutató korszakról és a mindenkori hatalomhoz dörgölődzésről, olyan élethelyzetekről, amikor magát mindenkit hű és igaz elefántnak mondta. „Barátaim, elönt a sejtelem: / Másutt is úgy van ez, akár Balukkban. / Mindenki hű és igaz Elefánt / Vagy az valóban, vagy pedig hazudja. […] „Mivelhogy mennél Krokodilabb, annál Elefántabbá ütheti magát”. Amikor számos erdélyi fiatal baloldali értelmiségi a saját szerepét népszolgálatként hirdette meg, mi több, olykor önmagával is elhitette mindezt, Székely önmaga helyét, szerepét értelmezve faggatta, bírálta: „De mi lehetek én, barátaim, / Ki azt mondom, hogy Krokodil vagyok?”

Korai verseinek tükörhasonlatai, önmagát értelmező attitűdjei (magyar és világirodalmi párhuzamokkal, de akár a két világégés közötti erdélyi legnagyobbak párhuzamával is) már belső vívódásait, örökös kérdező attitűdjeit mutatták. Az Önarckép, 1960-ban fogalmazott elsőként így: „Ki vagy te, meggyötört alak, / Ki tükrömből reám tekintesz?”, ahogyan korán megtanulta azt is, hogy kielégítő válaszok nem minden esetben vannak, vagy ha épp lennének is, azokat kimondani nem szabad. 1956 decemberében jegyezte le: „Hát hallgassunk, / mert hallgatásra ért meg az idő” (Taceamus). A politikai hatalomtól való távolságtartása, a divat és a talmi elutasítása, a párthűség és nem a teljesítmény alapján jövő könnyű siker helyett a valós értékek megmutatása vált meglehetősen magányos céljává, anélkül, hogy bármiféle küldetéssé formázta volna mindezt. A mély filozófiai, ontológiai tartalommal telített gondolati költészete legjava viszont – akárcsak későbbi esszéi – fel tudták vállalni önnön szubjektivitását mint bármely megértésnek az alapfeltételét. Mindez nem szubjektív önkényességet jelentett számára, hanem a megértés határainak a belátásával járt, s képessé tette egy adott szöveg igazságigényének az elismerésére, akár szerzői intenció vagy előítéletesség ellenében is. 

A filozófusi végzettségű Székely tudatában volt, hogy költőként is egyszerre kell kifejezésre juttatnia közelségét és távolságát egy adott problematikával, csak így ragadhatja meg. Így lett „tárgyilagosan érzékeny” és távolságtartóan személyes, aki a modern személyiség válságait ütköztette az újkori Európa kultúrájának válsághelyzeteivel, miközben leginkább saját korának életproblémáira keresett szenvedélyesen, mégis lemondóan válaszokat. Mondhatnánk: magatartásmintákat keresett mindvégig, magatartás-lehetőségeket pásztázott időkön, korokon átívelően, versben, drámában, prózában: önmagának. S mindeközben hiteles olvasója maradt az őt megelőző költészeti koroknak, melyekben az egzisztenciát mélyen érintő etikai létkérdéssé avatta saját szövegeinek lehetséges reflexióit, úgynevezett metatextuális olvasatait is. A Kosztolányi és Szabó Lőrinc nevével jellemezhető kezdeti költészeti állomásait követően az utat két terjedelmes gondolati költeménye fogta időkeretbe: egy szonettkoszorú, a Bolyai hagyatéka (1955) és egy nagypoéma, a Dózsa (1964). Közvetlenül ez utóbbi előtt, 1963-ban írta: „Ki új világot alkotott magának / Vállalta minden kínját e világnak”. E felfogás által lehet az erkölcsi képlet a legfontosabb összetevője a Bolyai-ciklusban megörökített új világot alkotásnak és a Dózsa kínhalál-vállalásának. Műveinek ez a szilárd etikai kerete lesz az, amely legjobb drámái esetében főhőseivel (azok vereségtudata ellenére) is kimondatja: „A sorsom ez. S ha sorsom: vállalom.”

Bár talán mindmáig nem költői arcéle a legismertebb, poeta doctusként, igazi formaművészként tartjuk számon, s mindez a teljes magyar líra örökségének alkotó ismeretét és jelentős világirodalmi kitekintést is feltételez, ezért is lehetett talán nemzedékének legsokoldalúbb erdélyi lírikusa. E sokrétű hagyomány egyetlen mozzanata hiányzik csupán alkotói eszköztárából: az avantgárd iskoláké. Nem véletlen talán, hogy az 1960-as években szerkesztőként ódzkodott az ifjabb generációk jelesei, így Szilágyi Domokos neoavantgárd verseinek közlésétől az Igaz Szóban, ugyanakkor az is igaz, hogy később megértő, nyitott, sőt folyamatosan értéklátó tudott lenni: a fiatal Kinde Annamáriát például az elsők közt közölte.

Drámái, esszéi, kisregénye is sok tekintetben bölcseleti, de költészete alapvetően lételméleti, filozófiai telítettségű. A mítosz értelme címet viselő második, 1985-ben megjelent esszékötetében Székely ugyanarra a konklúzióra jutott, mint a neves kanadai értekező, Northrop Frye a Kettős tükörben, aki azt állította, hogy a mítosz és az irodalom elválaszthatatlan a Gilgames-eposzban, s általában minden eposzban. Nem az eposz „irodalmisága” vagy „ősi költőisége” miatt, hanem azért, mert Székely olvasatában az eposz „tökéletes és teljes világmodellt nyújt”, azaz majdhogynem mindent ki lehet olvasni belőle, amit az emberi sorsról azóta jól-rosszul megtanultunk. Kell-e ennél több egy filozófusnak, egy ízig-vérig bölcselőnek, egy önmagát is folyton-folyvást kínzó kérdezőnek? 

Az eposz nem egyszerűen csak az első irodalmi műveket jelöli, hanem a legfontosabbakat is. Bennük van az összes emberi alaphelyzet. S ebbe a csend, a vállalt, tudatos elnémulás vagy éppen az illúzióvesztés is belefér. „Nem hiszek semmit. Meg kell vallanom, / Olykor magát a Semmit sem hiszem. / Órám megállt, reményem elhagyott, / Magam vagyok, nem hiszek semmiben.” – írta a Túlságos csend soraiban 1970-ben. Már ekkor is a költői gyakorlatára és léthelyzeteire visszatekintő attitűd nyújtott egyfajta számvető, morális összegzést. Ennél is sokatmondóbb s egyben őrá jellemzőbb a látszólag furcsa című Sztriptíz, mely az egykori felismeréseket levedlő, s a lényeget fokozatosan, tisztán meglátó poétát és elnémulásának belső indokait engedte megmutatni. „Minden sorom egy-egy felismerés volt. / Minden versem egy megoldott talány. / Az volt az élet, az volt a valódi – / Az volt a boldogság talán. / Fátyoltáncot járt nékem az igazság. / Fehéren sejlett pompás termete. // Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal / Egy versemet vetette le. / Burkok bomoltak, foszlottak a fátylak, / S minden foszlányuk dalra indított. / S az átsugárzó test minden dalommal / Meztelenebb lett, csábítóbb. / Azóta már lehullott minden fátyol, / Elhalt azóta kedvem és dalom. / Előttem áll a meztelen igazság, / S nincs többé, amit mondanom.”

Amikor a rendszerváltás után, 1990 februárjában az említett, összegyűjtött versei elé írt sorokat 61 esztendősen lejegyezte, nem tudhatta, hogy egy bő éve van csupán hátra a végső összegzésig.

Boka László

Tornyok árnyékában

Tőle kaptam az első elutasító levelet. Még az Igaz Szónak küldtem be a verseimet (bocsánat: a szövegeket, amiket verseknek hittem), és pár napra rá meg is érkezett a szerény, csúnyácska levelezőlap – vélhetően tucatnyi állt üresen a szerkesztőségben hasonló célra. Csak pár sor, a kikosarazás nyilvánvalóságával. Máig bánom, hogy nem tettem el, de az ifjonti csalódás, főként ha nagyratörő terveiben akasztják meg az embert (én akkoriban már Arany és Vörösmarty mellett képzeltem el leendő helyem a panteonban), nem kedvez az archiválás alázatának. Néhány napig kallódhatott az íróasztalon (talán abban bíztam, hogy ez idő alatt megváltozik a szavak értelme, kérlelésbe fordul a visszautasítás), aztán vélhetően a szemétkosárban végezte. Így nem tudom szó szerint idézni. Csak a szelídsége maradt meg, hogy körültekintően, de határozottan jelzi, hogy ezek még nem, de talán, ha folytatom, ha küzdök tovább, ha van bennem elég elhivatottság és némi tehetség, akkor nincs kapu, ami ne nyílna ki. Akkor majd én is olvashatom a nevem az oldal tetején. Mert a zseni nem csupán tálentum és elragadottság kérdése, hanem a munkabírásé is – ezt persze akkor még nem tudtam. (Ma már tudom, illetve azt is, hogy nem vagyok zseni – jó lenne megírni neki, megértéssel fogadná. Egyébként meg miért nincs a seggelős melónak múzsája, istene, hérosza?)

Ez volt benne, és a szelídség, még ha évtizedes utat is kellett megtennie, végül célba ért. Szörnyű, de a levél kézhezvétele idején nem nagyon tudtam, hogy ki is az a Székely János. Mármint azon túl, hogy ő a marosvásárhelyi irodalmi lap egyik szerkesztője, a verskapu éles szemű őre. Azt hiszem, nagy fitymálóan el is olvastam tőle néhány verset. De az a hang – a szelíd, szinte már lemondó bölcsesség hangja – nem juthatott el hozzám, mert akkor én még a tűzijátékban hittem. A nagy durranásban, eget-földet mozgató rímekben, székesegyházakat megszégyenítő szerkezetekben. Ahogy ő utasított el engem, úgy utasítottam el én őt, annyi különbséggel, hogy az ő mondatai mögött ott volt a rokonszenv és a biztatás, az én gesztusomban csak a gőg. Az, ami nem enged igazán jól írni, olvasni.

Nagy bánatom, hogy soha nem találkozhattam vele. Én Szatmáron jártam iskolába, ő Vásárhelyen élt, dolgozott. A rendszerváltás után, amikor ezeket az apró-cseprő akadályokat legyőzhettük volna, már nem volt idő erre. Ő egyre inkább visszahúzódott, én meg valósággal kirobbantam a világba, hogyan is érthettünk volna szót? Magamnak kell elképzelnem hát a találkozást. Sok más találkozás nyomán. Mert egy idő után megérkeztek hozzám a szavai. A vesztesek, Csigaház, A nyugati hadtest, a Caligula helytartója, és legfőképpen: A másik torony. Nem szeretnék nagy szavakat használni, mert nem illene hozzá, de bennem ez akkor is a román diktatúra éveinek kiemelkedően nagy prózai teljesítménye. Ha ironikusan akarnék fogalmazni, akkor nagyobb „kudarc”, mint a Kertész-féle, hasonló címet viselő regény. „Nekilátok, hogy szegény, megzápult agyammal szavakba öntsem, szegény, engedetlen, szó- és betűtévesztő kezemmel papírra vessem ezt a történetet…” A világot kizsákmányoló, mindent és mindenkit leuraló, totalitárius kudarc, és ezzel párhuzamosan az írói kudarc, az anyag ellenállása, a megfonnyadt történet, amely értelmét vesztetten hever a papíron, amilyen értelmét vesztetten magasodik az embertelen erőfeszítéssel felhúzott torony a hegy tetején. Nem is lehet rá nagyon másképp reagálni, csak tamáskodó fejcsóválással, hüledezve, újra és újra nekirugaszkodva a megfejtésnek: miért épült, minek szánták? Amilyen megfejthetetlen csöndeket hagyott maga után minden elnyomó, rövidlátó rendszer, hatalom, birodalom. Úgy is mondhatnám, hogy Székely minden-ellenes volt. Tagadta az önkényt, a tekintélyt, a kultuszt. Mindazt, amiben kora olyannyira bővelkedett. Még a saját hírneve ellen is dolgozott, amikor a rendszerváltás után mindent elkövetett, hogy ne kapja meg se a József Attila-, se a Kossuth-díjat. Ne legyen semmilyen tam-tam, harci zaj, ne épüljön egy újabb torony.

Mennyire nem értettem én ezt. Hiszen nem az elismerésekkel rója le a világ a zsenik előtt a tiszteletét? Nem ez az írói lét egyik legfontosabb velejárója, a kifejezhetetlen tisztelet szerény próbálkozásai? Ennél jobban nem is lehetne félreolvasni őt. A mítosztalanított mítoszok mesélőjét. S talán ezért lett vagy maradt kevesek írója, még kevesebbek rajongásának tárgya, hiszen művei levetnek magukról minden felesleget, minden habzó lelkesedést. Aki itt belép, dobjon le magáról minden nélkülözhető jelzőt, fordulatot, beszéljünk őszintén, némi fájdalommal tehetetlenségünkkel szemben.

Időnként újraolvasom ezt az esszéregényt, ezt a keserű monológot: egy sosemvolt polgár vallomásait, aki mégis mindent tudna egy értékekkel teli élet ethoszáról, már ha hagyták volna azt az életet élni. (Bár könnyen lehet, hogy belül mindvégig ezt élte.) Itt nem a szülők, nagyszülők életvitele, világlátása, erkölcse tűnik el egyik napról a másikra, nem ezt roncsolja össze a történelemnek becézett idő, hanem maga a világ zsugorodik, ahogy a torony egyre magasabbra hág a még kordában tartott káosz tetején. Egyre magasabbra tornázza az elbizakodottság, az önreflexió teljes hiánya, a hübrisz. Már a megnyomorítók is foglyok saját maguk börtönében, legfeljebb az egy kicsit kényelmesebb, mint a többi.

Kafka, Orwell, Kertész sok mindent tudott az embert önjáró Sziszüphosszá lefokozó rendszerekről, még ha nem is mindig erről írtak. A sorstalanság kényszereiről. Székely is erről beszél legjobb műveiben. „Ott van, felépült, tönkretette a földet, értéktelenné, értelmetlenné, utálttá a létet (úgyhogy azóta szinte már szégyen embernek lenni), ott van, erőnek erejével, a poklok minden hatalma ellenére felépítették – és nincsen, nem is volt soha értelme.” Vajon szégyen írónak lenni a tornyok árnyékában? Vagy a lehetséges egérutak egyike? Sovány vigasz, hogy legalább tudósíthatunk a fokozatosan kibomló értelmetlenségről, idővel szintén értelmetlenségbe hulló szavakkal? Amolyan Rieux doktorokká váltunk, aki nem nagyon tud mást szembeszegezni az értelmetlenség járványával, mint adminisztrálni azt? Gyógyítás helyett megpróbálni elkülöníteni a már fertőzötteket a még egészségesektől, és nem elítélni azokat, akik elszöknek? (Persze kérdés, hogy hová lehet még szökni? Mire nem vetül még a torony árnyéka?)

Azt tartom nagy irodalomnak, amely nem kész válaszokkal szolgál, hanem megtanít kérdezni. Megtanít együtt élni a soha nem érkező válaszok maró hiányával. Amely lebeszél a saját tornyunk megépítéséről, gondozásáról, az iránta érzett nem szűnő vágyról. Számomra nem kérdés, hogy Székely írói világa ilyen. De ha találkoztunk volna, egy szót (vagy téglát) sem vesztegettünk volna erre. Reményeim szerint minden ott lett volna a hallgatásunkban.

Papp Sándor Zsigmond

július 1, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Háború és irodalom

Irodalmi lenyomatok, traumák, tanulságok (?)

A „hosszú 19. század” elmélete szerint az 1800-as évek legfontosabb eseményei, vívmányai és az ekkor indult komplex társadalmi folyamatok, főként az évszázad második felében elindultak, majd csak az I. világháborúval (akkor közkeletű nevén a Nagy Háború kitörésével és pusztításaival) értek igazán (és drámaian) véget. A folyamatok, amelyek az említett század második felében indultak (polgárosodás, társadalmi modernizáció, ipari fejlődés, a kultúra intézményesülése, színház, irodalom, sajtó kiemelt szerepe, a nemzeti ébredés, illetve társadalmi csoportok emancipációja, stb.) hatásukat és érvényüket tekintve átnyúltak az új század első két évtizedének derekáig. A „boldog békeidők”, vagy a számos tekintetben – így a művészetekben és irodalomban – az „áttörés korának” is nevezhető időszak tehát nem állt meg a századfordulón, hanem tovább hatott, gazdagította, bonyolította annak eltérő fejlettségű társadalmait és Európa-szerte azok mindennapjait. Mégis hozott egyfajta globális szemléletet, s mindennek majd a háború vet tragikusan véget. Mi itt Közép-Kelet-Európában, a Monarchia szétesése után mindmáig megérezzük mindezt. Meglehet e minta alapján a rákövetkező „véres 20. század” sem marad afféle csonka század az európai történelmi és kulturális emlékezetben, utóbbi is úgy marad majd fenn, mint aminek utolsó évtizedeiben elindult geopolitikai, társadalmi és technológiai fejlődési folyamatait egy világjárvány és egy újabb értelmetlen, véres háború szakította félbe, s az általa okozott – egyelőre beláthatatlan káosz – időszaka jelent majd igazi cezúrát. Vagyis, hogy a 20. század is napjainkban, a naptár szerinti 21. század első két évtizedével zárul végérvényesen le. 

Mindez drámaian hasonlítana az 1910-es évtized zárlatához, amikor a Nagy Háború mellett a spanyolnátha is tizedelte az emberiséget, s egy új – akkor sokak által átmenetinek remélt – világrend alakult ki Európában, amit egy még véresebb, (utólag sorszámozott) II. világháború tetézett. Az első világégés előtt több generáció nőtt úgy fel, hogy nem ismerte az igazi háború fogalmát. Talán ennek is volt köszönhető, hogy 1914-ben a „villámháborúnak” remélt harcokba önként és dalolva mentek csukaszürke zubbonyos fiaink (nem csak a „kutya Szerbiát” kiáltók!), a pálinkagőzös hangulatban az értelmiség java, konzervatív vagy haladó gondolkodású is egyetértett abban, hogy a háborúra „szükség van”. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy a hangulat Európa-szerte ilyen volt, kevesek látták előre, hogy ez a Háború az emberiség (és addigi értékeik) pusztulását, devalválását is jelenti. Mészöly Miklós írja, hogy az első világháborúról a szembenálló felek is, „még valamennyi résztvevő írhatott olyan irodalmat, amiben a saját részvételéhez – így vagy úgy –, de objektív igazolást is talált. S ez már távlatot tudott adni az ábrázolásnak”. Ehhez képest a második világháború: „és a hozzá kapcsolódó ideológia, új fejezet. Vízválasztó.” Nekünk, magyaroknak a 20. század sikertelen vagy egyenesen ostoba háborúiból semmi jó nem származott, így érthetően nincs is a magyar irodalomban igazi háborús nagy mű. Az utólagos veszteségek sok mindent és mindenkit évtizedekig némaságra intettek, a traumák pedig nem könnyen dolgozhatók fel. 

Ott van persze Kuncz Aladár Fekete kolostora (1931) mint kivételes fogságnapló, mely örök tanúságtétel is az emberi humánum mellett. Ahogyan Markovits Rodion Szibériai garnizonja is, mint háborús fogságregény, mely 1928 után világsikert aratott. (Az orosz hadifogságba esett Markovits harcolt az orosz polgárháborúban is, sőt Svejkkel együtt utazott az „aranyvonaton” is, ami a cári kincseket szállította el bolsevik parancsra). A lírát tekintve az első világháborús évekből nem a harcokat éltető tömegek felszínes hangjai, fűzfapoéták sora, korabeli háborús antológiák kitüntetettjei maradtak fenn, hanem Ady hátborzongató sorai, Babits kiszakadó ajakkal elmondott „elég”-je, s még jónéhány pacifista darab, Dutka Ákostól, Lengyel Menyhérttől, Kaffka Margittól, Biró Lajostól, melyek (utólag is szörnyű látni) törpe kisebbséget képeztek a háborús hátország propagandazajában. A második világégés során is örökbecsű lírai remekek születtek, leginkább a szörnyűségeket legmélyebben átélők, azt megtapasztalók tollából. Gondoljunk csak Radnóti soraira, s majd mindazokra, akik életét – és írói sorsát, de akár későbbi eszköztárát is – a második világháború változtatta meg: Pilinszkyre, Nemes Nagyra, Ottlikra, vagy a már említett Mészölyre.

Az egyéni vagy kollektív tragédiák sorában nem feledhető, hogy nők, zsidók, gyermekek, nemzeti kisebbségek egész sora szenvedett, pusztult el a frontvonalaktól távol is! Az oroszok által megerőszakolt Polcz Alaine, aki később Mészöly felesége lett, első házasságát még 1944-ben kötötte Kolozsvárott. A háború miatt Csákvárra menekült, de három hónapig ott is hullámzott a német–orosz front. A háborúban átélt szörnyűségek (félelem, éhezés, fertőzések, nemi erőszakok sora) megváltoztatták egész későbbi életét. Asszony a fronton (1991) című önéletrajzi műve megdöbbentő nyíltsággal beszél minderről. Ott van aztán Cseres Hideg napokja is 1964-ből, mely egy börtöncellába összezárt négy tanú visszaemlékezéseiből építi ki a maga tragikus világát. Cseres a tisztánlátásnak és az önbecsülésnek arra a magaslatára jutott, ahol a kíméletlen kritika adhatott csak némi reményt a kölcsönös megbocsájtásra és a közös emlékezéssé oldódásra. Kár, hogy a remélt kölcsönösség a háborús bűnök felfejtésére szerb részről elmaradt… A szerző ettől még példamutató bátorsággal sorakoztatta az érveket, azokat is, miszerint elvetemült gazemberek 1942-ben elkövetett bűneiért két évvel később már ártatlanok ezrei fizettek az életükkel.

Külön kategória a holokauszt magyar irodalma. Kertész saját korában messze nem értékén kezelt regénye, a Sorstalanság (1975) cselekménye ugyan a háború „alatt” zajlik, de mondandója, akárcsak a problémakör eredői összetettebbek, mélyebbek, tragikusabbak. Ugyanígy említhető Konrád Elutazás és hazatérése (2001). A fentebb említettek vagy ezek a személyes emlékekből építkező regények, a valós eseményekre mint hasznos kulisszákra építik a fikció leginkább belső hangú univerzumát. Hiteles és esztétikailag is kidolgozott darabok, amelyek az önéletírás és a traumák feloldásának, feloldhatatlanságának merőben új dilemmáit tárják az olvasók elé. Leginkább azok elé, akik a szerzőkhöz hasonlóan ismerték a kort és annak hangulatát, többes arculatát, az idősíkok – a korábbi (többnyire békés) és az elkövetkező (többnyire borzalmas) – mindent megváltoztató tengelyét, ezért aztán látszólag a múltba tekintve saját jelenüknek s a jövendőnek is üzenni akartak: leginkább azt, hogy ilyet soha többé! Az igazi alkotók kétellyel és önkritikával fordultak a háborúkban saját nemzetük, társadalmi csoportjuk részvétele, részt vállalása felé is, ami – megint csak Mészöly kifejezését használva – „egyensúlytalan egyensúlyt” is adott a legjobb szépirodalmi munkáknak, hogy azokból az olvasóban a katarzis élménye is megszülethessen.

A szembenézés művészi formaváltozatai nem kapcsolódnak mindig közvetlenül a háborúhoz, annak tágabb kontextusát adják. De érdemes hangsúlyozni, hogy a tényfeltárásra, vagy a terápiaszerű, utólagos gyógyításra, melyhez a szépirodalom is alkalmat nyújtott, az államszocializmus évtizedeinek cenzurális tiltásai miatt sem kerülhetett sor. Ha pedig igen, féloldalúan, máskor lehetetlenné tették a szembenézést a nyilvánosság tereiben. A korlátozott nyilvánosság ezért is kedvezett a „sorok közötti olvasás” gyakorlatának és a „cinkos akusztikának”, mely a szépirodalomban fejlesztett ki áthallásos virágnyelvet, s vette át 1989-ig a nyilvánosság emlékezetkulturális funkcióinak egy részét.

(tovább…)
május 2, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Hetven éve hunyt el Molnár Ferenc

Boka László: Valós világhír közelében

Talán a legismertebb magyar szerző mindmáig a nagyvilágban. Alig húszévesen lépett az irodalomba egy novelláskötettel, később regénnyel is próbálkozott, de igazi műfaja, mindene a színpadi irodalom lett. Polgári drámaíró, a modernizálódó, 20. század eleji nagyvárosi polgárság lelki állapotának parádés megszólaltatója. Közben – ezt kevesebben tudják – ironikus és szatirikus prózája legalább olyan irodalmi értéket jelent, mint (sokszor vitatott) drámai műveinek nagyobbik része. Szerb Antal találó kifejezésével igen korán ő lett a „pesti közönség szeme fénye”, a „színpad bámulatos virtuóza”, aki nem csupán írt a színpadnak, de kényesen ügyelt rá, hogy jelenetei úgy éljenek a színpadon, ahogyan megálmodta azokat. Hogy a pergő párbeszédek minden esetben a színészek testére szabottak legyenek, az egyes jelentek „üssenek”, s úgy hassanak, ahogyan megálmodta azokat, ezért részletekbe menő útmutatásokkal látta el minden félsorát. Számára a színészek leginkább a budapesti Vígszínház legendás alakjait jelentették, ahol első sikereit aratta, s volt, amikor egy-egy konkrét színművészre írt meg, formált meg egy fiktív karaktert is. Persze ennél sokkal lényegesebb, hogy figurái örökérvényűek, univerzálisak. Olyannyira, hogy legtöbb esetben nincs is lokális színezetük, ezért lehetett könnyen fordítani, adaptálni. Persze mindez nem lett volna elég a világsikerhez. Mégis, ha valaki csak olvasná ezen darabokat, könnyen etikai problémákat, enyhe szentimentalizmust, langyos nyárspolgári attitűdöket és sűrű túlvilági képeket találna bennük, melyek a korabeli nagy, európai drámaíróknak csak árnyképeiként lennének olvashatók. De amint színpadon összeáll minden, élővé lesz minden apró jelenet, iróniával, humorral vagy drámai feszültséggel telik meg, a legprofibb esztéta vagy pszichoanalitikus sem találhat benne kivetni valót. Molnár Pirandellót megelőzve virtuózkodik egyes darabjaiban, olykor magáért a virtuózkodás kedvéért, s ez is teszi igazán jelentőssé. A színpadi hatáskeltés minden eszközének birtokában van, meglehet mindenkitől tanult is valamennyit, de úgy, hogy közben senkit nem utánzott. Szerb Antal jegyzi fel róla, hogy egyedisége és mindenki által elismert csípős humora mellett a korabeli kritika olykor túlzó ledérséget, a katarzis hiányát, értéknivellálást, öncélú dramaturgiai ügyeskedést tett szóvá, holott épp ez az öncélú virtuozitás jellemzi talán a „leginkább viharálló” műveit.

Nem lehet e darabokról leválasztani a kort teljesen, amiben születtek. Talán azért sem, mert olyan korról mesélnek, ami kedves nekünk, közel áll szívünkhöz, olyan jó értelmű álomvilágba, meseszerű jelenetekbe, vagy éppen egzotikusnak tűnő, nem hétköznapi történetek sorozatába ringatnak, amikben elveszünk. S ez a leginkább megfogó bennük, hogy egy percig sem engedik a nézőjüket visszasüppedni saját világukba, saját valóságukba, teljes odaadást, átélést követelnek. A színház lényegét adják. Nem üres szórakoztatásról van bennük szó. Emlékszem, mennyire magával ragadott a színpadon a Liliom (1909), amit azóta legalább öt-hat rendezésben láttam, A testőr (1910) és Az ördög (1907), vagy hogyan nevettem kényszeredetten a Játék a kastélyban (1926) egyes jelenetein. Molnár ezekben az ironikusan kritikai élű vígjátékokban és drámákban a korabeli polgári élet kettősségeit, elvágyódásait, kísértéseit, kötelező hazugságait, képmutatásait, ugyanakkor szeretnivaló esendőségeit viszi színre. Az ördög hősnőjének vágyakozása, kiszakadni vágyása a mindennapi, szürkének látott élet rutinjaiból, vagy a Liliom külvárosi csavargója, aki részvét révén kelt rokonszenvet a ligeti hintáslegény és egy cselédlány szerelme iránt mind olyan téma, ami azonosulási lehetőséget biztosít a nézőnek, ugyanakkor Molnár életéből merít hozzájuk ihletet. A mindig jót akaró, mégis rosszat tevő Liliom félrecsúszott alkatához, a bűnbe rángatható fiú megformálásához, aki nagyszájú, vad s a keze is eljár, de jóravaló, megjavulni vágyó, s úgy gondolja, azért, mert egy nőt hirtelen indulatában egyszer megütött, attól még szeretheti is. Vészi Margit már eljegyzésükkor ezt a temperamentumot kellett, hogy megtapasztalja. Molnár szakmai megítélése mellett emberi megítélése többek közt ezért is olykor végletesen ellentmondásos maradt. 

(tovább…)
február 20, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Listák, rangsorok, éves összegzések

Kéthavi rendszerességgel idén is folytatódik a Ketten egy páston rovat. Boka László a budapesti Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a PKE docense, lapunk főmunkatársa „társvívó”-nak, társgondolkodónak 2022-ben Papp Sándor Zsigmond prózaírót, Békés Pál-díjas publicistát kérte föl. A rovatban irodalmi évfordulók, díjak, kortárs művészeti események kapcsán minden alkalommal két véleményt olvashatnak. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalók mögött rálátást biztosítson az egyes életutak izgalmas háttérösszefüggéseire, illetve elfeledett aspektusokra hívja fel a figyelmet.

Papp Sándor Zsigmond: Listák hava

Az év végi vagy év eleji könyves listák és értékelések nélkül lassan már úgy éreznénk magunkat, mint szenteste karácsonyfa nélkül: kell valami, amire felaggathatjuk az ízlésünket vagy az előítéleteinket. Jómagam már álltam a barikád mindkét oldalán: kerültem fel listákra és részt vettem az összeállításukban is. Sőt: kívülállóként is lelkes fogyasztója vagyok a listáknak, mindig átfutom a vonatkozó topokat, hogy bőszen bólogassak vagy még bőszebben vitázzak velük.

A listázás egyébként – jó tudni – az emberi természet része, még egy remete sem tud kibújni alóla, hiszen fejben ő is fontossági sorrendet állít fel, ha másban nem, hát abban, hogy melyik helyen lehet jobban elvonulni a világtól. Mindezt Érdi Péter, az Egyesült Államokban élő agykutató tavaly megjelent remek könyvéből (Rangsorolás) derül ki, amely szintén toplista után kiállt. (Nálunk, a Könyvteraszon épphogy kicsúszott a tudományos ismeretterjesztő kategória tízes listájából.) Ő figyelmeztet arra is, hogy bármennyire próbál objektívnek mutatkozni egy efféle listázás, tele van számos nyilvánvaló és rejtett szubjektív elemmel. Ez még a világ legmagasabb épületeinek összemérése kapcsán is megjelenik, holott azt gondolhatnánk, hogy ennél egzaktabb rangsorolás nem is lehet a bolygón, hiszen a méter mindenhol méter, aztán mégis: időnként ugyanis beleszámítják az antennatornyot, máskor meg nem.

Az irodalomban ehhez képest talán csak szubjektív lista van, hiszen még a legidőtállóbb kánonok mélyén is ott motoz a szerencse, az idő szeszélye, a tekintélyelvűség és a kényelem. Elfogadtuk, hiszen így tanítják, hogy Homérosz nyert a javarészt elfeledett kortársaival szemben, Shakespeare legyűrte Marlowe-t, ahogy Balassi is kardhosszal előzte meg Heltait. Felnőtt fejjel pedig már olyan erősek ezek a listák, annyira beépültek a tudatunkba, hogy csak a legritkább esetben írják felül a készen kapott értékrendet. A 19. és a 20. század mezőnyében még inkább, mert ott jobban ismerjük a versenytársakat, a „dobogósokat”, még az elfeledetteket is – ha másként nem, hát a paródiák révén –, de ki az, aki átnyálazná a barokk irodalmi termést csak azért, hogy megingassa Zrínyi pozícióját? Jól van ott ő, ahol van. Talán az olvasás igazi felszabadultsága kell ahhoz, hogy a polcunkon maguktól alakuljanak ki a saját preferenciáink, hogy valódi mozgásba lendüljön a halott betű: napról napra átírjon, finomítson vagy kétségbe vonjon mindent. Aki olvas, egyben rangsorol is. Minél többet, annál bátrabban. És annál inkább lerázza a tankönyvek merev, sokszor akadémikus ítéleteit, hogy a helyébe valami képlékeny bizsergés lépjen, amely naponta szüli meg a maga győzteseit és veszteseit. De a véletlent még így sem lehet semlegesíteni. Néha még egy sikertelen vagy épp sikeres randi is beleszólhat abba, hogy a Tudod, hogy nincs bocsánat vagy a Kopogtatás nélkül lesz-e a toplistás aznap a „józsefattilás” világomban.  

Hát még milyen szubjektivitások dolgoznak az éves termést átfogó listákon, amelyeknél még azt az amúgy teljesen emberi szempontot is nehéz kivédeni, hogy a frissebben olvasott könyvek sokkal élénkebben hatnak, így jóval nagyobb sansza van az élbolyra egy őszi, mint egy tavaszi műnek. Ezért szoktam levenni a polcról a szóba került köteteket, hogy ismét tapinthatóvá váljon az élmény, ne tudjam kivonni magam a hatásuk alól. Szemtől szemben beszéljenek hozzám. Igyekszem igazságos lenni, ami teljes képtelenség. Hiába végzett nálunk Franzen családregénye az élén a világirodalom kategóriájában, amiben vélhetően a korábbi regények sikere is belejátszott, ha most épp a tizedik helyen lévő Annie Ernaux regénye izgat igazán, ami azt járja körbe, hogy mi minden tűnik el egy ember/nemzedék halálával: gesztusok, mondatok, élmények, világlátás. Hogyan válik belőlünk puszta név vagy egy szomorú/vidám anekdota az ünnepi asztalnál vacsora alatt, és hogyan vész el az általunk átélt évek, a kor eleven emléke. Vagy a listára fel sem került holland szerző, Rijneveld, aki sűrű, költői nyelvet mozgat, azzal mesél a család megroppanásáról, a szeretet elszivárgásáról. Vagy Whitehead a maga frivol és mozgalmas Harlemjével. És akkor ez még csak egy kategória volt…

A listázás talán emberismeret szempontjából a legjobb. Mit kezdjek egy közepes helyezéssel a futottak még és a legjobbak között? Mire jó ez nekem? Én vagyok az a szám? Vagy a regényem, ez a kihűlt tárgy lett helyettem huszonvalahány? Ismerek olyat, aki már azért hálás, hogy egyáltalán szóba került a neve, mást pedig a csillagos első hely sem elégítene ki, alig várja, hogy telefont ragadva reklamáljon, hogy miért nem az évszázad mezőnyében végzett ott, ahol. De hát miért is nyugodna meg, ha a hiúság vagy a kétség a legfontosabb hajtóereje? Persze ahogy nem konkrét olvasónak, úgy nem konkrét listának ír az ember. A frász törne ki, ha jelenetépítés közben egy kritikust képzelnék magam elé. Olyankor kizárólag a saját listámra akarok felkerülni. Csak az izgat, amit a belső mérce diktál. Azt szeretném, ha valamilyen csoda folytán úgy tudnám olvasni és élvezni/gyűlölni a saját regényemet, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. A fülön lévő fénykép sem mondana semmit. Nem lenne kapaszkodó, csak amit az ízlés ad. Ha egyszer beütne az amnézia, végre kiderülne, ami mindig is izgatott: a bennem élő kritikus olvasó szeretné-e vagy sem az idegenné vált könyvet. (Fogas kérdés, hogy amnézia esetén mi lenne a bírálat alapját adó mércével, ami száz és száz elolvasott könyvből épült fel.)

(tovább…)