MEGOSZTOM

Listák, rangsorok, éves összegzések

Kéthavi rendszerességgel idén is folytatódik a Ketten egy páston rovat. Boka László a budapesti Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a PKE docense, lapunk főmunkatársa „társvívó”-nak, társgondolkodónak 2022-ben Papp Sándor Zsigmond prózaírót, Békés Pál-díjas publicistát kérte föl. A rovatban irodalmi évfordulók, díjak, kortárs művészeti események kapcsán minden alkalommal két véleményt olvashatnak. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalók mögött rálátást biztosítson az egyes életutak izgalmas háttérösszefüggéseire, illetve elfeledett aspektusokra hívja fel a figyelmet.

Papp Sándor Zsigmond: Listák hava

Az év végi vagy év eleji könyves listák és értékelések nélkül lassan már úgy éreznénk magunkat, mint szenteste karácsonyfa nélkül: kell valami, amire felaggathatjuk az ízlésünket vagy az előítéleteinket. Jómagam már álltam a barikád mindkét oldalán: kerültem fel listákra és részt vettem az összeállításukban is. Sőt: kívülállóként is lelkes fogyasztója vagyok a listáknak, mindig átfutom a vonatkozó topokat, hogy bőszen bólogassak vagy még bőszebben vitázzak velük.

A listázás egyébként – jó tudni – az emberi természet része, még egy remete sem tud kibújni alóla, hiszen fejben ő is fontossági sorrendet állít fel, ha másban nem, hát abban, hogy melyik helyen lehet jobban elvonulni a világtól. Mindezt Érdi Péter, az Egyesült Államokban élő agykutató tavaly megjelent remek könyvéből (Rangsorolás) derül ki, amely szintén toplista után kiállt. (Nálunk, a Könyvteraszon épphogy kicsúszott a tudományos ismeretterjesztő kategória tízes listájából.) Ő figyelmeztet arra is, hogy bármennyire próbál objektívnek mutatkozni egy efféle listázás, tele van számos nyilvánvaló és rejtett szubjektív elemmel. Ez még a világ legmagasabb épületeinek összemérése kapcsán is megjelenik, holott azt gondolhatnánk, hogy ennél egzaktabb rangsorolás nem is lehet a bolygón, hiszen a méter mindenhol méter, aztán mégis: időnként ugyanis beleszámítják az antennatornyot, máskor meg nem.

Az irodalomban ehhez képest talán csak szubjektív lista van, hiszen még a legidőtállóbb kánonok mélyén is ott motoz a szerencse, az idő szeszélye, a tekintélyelvűség és a kényelem. Elfogadtuk, hiszen így tanítják, hogy Homérosz nyert a javarészt elfeledett kortársaival szemben, Shakespeare legyűrte Marlowe-t, ahogy Balassi is kardhosszal előzte meg Heltait. Felnőtt fejjel pedig már olyan erősek ezek a listák, annyira beépültek a tudatunkba, hogy csak a legritkább esetben írják felül a készen kapott értékrendet. A 19. és a 20. század mezőnyében még inkább, mert ott jobban ismerjük a versenytársakat, a „dobogósokat”, még az elfeledetteket is – ha másként nem, hát a paródiák révén –, de ki az, aki átnyálazná a barokk irodalmi termést csak azért, hogy megingassa Zrínyi pozícióját? Jól van ott ő, ahol van. Talán az olvasás igazi felszabadultsága kell ahhoz, hogy a polcunkon maguktól alakuljanak ki a saját preferenciáink, hogy valódi mozgásba lendüljön a halott betű: napról napra átírjon, finomítson vagy kétségbe vonjon mindent. Aki olvas, egyben rangsorol is. Minél többet, annál bátrabban. És annál inkább lerázza a tankönyvek merev, sokszor akadémikus ítéleteit, hogy a helyébe valami képlékeny bizsergés lépjen, amely naponta szüli meg a maga győzteseit és veszteseit. De a véletlent még így sem lehet semlegesíteni. Néha még egy sikertelen vagy épp sikeres randi is beleszólhat abba, hogy a Tudod, hogy nincs bocsánat vagy a Kopogtatás nélkül lesz-e a toplistás aznap a „józsefattilás” világomban.  

Hát még milyen szubjektivitások dolgoznak az éves termést átfogó listákon, amelyeknél még azt az amúgy teljesen emberi szempontot is nehéz kivédeni, hogy a frissebben olvasott könyvek sokkal élénkebben hatnak, így jóval nagyobb sansza van az élbolyra egy őszi, mint egy tavaszi műnek. Ezért szoktam levenni a polcról a szóba került köteteket, hogy ismét tapinthatóvá váljon az élmény, ne tudjam kivonni magam a hatásuk alól. Szemtől szemben beszéljenek hozzám. Igyekszem igazságos lenni, ami teljes képtelenség. Hiába végzett nálunk Franzen családregénye az élén a világirodalom kategóriájában, amiben vélhetően a korábbi regények sikere is belejátszott, ha most épp a tizedik helyen lévő Annie Ernaux regénye izgat igazán, ami azt járja körbe, hogy mi minden tűnik el egy ember/nemzedék halálával: gesztusok, mondatok, élmények, világlátás. Hogyan válik belőlünk puszta név vagy egy szomorú/vidám anekdota az ünnepi asztalnál vacsora alatt, és hogyan vész el az általunk átélt évek, a kor eleven emléke. Vagy a listára fel sem került holland szerző, Rijneveld, aki sűrű, költői nyelvet mozgat, azzal mesél a család megroppanásáról, a szeretet elszivárgásáról. Vagy Whitehead a maga frivol és mozgalmas Harlemjével. És akkor ez még csak egy kategória volt…

A listázás talán emberismeret szempontjából a legjobb. Mit kezdjek egy közepes helyezéssel a futottak még és a legjobbak között? Mire jó ez nekem? Én vagyok az a szám? Vagy a regényem, ez a kihűlt tárgy lett helyettem huszonvalahány? Ismerek olyat, aki már azért hálás, hogy egyáltalán szóba került a neve, mást pedig a csillagos első hely sem elégítene ki, alig várja, hogy telefont ragadva reklamáljon, hogy miért nem az évszázad mezőnyében végzett ott, ahol. De hát miért is nyugodna meg, ha a hiúság vagy a kétség a legfontosabb hajtóereje? Persze ahogy nem konkrét olvasónak, úgy nem konkrét listának ír az ember. A frász törne ki, ha jelenetépítés közben egy kritikust képzelnék magam elé. Olyankor kizárólag a saját listámra akarok felkerülni. Csak az izgat, amit a belső mérce diktál. Azt szeretném, ha valamilyen csoda folytán úgy tudnám olvasni és élvezni/gyűlölni a saját regényemet, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. A fülön lévő fénykép sem mondana semmit. Nem lenne kapaszkodó, csak amit az ízlés ad. Ha egyszer beütne az amnézia, végre kiderülne, ami mindig is izgatott: a bennem élő kritikus olvasó szeretné-e vagy sem az idegenné vált könyvet. (Fogas kérdés, hogy amnézia esetén mi lenne a bírálat alapját adó mércével, ami száz és száz elolvasott könyvből épült fel.)

Azt hiszem, az a jó lista, ami az olvasás örömét képes visszatükrözni. Nem helyezkedik, nem diktálni akar és nem kompenzál. Tud a saját törékenységéről. Ismeri a hibáit és a korlátait. Játszik egy jó beszélgetés reményében. (Ha hiányzik valami, akkor a felhevült kamaszos beszélgetések, amikor pár perc alatt tettünk mérlegre írói pályákat, korszakokat, miközben végig csak az adott műről beszélgettünk. Amikor egyszerre voltunk Grant kapitány és a 101-es szoba túlélője, Poirot és Raszkolnyikov.) Listázásra biztatok hát mindenkit: top 5 tengerparti könyv; top 5 az első szerelemről és az utolsóról; top 5 regény, amely a legjobban használja a csendet; top 5, amely igazán feldühített, aztán mégis megnyugtatott. Top 5, hogy mit adnánk a gyermek kezébe. A szeleburdi család vagy Micimackó? A kis herceg vagy Harry Potter? Vagy mit kapnánk ki onnan, mert még bizonyosan nem neki való. De Sade vagy Boris Vian? Most komolyan: nem bizsergető érzés?

Boka László: Listakényszerek, listamámorok, kánoni listák?

Az év vége hagyományosan az összegzéseké, az év eleje a visszatekintésé. Nincs ez másként az irodalomban sem, ahol – egyéni vagy kollektív szinten – a január-februári időszakban egyre-másra találkozhatunk az előző év sikerlistáival, szubjektív vagy kevéssé szubjektív top 5 vagy top 10-es skáláival, amidőn szerkesztőségek, kiadók kérdezik meg saját szerzőiket, netán vendégszerzőket, nem is csupán kritikusokat, hanem akár „konkurens” szépírókat is, hogy mit és hogyan gondolnak az előző év terméséről. Mik voltak az irányok, milyen tendenciákat észleltek, kik az új felfedezettek, s legfőképpen: ki jelentetett meg valami átütő sikerű művet. Hogy ezek hatására tömegek nekilátnak-e majd bepótolni az elmaradt olvasmányaikat, azt igen kockázatos lenne megmondani, de annyi bizonyos, hogy szeretünk zsigerileg „listázgatni”, képletesen és valóságosan is rangsorokat felállítani. Az ún. professzionális olvasók, az átlag szemében a hivatalos kritika megtestesítői, kellő intézményi háttérrel, legitimáló erővel mondhatják meg ilyenkor a tutit. Köztük e sorok írója is.

Önmagunknak szólóan az összegzés érthető, az élet minden más területén így van ez. Még a legszebb gólt is díjazni szokták ilyenkor, visszamenőlegesen, hisz minden naptári év lezárulta alkalmas ciklusokra osztja az életünk. Az irodalmi listáknak azonban van, lehet egy távlatibb szerepe is. Évek múltán is erre emlékszünk majd vissza, mondhatni ezek hagynak nyomot! És ugye milyen ismerős a sport világából, hogy idővel a győztesekre emlékeznek csak, másra viszont már aligha… Ebből kiindulva is fajsúlyos a szerepe egy-egy szakmai közönség tetszésnyilvánításának. Szándékosan írok itt „tetszésnyilvánításról”, ez ugyanis „csak” egy aktuális állapotot tükröz, kortárs értékrendet, ízlést, miegymást, egyszóval akár jó értelemben vett divatjelenségként, korrajzként is leírható lenne. A klasszikus, érett kánoni listákhoz azonban mindezeknek vajmi kevés közük van! A kánonformálódás minden esetben egy időben nagyon hosszú, kiterjedt és igen összetett rendszertörténés, amihez legfeljebb egyetlen piciny ajtócskát nyithat meg a jelen olvasóinak döntése, mai értékpreferenciája. Akkor is, ha támogató, és akkor is, ha elutasító. Mert ha már a bevezetőben átütő erőről beszéltem az újdonsült művek esetén, ne feledjük, hogy a teljes európai irodalomtörténet időben visszafelé tekintve eredetiség és hagyomány, közvetlenség és merev formulák, apák és fiak képletes küzdelmeként is tekinthető. Spontaneitás és konvenció, termékeny újítás és konzervatív mintakövetés mind ott munkál benne, ahogyan bennünk, olvasókban is. Mindig valamihez viszonyítunk, akkor is, amikor listákat gyúrunk össze a fejünkben. 

A kánon nem egyenlő tehát magával a listával, a lista csak a bizonytalan felszín, a lakmuszpapír, mely több irányú kémhatásra valamely irányba idővel (számos tényező hatására) elmozdulhat. Hogy tartósnak bizonyul-e egyáltalán egy-egy rajta szereplő név, mű, netán egy egész életmű, azt a jelen olvasója valószínűleg sohasem tudhatja meg. Vannak persze már a saját korukban is klasszikusnak mondott szerzők, de a történelem (illetve a művészet- meg irodalomtörténet) egészen más képet mutat. 

Az irodalmi kánonok mindenkori értékrendjük legitimálásához ugyanakkor nem egyéni véleményekre, hanem intézményekre van szükségük, s ezek közül az említett rendszertörténés folyamataiban időben a legelső épp a könyvkiadás, könyvterjesztés és a kritika intézményes fellépése, de az már egyáltalán nem biztos, hogy az irodalomtörténet-írás és részben ezzel párhuzamosan majdan az egyik legfőbb intézmény, az oktatás is fogékony lesz erre.  Három dolgot persze érdemes itt is megemlítenünk. Az egyik a szükséges szelekció kérdése, illetve az irodalmi vagy szakkönyvkiadói piacon is érvényesülő, természetes versenyhelyzet megléte. Előbbire nagyobb szükségünk van, mint gondolnánk, de utóbbi sem ördögtől való, mondhatni természetes. Csakhogy az előbbi jócskán manipulált is lehet, akkor is, ha a válogatás, az értékek felmutatása egészen egyszerűen azért szükséges, mert egy egész emberi élet sem lenne elég ahhoz, hogy csupán egyetlen világnyelv egyetlen évének a könyvtermését valaki végigolvassa, ahogyan mondani szokás A-tól Z-ig. A harmadik dolog a halmazok, az ún. best of listák, tehát az egyes (már sikeres, ismert, befutott) életműveken belül is az utólagos válogatás kérdése. S ez nagyjából mindegy, hogy zenei, képzőművészeti, filmes vagy irodalmi alkotások csoportjára, netán magányos alkotókra vonatkozik. Az ABBA vagy az Ady best of önmagában is válogatás, ami sok esetben maguktól az alkotóktól indul ki. Ady például hajlamos volt első két (debreceni és nagyváradi) kötetét szó szerint elrejteni az életműből (és a vele kortárs kritikusai szemei elől), mondván, azok még nem kellően érettek, amit aztán későbbi értekezők egész sora is elfogadott sajnálatosan. Tessék átlapozni egy Ady-összest ma, abban legfeljebb a függelékben találják meg a szóban forgó verseket, de a nyitó oldal azonnal az Új versek költőjét mutatja.

A kánonok alapvető tulajdonsága a temporalitásuk (az időtállóságuk) és a már említett (kényszerű, törvényszerű, szükségszerű, pragmatikus) szelektivitásuk. Utóbbit hatalmilag, illetve a piac törvényei szerint is lehet befolyásolni hosszabb-rövidebb ideig. A kánon intézményei közé tartozik ezért a cenzúra is. Akár szépirodalomról, akár szakkönyvekről beszélünk, sajnos a 20. század hosszú, átkos évtizedei elrettentő példák egész sorával szolgálnak. Valamit „csak” nem engedtek nyomdafestéket kapni, vagy egyenesen bezúzták, elégették, kiátkozták, kivették a tantervi listákról, egyszóval tiltották. Az ún. vészkorszakban például a zsidó szerzők művei kerültek indexre, bezúzásra, de a kommunizmus alatt is számtalan csonkolt kiadásról, erőteljesen cenzúrázott szövegekről beszélhetünk a teljes tiltások (és szerzőik, szerkesztőik súlyos börtönévei) mellett. Szolzsenyicin nem csupán 11 évet töltött munkatáborokban, börtönökben, illetve később száműzetésben, hanem a Szovjet Írószövetségből is kizárták. Erdélyben Páskándi Gézának a Piros madár című kötete ugyan még megjelenhetett 1957-ben, ám pár nappal később bezúzták az összes elérhető példányt, szerzőjét pedig letartóztatták. Manapság szintén ismét nem szakmai aggályok, mintsem inkább újfajta, nyíltan félelmekre építő politikai propagandák és populista gyűlöletkampányok vesznek célba kiadványokat, megint a bezúzás vagy könyvégetés rémképével fenyegetve. 

Egészen másfajta eset, amikor utólagos (tehát nem szinkron) szelekcióról beszélünk. Egy-egy lezárt életmű manipulált megcsonkításáról, ideológiai kisajátításáról. Ilyenkor nem a képletes listán szereplő alkotói nevek változnak, nem őket húzzák ki onnét, hanem az írói oeuvre képletes egésze, egysége kerül veszélybe, annak ugyanis csupán egy-egy szeletét kívánják valamilyen okból felmutatni. A „forradalmár” Petőfitől a „haladó” Adyn át a „proletár” József Attiláig vezető sor sokaknak még ismerősen csenghet. Ezekben az egykori leszűkítő értelmezésekben nem volt szabad az istenkereső Adyról, netán a szélsőjobbot is megjárt József Attiláról említést sem tenni.

Lennének mintáink tehát mind a bezúzásokra és kisajátításokra, mind a kizárólagos (tehát erőltetetett) értelmezésekre, melyek a szakmait felülíró, brutális szelektív gyakorlatoknak a példái. Az úgynevezett „normál körülmények”, a csendes, alkotó békeévek időszakjaiban is érvényes mindazonáltal, hogy egyetlen értelmezői közösség sem létezhet valamiféle minta és értékrend, illetve az ezeket leképező, irányadó művek nélkül, s ezek bizony legkönnyebben listákban összegződnek, konkretizálódnak. A lista/halmaz/táblázat-értelmű kánon viszont mindig a jelenről szól, nem azonos a tágabb értelmű, nagybetűs Kánonnal, sem egyfajta kulturális nyelvtannal, mely látszólag változatlan, melyben benne állunk, mint a Tejútban, miközben feltekintünk rá, vagy a hagyományban, melyet mi magunk tartunk életben. Utóbbin a tradíciónak azt a formáját érthetjük, mely tartalmilag nagyfokú kötelező erővel, formailag pedig a legnagyobb mérvű rögzítettséggel bír. A két eltérő kánonfelfogás persze szorosan összefügg, de érdemes tudatosítani, melyik aspektusról beszélünk éppen. A ma könyves listái ezekhez az öröknek gondolt klasszikusokhoz sokszor csak gyermetegen remélt ajánlólevelek, bemutatkozások, melyekből 100 év múlva, meglehet, semmi nem marad fenn.

Mindezek ellenére is szükség van az összesítésekre éppúgy, mint a jelenbéli rostálásokra, a játékosan is komoly listázásokra. Zárásként így nem a jövőnek, „csupán” a ma olvasóinak írom ide mindazt, amit más portálok számára is (saját, nem intézményes olvasatomként, képletes válogatásként) érdemesnek gondoltam megemlíteni az előző év terméséből, méghozzá világirodalmi és hazai művekből csemegézve. Például azt, hogy nem mehetünk el Jonathan Franzen sok tekintetben húsbavágó, az 1970-es években játszódó igazi tolsztoji nagyregénye, a magyarul két kötetben kiadott Keresztutak mellett, vagy hogy a Helikon kiadó révén magyar fordításban is elérhetővé tett újabb, ezúttal disztopikus Ishiguro-regénynek, a Klára és a Napnak komoly helyet szánnék a teljes életmű tekintetében is. Magyar dobogósok esetén 2021 személyes kedvenceim közül a Libri irodalmi-díjas Magyar Copperfield-et emelném ki Bereményi Gézától, verseskötetekből a Haza milyen?-t a 70. életévébe lépett Markó Bélától, debüt-kategóriában pedig leginkább Halász Rita Mély levegő című elképesztően jó regényét, mely utóbb Margó-dijat is kapott. Ezzel máris megvan a Top 5! A gondom csak az, hogy szakirodalmi munkákból, ergo kollégák nagyobb lélegzetű, értekező műveiről még egy szót sem szóltam. A listák nem csak esetlegesek és ideiglenesek, hanem többnyire szűkösek is…