MEGOSZTOM

Hetven éve hunyt el Molnár Ferenc

Boka László: Valós világhír közelében

Talán a legismertebb magyar szerző mindmáig a nagyvilágban. Alig húszévesen lépett az irodalomba egy novelláskötettel, később regénnyel is próbálkozott, de igazi műfaja, mindene a színpadi irodalom lett. Polgári drámaíró, a modernizálódó, 20. század eleji nagyvárosi polgárság lelki állapotának parádés megszólaltatója. Közben – ezt kevesebben tudják – ironikus és szatirikus prózája legalább olyan irodalmi értéket jelent, mint (sokszor vitatott) drámai műveinek nagyobbik része. Szerb Antal találó kifejezésével igen korán ő lett a „pesti közönség szeme fénye”, a „színpad bámulatos virtuóza”, aki nem csupán írt a színpadnak, de kényesen ügyelt rá, hogy jelenetei úgy éljenek a színpadon, ahogyan megálmodta azokat. Hogy a pergő párbeszédek minden esetben a színészek testére szabottak legyenek, az egyes jelentek „üssenek”, s úgy hassanak, ahogyan megálmodta azokat, ezért részletekbe menő útmutatásokkal látta el minden félsorát. Számára a színészek leginkább a budapesti Vígszínház legendás alakjait jelentették, ahol első sikereit aratta, s volt, amikor egy-egy konkrét színművészre írt meg, formált meg egy fiktív karaktert is. Persze ennél sokkal lényegesebb, hogy figurái örökérvényűek, univerzálisak. Olyannyira, hogy legtöbb esetben nincs is lokális színezetük, ezért lehetett könnyen fordítani, adaptálni. Persze mindez nem lett volna elég a világsikerhez. Mégis, ha valaki csak olvasná ezen darabokat, könnyen etikai problémákat, enyhe szentimentalizmust, langyos nyárspolgári attitűdöket és sűrű túlvilági képeket találna bennük, melyek a korabeli nagy, európai drámaíróknak csak árnyképeiként lennének olvashatók. De amint színpadon összeáll minden, élővé lesz minden apró jelenet, iróniával, humorral vagy drámai feszültséggel telik meg, a legprofibb esztéta vagy pszichoanalitikus sem találhat benne kivetni valót. Molnár Pirandellót megelőzve virtuózkodik egyes darabjaiban, olykor magáért a virtuózkodás kedvéért, s ez is teszi igazán jelentőssé. A színpadi hatáskeltés minden eszközének birtokában van, meglehet mindenkitől tanult is valamennyit, de úgy, hogy közben senkit nem utánzott. Szerb Antal jegyzi fel róla, hogy egyedisége és mindenki által elismert csípős humora mellett a korabeli kritika olykor túlzó ledérséget, a katarzis hiányát, értéknivellálást, öncélú dramaturgiai ügyeskedést tett szóvá, holott épp ez az öncélú virtuozitás jellemzi talán a „leginkább viharálló” műveit.

Nem lehet e darabokról leválasztani a kort teljesen, amiben születtek. Talán azért sem, mert olyan korról mesélnek, ami kedves nekünk, közel áll szívünkhöz, olyan jó értelmű álomvilágba, meseszerű jelenetekbe, vagy éppen egzotikusnak tűnő, nem hétköznapi történetek sorozatába ringatnak, amikben elveszünk. S ez a leginkább megfogó bennük, hogy egy percig sem engedik a nézőjüket visszasüppedni saját világukba, saját valóságukba, teljes odaadást, átélést követelnek. A színház lényegét adják. Nem üres szórakoztatásról van bennük szó. Emlékszem, mennyire magával ragadott a színpadon a Liliom (1909), amit azóta legalább öt-hat rendezésben láttam, A testőr (1910) és Az ördög (1907), vagy hogyan nevettem kényszeredetten a Játék a kastélyban (1926) egyes jelenetein. Molnár ezekben az ironikusan kritikai élű vígjátékokban és drámákban a korabeli polgári élet kettősségeit, elvágyódásait, kísértéseit, kötelező hazugságait, képmutatásait, ugyanakkor szeretnivaló esendőségeit viszi színre. Az ördög hősnőjének vágyakozása, kiszakadni vágyása a mindennapi, szürkének látott élet rutinjaiból, vagy a Liliom külvárosi csavargója, aki részvét révén kelt rokonszenvet a ligeti hintáslegény és egy cselédlány szerelme iránt mind olyan téma, ami azonosulási lehetőséget biztosít a nézőnek, ugyanakkor Molnár életéből merít hozzájuk ihletet. A mindig jót akaró, mégis rosszat tevő Liliom félrecsúszott alkatához, a bűnbe rángatható fiú megformálásához, aki nagyszájú, vad s a keze is eljár, de jóravaló, megjavulni vágyó, s úgy gondolja, azért, mert egy nőt hirtelen indulatában egyszer megütött, attól még szeretheti is. Vészi Margit már eljegyzésükkor ezt a temperamentumot kellett, hogy megtapasztalja. Molnár szakmai megítélése mellett emberi megítélése többek közt ezért is olykor végletesen ellentmondásos maradt. 

Kiskamaszként én is világhírű ifjúsági regényével találkoztam először, nem pedig színpadi remekeivel. Később egyenesen úgy tűnt, mintha eleve két szerzőt ismertem volna meg. Molnár ugyanis több műfajban is világszínvonalút alkotni tudó, ritka valaki. Egyes vélemények szerint, ha csak novellákat és regényeket írt volna, akkor is írói nagysága ma a Nyugat legnagyobbjai közé emeli. Én nem így gondolom. A színpad olyan éltető közege, lételeme lett, mely nélkül az életmű csonka lenne. Vagy maradna egykönyves író, aki a Pál utcai fiúkkal így is világhírre tesz szert, de akkor a mélyebb tartalmak, a fordulatokban gazdag, izgalmakkal telített kulisszák és sziporkázó dialógusok mögött a komoly erkölcsi tartalmak, a tudatalatti és a konvencionális ütközése, a paradoxonok világa nem nyerne megfelelő formát, újra és újragondolási lehetőséget.

Ahogyan mások, ő is az újságíróként kezdte, sőt, jogásznak indult. A 20. század hajnalán ez afféle jollyjoker diplomának számított, amivel számos téren elhelyezkedhetett annak birtokosa, többek között kiadóknál, szerkesztőségekben. Molnár már publicistaként is kitűnt választékos stílusával, csillogó szellemességével, szatirikus humorával, kellően adagolt érzelmességével, s leginkább szabatos, mesélő leleményeivel. Vészi Margittal történő viharos és rövid házassága egykori munkáltatója, a leány gazdag édesapja áldását nem nyerte el, a frigy viszont nem emiatt nem lett hosszantartó. A fiatal pár otthona a Népszínház utcában egy percig sem volt a béke szigete. Tettlegességig fajuló veszekedéseik végén a négyhónapos terhesen elköltöző feleségnek Molnár mintegy bocsánatkérésül megírta ugyan élete egyik legjelentősebb színművét, a Liliomot, párszor ki is békültek, de a házaspár 1910-ben végleg elvált. Molnár beleszeretett a darabja főhősnőjét játszó, férjezett Varsányi Irénbe, később pedig még viharosabb magánélet következett, amikor Fedák Sárival élt együtt, mígnem Darvas Lili következett, akit feleségül is vett, csakhogy ez esetben is a házasság inkább már a szerelem végét jelentette. Válásuk után Vészi Margittal a frontvonalon is találkoztak, amikor mindketten haditudósítóként dolgoztak az első világháború idején. Molnár főként Az Est Lapoknak tudósított, Margit édesapja lapjának, a Pester Lloydnak. Rossz nyelvek szerint a nő állítólag lóháton ülve, rajzolva, egyenesen a harcvonalból, míg Molnár a hátsó frontvonalak biztonságos távolából. Az bizonyítható tény, hogy Molnár jól ismerte a „szavak háborúját” is, a hátországi propagandát. Egyik haditudósítói feljegyzése 1916 novemberéből így szólt: „A haditudósító úgy írjon a közönségnek, ahogyan a jó fiú ír a frontról az édesanyjának”. Az otthon aggódóknak valóban nem minden esetben volt üdvös testközelből látniuk a szörnyű valóságot, mely a boldog békeidőket mindörökké megváltoztatta, csak a benne élők épp még nem akarták mindezt felfogni. Ezt átvitt értelemben színpadi technikaként is alkalmazza Molnár, miközben a közönség jó értelemben véve a cinkosa lesz, aki (a főhőssel ellentétben) beavatottként mindent lát, miközben – a színház műfajánál fogva – eleve elfogadja annak játékszabályait.

Sikere leginkább kezdeti darabjaihoz, s említett regényéhez kapcsolódik. A sajátosan molnári Mephisto-történet, Az ördög ősbemutatóját 1907 tavaszán még ő maga rendezte. E nagyfokú tudatosság és precizitás is kellett a sikereihez. A darabot számos nyelvre lefordították, a mai napig játsszák. Még a Nagy Háború előtt sikerült áttörnie egy képletes és mégis valóságos falat, külföldi sikereket is elérnie. A Liliomot a Monarchia idején már Bécsben, a Práterben, tehát a szövegkönyvhöz illően hű környezetben adták elő, s Németország szerte is nagy sikerrel játszották. Később Amerikában is, ahol Carousel címen forgattak filmet és zenés darabot belőle. Mindez azután, hogy 1939-ben Molnár végleg elhagyja Európát. Már ezt megelőzően olyan nagyságok akarták megzenésíteni, mint Puccini és Gershwin. Molnár húszas éveinek a legvégén, harmincas éveinek a legelején alkotta legjobb munkáit. Ezekben olyan témákat dolgozott ki mesteri egyszerűséggel, mint vágyakozás és lemondás, a modern nagyvárosi életek drámái, vagy a féltékenység, a csábítások és a nemek harca. Molnárnál „alig van rá példa, hogy nő szenved férfi miatt, a férfi viszont állandóan gyötrődik” – jegyezte meg ironikusan Schöpflin Aladár, holott ennek épp a Liliom az egyik látványos ellenpéldája. Kétségtelen viszont, a férfialakok mind vívódó figurák, becsapottak vagy becsapottnak érzettek, megkísértettek és megkísértők, kigúnyoltak és kigúnyolók. Molnár szereplőinek társadalmi helyzetét leginkább csak jelzi, de nem dolgozza ki azokat alaposabban a kelleténél, alakjai lélektani énje az, ami leginkább számít. Nincs ez máskülönben prózájában sem. 

Amikor 1907-ben elkészült a Pál utcai fiúk, amit azóta is a világirodalom egyik legjobb ifjúsági regényének tartanak, Molnár 29 éves volt. Ha a színpadi darabjai esetén az egyedi látásmódot és az ún. „jólmegcsináltságot” szokták felemlegetni, úgy e regény esetében az eleven, fordulatos, könnyed s mégis megrázó regényszövésre emlékezhetünk. A mű jóval több mint nemes erkölcsű ifjúsági olvasmány: a századfordulós Budapest kamasz fiainak szívbemarkoló, korhű története, humorral és érzelmekkel teljesen, igazi mestermunka, költői nagyepika. A tizennégy nyelvre lefordított, több országban megfilmesített, máig népszerű regény eredeti báján túl számomra – talán érthetően: a főhőssel történő névazonosság okán, aki után az egyik keresztnevem is kaptam! – nyilván mindig is több volt, mint „csupán” emlékezetes olvasmány. Meghatározó, némiképp predestináló erejű alapmű lett már igen korán. Kétszeresen furcsa volt megtapasztalni, amikor én magam taníthattam csillogó szemű fiataloknak a művet, melynek – akárcsak szerzőjének – érvényessége és népszerűsége állandó. A jószívű, igazi vezető, a bátor Boka és társainak harca a grundért a vörösingesek ellen olyan fogalommá lett szavakat is a köznyelv részévé tett, mint a „gittegylet”, az „einstand” vagy a „grund”. Kell-e ennél több?

Papp Sándor Zsigmond: A győztes veszteség

Onnan lehetett felismerni a jól összegyűrt hősöket, hogy azok rendre felbukkantak a poroló körül. Ott irtotta csalán képében a gonoszokat Old Shatterhand, itt hajózott a rettenthetetlen Drake kapitány, és győzte le fénykarddal Luke Skywalker a galaxis megannyi rosszarcú birodalmi bérgyilkosát. Akad munka bőven. De Nemecsekkel meggyűlt a bajunk. Hiszen ő akart lenni mindenki, de valahogy nem a legkisebb fiúként, nem vézna muszájherkulesként, hanem mint délceg vezér, mint Boka. Vagyis fürdések és láz nélkül szerettük volna hozni a megmentőt, és messze nem ágyban, párnák közt akartuk elhagyni ezt a világot, hanem a csatatéren, az erődök között, szétmálló homokbombával a kezünkben – ha már menni kell. De lehetünk-e nemecsekként bokák vagy bokaként nemecsekek, csupa kisbetűvel? Átélhetjük a győztes veszteség érzetét idelent, amikor a vegytiszta diadalra törekszünk? 

Azt már látom: egy igazi író kellett ahhoz, hogy a gyengeségből és elesettségből faragjon hősiességet, hogy a játék a legdrámaibb pillanatban váljon valósággá, és még a visszahódított grund is elússzon. Lám, az élet hétköznapisága, amely, ha tud is valamit az efféle vesztett vagy győztes csatákról, könnyedén átlép rajta, mint holmi gyanús folton a járdán. Csak olvasóként volt nehéz. Nem is lehetett átlépni ezen, még átugrani sem. Nem tudom milyen acélos, érzéketlen vagy felületes olvasói technika kell ahhoz, hogy ne hatódjon meg valaki a regény végén, ne könnyezzen ezen a prózai hiábavalóságon, ezen az önfeláldozáson, amelyet egyetlen poroló körüli játék sem volt képes visszaadni. Ekkor döbbentem rá, még ha nem is tudatosult, hogy a jól megírt fikció olykor többet tudhat a mi valóságunkról, mint az, ami hétfőtől vasárnapig történik velünk az ikertömbház udvarán.

Ma már tudom, 29 évesen (ekkoriban emelkedett a születéskor várható élettartam 29-ről 37-re) írta Molnár ezt a regényt, és ezer koronát kapott érte. Utánanéztem, mire lehetett menni ennyi honorral akkoriban – A Pál utcai fiúk 1905-1906-ban jelent meg folytatásokban, rá egy évre könyv formájában. A századfordulón a vas- és fémiparban, a vendéglátásban negyven és kétszáz korona között mozgott a havi bér, az államigazgatásban viszont felugrott 600-1400 koronára. Ilyen szempontból Molnár kénytelen volt beérni egyhavi fizetéssel a kéziratért – innen is látszik, akkoriban sem volt fenékig tejföl a már sikereket elérő (1902-ben a Vígben igen jól ment A doktor úr című darabja), de még nem a legjobbak közé tartozó tollforgatók számára az élet. A színház persze kárpótolja mindenért, többszörösen behozza a pénzt, az egyik legjómódúbb és legkeresettebb szerzővé emeli – joggal. De hogy lássuk: ekkoriban „egy kiló kenyér 0,25, egy kiló pecsenyének való marhahús pedig 1,5 koronába került. Egy jómódú gyártulajdonos a Budapesti Hírlap 1900. március 18-i számában úgy keresett apróhirdetésben feleséget, hogy biztos anyagi helyzetét hangsúlyozva feltüntette: „200 ezer korona vagyonnal bír”, olvashatjuk az Otpédián. Azért is rugózom ezen ennyit, mert felmerült bennem, hogy ma, miután már tudjuk, hogy mit adott (és még mit fog adni) nekünk a PUF, hogyan vitte el jó hírünket a világban (Olaszországban és Brazíliában kötelező olvasmány, Japánban és Lengyelországban „csupán” ajánlott), vajon mennyit utalnánk át a szerzőjének? Egyáltalán: ki lehetne-e fejezni mindezt – a mostanság egyre hígabb – forintban? Az biztos, az én életre szóló és nem múló nemecsek-érzésem több nullát is megérne az egyes után.

Molnárnak persze sokkal több arca van. A PUF mellett leginkább a színházi emberét ismerjük, hiszen elképesztő magabiztossággal és mennyiségben írta meg a polgárság vicces-komoly ügyeit. Egyszerre birtokolta egy író erényeit és egy humorista szórakoztató képességét, ráadásul mindezt képes volt elegánsan vegyíteni, olyan jó arányérzékkel, hogy mindmáig színpadon lehet tartani, mert egyszerre megy be rá az is, aki úgy hiszi magáról, hogy semmi köze a szépirodalomhoz, és az is, aki Csehovval kel és Tolsztojjal fekszik. Engem is minden alkalommal lefegyverzett ez a rutinos nyelv és szemlélet, ahogy képes univerzálni bármilyen egyéni alaphelyzetet és bárhonnan kiindulhat. Ő volt az, ezt többször is elmondták, leírták vele kapcsolatban, aki egy szerényebb anekdotából is tudott izgalmas és feszülten építkező, viccesen gördülékeny háromfelvonásost dagasztani. Minden eszköze és írói tapasztalata megvolt hozzá: újságíróként edződött a napi kényszerek szorításában, haditudósítóként vitt hírt a szerb és a galíciai frontról egyfelől a cenzorok miatt gúzsba kötve, másfelől maximálisan kihasználva a ritkán kínálkozó valódi riporteri lehetőségeket. De a napi események utáni békebeli rohangálásban is már ezer színnel rögzítette a pesti eseményeket, ha kellett groteszk-humorosan, ha kellett tárgyilagosan: megnyílt a korcsolyapálya a Városligetben, vagy elegáns hölgy pofozott fel egy úriembert a körúti szálloda előtt. Ez utóbbit szinte látni is vélem a színpadon…

Az ő példája lebegett a szemem előtt, amikor – a porolós játékokból már kinőve – elhatároztam, magam is a történetek után vetem magam, és megpróbálom a saját morzsáimat kiszedegetni a lehetséges sztorik, narratívák feneketlennek tűnő zsákjából. Lám, az újságírásban felgyűlt tapasztalatokat is lehet a szépirodalom szolgálatába állítani, és messze nem lenézendő, ha valaki onnan indul. Addig nem jutottam el soha, hogy tárcával fizethettem volna a körömpörköltért, mint Krúdy, csak átvitt értelemben. Pedig annak lett volna igazán romantikája, odaadni a szerkesztőségi szolgának a kéziratot, aki máris leszámolja a honort a terített asztal és a gőzölgő étel mellett, és már rohan is vele a nyomdába. Talán az újságírás lett más, mint Krúdy vagy Molnár idején, a hírek szárazabbak, a világ kisebb, az olvasó türelmetlenebb, az elegáns hölgyek meg máshol és másként pofozzák ma fel az úriembereket. Nehéz lenne megmondani. A jelen fogságából nézve mindig máshol van az aranykor. Mindig mást aranyoz be a nosztalgia.

Sok mindenért lehet szeretni Molnárt. A kisbetűkért vagy a gittegyletért, azért, hogy kelendő exportcikké tette a nagyvilágban a magyar színdarabot, vagy a bőségért, amit a művei nyújtanak. Ady ezt így ragadta meg: „Varázsos, nagyszerű ember, akiről hirdetve hirdettem amaz említett időben (…), hogy nyolcvan író lakik benne s hogy nyolcvanszor többet adhatna, mint ad. Fölsülne s fölsül az a rossz indulatú valaki, aki itt s e bizarr mondásban valami orvot, becstelent szimatol: Molnár Ferencnek egy nyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó, hatalmas talentum.” Annyiban egészíteném ki, hogy a legjobb műveiben is érezni a nyolcvan író többletét, az életművében meg pláne. A magyar irodalom szempontjából meg annak örülök a legjobban, hogy a Herczeg Ferenccel kapcsolatos ki nem mondott, de annál érezhetőbb rivalizálásból ő került ki győztesen. Már akkor is, de főleg innen nézve. Egy modernebb, európaibb, szellősebb hang, amelynek kicsit sem kellett törődnie azzal, hogy magyar legyen. Az volt, magától értetődően, különösebb erőfeszítés nélkül. Nemecsek nem csupán Áts Ferit fektette kétvállra, hanem Ocskay brigadérost is.