Néhány hete egy nagyváradi maturandusz ünnepségen hangzott el az alábbi osztályfőnöki beszéd az Ady Endre Líceum egyik végzős osztálya és vendégei előtt. A hiteles, empátiát sugárzó, a közoktatás mai helyzetét pontosan jellemző, a szerző által az Újvárad kérésére bővített, szerkesztett változatát közöljük vitaindító szándékkal.

Az órák az időt egyformán mérik, az idő számunkra mégis szubjektív élmény. Néha 10 perc is végtelenséggé nyúlik, de ha egy életszakasz végén tekintünk vissza, sokszor röpke pillanatnak tűnnek az eltelt évek. Egy anekdota szerint az idő szubjektív érzékelését maga Einstein is megfogalmazta: „Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, és úgy érzed, mintha csak egy perc lett volna.” Vajon „kályha” vagy „csinos nő” volt számotokra az iskolában eltöltött idő? Bárhogy is legyen, ezek alatt az évek alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttetek, jót és rosszat egyaránt kaptatok.

Az iskolai napok többsége jókedvű és derűs volt, a műsorotokban ti is ezekre emlékeztetek vissza, de akadtak olyan napok is, melyek nem voltak tökéletesek, sikeresek és motiválóak. Ennek az egyik oka, hogy a tanügyi rendszernek rengeteg hibája és hátránya van, ami képes megkeseríteni a diákok, tanárok és a szülők életét:

a tantervek túlságosan elavultak és zsúfoltak;

nincs idő gyakorlásra, minden órán új leckét kell venni, és az elmélyülésre nem marad idő; 

a Zöld hét, az Iskola másként hét és a próbavizsgák miatt tömegesen maradnak el a tanórák, ezért sokan kénytelenek voltatok különórákra járni;

az igen gyakori oktatási reformok nem mindig érik el a kitűzött célokat, ami összezavarja mind a diákokat, mind a tanárokat;

a nemrég bevezetett „tanítási egységek” (modulok) következtében a diákok és a tanárok terhelése rendkívül aránytalanná vált. A gyakori vakációk időszakában csak lógatjuk a lábunkat, kiesünk a tanulási ritmusból, ám amikor visszatérünk az iskolába, egyszerre kell minden tárgyból felmérőt írni, versenyekre készülni és ezeken részt venni, feszített tempóban dolgozni – olyannyira, hogy az embertpróbáló hajtás a kimerülés határáig sodor mindenkit;

a tankönyvek egy része használhatatlan, az oktatási anyagok gyakran túlságosan elméletiek, ezért a lexikális tudást erőltetjük belétek a gyakorlati készségek fejlesztése helyett; 

nem mindig adtunk teret a kreativitásnak és az önálló gondolkodásnak, gyakran elavult módszereket alkalmaztunk, unalmas órákat tartottunk; 

a tanítás hatékonysága manapság kisebb, mint pár évtizede volt, mert nem tudjuk figyelembe venni a valódi igényeiteket, és nem tudtunk felkészíteni benneteket a jövőbeli világ kihívásaira, mert a mi tapasztalataink egy másik, réginek számító világban gyökereznek, egy lassanként elévülő igényrendszerhez igazodnak.

Napi 7-8 órát töltöttetek el a tanórákon, hogy utána otthon is órákon át készüljetek, tanuljatok, házi feladatokat írjatok. Mégsem éreztétek minden nap azt, hogy valódi tudást kaptatok.

Az X és az Y generáció gyermekkorában a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy egy diák alaposan megtanulta a tanárok által leadott tananyagot, de manapság a képernyőzgetés közben boldogsághormon-bombákkal kényeztetett és elkényelmesedett fiatal agy már nem képes ennyi adatban elmélyülni, minden rázúduló információt észben tartani. Ezért ne is csodálkozzunk azon, ha az átadásra szánt tananyag fele elvész az éterben, mert a diákok úgy érzik, felesleges. És nem értik, miért kínozzuk őket mindezzel? A tanárok pedig nem értik, hogy a diákok miért élik meg kínzásnak a csodálatos tanóráikat. Pedig higgyétek el, hogy nem akartunk és nem akarunk kínozni benneteket.

Mi lehet ennek az ellentmondásnak az oka? Az, hogy tanügyi rendszerünk nem igazodik a diákok valós igényeihez, nem fejleszti azokat a képességeket, amelyek elengedhetetlek az előttünk álló, kihívásokkal teli jövőhöz. Az elméleti ismereteken van a hangsúly, pedig fejleszteni kellene a diákok problémamegoldó képességét, kreativitását, kommunikációs készségeit, valós élethelyzetekre kellene őket felkészíteni.

Ráadásul mi, tanárok, ha igazán akarjuk is, sokszor akkor sem tudjuk úgy alakítani az óráinkat, ahogy szeretnénk. Hiszen szabványosított vizsgákra és tesztekre kell felkészítenünk benneteket. Törvényeket, rendeleteket, szabályokat, utasításokat kell betartanunk. Korlátozottak a lehetőségeink. 

Az utóbbi évtizedekben bevezetett – reformoknak nevezett – változtatások inkább csökkentették, mint javították az oktatási folyamat hatékonyságát, de az életünket egyre inkább behálózó technológia sem tette jobbá az iskolai életet.

Elhihetitek, ha tehetnénk, mi tanárok összeülnénk és megterveznénk azt az iskolát, azt a rendszert, ami nektek és nekünk is sokkal-sokkal élhetőbb lenne. Mindannyian szívesen tanítanánk egy jól felszerelt, unalom-, kiégés- és zaklatásmentes iskolában, ahol mindenki jókedvű, mosolyog és boldogan tanul. Egy olyan iskolában, ahol a tanár legfontosabb dolga a tanítás, a nevelés, és nem kell folyton multitasking üzemmódba kapcsolnia, hogy eleget tegyen a minisztérium ötletözönének. Egy olyan iskolában, ahol mindenki csak napi 8 órát tanul vagy dolgozik: legyen diák, tanár, alkalmazott vagy igazgató.

Nem csak a diákok, hanem a tanárok és az iskolák vezetői is túlterheltek, hiszen a tanórák megtartásán és az azokra való készülésen kívül számtalan más feladatot kell megoldjanak. Az adminisztratív tennivalók szinte végtelenek, és minden pedagógusnak részt kell vennie az iskolákban kötelezően működő bizottságok munkájában. Az iratok folyamatos gyártása elkerülhetetlen, ennek eredményeként dossziéhegyek keletkeznek az iskola minden szegletében. 

A tanulók problémáit profi módon kell kezelni, legyen szó családi gondokról, zaklatásról vagy éppen lelki problémákról, minden érintett felet meg kell hallgatni és mindenről jegyzőkönyvet kell írni. 

A Zöld hét és az Iskola másként hét alkalmával egész hetes – lehetőleg minél vonzóbb, érdekesebb, hasznosabb – tevékenységet kell kitalálni, megtervezni, megszervezni, lebonyolítani és kiértékelni, lehetőleg anélkül, hogy ezekre pénzt kérjünk a szülőktől… Amikor ezekre készülnek a tanárok, inkább érzik magukat egyszemélyes utazási irodának vagy rendezvényszervezőnek, mint pedagógusnak.

Rendszeresen próbavizsgákat kell megszervezni, lebonyolítani, online javítani (akár éjjel is), majd kiértékelni. Össze kell gyűjteni a diákok ösztöndíjhoz szükséges iratait, ezeket ellenőrizni, iktatni és rendszerezni kell, ami hatalmas munka és felelősség.

Mindezek hatalmas terhet rónak a tanárokra, és elvonják figyelmüket, valamint energiáikat a tanítástól. Ilyen terheket cipelve nehéz motiváltnak és elhivatottnak lenni. Minden tanár saját bőrén érzi a tanügyi rendszer problémáit, látja a hibákat, de sajnos nincs elegendő befolyásunk ahhoz, hogy érdemi változásokat eszközöljünk a rendszer megszervezésében és működésében. 

A hibák elismerése nyitottságot teremthet a fejlődésre, elősegíti a megoldások keresését. Meg kell végre halljuk, amit a Z- és az Alfa-generáció tagjai mondanak nekünk az iskoláról. A diákok szeretnék, ha az iskolai program rugalmasabb és kevésbé megterhelő lenne. Egyensúlyt kellene teremteni a tanulmányok és a szabadidő között, hisz a pihenés és a sport ugyanolyan fontos a fiatalok fejlődésében, mint a tanulás maga. A diákok olyan oktatási rendszert szeretnének, amely interaktív, élményalapú tanítási formákat alkalmazva gyakorlati tudást közvetít, emellett hozzájárul testi-lelki jólétükhöz is.

A mai diákok egyszerűen másként képesek tanulni, mások a prioritásaik, másként vélekednek sok mindenről, mint a mai 40-en túliak. A jelenkor körülményeit figyelembe vevő iskolai rendszerre van szükségünk.

Zajos világban élünk, melyben mindenki siet, és a technológiát hívja segítségül arra, hogy elvégezze a feladatait, mégis egyre kevesebb az időnk és egyre fáradtabbnak érezzük magunkat. Mindentudó mobilokkal vesszük körül magunkat, hogy egy másodpercre se maradjunk egyedül magunkkal és a gondolatainkkal. Mert akkor unatkozni fogunk. Lehet, csak egy ideig, mert unatkozás közben születhetnek jó gondolatok, hiszen a gondolkodás csendje egy nem hallható zajokkal teli, alkotó csend. 

Szükség van arra, hogy felgyorsult világunkban a rengeteg ránk szabott feladat, kapkodás, rohanás közepette megálljunk egy-egy percre, kapcsoljuk ki a wifit, nézzünk úgy a körülöttünk rohanókra, mintha kívülállók lennénk, és gondoljuk végig, mi a helyes irány. Amikor pedig olyan eseményt élünk át, amely jobbá tesz minket, zárjuk a szívünkbe a nagybetűs Pillanatot. 

E rohamosan változó és mindinkább online síkon zajló világban egyre nehezebb megkülönböztetni a valódi és az álértékeket. Kívánom, őrizzétek meg a számotokra fontos tudást, tapasztalatot, értéket, és éljetek ezek szerint. Ne féljetek a kihívásokkal szembenézni, örüljetek a sikereknek, s ha hibáztok, legyen erőtök ezt elismerni és újra felállni, ha ez kell. Bármi is vár rátok, legyetek rugalmasak, kreatívak, szívósak, ragaszkodjatok ahhoz, hogy ti alakítsátok a saját utatokat!