MEGOSZTOM

Az utas felesége

Az utas egyedül van a buszon, amikor kinyitja a szemét. Állnak. Szürke derengés gomolyog az ülések között, és vele hullámokban árad a hideg. Az utcalámpa fénye szétkenődik a szutykos ablakon. Foltjain túl csak a feketeség. Odanyúl, letörli tenyere élével a párát maga előtt. Esőcseppek csúszkálnak a rideg plexi külső oldalán. Felnéz a hosszú utastérben. A sofőrfülkében halvány világítás. Halk, kásás zene szól valahol ugyanarra. De sehol semerre senki.

Lassan ereszti ki markából a lopott szendergés. Megmozdul, átázott ruhája rátapad, beleborzong, összerándul tőle. Az aktatáskája is csurom víz. Felveszi öléből, feláll, pántjánál fogva a vállára akasztja. Megrángatja az övét, igazgatja a nadrágját. A derékszíja nyirkos és hideg. Hidegek az ülések támlái, ahogy meg-megkapaszkodva bennük araszol előre. Csak a valahanyadik lépés után egyenesedik fel egészen, úgy zsibbad ki a gémberedettség fásult derekából. A zene, ahogy közelebb ér hozzá, egyre hangosabb és egyre torzabb, nem lehet felismerni, vagy csak őneki nem megy. A sofőrfülkében ellenzőre csíptetett kislámpa ég. Talán az aksira köthették, talán elemes lehet. A fülke üres, a buszvezető sehol. A harmonikaajtó sarkig kitárva.

A sofőr a megálló fedele alatt cigarettázva nézi végig, ahogy az utas lebotorkál, behúzza nyakát a széldzsekije gallérjába, mikor a permetező eső rászitál, aztán gyorsan belép a tető alá. Elaludtál, mondja, amikor egymásnak odabólintanak. El, hagyja annyiban az utas. A sofőr előhúzza zsebéből a paklit, elébe tartja. Az utas húz egy szálat. Nem akartalak felébreszteni. Gondoltam, úgyse itt lakol. Akkor meg ráérsz. Hol vagyunk?, kérdezi az utas. A sofőr halkan kaccant egyet. Na hol?, kérdez vissza. Az utas, mielőtt rágyújthatna, a fejét félrekapva jó nagyot tüsszent. Azután még egyet.

Csak minden második, harmadik utcalámpa ég. Fényüket ázott bitumen szórja szét alóluk mindenfelé az egykedvű csepergésben. Beláthatatlan, mekkora a tér, melyen a busz áll. Annyi bizonyos, hogy jó nagy. Messziről sejlenek fel félszemmel figyelő házak, vagy annyival sem, a lámpák fehérétől elfordulva kisejthető árnyuk a magasban, mintha az utcák felfelé vezetnének minden irányban, mert innen már nincsen lejjebb tovább. A hullámpala bodega sötét, mint a barlang, nem esik fény, lámpavilág sehonnét mélye belsejébe. Mellette áll egy ugyanolyan másik, amellett még egy, és ki tudja, hány még. Ám azok alatt nincsenek ott se ők, se más. Nincs most ott az erdős hegyoldal a völgykatlan felett, csak az öblös visszhangokban, ha valaki kihallja belőlük, mikor az aláfutó patak locsogása meg-megcsobban a pengehideg csöndben. De lehet, hogy az is csak az eső.

Nem itt, rázza meg a fejét az utas. A sofőr végigméri. De pedig itt, mondja lassan. Nem, dehogyis, mondja megint az utas, ahogy újra szétnéz. Minthogyha látna bármit. A sofőr végül azt mondja, Indulunk majd vissza. Mikor? Fél tízkor. Most mennyi?, kérdezi, de az óráját is megnézi. Háromnegyed kilenc, mondja a sofőr, és már az utas is látja. A kutya betyárját, mondja, és csóválja a fejét. Ilyenkor már csak óránként jár, von vállat a sofőr. Aztán meg már egyáltalán nem is. Az utas kikapja szájából a cigarettát, beleköhög összeszorított ökle oldalába. Beleköhög az őszesti sötétbe.

Kicsi karmok neszeznek iszkoló tappancsok végén. Más hangtartományban, mint a sofőrfülkében suttogó rádió. Mint a permetezés a hullámpala tetőn. Mint az egykedvű szipákolás a felparázsló cigaretták végén. Mert az nem lehet, hogy mindennél hangosabban. Az utas nagyot ásít. Mit lehet itt csinálni ilyenkor?, kérdi. Van kocsma? Nem akarol te oda bemenni, ingatja a fejét a sofőr. Egy kávét csak meginnák. Rossz itt a kávé. Különben is, késő van már ahhoz. Elalszom nélküle. Most majd felköltelek. Úgy se lesz más utas, odafigyelek rád. Nem lesz? Sosincs.

Az utas megint slukkol. Mit szoksz csinálni ilyenkor? A sofőr kivár egy kicsit. Mikor mit, von vállat. Van, hogy kitakarítom a buszt. Akkor majd bent már nem kell. Akkor egyből mehetek haza én is. Nem piszkolják össze? Mondom, hogy nem jön már senki. Attól még ki kell várni az időt? Attól még ki. Takarítással. Most nem. Most te jössz vissza. Összekoszolom, mi? Így megy ez, legyint rá a sofőr. Felnyúl, a bódé vasvázán nyomja el a csikket. Aztán egy lépéssel a buszon terem. A fülkéhez hajol, felhangosítja a rádiót. Híreket mondanak. Az utas megnézi az óráját. Még nincs is egész. Ki tudja akkor, mért épp most. Elpöcköli a csikket a kezéből. 

A sofőr hallgatja, hallgatja a bemondó hangját. Valamit hozzáfűz a mondókájához. Az utas nem figyel oda rá. Valahol karcos cipőtalp csusszan az ázott bitumenen. Aztán egy másik. Vagy talán bakancsok talpa. Valaki krákog és kiköp, aki nem a sofőr és nem is az utas. Ha jön, akkor a lámpák fénykörén kívül. Ha jön, akkor a busz túloldalán. Vagy nem jön. A léptek surrannak és surrannak és aztán nem surrannak tovább. A sofőr lehalkítja a rádiót, halkabbra, mint azelőtt volt, még halkabbra, azután még. Amikor leszáll a buszról, ugyanúgy csak ők vannak a hullámpala bódé elejében, a sötétbe hunyorogva. Akkor az utas kínálja meg a sofőrt cigarettával. Ha akarod, segítek, mondja közben. Takarítani, teszi hozzá. Aztán majd előre ülök, nem mászkálok. A sofőr megint csak legyint, Nem azért veszel te bérletet, hogy még takarítsál is. Csak legyél nyugodtan, majd megoldom én. Különben hol áztál meg te ennyire?, kérdi az utastól. Hát, bizonytalanodik el az utas, Hogyhogy hol? Vagy ennyire leizzadtál? Nem vagy te lázas?, kérdez tovább és tovább a sofőr.

Akkora ez a megálló, mint a buszindító odabent, mondja aztán az utas akármi válasz helyett, és a fejével úgy biccent a válla felett hátra, mintha a város arra lenne, Csak itt nincsen egy lélek se, teszi hozzá. A távoli lámpák szitáló derengésébe bámul. Az ázó pocsolyákra. Ez nem olyan útszéli megálló, néz rá a sofőr. Látom, azt mondom. Nem nagyon ismered a járást erre, igaz-e? Én csak benősültem ide, von vállat az utas. Nősülni jó dolog, vigyorog a sofőr. Nekem mondod?, vigyorog vissza az utas is. Már másodszor csinálom. Meg az asszony is. Az első annyira bejött nekünk. A sofőr felkaccant, nem neveti el magát. Ez volt itt a bányatelepi végállomás, mondja aztán. Vagyishogy végállomásnak most is végállomás. Aha, bólint az utas, és a homlokát ráncolja, Arról már hallottam valamit. Ki neked a feleséged?, szakítja félbe akkor hirtelen egy hang a hátuk mögül.

Az utas meg a sofőr egyszerre dermednek meg. Aztán lassan odafordítják a fejük, belehunyorognak a sötétbe, cigarettájukon egy ideig nem izzik föl a parázs. Ja te vagy az?, kérdezi a sofőr pár szívdobbanás lüktető csöndje után. Kivarrott bőrkabát szegecsei villannak meg a bódé hátuljában. Ha az ember nagyon, nagyon odanéz. Mint valami kiégett égősoron átfutó maradék foszforeszkálás egy hirdetés érthetetlen töredékeivel. Hát hogy settenkedtél te ide? Nem settenkedtem, feleli a hang, Csak simán jöttem. Intettem is nektek az elébb. Hát én aztán nem láttalak, rázza meg a fejét a sofőr. Az utasra néz, az megvonja a vállát, lebiggyeszti a szája szélét hozzá. Beszélgettünk, mondja megint a sofőr. Jól belemerültetek, hangzik a hang amonnét, Annyira, hogy engem meg se kínáltatok cigivel.

A sofőr a zsebéhez kap, belép a sötétbe. Keskeny arc, belógó haj, tömött bajusz részletei villannak fel egypár pillanatra az öngyújtó fényénél. Azután már csak a cigaretta hunyorog. Éjszakás vagy?, kérdezi a sofőr, mikor újra az utas mellett áll. Hol lennék?, kérdez vissza lassan a láthatatlan másik. Akkor csak úgy? Mér ne?, hangzik, s a bőrkabát roppanása tán vállvonás lehet. Már csak hogy felírom ezt a napot, mondja a sofőr, Világrekord, hogy ketten is jöttök ilyenkor innet. Az még nem olyan biztos, mondja megint a hang a bódé mélyéből. Ja, mondja a sofőr. Lehet, hogy csak valakinek a feleségéhez osonok éppen. A sofőr elvigyorodik, Nagy hang vagy te. Lehet, hogy a tiedhez pont, folytatja a láthatatlan férfi. A sofőr az utasra néz felvont szemöldökkel. Az meg visszanéz rá. Énnekem nincsen, énrám ne nézz, mondja a sofőr neki. Az utasnak csak akkor esik le, Az enyémhez? Nem tudom megmondani, ameddig nem tudom, ki az. Az utas egy picit még áll, azután kiveszi szájából a cigarettát, eltartja magától, és nevetni kezd.

Még nevet, mikor a bódé oldalához lép, áthúzza a vállpántot a fején, hogy lerakja a táskát a lócára. Csak akkor hagyja abba, mikor kilép a tető fedezéke alól, a bodega fala mellé, a szemerkélő esőbe. Egy nagyot slukkol, aztán belöki a csikket a sötétbe. Hátrakerül, menet közben a slicce cipzárját cibálja. Alig sikerül lehúznia. Még hallja, hogy azok ketten beszélnek, de már nem érti, miről. Hallja, ahogy egyikük harákol és kiköp. 

A beton legszélére áll, ahol árok szalad alá, onnan kezd locsolni vakon a semmibe. Maga is ázik, de a dolgot nem tudja siettetni. Aztán a csurgásból gyér pergetés lesz, majd egy kicsit még újra csurgás, azután csepegés, azután semmi, ő meg még akkor is ott áll egy darabig.

Vele szemben, az árok túloldalán végenincs kerítés. Sötétség és sötétség között a ki tudja, honnét odavetülő jégfehér lámpafényben hullni készülő vízcsöppek gyöngysora csillog a dróthurkokon. Mögötte hidegség, meg hosszú és lapos épületek árnyával teli üresség, szürkéllő, szemerkélő elhagyatottság. Néz, néz, bele a kivehetetlenbe, míg végül a sötét egy darabja megmozdul, feketeség fut át a gyöngysor fényei előtt, és kitakarja. Csak akkor látja meg, hogy egy kutya az, mikor már egészen közel jár. És még annál is közelebb kell jöjjön, hogy az utas ráeszméljen, nem úgy kellene vele találkoznia, ahogyan épp ott áll.

Akkor a kutya már a megálló betonplatója alatt szaglász az árokban, mindenféle gyanús pocsolya közt, orrát épp csak a színük fölött tartva, kutyásan keresve, szimatolva. Egyedül a farka állása árulja el, tudja, hogy ott az utas. Bundája csapzott, alaposan megázott. Dehát hogyis ne ázott volna meg? Feketébb most annál a feketeségnél, amelyből előkerül. És mindjárt kiderül, hogy nincsen egyedül, nyomában máris ott terem a másik, a fakó. Vagy egy kicsit nagyobb, vagy egy kicsit kisebb, vagy ugyanakkora. Az utas hátralép közeledtükre. Lábával tapogatni kezdi maga mögött a visszautat, óvatosan moccan, a szemét közben le nem veszi róluk. Ám egy pillanat csak az egész, fel is lélegezhet. Nem érdekli egyiket se, rá se hederítenek, elfordulnak, hogy egy szökkenéssel eltűnjenek újra az éjszakában, amelyik szülte őket. Még csak meg se akarták szaglászni, úgy viszik magukkal vissza árnyaik a láthatatlanba. Lépteik neszét azonban az utas, hogy már tudja, mi az, még hallja egy darabig. Aztán mire visszakerül a bódé elejébe, többé nem.

Már azt hittem, megléptél mégis a kocsmába, mondja neki a buszvezető, még mindig a cigivel kezében. Vagy talán egy újabbal. Csak az hiányozna neki, mondja a bódé mélyéből a hang, és mindketten felnevetnek. Az utas most nem nevet velük. A kutyákkal haverkodtam, mondja helyette, a kezét törülgetve. Veled jöttek?, fordul oda a hang felé. Milyen kutyák?, kérdez vissza az. Egy fekete meg egy fehér. Vagy olyan fakó. Azokkal a nagy dögökkel?, kérdezi a sofőr. Amíg be vannak zárva, addig lehet is, hunyorog az utasra, és vagy már nevet megint, vagy még mindig. Ja, itt a raktárak kutyáit mondod, a telepen, mondja vele egyszerre a hang is. Nincsenek bezárva, rázza meg a fejét az utas. Itt vannak az árokparton, itt szaladoznak. Micsoda?, képed el a sofőr. Szabadon vannak? 

Ellöki a csikket a kezéből, kilép a bódé szélére, meggondolja magát, visszafordul. Hát ez nem jó. Mi a baj?, kérdezi az utas. Teljesen szelídek azok, nem érdekeltem őket. Hát neked akkora malacod van, hogy már röfög akkor, mondja a sofőr, és idegesen kezd toporogni. Vagy nem is vettek észre. Azt mondod, mind a kettő kint van? Nem kell azért beszarni, mondja a hang hátulról. Én is szabadon vagyok, mégse fosol. A sofőr megint a bódé széléhez áll, kifigyel a tető alól hátra, de még akkor is az oszlop mögé húzódva. Hát én már láttam őket, milyenek, mondja közben. Engem nem érdekel, ki, mit mond, ismerem a fajtájukat. 

Az utas odamegy a lócához, nézi, nézi a deszkát, azután beljebb lép, lehajol, odanyúl, tapogatózik. A sofőr azt mondja, Én felszállok a buszra. Ha azok kint vannak, azt ajánlom, ne várjátok meg ti se, hogy idejöjjenek. Nem láttátok a táskámat?, kérdezi akkor az utas. Hátulról horzsoló hang kél, bakancstalp csikorog a betonon. Ide tettem le. Én nem akarok találkozni velük, folytatja a sofőr, és máris az ajtóban áll. Most meg nincs itt, motyogja az utas. A másik bakancs talpa is megcsikordul a felhorzsolt betonon. Vagy talán megint ugyanazé. A sofőr fellép a buszra. Szerintem gyertek fel, mondom, úgyis már csak tíz perc és indulunk. Nem megyek a táskám nélkül, rázza meg a fejét az utas. Mi van?, figyel fel akkor rá a buszvezető. Leraktam ide a táskámat, és most nincsen itt. Hát hol van?, kérdezi ingerülten a sofőr. Nem jött ide senki egész idő alatt. Gondolom, bólint rá az utas. Biztos fent hagytad, gyere fel, keresd itt. Hátul karmoló harákolás, aztán meg hegyes köpés hangja.

Nincs elemlámpátok? Vagy telefonotok? Az enyém a táskában van. Kit akarsz hívni ilyenkor? Világítani akarok. Nem látok itt semmit. Amíg a buszos eltűnik, a hang a sötétből azt kérdezi, Volt tenálad táska egyáltalán? Hogyne lett volna. Mert én nem is láttam. Csak tudom tán, van-e táskám, vagy nincsen. Bulika volt odabent, mi, azért aludtál el a buszon is? Mi köze annak a táskámhoz? Ja hogyha te ilyen ingerült vagy, akkor csak legyél, dörmögi a sötétség onnét hátulról az utashoz előre. Te milyen lennél? Én tudok vigyázni a dolgaimra, nem kell külön idegeskedjek, hogy részegen elhánytam valamimet valahova. Főleg, hogy neked az öledbe mennek a más feleségei is, meg ki tudja micsodái is csak úgy maguktól, mi?, kérdezi élesen az utas. Nemhogy elvesztenél bármit, még találsz is. Csak úgy véletlenül. Kis szünet után a hang azt kérdezi. Ezt most hogy értsem? Akkor nyújtja oda a buszos a zseblámpáját a fülkéből. Gyere érte, ha kell, én ugyan le nem megyek már innét.

Az utas felkattintja a lámpát és a fényét a lócára irányítja. Végigpásztázza a hasadozott deszkát, bevilágít alá, aztán fölé, egész a mennyezetig, onnan vissza megint le, legalulra. Lent cigicsikkek, fent odanyomott rágók, lent megint a csikkek meg cigisdobozok. Ott megáll, aztán elindul a bódé belseje felé. Elhányt papírzsebkendők, dobozkák, cetlik, cafatok, levelek, ágak. Amikor elér a sarokig, a hátsó fal vonalán szánkázik tovább. És ott lelassít a köpések natúr gennyfoltjai között. Mikor egy bakancs orra a fénykörébe kerül, megtorpan. Megáll és onnan nem megy tovább. Kicsit még moccan-moccan, de mikor a harákolás felhangzik, s a fényben újabb köpet fekete pöttye kerül a többi közé, végképp egyhelybe dermed.

Még két szívdobbanás, és fény gyúl ott hátul is, egy telefon lámpájáé. Csak ez a bódé másik felét világítja meg. Lassan bejárja a hátulját, majd előrejön a túlsó oldalánál. Elér a széléig, onnan elindul ugyanazon az úton vissza, amíg majdcsak a másik lámpa fényéhez ér már. Kétszer is megmutatja, hogy sehol nincsen semmi, se hátul, se elől, se lent, se fent, csak pontosan ugyanaz, ami a másik felén. És akkor kialszik. Éppen csak egy nagyon kevéske tér nem világosodik ki az egész zseblámpázás alatt a hátsó lóca kellős közepén. Ahelyett az utas még elmegy a bódé mellé az egyik oldalt, aztán a másik oldalt, hogy kívül is körülnézzen. De az már nem tart soká.

Ha nincs itt, akkor nincs itt, nem tudsz mit csinálni, mondja a sofőr, aki az egészet a fülkéből nézi végig. Indulnunk kell, gyertek, nem várhatok tovább. Hát a táskám nélkül hogy? Ha itt maradsz éjszakára, azzal nem lesz meg. Reggel majd kiderül, hogy a munkahelyeden hagytad. Pedig emlékszem rá, motyogja maga elé. A harmadik ott hátul harákol és kiköp. Hát azért egy köszönöm mégiscsak jófejség volna tőled, szólal meg aztán. Ha már meggyanúsítani meg tudtál. Én nem gyanúsítottalak semmivel. Hát ne is. Nem is. Akkor jó. Kösz szépen.

A sofőr onnan föntről elnézni, ahogy az utas kikapcsolja a lámpát, leengedi, és egy kicsit megroskadva, lehajtott fejjel lép fel a buszra. Már csak épp utánafordul, mikor elveszi kezéből, nem követi tovább, ahogy botorkálva hátramegy. Inkább kinéz az ajtóból a harmadikra. Na, mi legyék? Jössz vagy nem jössz? Nem jövök, minek mennék? Na gondoltam. Elvihetlek a sarokig, hogy nyugton legyél a kutyáktól. Nem zavarnak engem. Nem kell jegyet se venni addig, no. Nem arra lakok, kerülő lenne nekem. A buszos bólint, leül az ülésébe, és indít. A busz megrázkódik. Int és kikiált. Akkor szevasz, jót beszélgettünk!, azzal becsukja az ajtót. 

Még ki se kanyarodik, megérzi a nyakán az utas leheletét. Akkor veszi észre, hogy az nem hátra ült, hanem az első sorba, ott meg félent kifordul, a lába az ülések közötti sávon, a térdére könyökölve egészen előre dől, hogy szinte mellette van, épp csak egy kicsit hátrább. Onnan szuszog meg liheg egyenesen a tarkójába. Ne idegeskedjél, majd minden rendben lesz, mondja a sofőr, miközben kifordul. Dehogy lesz. El van minden baszva, feleli az utas. Nahát minden azért éppenséggel nincsen, dünnyögi vissza, de most igazából nem tud figyelni.

Még a nyelvét is kidugja kanyarodás közben a nagy kormánykereket tekerve, úgy koncentrál. Az utas meg azt lihegi a nyakába, hogy Különben igazad van. Előre ültem én is, látod, hogy ne basszam el neked, és ne koszoljam össze már a buszod. Ő meg azt mondja, miközben a nyakán felmerednek a pihék, hogy Dehát nem takarítottam még, úgyhogy teljesen mindegy. Akkor se. A kocsma ilyenkor zár valahogy, mondja ki aztán a sofőr, ami a fejében jár, talán csak, hogy ne halljon más egyebet, Lesznek itt olyan faszik mindjárt az út közepén. De még az is lehet, hogy én is lerészegedek a leheletedtől, kaccantja el magát. Az utas nem veszi akkor sem a lapot, csak mondja tovább a magáét, Így majd mehetsz te is haza, a fejem megfájdult nekem is ettől az éjszakától, hát még akkor neked, aki még most is dolgozol meg felelős vagy meg minden.

A kutyákat akkor veszik észre, mikor egy éles kanyarból fordul ki a busz keskeny, de nyílegyenes útra, és végre gyorsíthatna. A fényszórók azonban egyszerre kivilágítják a fekete meg a fakó blökit, ahogy egymásnak feszülve állnak az út közepén, láthatóan valamin marakodva, és akkor nem gyorsít mégsem. Ketten kétfelől tépik és rángatják, nem tudnak megegyezni. A szőr a nyakukon meg a hátukon felmered és tüskésen szétáll. Agyaruk közül nyál és hab csurog, fröcskölő cseppjei a fényben láthatóan repkednek szerte. Annyira elmerülnek az acsarkodásban, hogy nem riadnak meg még a busztól sem. Talán észre sem veszik. Az anyjukat, nézzed csak, mondja a sofőr és egészen lelassít. A táskám!, kiáltja hirtelen az utas. Mi?, ijed fel a sofőr. Engedj le! Na! Nyisd ki az ajtót gyorsan!

A sofőr egy kicsivel később már egyáltalán nem biztos benne, hogy mit is látott a kutyáknál. Azt már abban a percben sem tudja megmondani, amikor történik, hogy végülis miért nyit ajtót az utasnak. Dehát arra sincsen oka, hogy ne nyisson. Aztán csak vár és vár, mikor a kutyák is meg az utas is eltűnnek valamerre az éjszakában, ő meg ott marad a fülke vibrálásában. A fényszórók fehér csíkjaiba bámul, a motorzúgásba hallgatózik. Azután azt is leállítja. Hirtelen kezd el fázni és nagyon, nagyon magában lenni. Még le is száll, a nagy dögöktől való félelmét félretéve. Szeme fürkészi a sötétben az egyetlen utasát, utána is kiált az út széléről, de semmi. Magában azt mondja, Jó hülye érzés ez. Végülis visszaszáll, gyújtást ad, indít. Utolsó járat, vagy sem, akkor is van még menetrend a világon, mondja tovább magában.

Mégis meg kell állnia megint. Bár már mindenképpen későn. Mert csak a szeme sarkából látja meg egyetlen pillanatra a busz elé az út széléről berohanó valakit, vagy talán valamit. A fényszórók tejfehérré kenik szét alakját, és abban a minutumban éppen annyira van ember-, mint kutyaformája, vagy akár egy kredencé, mielőtt eltűnik a kerekek alatt. Mert a sofőr tudja, hogy olyankor nem történhet már más, minthogy áthajt rajta. Vannak bizonyos helyzetek, amire felkészítik a buszosokat a tréningeken. Bár most azt mondja magában, Erre nem lehet felkészülni. Aztán mikor kiszáll, nincsen senki a busz alatt, a kerekek alatt sehol. A járművön semmi sérülés. Mégis még sokkal később is lát egy alakot álmaiban riadtan integetni, mikor az ütközők felütik, mint kuglibábut a kugligolyó. Közben meg csak egy egyszerű, kicsit ütött-kopott és megtépázott bőrtáskát talál.

Azt viszi el végülis a buszállomásról a talált tárgyak közül annak az utasnak a felesége.

MEGOSZTOM

Nánia Hanna: Szabad szombat

Ebben az esztendőben váratlanul jött a tél és arcátlanul sokáig is maradt. Valósággal foga volt, ahogy azt errefelé mondani szokás. De azért gondosan belepte fehér takaróval a tájat, s kincseit el-elszórta az arra méltók között. Rég esett annyi hó, mint akkor évben.

Hajnalban kelt. Kontyba fogott haja az éjjeli hánykolódástól mint viharban szétdúlt madárfészek gubbasztott feje búbján. Rendbe szedte haját, mosdott, s állt neki sütni. A görcs a lábában, s valami furcsa nyugtalanság a mellkasában nem hagyta pihenni. Nem mintha foglalkozott volna különösebben bármelyikkel. A görcsre a járkálás volt a gyógyszer és ha netán ismét nyomott a szíve, azt föl sem vette. Az ember egy idő után immunissá válik a félelemre, ha húszas évei végén kijelentik, hogy azzal a szívvel, ami neki adatott, valószínűleg nem él sokáig. Már fel sem tűntek a kisebb rohamok. Örült annak a huszonnyolc esztendőnek, ami a háta mögött volt. A jövőre csak elvétve gondolt, s ha olykor megesett, elszégyellte magát, mélyen elpirult, mint egy kisgyermek, aki életében először követett el bűnt.

A szűk konyhába, mely inkább hasonlított egy kisebb folyósóra, s melyből mindig melegség és jó illat áradt, sietve lépett. Még nem pitymallott. Csendes február volt. Sürgette lábait, ahogy mindig, az előre bekavart tésztához látott. Ráncosodó, kedves arcán úgy futott végig a lecsapódó gőz, akár az erdei nyaralójuktól nem messze lévő forrásból a kénes, erdei borvíz. Cseppekben, de mégis áradón. Nem csoda, hisz nehéz, öntött fém lapokat forgatott, melyekbe a massza már-már magától folyt bele. Szinte nem is figyelt a mozdulatra, a rutin végezte helyette a munkát, amíg ő a következő teendőt intézte gondolatban.

Megtanul még az étel is magától elkészülni, ha évtizedek óta ugyanúgy készítik. (Lelke lesz már csak a gondolatának is.) Épp úgy, ahogy megtanul az ember érteni csupán jelekből, ha évtizedek óta ugyanúgy hallgat el előle valamit a világ.

Nesztelen mozgott, szelíden. Alázattal. Mindent így végzett. Talán ha nem lett volna teljes valóságában látható, az emberek észre sem veszik, hogy él. Csak érzik, hogy valahonnan ömlik a jóság, mint megannyiszor ablaka alól a frissen sült pogácsa illata. Úgy élte mindennapjait, ahogy szeretett: halkan, de a legnagyobb odaadással.

Most is az otthoniaknak sütött, hogy legyen mit az asztalra tenni két hurkatöltés között. Mert hogy természetéből adódóan sosem ment úgy sehova, még szülőházába sem, hogy ne vitt volna valamit. Valami apróságot, amit a megajándékozott egy idő után nemcsak megköszönt, hanem magától értetődő gesztusnak is tartott. Sőt mi több, el is várt. De hozzá sem tért be úgy egy árva lélek sem a mindig nyitott bejárati ajtón, hogy ne lett volna megkínálva egy tál meleg étellel, vagy egy markolásnyi süteménnyel. Így érezte jól magát. Ha másokért élt. Ebben nagyon is hasonlítottak a férjével.

Mint mindig, most is sietett. Cukra még volt, azt hozatott a minap, de a liszt fogyóban. Pedig azt ígérték, azt is visznek haza. Tehát vásárolni is kellene. S a húsőrlő, amit kölcsönkértek. Azt se hagyja otthon. A cifra nyelű kés, az érclap, a tegnap sütött édes tészta. Jaj, és a kotyogós. Azt még el kell mossa.

Amint elvégezte a sütést, mosni fogott. Nem volt még hét óra. Kilencre épphogy leszárad. A tegnap előkészített útitáskákba még beletette az imádságos könyvet, mert nem indulhat a reggel, s nem nyugodhat le a nap ima nélkül. Édesanyjától maradt rá a könyv. Most, hogy jóval túl van ötvenen, s a gyermekek végleg kirepülni látszanak, egyre újabb változásokat tapasztalt önmagában. Ragaszkodik a tárgyakhoz. Furcsa volt a korai nyugdíjas élet. Várta, hogy egy kicsit elszabadulhassanak a városból. Demeterrel sokáig tervezték a nyugdíjas éveiket. Most, hogy mindkettejük kérelmét elfogadták, s jövő héten már hivatalosan is nyugdíjasnak számítanak, egyre inkább foglalkoztatta a gondolat: Milyen lesz az élet ezután? De ezen nem volt sok ideje gondolkozni. A pakolást nem rendezi el helyette más.

Szombat lévén Demeter később kelt. Az első szabad szombatján az ember mégiscsak megenged magának ennyit. Hisz már nem riad fel a hivatali elöljárók álomképeitől az éjszaka közepén, s nem morfondírozik a jövő hét fáradalmain, munkahelyi teendőin sem. Nem is lenne indokolt. Elvégre, ezentúl élete hátralévő részében mindig szabadságon lesz. Becsületes építészként ritkán engedte meg magának a pihenést, nem fog ártani ez a kötetlenebb élet. Ilyen szombat reggeleken csupán csak olyanokon jártatja az eszét egy nyugdíjazott mester, mint hogy vajon nyáron autóval vagy busszal menjenek ki a magyarokhoz; vagy hogy a kerámia szettet, melyet egyik ügyfelétől vásárolt, miben lehetne biztonságban kivinni anyaországi építész barátaikhoz és más egyéb jövőbeli terveken. Az is eszébe jutott, hogy a csokit, s a kávét, amit az anyósáéknak, s a falubeli gyermekeknek akarnak vinni, ma el kell vegye a Cetate-ből. Szivarat is ígértek. Azt a férfiaknak viszik. Most semmit sem egyszerű beszerezni. De főleg a szivarat. Szerencse, hogy a pultost jól ismeri. Na, csak lesz valahogy. Jó az Isten. Megsegít.

Ilyen gondolatok után elmorzsol egy fél mosolyt még a legkimértebb szakember is szája szélén, s félhangosan kimondja: Milyen jó, ha az embernek van ismeretsége… De ezt is csak úgy csukott szemmel, félálomban.

Felesége szavára ébredt fel aztán egészen. Meg a telefon csengésére, a kagylóból megszólaló rekedtes férfihangra nyíltak ki nagy, barna szemei, hogy megérkezett a készlet, viheti az építész úr a csomagot a bálványosi vendéglőből, mert most épp nincsen senki. Öltözött is sebtében. Indulása előtt feleségének hátrahagyta, melyik ingében szeretne utazni, s hogy értesítse a rokonokat, hogy a disznóvágásra a pálinka nagy részét ne féljenek, viszik, s ha az Isten megsegíti őket, még a fél négyes vonat előtt Kisbaconban lesznek. Elvette a duba kulcsait, a barna kabátját, s egy – Kezeit csókolom! Ne féljen, hamar jövök – kíséretében kiment az ajtón.

Házasságuk huszonnégy évében végig magázták egymást. Kölcsönös ragaszkodásuknál és szeretetüknél csak tiszteletük bizonyult nagyobbnak. Megszokták az egymás tekintetéből kiolvasható becézést, de a komoly szavakat is. Egy fél gesztusból értették és érezték a másikat. De most valamiért a nagy sietségben egyikük sem akarta észrevenni azt a szunnyadó nyugtalanságot, ami ott lappangott külön-külön mindkettőjük arcán.

Fél tíz múlt. A mosás lejárt, a reggeli fényben és szellőben hamar megszáradtak a ruhák. Furcsa, szilánkszerű pihék szálltak a levegőben, melyek a fedetlen szárítóköteleken hagyott ruhákra fagytak. Még a nap sem olvasztotta fel őket, csak a szoba melege. Mintha valami nappali fagyréteg hullt volna le az egész városra, ami az aszfalttal érintkezve egy pillanatra úgy hatott, mint egy valóságos tükör. Biztosan, csak a napsugarak miatt látszik így. – gondolta. Vasalni fogott, s közben hazatelefonált: Igen, jönnek. Igen, fél négy után már ott. Indulnak, amint Demeter hazaér. Persze, vigyáznak. – Befejezte a vasalást is végre.

A ruhásszekrényhez lépett, hogy az élre vasalt ruhákat a helyükre tehesse, s hogy Demeter ingjét előkészíthesse az induláshoz. Ahogy ujjaival megérintette, nyikorgott a diófa szekrény ajtaja, mintha siratná önmaga sorsát, mintha arról panaszkodna, milyen nagy súly nehezedik a rengeteg szövettől és kiszabott anyagtól gyenge polcaira. Mintha el akarná magától dobni a felgyülemlett fölösleget, a meg nem értett érveket, a miérteket, melyekről ő maga sem beszélhet, s fájdalmait minduntalan harsogná egy halandó számára érthetetlen nyelven. Olyan nyelven, mely leginkább hasonlít a zenére.

Szemben állt a bútorral, s a nyitás pillanatában, merthogy ismét máshol jártak gondolatai, nem vette észre, amint a felső polcról fekete színű ruhák tömkelege zuhant lábai elé. (A zuhanás pillanatai csak későbbi álmaiban váltak elevenné.) A papucsára nehezedő, kicsiny súlyra lett figyelmes. Csaknem az összes fekete csipkés felsője, kötött, horgolt szvettere, kardigánja és nadrágja a lába előtt hevert. Még a fekete bunda sapka is, amit Margitkától kapott azon a télen, amikor elment hazulról. Egy pillanatig nem tudta, mire vélje a történteket. Mereven nézte a szétborult, egymáson és bal lábfején heverő sötét ruhadarabokat. Egy másodperc töredéke volt az egész, mialatt tér és idő szakadt ketté körülötte, s ezt nem ő maga, ösztönösen beléje égett rezdülései jelezték egy távoli jövőnek, ahol a most történő valóság percei csupán emlékként maradnak fent egy öregedő szempárban. Látszólag mit sem foglalkozott az egésszel. Azt hitte, férje, esetleg fiai borították fel a szekrényben levő rendet. Csak mosolygott egyet. Mert türelme nem ismert határokat. Szépen sorjában elrendezte és berakosgatta a kezében lévő, hajtott ruhákat a polcokra, majd előkereste férje ingét, két nadrágját és némi fehérneműt, amit jónak látott még tartalékként bepakolni. Átlépett a földön heverő kupacon, gondolván: Egyszer eggyel végezzünk. Hajolt volna le immár az árván otthagyott fekete darabokért is, mikor a vonalas telefon éles csengése összerándította vékony csontjait. A készülék mint egy anyatejre éhes csecsemő ordított bele a csendbe, s csengése mintha az égig kívánkoznék hallatszani, olyan harsogó volt.

Kisvártatva vette fel a kagylót, átlépve a fekete halmot. Szeme sarkából még sietve az órára pillantott, azt hitte valamelyik rokon, testvér, vagy épp édesanyja az. A lisztre gondolt. S hogy még a piacra is el kell mennie.

Ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végéből, Zolika volt az, a keresztfiuk. Demeterrel ment a kávéért meg a csokiért. Ketten voltak a dubában. Kettejük közül már csak neki volt hangja.

A hír hallatán nem rohant. Inkább egyre lassabbak lettek mozdulatai. Ütemük teljesen ellenkezett a reggeli sürgésével. Megszűnt körötte a jelen. Úgy indult, ahogy volt. Nem telefonált fiain kívül senkinek. Valójában le sem rakta a kagylót, sárga feje sokáig rugózott a padló irányába egyre lassuló lökésekkel. Csak délután tette helyre a nagyobbik fia, amikor a boncmester munkához látott és ők elszabadultak a helyszínről.

Aznap nem mert leülni. Félt, hogy nem tud lábra állni. Nyugtatót kért. Víz nélkül vette be, s arca mindvégig kisimult maradt. Tél volt. Hideg február. A reggeli napfényben mint egy tükör terült el a fekete aszfalt az egész környéken.

Egy diófa szekrény panaszai hallatszódtak fel a ködös égbe. Csikorogó zsanérjainak zenéje hasonlított egy kisikló gumikerék hangjához. Oldalsó ajtajába vert szögéről alig hallhatóan földre hullt egy fekete szövetkabát.

Aznap már nem pakolta vissza fekete ruháit a polcra.

(fotó: Fortepan)

MEGOSZTOM

Szabó Andrea Szidónia: Misi és a nyamvadt macska

Amikor Juhász Misi 1997. augusztus 12-en Budapestre költözött, még nem tudhatta, hogy napra pontosan hat évvel később a sarki ábécében lesz az esküvője. Ami azt illeti, senki sem gondolta volna, hogy így lesz. Még a saját anyja is elájult volna meglepettségében, ha nem alulról szagolta volna az ibolyát már 1997 március 31 óta. Misit senki sem gondolta asszonytartó típusnak: nem, hogy egy nő, de még egy növény sem tudott egy légtérben megmaradni vele. Tudta ő ezt jól, épp ezért amikor az anyja a végrendeletében meghagyta, hogy ő az egyedüli örököse az anyósnyelv gyűjteményének, Misi sebtében összepakolta a holmiját s az éjszaka közepén, egy hátizsákkal a hátán, nyakába vette a világot s megszökött otthonról. Tudta, hogy nem hagy egy szent lelket sem maga után a szülői házban, csak az anyósokat s azok nyelveit (pusztulásra ítélve), de mihelyt megindult, vitte-vitte a lába, s bármennyire akarta, sehogy sem bírta magát megállítani.

A szülőfalujában úgy tartották, Misi mindig is egy kicsit kótyagos volt. Mi másért hagyta volna ott valaki a szülői házát anélkül, hogy eladta volna, mi másért tűnne el egyik napról a másikra szó nélkül? Ám amire a mozdonya begurult a Keleti pályaudvarra, Misi teljesen megvilágosodott, mintha egy harminc éves ködből zuhant volna egy kristály tiszta tóba: Budapesten ő Csak Misi volt. Nem Kótyagos Misi, nem Kankós Orrú Misi. Nem vézna, minden ruhájába két és félszer beleférő Misi. Nem görnyedt hátú, csüngő ajkú, ne-csak-a-rajzaid-mellet-ülj-egész-nap-fiam Misi. Ez a gondolat tetszett neki, így végül fogta a hátizsákját benne minden megtakarított pénzével, elindult az állomásról és addig koptatta a cipőtalpát, amíg rá nem talált az Örkény István utca 79 szám alatti, 10. emeleti apartmanra. Kicsi volt, nyirkos és üres, de a teraszara lépve, és a Pesti levegőt mélyen beszippantva, Misi végre úgy érezte, lesz valahogy.

Misi a legcsendesebb lakos volt a csendes lakosok világtörténelmében. 1998 tavaszára még mindig nem voltak barátai a városban, vagy úgy egyáltalán a világon, és a szomszédjaival sem tartott semmi féle kapcsolatot. Mielőtt kiment a házból (dolgozni vagy bevásárolni), mindig résnyire nyitotta az ajtaját és fülelt, nem-e hall mozgást a lépcsőházból. Ha volt valaki kint, gyorsan bereteszelte és hátát vetette az ajtónak, s addig nem mozdult meg, míg meg nem győződött róla, hogy kiürült a lépcsőház. Egyszer, az egyetlen szomszédja az emeleten pont akkor nyitotta meg az ajtaját, amikor Misi rászánta magát, hogy elinduljon dolgozni (grafikus volt egy Pesti szerkesztőségnél). Amikor meglátta a nő hátát amint egy nehéz szemeteszsákot próbál áthúzni a küszöbén, olyan gyorsasággal menekült vissza a lakásába, hogy a kabátjára csukta az ajtaját. Szerencsétlen Misi ott kukucskált az ajtólyukon addig, amíg a szomszéd visszament a lakásába és ő megbizonyosodott, hogy elmúlt minden veszély.

Misi a hónapok során kőbevésett napi rutint alakított ki és olyan szokásai lettek, amiket semmi pénzért nem hagyott volna el. Például, munka után minden nap keresztrejtvényezett, de szigorúan egyszerre egyetlen egy oldalt fejtett meg a füzetből. Ezt, ugyancsak szigorúan, a teraszon végezte el pontban 6-kor minden nap. Ha esett az eső, a csukott terasz ajtó elé ült egy hokedlire, maga elé tett egy széket, és azon végezte el a teendőjét. Utána vacsorát csinált, főtt tojást főtt krumplival, és mivel szerda volt, egy kis tejföllel. Misinek tetszett az érzés, amit a szerdák váltottak ki belőle, ezért különleges ráadásokkal díjazta a napot, mint például a tejföl. Vacsora után leült megnézni a híreket, majd a Barátok Köztöt, és egy gyors mosakodás után lefeküdt aludni.

Teltek az évek, s amíg a világ lassan, de biztosan változott, addig Misi napi rutinja egy cseppet sem. A kedd volt az egyetlen kivétel, a bevásárlásra kijelölt nap – meg néha a szombat, de akkor szigorúan csak tejet meg macskaeledelt vásárolt. A kedd a létfenntartásra volt kijelölve, a szombat az ‘őrült’ kisbolti kalandokra.

A macskaeledelre visszatérve, tévedés ne essék, Misinek nem volt macskája. Ha lett volna, valószínűleg úgy járt volna, mint az anyósnyelv kollekció – jobb volt így. Misi egyébként is rettegett mindentől, ami négy lábon közlekedett és a macskák, tökéletes négylábú példa lévén, nem voltak kivételek. Misi mindig is megpróbálta elkerülni őket, amennyire tudta. A probléma csak az volt, hogy az ezredfordulós karácsony óta akármikor ment is ki a teraszra, hogy megfejtse a napi keresztrejtvényét, ott feküdt egy kóbor fekete kandúr. Az első napokban megpróbálta elijeszteni: centiről centire haladt s annyira közel ment hozzá, amennyire csak mert, majd felugrott s így kiáltott, ‘’RAAAR!’’, de a macska szeme meg sem rebbent. Sőt, ahogy teltek a napok, Misinek úgy tűnt, hogy az állat egyre unottabban bámulja kudarcba fulladt kísérleteit, hallgatja Szimba-imitálását a résnyire nyitott teraszajtó mögül. Misi hamar rájött, hogy az egyetlen lény, akit megijesztett végül is saját maga volt, s ettől szörnyen frusztrált lett. Hogy meri ez az állat így letámadni az ő várát, megszentségteleníteni a tornyát? – őrjöngött, miközben fel-alá járt a házban, a megoldáson törve az agyát. Komolyabb eszközöket kell bevetnie, gondolta. Aznap este vacsora nélkül ment el lefeküdni.

A következő hetekben sok mindent megpróbált, hogy macskamentesítse a teraszát: seprűt lengetett, mint egy kardot, de nem mert elég közel menni, és megütni sem akarta az állatot, vagy véletlenül lelöki a teraszról, úgyhogy hamar túllépett ezen az opción. A következő kísérleti eszköz a spriccelő üveg volt, majd egy nagyon éles fütty, később lufit pukkasztott, cigaretta füstöt fújt, farkasszemet nézett, de semmi sem használt. Úgy tűnt, a macska örökre kibérelte a terasza napsütötte oldalát.

2000 májusának végére Misi szinte mindent kipróbált, amit csak eszébe jutott, még ijesztő kerti törpéket is tett a teraszára, bármilyen is furcsán is hangzódjon. Tagadhatatlanul nagy reményeket fűzött a törpékhez, de bármennyire is próbálta a megfelelő pozícióba igazítani őket, csak annyit ért el, hogy a macska vacsoraidő tájban egy fél órácskára eltűnt, majd visszatért és a szokásos helyen áztatta magát a napsugarakban az este további részében.

Mondani sem kell, Misi utalta a nyamvadt macskát. Néha azon kapta magát, hogy már nem is képes másra gondolni, csak a fekete bundára es az unott pofára, s a teraszra, ami már talán sosem lesz az övé. Vágyakozva gondolt vissza a napokra, amikor nem zargatta az álmait a bestia, s amikor még a tejfölös szerdák jó érzéssel töltöttek el őt.

Ám egy reggel, amikor Misi felkelt s széttárta a sötétítőt, a macska nem volt a megszokott helyén. Először teljesen ledöbbentette az üres terasz látványa, csak állt es bambán bámulta a helyet, ahol a macskának kellett volna ülnie. Végre! – kiáltott fel s elégedetten lépett ki a teraszra, hogy friss levegőt szívjon. Hónapok óta először zaklató gondolatok nélkül indult el dolgozni. Ám amikor hazament ebédelni és kipillantott a frissen visszaszerzett birodalmára, csodálkozva konstatálta, hogy az még mindig üres volt. Halvány mosolyt erőltetett az arcara és behúzta a sötétítőt.

Misi a hétvégére már teljesen ki volt borulva. Dühös volt a macskára, mert egész héten nem mutatkozott és a gondolat, hogy máshol lopta a napot, boldogan, gondtalanul, s nem az ő teraszán, erősen bántotta őt. Misi megint eljutott arra pontra, hogy nem bírt másra gondolni, csak a macskára: munkába menet, munka közben, a keddi bevásárláson, a Barátok Közt alatt; nem akarta beismerni magának, de nagyon is azt szerette volna, hogy a kisördög visszajön a teraszára. Szüksége volt rá, hogy visszajöjjön. Annyira rutinossá vált a jelenléte, az unott pofája, a kísérletek, hogy elkergesse őt, hogy Misi észre sem vette, időközben mennyire hozzánőtt az állat. A helyzet csak rosszabbodott a következő hétfőn, amikor Misi megint üresen találta a teraszát. Kínjában fogta a seprűjét, kilépett a langyos nyári levegőbe, és azt színlelte, hogy ott van a kandúr és el kell űznie őt. Azt remélte, hogy ettől majd jobban lesz, de a végen csak még butábbnak érezte magát. Csalódottságában a magányos cementhez nyomta a seprű sörtéjit ott, ahol az elmúlt hónapokban a macska nyúlt el a napfényben, s Budapest utcáira sepert minden szál ottfelejtett macska szőrt.

Misi már szinte három hete szenvedett, amikor egy reggel, még félálomban, csipás szemeit dörzsölve kilépett a teraszra. Ezen a reggelen a teraszon egy vendég várta a napfényben fürdőzve, összegömbölyödve az egyik kerti törpe mellett. A reggeli napfény ezüstösen csillogott a bundáján, hosszú fekete farkát lassan, játékosan jobbról balra csapta, mintha azt mondaná: Jól megtréfáltalak, mi? Misi alig akart hinni a szemének. Berohant a konyhába, előkapta a tejesüveget a hűtőből, megtöltött egy régi levesestányért, majd visszarohant a teraszra. Levegőért kapkodva konstatálta, hogy a macska meg mindig ott feküdt, ugyanabban a pozícióban, ahol fél perccel ezelőtt hagyta. Óvatosan a földre tette a tányért, letérdelt, s mutató ujjával a macska fele tolta adományát. A kisördög a tejes tányérra nézett, majd Misire, smaragdzöld szemei csillogtak, de nem mozdult. Misi egyet gondolt, felpattant és beszaladt a lakásba, majd mikor újra előbukkant, kezében a seprűt tartotta. A macska felült, mintha egy pillanata elvesztette volna eddig töretlen magabiztosságat, de még mindig nem vette le a szemét Misiről, a következő lépésére várt. Misi óvatosan leereszkedett a terasz langyos padlójára, a tányérhoz érintette a seprűt és annak segítségével, lassan, de biztosan, a macska orra elé tolta a tejet. Azaz tolta volna, ha a macska fel nem ugrott volna az utolsó pillanatban. Igaz, csak a tejes tányérig ugrott, majd nagyokat szürcsölve nekiállt lakomázni, Misi viszont ebből semmit sem érzékelt. Az ijedségtől egy pillanatra teljesen elsötétült a látása, ijedtében hátra hőkölt, a seprű kiesett a kezéből, s biztos volt benne, hogy a bestia rá akar ugrani, hogy szétmarcangolja. Négykézláb esett át a nyitott terasz küszöbén és halálfélelmében úgy berúgta az ajtót, hogy jó pár másodpercig rezgett bele a lakás. Ott, a földön ülve próbálta feldolgozni a történteket, érezte, ahogy a vér száguld az éreiben, hallotta a saját szíve dobogását, mintha a torkából jött volna. Nehézkesen vett levegőt, de a látása kezdett kitisztulni. Így bámultak egymásra a kandúrral, Misi bent az erődjében, a macska kint, a tányér fölül pislogva, majd a macska, mintha mi sem történt volna, folytatta a lakomázást. Misi összeszedte minden erélyét, felállt, és behúzta a sötétítőt. Egész este azon tűnődött, miért gondolta, hogy a macska meg fogja támadni.

Attól a naptól fogva Misi mindent megtett annak érdekében, hogy a macska minden nap visszajöjjön és a terasza még véletlenül se legyen magányos. Sajnos nem mert annyira közel menni a macskához, hogy biztosan tudja, de úgy állapította meg hogy tényleg kandúr a kisördög, így elkezdte őt Behemót Úrnak hívni. Attól fogva a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy megetesse Behemót Urat reggelente, s néha, Keddenként azon kapta magát a sarki ábécében, hogy a kisállatrészlegen kóvályog. Azelőtt meg sem járta volna az a gondolat az eszét, hogy a bolt ezen sarkába betegye a lábat. Előfordult az is, hogy amikor reggel kiment megetetni Behemót Urat, a szomszéd épületből megbámultak az asszonyok, akik épp a saját teraszukról átkiabálva osztották egymás között a napi pletykákat. Az asszonyok csodálkozva néztek Misire— Misi úgy hitte, hogy a macska miatt, így fogta a seprűt és elsusogtatta Behemót Urat, aki kecsesen átugrott a Misi melletti, szomszédos teraszra, majd eltűnt a lakásban (azért mielőtt eltűnt, Misi halkan odasúgta neki, Gyere vissza később!). Aztán az asszonyok felé fordult és úgy tett, mintha a doboz macskaeledel az ő reggeli zabpelyhe lenne s nagyokat nyámmogva bedobott egy pár falatot a szájába, kínkeservesen összerágta, majd hasát simogatva mosolyt erőltetett az arcára, odaintett az asszonyoknak, és eltűnt a lakásában. Csak meg ne sejtsék a pletykás vénasszonyok, hogy eteti, sőt mi több, szereti a kis Behemótot. Nem tudhatta, hogy az asszonyok nem is láttak, mi volt a kezében: helyette azon tűnődtek, hogy mióta ott lakik, most először miért nem rohant be Misi egyből a lakásba, amint meglátta őket.

Így történt, hogy Misi kinevezte a szombatot is bevásárlási napnak, de kiszabta magának, hogy csakis tej és macskaeledel szerepelhet a szombati bevásárló listáján. Ha Behemót Úr nem lett volna, Misi sosem szánta volna rá a szombatjait is, hogy a sarki ábécébe menjen. Ám ugyanakkor, ha nem így alakul az élete, ha nem kellett volna macskaeledelt vennie egy Augusztusi szombaton, lehet sosem ismerte volna meg Zöldes Lili-Lucát.

Borongós nap volt, Misinek hatalmas erőfeszítésébe került kidugni az orrát a tornyából, de hívta a kötelesség. Kilepett a folyosóra, egy pillanatig fülelt, majd megindult a 10. emeleti csigalépcsőn lefelé. Amire leereszkedett az utca emberei közé, már el is eredt az eső. Egy pillanatig állt a kapuban, eltűnődött, hogy mi lenne, ha csak visszamenne s elbújna a kanapé mögé, de ekkor kacagást hallott a hata mögül, ami felkavarta a gyomrát és kellő löketet adott a lábainak: inkább a félelmetes villám és mennydörgés, mint elkerülhető emberi kontaktus, gondolta. Kissé reszketve szedte a lábat az utcán lefelé, még nem teljesen volt lelkileg hozzászokva ezekhez az új szombati kiruccanásokhoz. Bármelyik másik nap, meg akkor is, ha neki lett volna szüksége valamire, nem szakította volna meg az otthon-munka-otthon közlekedési rutinját. De szombatonként, Behemót Úr társaságáért és jólétéért, megtette. Nagy szerencséjére pont ezt a napot választotta Lili is, hogy tonhalas falatkákat vegyen a cicájának.

Misi tudta, hogy hány lépést kell megtennie a lakása ajtajától a boltig, a lépcsőket is beleszámítva. Azt is tudta, mennyi ideig tart odaérnie, s azt is ösztönösen érezte, hogy milyen ütemet kell tartson, hogy pont 6 perc 47 másodperc alatt tegye meg az útját. Ám ahogy egyre jobban kezdett zuhogni az eső, ő is egyre gyorsabban szedte a lábat. Az esze azt súgta, Lassíts le, túl hamar fogsz odaírni, de a szíve meg azt, Siess, nem akarsz bôrig ázni. Végül elnémította az érzéseit, lelassította a lépteit, és a 6. perc 47. másodpercében belepett a kisbolt ajtaján. Ismerős fűszer- és rothadó paradicsomszag ütötte meg az orrát.

– Szerbusz, Misikém – köszöntötte az ötvenes évei végen járó eladónő. A szeme sem rebbent amikor Misi bizonytalanul ránézett, sután intett neki, felkapott egy kosarat és eltűnt a szűk polcok között.

Misi elbotorkált a hűtőig, szigorúan nem nézve semmi másra, csak a sorvégen a hűtőben álló tejes polcokra. Minden más a keddi vásárlás része, ma tejért jött, meg macskaeledelért, emlékeztette magát. Kinyitotta a hűtőajtót, kivett egy liter zacskós tejet és a kosarában tette. Vajon mikor cserélik le azt az ûrlény kinézetű tehenet, amit nyomtattak a csomagolása, tűnődött magában fintorogva, mint mindig, majd tovább indult, a kisállat részleg felé véve az irányt. Már majdnem hét éve, hogy rajzolta, ideje lenne megkeressék őt újra, hogy valami jobbat, okosabbat alkosson.

Amikor befordult a sarkon, érdeklődve vette tudomásul, hogy összesen két doboz macskaeledel volt megmaradva a legfelső polcon. Levett egyet, a kosarába tette, és már épp a kassza felé vette volna az irányt, amikor egy gondolat furakodott a fejébe: ha elviszi ezt az egy dobozt, akkor a másik doboz teljesen egyedül marad a polcon. Ott állt egy pillanatig maga elé bámulva, majd megfordult és komor kifejezést öltve farkasszemet nézett a polcon maradt dobozzal. Annyira mozdulatlanul állt míg nézte a dobozt, hogy ha valaki elment volna mellette, még azt is hihette volna, hogy Misi része a kisbolt dekorációjának. Hosszú percek teltek el így, s végül Misi nagyot sóhajtott, beadta a derekát és levette az utolsó dobozt is a polcról. Nem hagyhatta ott magányosan, árván, muszáj volt elhoznia, így volt helyes, gondolta. Így hát egy zacskó tejjel es két doboz macskaeledellel a pénztár fele vette az irányt, de ahogy éppen fordult, beleütközött valamibe. Valamibe, ami nem ért fel még a válláig sem. Először azt hitte, a polc volt útjában, de rá kellett jönnie, hogy a lény, aki előtte állt, sokkal emberibb vonásokkal rendelkezett, mint egy polc. Egy lány volt. Egy csupa zöld és sárga és virágokkal borított, lány.

– Hoppácska… ó, te jó ég, elnézését kérem! – nevetett a nő zavarában, majd szemüvegét megigazítva, bogár szemeivel felnézett az óriásra maga előtt.

Misi úgy erezte, minta villámcsapás érte volna. Bámulta a lányt, de csak egy hatalmas csokor kétlábon járó nárciszt, egy karokkal megáldott liliom bokrot látott, két hatalmas zöld szemei, mint ékszerek a virágok hozott. Mozdulni, de még pislogni sem mert, nehogy eltűnjön a látomás. Csak állt ott, egyik kezében a macskaeledel, másikban a kosár. A nő a dobozra nézett.

– Látom végül úgy döntött, elviszi, – nevetett, és mutató ujjával újra megigazította a szemüveget, ami egyből lennebb csúszott az orrán, ahogy elengedte. – Ezért jöttem én is, de úgy latszik a szerencse úgy hozta, hogy ön volt itt előbb. – Az arca egyre inkább kipirult, nem tudta abbahagyni a csacsogást. – Lilinek hívnak. Lili-Luca. Zöldes. Ó… – Hirtelen zavartan nézett le saját zöld és sárga kabátjára. – Nem zöldes, mint… – végigmutatott a ruházatán miközben egyre inkább elvörösödött és össze vissza beszélt – … úgy értem, mármint… a nevem Zöldes, nem zöld. Nem mintha én nem zöldes lennek, érti, nem? – Nevetett zavartan. – Mármint, de, zöldesben vagyok, de nem vagyok zöld, a nevem… csak Zöldes. Lili. Luca.

Lili nagy erőfeszítések arán rákényszerítette magát, hogy becsukta a szájat. Mély levegőt vett, és kinyújtotta a kezét Misi fele. Bár Lili ránézni nem mert, Misi még így is látta a bujkáló kis mosolyt a szája sarkában. Ránézett a kinyújtott kezére, a nádszál ujjaira, amik csak arra vártak, hogy az övéi átöleljék és megrázzak, és hirtelen impulzustól vezérelve belenyomta a macskaeledeles dobozt, amit eddig a kezében szorongatott. Amikor ezt meglátta, Lili arca még inkább felélénkült. Amikor felnézett és a pillantásuk találkozott, úgy tűnt mintha őt is megbabonázták volna, úgy vélte Misi, még a mosolya is fényesebben ragyogott, mint eddig.

Misi esküdni mert volna, hogy az orrában érezte legalább egy millió frissen nyíló liliom illatát, amint a kisboltban állt kővé dermedve. Annyira erős érzések kavarogtak benne, hogy képtelen volt átgondolni, mi legyen a következő lépése. Csak állt, s azon tűnődött, hogy hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, mint Lili. Ennyire édes, bûbályos, még a pattanások is teljesen szimmetrikusan sorakoztak fel a homlokán, ami furcsa melegséggel, elégedettséggel töltötte el Misit. Egészen eddig a szombatig Misi nem tapasztalt ilyen fajta érzéseket, s el volt ámulva, hogy a kisállatrészleg ilyen erőteljes benyomással lehet rá. Úgy látta, Lili is így érzett, bár nem lehetett teljesen biztos benne. Ahogy újra Lilire nézett, s mögötte észrevette a kutyaeledeles zsákokat aranyos kis ebek képével díszítve, úgy érezte, hogy az emberek százszor szívesebben vennék ezt a termeket a kutyáiknak, ha Lili arca lenne a zsákokon.

– Juhász Misi, – mondta végül halkan.

Látta, amint Lili szája szavakat formált, de nem hallott egy szót sem abból, amit kiszólt. Látta, ahogy elővett a kabátzsebéből egy képet, amin egy fekete macska nyúlt el, büszkén felmutatta, majd tovább csacsogott. Látta, ahogy elővett egy tollat, számokat firkált a kezében levő macskaeledeles doboz szélére, majd kicserélte a dobozzal, ami Misi kosarában volt. Látta, ahogy mosolyogva integetett. S végül, még mielőtt eltűnt a polcok között, meghallotta, amint így szólt:

– Akkor majd később találkozunk, Szomszéd!

(fotó: Fortepan)

MEGOSZTOM

Kovács Erik: A halál oszlopa

Kinyílt az ajtó. A sötétség otrombán vicsorított rá, hívogatva gyönyörűen émelyítő végszavával. A világ kívül lezárult és csak a folyosó maradt, a végtelenül hosszú, rendezetlen, sötét folyosó.

Megtette az első lépést. Lábaimmal követtem őt, magabiztosan haladva vele együtemben, végig követve a kiszabott útvonalat.

Tovább mentünk, fojtott leheletekkel és elképedt arcokkal.

Valami történni fog.

Ez a gondolat futott át a fején, biztosan érezve a közelgő veszélyt. Hiszen mi más várhatott volna rá? Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. Az életnek is ára van, amit máshogy nem lehet kifizetni, csak a végső megpihenéssel. A halállal, ami beborít, alulról felemel, majd a tenger mélységébe taszít. A kincsekkel teli kamrába, ahonnan többé nincs menekvés.

Ide jött be ez a fiú is. A nagyság kutatásában, a csoda megteremtéséért. Lábai valósággal izzítják a földet, elrejtik a talajt homályukkal. Vele együtt haladok, kicsit gyorsabban. Kicsit tapasztaltabban.

Tovább megy. Érzi a halált, de nem próbál meg kitérni. Látja előre, hiába ez az első alkalom. Tisztán érzi, hogy mi fog történni. A fejét lehajtja, valami elsuhan mellette. Nem néz hátra. Tudja, hogy nem talált. Ezután a jobb lábát emeli: Valami mondja neki, hogy mi fog történni.

A lelke.

Még egy utolsó, gondolja.

Tudja.

Én is tudom. Sokszor bejártam már ezt a folyosót, ugyanezt az utat, valamit minden alkalommal elsajátítva.

Gurul a földön előre, megállás nélkül toporzékolva, mégis gyorsabban haladva, mint bárki más.

Nem gyorsabban, mint én. Engem nem tud megelőzni, akárhogy is próbálja.

Közeledik a végtelen folyosó végére. Azt érzi, hogy nem fog történni semmi. Nem is fog. Ki tudja nyitni az ajtót, bele tud nézni a folytatásba. A tömérdek lelkek temetőjébe, a szenvedés megtestesítőjébe. Ő ezt nem látja. Csak én tudom, csak az én szemem előtt futkosnak a hasztalan árnyak, a kezükben kapkodva a földről az eszközt, nekiállva az ismeretlennek.

Ő sem csinálja teljesen másképp. Én igyekszek a gyakorolt mozdulatosorozaton végigmenni újra, megtudni, amit még nem tudok.

Észrevette, ahogyan a halom csont a szűk, szürkületi terem közepén remeg, robbanásra készülve. Hátralép, simul a falhoz, de nem történik semmi. Vagyis, mégis: Az árny emelkedni kezd, mintha egy bábu lenne.

Keresi a kötelet a csontok fölött, de nem találja. Aztán pedig, ahogy összeáll a remegő kísértet, megfogja kardját erősebben. A penge éles, mintha új volna.

De számtalan ember hordozta már magánál. Azonban ez a tudás nem illeti őt. Nem tudja a megfelelő lépést. Szalad, nem bámul. Küzd az életéért.

Nem találja el a halált.

Kikerüli. A feje a helyén marad, ezért megint sújt. Egyre erősebben, egyre többet.

De nem elég.

A földre kerül. Mellette folyik a végtelen tenger, a vörös mező.

Neki is vége. Csak én megyek tovább, egyedül. Egészen addig, amíg vége nem lesz.

A végén én is elmegyek. Fel addig, amíg mehetek.

Leng a torony tetején a zászló. Vadul ugrál ide-oda ahogy a színek próbálnak kitörni világukból, de végül is ott maradnak, ahol kezdték, bent, csupán mutatónak. A keretek között cikáznak, valamit sugallva.

De mit?

Ahogy nézik az emberek, erre senki sem gondol. Mindenki látja fent, mindenki rámereszti a szemét. Van, akinek örömet okoz, jelentést hoz a jelentéktelenbe, a harc és pokol gyümölcsét. Másoknak ez jelenti a pusztulást, a szenvedést, az elmúlást.

Mi ennek a jelentősége?

Ezen gondolkodom ahogy nézem, szemügyre veszem, átgondolom. kifordítom. Valamit muszáj jelentenie. Valami biztosan van mögötte, valami szép, valami gyönyörű.

A bal oldalamra tekintek. Ott van ő is, már csak egy tudatlan lélek. Pont olyan, mint én.

Vajon neki mit mond a zászló? Azt érzi, amit én? Vagy teljesen mást?

Vagy azt, amit akarom, hogy érezzen?

Azt, hogy nem világmegváltoztató, és még csak nem is megnyugtató? A színek legegyszerűbb összeállítása, ami csak annak mond valamit, aki akarja, hogy mondjon. Bele lehet képzelni mindent, de csak egy a biztos. Az, hogy a szél egyszer leveri. A paripa egyszer eltapossa, a szegénység egyszer ostromolja. Ledől a csodálatos zászló, és akkor mi lesz? Semmi több, mint ócska kacat. Valami, ami egyszer szép volt, viszont később már csak szemét, nem több, mint bolondnak a szórakozása.

Én szeretem a zászlót. Mindig is szerettem. Gyönyörű.

De van mögötte valami vicsorító, valami sötét. Valami, ami hangjával bevonz, kürtjével letaszít a földre. Mégis, mindenki megy utána. Sohasem elég belőle, mindig többre vágyakozik az ember. Közel kerül ám, de nem érinti. Mint a fény az üvegen, csupán áthatol rajta, még akkor is, ha eltalálja.

Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. De ez már nem ő.

Ez is ő, de más ő. Nem tudom hova lett. Most mást látok: Egy másik embert. Sok embert.

Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. Az életnek is ára van, amit máshogy nem lehet kifizetni, csak a végső megpihenéssel. A halállal, ami beborít, alulról felemel, majd a tenger mélységébe taszít. A kincsekkel teli kamrába, ahonnan többé nincs menekvés.

Ő ezt nem veszi figyelembe. Napról napra tovább él, az értelmetlen létezésnek kitöltéséért. Érti, hogy nem fontos. Azt is érti, hogy nem fog sokáig tartani.

Érti, de nem tudja. Nem gondol soha bele: Vajon miért csinálom ezt?

Illetve, mégis. Gondol rá. Életében többször is. Talán azt is felfedezi, hogy tulajdonképpeni értelme nincs az egésznek.

A lényeghez sohasem jut el. Oda, ahol a titok rejlik, nem lehet beengedni. Az ajtó le van zárva, pecséttel süketítve és zajjal lakatolva. Keresi a tűt, de még a szénakazal sem jut a szeme elé.

Ekkor abbahagyja, eldöntve, hogy elég az, ami van. Nem kell jelentősége legyen: Ha a világnak vége is szakad, ő élt. Talán ennyi elég is. Nem akar sokkal többet.

Ha jobban keresné azonban tudná, hogy minden mögött van jelentőség, van egy ok. És ha van oka, akkor okozata is van.

Ha ezt megtalálná, valósággal elborzadna. Felhagyna mindennel és próbálna menekülni, messze a világba, a halálon túl. Valahova, ahova nem tud eljutni. Ami nem létezik. Megpróbálná bolondjára venni az egész világot, túljárni az eszén.

Azt nem tudná.

Minden lépését a világ diktálja. Minden kunkorodó esemény az életében egy fonás része, ami előre el van tervezve. Az ő feladata csupán az, hogy ezt végrehajtsa. Ennyi az értelme, ez az, ami fontos.

Halála napjáig ezzel foglalatoskodik. Aztán később, mikor eljön a szent nap – az ágyába bújva, vagy éppen a csatamezőn vesztve el lelke pezsgését – ide kerül.

Ide, pontosan alám. Minden alá. A létünk ábrázolása, bizonyítása részévé lesz. Segít emelni a számtalan koponyával töltött oszlopot, a magasba eregetni. Akarva, akaratlanul is itt köt ki, minden rabjaként és bezárt fogolyként.

Ezt ő nem szeretné. Semmiképpen sem. Ezért jó is, hogy nem tudja. Nem tehetne ellene, úgyhogy nincs miért elmondani neki. Nincs miért megengedni neki, hogy tudja. Az egyetlen dolga az élet, az a felbecsülhetetlen értékű, áldott tünemény. Az, ami felvidítja, mikor szomorú. Valami, amitől érez, valami, ami engedi neki, hogy érezze, ahogyan érez.

Nem tudja, hogy kitől jön ez. Találgat, de ezt sem szabad megengedni neki. Ha tudná, az sem tetszene. Ahogyan az sem, hogyha látná valódi énjét. Ha látná a világot eredeti formájában, meztelen könnyelműségében.

Kérdés nélkül lehajtja fejét, majd meghal. A fej alám esik, mélyen lefelé, valamelyik részére a dombnak. Nincs időm megnézni, hogy hova.

Mellette ezrek és tízezrek zúzódnak, frissen érkezve. Egy csupán a sok közül, beletöltve a tárgytalanul óriási, vak mozsárba.

Ott is van, ahol nem gondolná. A kártyában és a lámpában egyaránt, de az iskolában, a vízben is. Mindenhol ott van, mégsem tűnik fel sehol. Egészen addig nem, amíg meg nem érkezik. A végtelen halál, a mindent felemésztő gondolat.

A halál sem teszi okosabbá. Akkor sem tud rájönni, mikor fejét betemeti a többi, feledésbe mulasztja. A többiek időnként felismerik, de nem sokan törődnek vele. Ha már egyszer odakerül valami, nem sok mindenre van gondja. Létezik, és ezzel vége van. Nem csinál semmit, nem gondolkodik. Az esés pillanatában még nem foszlik szét fehér, rongyos lelke, de mielőtt bármit is kitalálna azon kívül, hogy van valahol, gyorsan elég.

Ilyen a világ természete. A domb épül, tornyosul. Az alak a tetején ül, mozdulatlanul. Bámul maga elé.

De nem azt látja. Azt látja, ahogyan kötik a ruhát. Ahogy az megszületik, ahogy azt mossák, ahogy az egyszer váratlanul vagy vártan elég.

Nincs is szebb nála.

Minden karcolás a lábai alatt egy csodálatos hang. A legszebb harmónia a világban, a káprázatosan visszhangzó mulandóság.

A lábunk alatt. A mindent összekötő, fekete hálóban, ami összetartja a világot.

Ő is csak egy része ennek, egy része, ahonnan nem látja az egészet. A végtelenül befont háló körbetekeredik valaki ujján, a végtelen világgal együtt, amit nem láthat. A háló el is szakad. Mindennek vége kéne legyen, de semminek sem lesz: A kötelék elmúlik, mint mindennek, aminek el kell.

Még az ujj is, ami ekkora hatalommal rendelkezik. Az is egy dombba, egy toronyba kerül.

Hol a vége? Hol a végső állomás, ahol vége a pusztulásnak és a pusztításnak? Hol ér véget a csont kacagása, a lábak csattogása?

Ezt nem tudja megmondani senki. Én sem. Csak azt látom, amit láthatok. Semmi többet. Érzem, hogy tudom az egészet, de tudom, hogy nem. Szeretném elhinni igazamat, hogy nekem nem ez lesz a végzetem, de nem tudom. A mindent követő háló engem is magába rántott, még akkor is, ha nem értem. Ha nem látom.

A szálakat nem lehet észrevenni, sehogy sem megérinteni. De miért lennék én a kivétel? Miért lennék a szabályon kívüli, mikor olyan keveset tudok?

Csak annyit, hogy máshogy van, mint ahogy azt sokan gondolják. De azt is tudom, hogy ez a más pontosan milyen. Ez mégsem elég. Nem látok magam fölé, az égen túl. Látom a csillagot, de azt nem, hogy a csillag eltakar egy másikat.

Semmit sem látok. Csak érzem, hogy vagyok, de meddig? A vihogás nemsokára megkaparint. Feldúl és romba dönt, szívemet elönti a határtalan semmiség, a szemem világát elűzi és fülemet kiszúrja. A lelkem elpárolog, és marad a puszta jelenlét.

Ennél is erősebb a kacagás. Ahogy elporlad legalul a csont, aztán újra életre kel. De milyen életre? Nem tudja maga sem, de élni akar.

Ahogy a fejemre zuhan a többi koponya, maguk alá taposnak, majd elporlasztanak.

Én is felébredek újra. A szemcsék újra összeállnak, összeraknak és kiteljesítenek. Visszaadják a létem értelmetlen sínylődését, és semmi többet. Ennyit kaphatok, ennyit érdemlek.

Az alak pedig fölöttem ül, jóízűen számolgatva.

Hogy mit számol? Azt nem tudom.

Ezt más tudja. Más, aki az ujja köré teker. Aki szétszakít es elhajít.

Valaki azt is tudja, hogy ő kicsoda. Hol a vége, és hol az eleje? Hol van bármi, aminek lennie kéne?

Nem tudom. Nem tudom, és ez emészt. Marcangol, széttép.

Nekem hol lesz a végem? Kezdtem érteni, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, ahogy tornyosul a halom. A szavak halma, minden apróság része, ami volt valaha.

(fotó: Fortepan/Preisich család)

MEGOSZTOM

Gal Leonóra: Jeges börtön

Zord téli nap volt. Ugyanolyan, mint az összes többi nap Jarvistensaari-on, az északi félteke még északibb szigetecskéjén. Nem büszkélkedhetett túl sok lakossal a sziget, egy maroknyi gyerek és azok két maréknyi szüleik lakták. Talán jobb is, hogy csak ennyien voltak. Meglehet másképp nem alakult volna ki az a szoros kapcsolat a lakók közt, amit más, egy kívülálló már-már családnak nevezne. Azok voltak, egy nagy család, akik tartottak egymáshoz.

Az ottani gyerekek már hozzászoktak a rideg időjáráshoz, nem parancsolhatott nekik semmilyen természeti jelenség, ezért is engedhették meg maguknak, hogy aznap is a parton játszhassanak. Erősen tanakodtak. Civakodtak azon, mitévők is legyenek, hisz szinte mindnyájuk síelni szeretett volna, amit sajnos a sziget földrajzi adottságaiból adódóan nem tehettek meg. Irigyek is voltak a rokonokra, akik a félsziget legészakibb részén éltek, pedig ők mind egy nemzethez tartoztak, mégis, mintha a tenger elszakította volna őket egymástól. Ott a hegynek köszönhetően a hó, a síelés, a szánkózás, egyszerűen a szórakozás állandó volt, akárcsak a hóviharok. Oh, a szabadság odaát van. Ahogy ott vitáztak, figyelmesek lettek valamire a vízben, valami nagyra és veszélyesre.

Többször is álmodoztak már hasonló jelenetekről, és remélték, hogy kívánságuk egyszer valóra válik. Úgy gondolták, most jött el az ő idejük. Most bizonyíthattak. Mindannyian hallottak már rémtörténeteket a szüleiktől vagy nagyszüleiktől messzi földről jött rablókról és fosztogatókról, amelyeknek többsége valóban megtörtént, és arra gyanakodtak, hogy ez alkalommal is egy ilyennek lehetnek majd szemtanúi. De a gyerekek nem a családnak akartak bizonyítani, a Keleti-törzsnek. A rivális banda tagjait akarták egytől-egyig lenyűgözni.  

A Keleti-törzs vezetője, Luka, minden Jarvistensaari-i halászverseny alkalmával a sziget egész fiatalságának beszámolót tartott csapatuk elképesztő kalandjairól. Idén többek közt arról, miként lopták el szegény Erik bácsi libáit, hogyan kergettek el egy medvét és hogyan ajándékozott nekik a tenger egy szinte ép állapotban lévő csónakot. Az efféle díszelgés mindig kihozta a sodrából Olivért, a Nyugati-part egyik társvezetőjét. Ilyenkor mindig a halászversenyen résztvevő apjához kullogott, hogy addig is távol maradjon a bajtól, mert általában, ha tíz percnél tovább hallgatja Lukát, előbb-utóbb megüti. Nem tehet róla, ilyen a fiatal szigeti fiúk élete.

‒ Ugye tudod, hogy semmi nem igaz abból amit mond? –vigasztalja minden évben az apja. De Olivér mindig beletörődött abba, hogy a Nyugati-part soha nem lesz olyan híres, menő és kalandos, mint a Keleti-törzs. Egészen mostanáig.

Minden tag lázba jött a felfedezés láttán, de Nooa, a másik társvezető, minden tőle telhetőt megtett, hogy uralja a helyzetet.

‒Mindenki álljon meg! Ez egy komoly dolog, ami komoly tervezést igényel! Ha a kalózok kikötnek és egy csapatnyi visongó gyereket találnak itt, egy golyóval végeznek mindnyájónkkal, és akkor ki meséli majd el hősi tettünket a halászversenyen? Fegyelmet és működő terveket kérek, most!

‒ Szálljunk szembe velük! Készítünk csúzlikat! – javasolta Rasmus.

‒ Mondom másképp – pontosított Nooa. – Valakinek van egy olyan terve amiben nem halunk meg?

‒ Nekem van! – válaszolt némi gondolkodás után Olivér, végül az ő tervét készültek megvalósítani. Addig az őrszemnek kinevezett Leo elszundított, és a közeledő kalózhajót szem elől tévesztette. Ismét kitört a pánik a nyugatiak közt. A halálfélelem szorította őket sarokba és haza akartak menni egy utolsó találkozásra a szüleikhez, mielőtt bekövetkezik a vég, de féltek nemet mondani vezetőiknek. Nem volt ez diktatórikus vezetés, csupán a „jóban, rosszban” elvnek a megtestesülései voltak ők, ez a tucatnyi gyerek. Legnagyobb megnyugvásukra Hugo, az őrszemhelyettes, biztosította a többieket arról, hogy ma nem lesznek kalózeledelek. Páran elszomorodtak, hogy akkor mégsem lesz mit Luka orra alá dörgölni és mehetnek megint üres kézzel a versenyre, a többiek pedig hálát adtak, hogy mégsem halnak meg ilyen fiatalon.

‒ Miért vagy ilyen biztos ebben, Hugo? – faggatózott Sofia, az egyik lány, az összes kettő közül.

‒ Mert ez egy bálna – felelt higgadtan Hugo.

‒ Csuka, hosszúszárnyú vagy kék? – érdeklődött Mila, a másik lány.

Hugo rezzenéstelen arccal, nemes egyszerűséggel ennyit mondott:

‒ Gyilkos.

‒ Mi van?! – bukott ki mindenkiből ez a kérdés egyszerre. Még az alvó Leo is felkapta a fejét.

Ismét előtört a kezdeti pánik, és Nooa újra nyugtatgatta a társaságot, és Rasmus ez alkalommal is a tőle telhető legjobb tervvel állt elő és megint Olivér tervét szavazták meg a legjobbnak. Lassan kifutottak az időből, a bálna egyre csak közeledett és közeledett, de a csapat még félkész állapotban sem állt. A hánykódó állat már majdnem a parton járt, mikor Elias megszólalt:

‒ Dédnagyapám is bálnatámadásban halt meg, bár ő halász volt és a nyílt tengeren érte őket meglepetés, de így a parton is dicsőség lesz az ő nyomdokaiba lépni.

Mindenki síri csendben várt és szemeiket a bálnára szögezték, csak arra tudtak gondolni, hogy ezt valaki túl kell, hogy élje, hogy tovább öröklődjön hősiességük és egyszer majd Luka fülébe jusson. El is jutott, csak nem úgy ahogy azt tervezték.

Tudni illik, hogy a Jarsvistensaar-i telek, legyen az korai vagy késői, híresek. Olyannyira híresek, hogy az országban mindenki tud arról, hogy télen oda nem érdemes utazni, ezért nem is szoktak. Senki. A rettentő hideg és fagy kilométerekre elűzi a látogatókat, a helyieket pedig bebörtönzi a szigeten, se ki-se be, ez a parancs. Ebben a hidegben várakoztak az igazi hősök, akik készek voltak feláldozni bármelyik pillanatban magukat a dicsőségért. Ahogy ott várták a böhöm teremtményt, az idő is megfagyott, egyik pillanat nem követte a másikat, az előző soha nem ért véget és nem jött el a következő. Egy örökkévalóságnak tűnt míg az emlős kivánszorgott a partra, de talán azért, mert meg sem tette. Csalódás. Ez futott végig mindenki arcán, mikor meglátták, hogy a gyilkos nem öl.

Még közelebb merészkedtek, hogy jobban megszemléljék a teremtést, ami majd a végüket okozza és kételkedni kezdtek Hugo bálnatudásában, mikor a körvonalak nem egy bálnáét adták vissza. Mindenki kérdően nézett a fiúra, aki a vállát vonogatta és ezt a szót olvasták le a szájáról: „Bocsi”, hisz olyan halkan, beszélt, hogy hallani sem lehetett, nehogy felébressze a most már azonosítatlan objektumot. Ismét összeszedték minden megmaradt bátorságukat és odaléptek a partra vetetthez, a sziget első és egyetlen téli utazójához. A lányok voltak az elsők, akik az idegen kilétére megjegyzést tettek. Mila így szólt:

‒ De hisz, ez egy emberi hulla!

‒ Ez nem csak ember Mila, – kötözködött Rasmus, majd elmosolyodott – ez egy férfi.

‒ Elegem van! Én ebből a kalandból nem kérek többet! Hazamegyek! És jobb lesz, ha ti is, de előbb szóljatok egy felnőttnek a nagy felfedezésetekről – fakadt ki Sofia, majd Milával együtt elmentek. Már csak a férfi és a fiúk maradtak. Nooa a hátizsákjában lévő pléddel letakarta az embert, vagyis a nagyrészét és hangosan tanakodni kezdett:

‒ Igaza van Sofiának, szólnunk kell a szüleinknek erről. Lehet még életben van.

‒ Megőrültél?! Ez életünk legmenőbb zsákmánya és te tárt karokkal átadnád a felnőtteknek? – ellenkezett Elias.

‒ Mert ez a helyes, – válaszolt Nooa.

‒ Helyes, helyes… Mindig ezzel a helyességgel, meg az igazságossággal, meg a „jajj ne essen baja senkinek”-el jössz. Miért nem lehet egyszer az életben valami izgalmasat is csinálni? – folytatta Elias.

Amíg folyt a civakodás a férfi bizonytalan jövőjét illetően, Olivér közelebb húzódott a testhez, hogy megnézze azt, amit eddig senki, az arcát. Bár ne tette volna. Próbálta leplezni reakcióját, de alig tudta, tiszta szerencse, hogy a többiek Elias eszmefuttatásával voltak elfoglalva, tökéletes véletlen elterelésnek bizonyult. Olivér félrenézett és meredt arccal a kavicsos partot bámulta, csak arra tudott koncentrálni, hogy ne fagyjon meg a vér az ereiben, végül halkan megszólalt:

‒ Akinek van felesleges pokróca vagy melegítője, az helyezze a férfira. Leo és Hugo itt marad és vigyáz a testre, amíg én a többiekkel elmegyek a Nagyházhoz segítségért. Kérdés?

Mindenki ledöbbenve nézte Olivért, látták, hogy kicsivel sápadtabb a megszokottnál, de senki nem kérdőjelezte meg, sem jóllétét, sem a döntését. El is indultak, hogy sötétedés előtt még visszaérjenek, remélhetőleg erősítéssel. Leo helyet foglalt a férfi mellett, de szigorúan csak neki háttal, nem szerette a hullákat, hiába volt letakarva a teste. Hugo csak állt mellettük és bámult a semmibe, majd egy a tenger felől jövő hideg szél megcsapta és tekintetét a férfi kezére fújta. Lilult vagy kékült, nem találta a pontos színt rá, de biztos volt benne, hogy ez nem természetes, de mi is lett volna természetes ebben az emberben.

‒ Elmegyek tüzifáért, mindjárt ezzel hármasban fagyunk itt meg. Addig te maradj itt, sietek vissza.

Leo bólintott és máris visszatért addigi elfoglaltságához, a fegyverkészítéshez. Leo lándzsát faragott egy vastagabb botból, amit maga mellett talált a parton. Készítése közben még nem döntötte el ki ellen is kívánja majd használni, egy ellenséges alak ellen, aki el akarja rabolni tőle a testet, vagy a test ellen, ha netán az ellene fordulna, vagy saját maga ellen, ha a test egy varázslóé, aki megbabonázza majd őt. Ezt még nem tudhatta. Ahogy a bicskájával a fa végét hegyezte, egyre jobban kezdett elmélkedni azon, hogy a férfi miként került ide hozzájuk, a senki földjére és honnan jöhetett.

‒ Biztos messzi földről jött – hangosította ki magát Leo – feltételezem azért nem ismeri az itteni etikettet. Télen nem utazunk! – elmosolyodott. – Ennyi az egész, ezen nincs mit nem ért… És itt abbamaradt a plátói díszcsevej. Leo recsegést hallott és előrántotta félkész, még tompa lándzsáját, de szerencsére nem kellett használnia, mert a környéken nem volt senki, még a hulla sem. A fiú megijedt és felkerekedett, hogy megkeresse, vagy a hulla találja meg őt, ki tudja, de ekkor Hugoba botlott. Hugo csak egy megvető pillantást vetett társára, és azzal le is dobta az összegyűjtött fát.

‒ Most te jössz. Gyújtsd meg! Leo remegő kézzel nyúlt a gyufásdoboz után és szaporán vette a levegőt.

‒ És most mi lesz? – kérdezte félve Hugot.

‒ Mi lenne… Tüzet raksz, várunk és reméljük, hogy nem száműznek téged a csapatból, amiért elhagytál egy hullát.

‒ Nem hagytam el. Elment – szólt közbe Leo.

‒ Láttad a saját szemeddel, hogy a két lábán távozott?

‒ Nem, – sütötte le ismét szemeit Leo – de csak így történhetett, rajtam kívül nem volt itt senki.

De volt, maga a férfi. És az úr igenis a saját lábán távozott, és egy valaki pontosan tudta, hogy ha ez bekövetkezik, hova fog menni. Ő tudta. Olivér tudta, mert felismerte a férfit. Ezer közül is felismerné, élve vagy halva, de nem találta jó ötletnek, hogy ezt az információt megossza bárkivel is, nehogy rossz kezekbe, vagy még szörnyűbb, rossz fülekbe kerüljön az információ. A férfi nem jött, nem is ment, csak visszatért. Ismerte a hagyományt és télire hazajött, bár kicsit késve, hisz már több mint három éve, hogy elment. Még az újságban is benne volt: „Vízbe rántotta a férfit a hatalmas hal egy versenyen”. El is temették az emlékét, mert a teste soha nem került elő, mostanáig. Mindenki megsiratta és mindenki sajnálta a nagyszerű fickót a tragikus halálával, de legjobban a fiát sajnálták, aki akkor volt nyolc. Most visszatért, Luka apja visszajött.

Ahogy a fiúk úton voltak a Nagyházhoz, Olivér valami zörejre lett figyelmes az erdő felől feléjük haladni. A belső hangja azt súgta, valami nem stimmel. Hatalmas kényszert érzett arra, hogy berontson a fagyott fák közé és leleplezze az arra sompolygó illetőt, de nem tehette ezt ilyen feltűnően.

‒ Ti is hallottátok, ugye, hogy ezt az utat szellemek lakják? – rögtönzött a fiú.

‒ Te mégis miről beszélsz? – kérdőjelezte meg Nooa, és aggodalmas pillantást vetett vezértársára.

‒ Ugyan már! Biztos ismeritek a történetet az észak szelleméről. Na ő itt kísért, ezen az úton. Én azt javaslom, inkább menjünk erre, – mutatott egy kerülőútra – itt biztonságosabb.

Rasmus egy szempillantás alatt, gondolkodás nélkül rátért az ösvényre és csodálkozva nézett hátra a többiekre, akik nem igazán óhajtottak őt követni.

‒ Na mi lesz már? Nem érünk rá egész nap! – tört ki Rasmus. – Olivér, te nem jössz?

‒ Én majd innen figyelem, hogy még véletlenül se kövessen titeket a szellem.

‒ De rendes tőled! – mosolyodott el őszintén Rasmus és továbbállt. Azonban Nooa még mindig gyanús pillantásokat vetett bajtársára, végül ő is elindult.

Épphogy eltűntek a bokrok sűrűjében, az erdő felől a férfi bukkant fel. Közönnyel köszöntötte Olivért, már amennyire az egyszerű szemkontaktust lehet köszöntésnek nevezni. Megállt egy pár másodpercre előtte, ennyi idő épp elég volt Olivérnek, hogy kiolvassa egyszerre az ürességet és a szenvedést a szeméből. A férfi elindult a szellemlaktának hitt úton, amikor az ifjú megszólította:

‒ Hans, ugye?

Erre a férfi megfordult és valami szikrázni kezdett a szemében, ahogy a fiúra tekintett vissza. Talán most szállt vissza belé a lélek…

‒ Te biztos Thomas fia vagy.

‒ Igen, az vagyok.

‒ Mit keresel itt? – kérdezte Hans a fiút.

‒ Inkább maga mit keres itt? Úgy jár itt fel-alá, mint egy valódi szellem. Hogy lehet mégis életben?

‒ Luka hol van?

‒ Jó helyen – próbált Olivér tartózkodni és egyúttal védeni is riválisát.

Az okos fiú csak azzal nem számolt, hogy csapattársai visszafordultak érte, ezzel szabotálva nagyszerű tervét.

‒ Olivér! Meg kell értsd, hogy mint társvezető társad kötelességem közölni veled, hogy aggaszt a viselkedésed! – rontott ki a bokrok közül egyenesen Olivér felé Nooa, észre sem véve Luka apját. Rasmus azonban nem volt ilyen szerencsés helyzetben:

‒ Aaaa! Szellem! – kiáltotta el magát.

Ekkor már mindenki azonosulni tudott a sziget éghajlatával. Még a levegő is beléjük fagyott, ahogy a pórul járt halászt figyelték.

‒ De maga halott – gondolkodott hangosan Elias – vagy én most egy szellemmel beszélgetek?

Síri csend. Jó pár percig senki sem szólt semmit. A feszültség már szinte tapintható volt, míg egyszer csak fel nem robbant. Valami leesett, de nem a Keleti-törzs tagjai ejtettek el valamit, más volt az. A tagok a visszafordulás hevében nem vették észre, hogy valaki követte őket odáig, pont az, akinek a legkevésbé kellett volna. A bokor mögül egy kulacs koppanása hallatszott, aztán ismét síri csend, majd egy hatalmas sóhajtás, amiben benne volt az egész világ fájdalma. Kilépett a sűrű, tüskés ágak közül és könnybe lábadt szemekkel így szólt:

‒ Apa?

Hans kitárta karjait és viszonozta a könnyes szemeket. Semmi másra nem vágyott abban a pillanatban jobbant, mint hogy újra kezében tarthassa rég nem látott fiát. Luka nem hitt a szemének. Végigmérte apját. Más volt, de mégis ugyanaz. Megváltozott a hosszú, gyászos három év alatt, de nem jobban, mint ő. Igen, az élet kegyetlen, gondolta, de még rosszabb volna, ha nem szorítaná rögvest magához a tengersírból feléledt apját, úgy, hogy el ne engedje többet. Soha.

Aznap este a sziget lakossága nőtt egy fővel, vagyis visszatért az eredeti, megszokott állapotba.

(fotó: Fortepan/Vogl Elemér)

MEGOSZTOM

Ferencz Arnold: Az idő rájátszása

1.

A világ legszebb és leggyilkosabb érzése egyben: a nosztalgia. Ezt személyesen tapasztaltam meg, a középiskolai tornatermem előtt. A friss, tavaszi szellő nyugtató hatással volt rám, mintha újra érezném azokat az illatokat, amiket a középiskolás éveim alatt éreztem. Elég abszurd, nem? Régi, ismerős hangokat hallottam, amelyeknek nem feltétlenül ismertem a gazdájukat, de a nyakamat mertem volna rátenni, hogy ezeket a hangokat is rendszeresen hallgathattam kamaszkoromban. A tornateremben a pálya és a cipők közti nyikorgása sok szép emléket juttatott eszembe. Visszaemlékeztem a temérdek fociedzésre és focimeccsre, amit az iskola csapatában végeztem. Persze ez mind semmi sem volt, a látványhoz képest. A tornaterem ajtaja előtt álltam, amelyiken annyiszor bementem már. Mielőtt újra bementem volna, nagyjából 10 év után, körbenéztem. Az egész udvar egy füves terep volt. Itt a padokat vettem észre, ahol már oly sokszor magoltam be az aznapi leckét, 10 perccel a kezdés előtt. Az udvart zöldellő fák, és rengeteg, színes virág díszítette. Ezekre kamaszkoromban egyáltalán nem figyeltem, nem tudva, hogy milyen értékesek. Maga az iskola óriási volt. Visszaemlékeztem a sok, itt eltöltött délutánra, a nevetésekre, na meg persze, a lógásokra. Úgy éreztem, hogy hiányoznak az iskolás évek.

– Hé Eric, figyelj ide, ezt nem ronthatjuk el! – szólt nekem legjobb barátom, Robby, megszakítva gondolatmenetemet. – Dolgunk van, emlékszel?

Igaza volt, fókuszálnom kell. Az egész látogatásunk, és az, hogy ide visszajöttünk lehet az életünk értelme, a legfontosabb küldetésünk.

– Igen, persze. Csak furcsa visszatérni – válaszoltam – Neked nem.

  –Ne is mondd. Akárhova nézek, eszembe jutnak az emlékek, és a baromságok, amiket itt követtünk el. Hé, emlékszel amikor bedobtunk téged ott az ablakon, te meg belülről kinyitottad az ajtót? – Robby rámutatott a tornaterem ablakára, majd nevetni kezdett.

   Mindig is ilyen volt. Legjobb barátom révén mindig számíthattam rá, legyen szó bármiről is, mint ahogy most is segített nekem. Nagyon vicces figura volt, akinek semmi sem törhette le önbizalmát.

– Igen, bár utána az elzárás nem volt valami szórakoztató.

– Te meg miről beszélsz, életem legjobb két órája volt – mondta Robby, szokásához híven a szarkazmust használva.

 Zsebre tett kézzel nézelődtem tovább, amikor valami ismerőset kaptam a zsebemben. Egy gyűrött maszkot tarthattam a kezemben. Ó, igen, hogyan is felejthettem el. Hiszen ekkor még tartott a Covid-19, bár való igaz, hogy az utolsókat rúgta. Ekkor még mindenki azt hihette, hogy vége egy világjárványnak, senki se sejtette, hogy mi lesz ezután. Na de nem ez a lényeg jelenleg. Megtaláltam a zsebemben még a régi kulcsomat, tárcámat és a telefonomat is. Robby is nagyjából ezekkel büszkélkedhetett.

– Na figyelj, mondom a tervet – kezdtem volna bele a magyarázásba, mikor egy szívemhez nem annyira közel álló hang ütötte meg a fülemet.

– Hé, fiúk, hogy ityeg?

Megfordultam, mikor nagy bánatomra és legnagyobb ellenszenvemre megláttam Nate-et.

Nate az iskola gazdag ficsúrja volt, akinek az egója nagyobb volt a tehetségénél. Nyílt titok volt, hogy csupán azért volt benne a csapatban, emellett pedig csapatkapitány is, mert az apja, aki történetesen kicsiny kikötővárosunk polgármestere volt, nem kis összeggel támogatta az iskolát, és ezáltal, a focicsapatot is. Nate sosem felejtette el hangoztatni, hogy a mezeket, labdákat, és minden fociedzéshez szükséges eszközt az ő apjának a finanszírozásból vehette meg az iskola, nem beszélve a csúcsminőségű laptopokról és okostáblákról. Én és Robby nem mondhatni, hogy jóban voltunk vele, érthető okokból több konfliktusunk is volt vele a csapatban, pedig egyikünkről sem lehet elmondani, hogy hirtelen haragú.

– Figyeljetek, a kapitányotokként az én dolgom nektek elmondani, hogy szedjétek össze magatokat! Borzasztóak voltatok a múlt meccsen. Robby, te öt gólt kaptál, mégis milyen kapus vagy te, hm? Eric, te pedig csak két gólt lőttél, így javítod ki a barátod hibáit? Mellesleg egyszer sem passzoltál nekem.

– Miért is passzolna, úgyis mindig elveszted a labdát – nevetgélt Robby.

Nate közelebb lépett Robby-hoz, szemei összeszűkültek, mintha azon gondolkozott volna, hogy mivel vágjon vissza.

– Na idefigyelj, te lyukas kezű! Ha nem tetszik valami, ott a kispad, biztos meg tudom beszélni az edzővel, hogy melegítsed egy kicsit, amig lenyugszol.

Robby legszívesebben arcon csapta volna őt, nekem kellett lenyugtatni őt.

– Hagyd, nem éri meg. Nem ezért jöttünk vissza.

– De hisz, tudod, hogy mit tett – válaszolta Robby, miközben még mindig Nate-et figyelte.

– Nem tettem én semmit, de még tehetek. Ne feledjétek, ezzel a rájátszással nagy szerencsénk van, úgyhogy tudom, hogy nagy kérés tőletek, de ha nem bénáztok, ahogy szoktatok, akkor talán még meggondolom, hogy meghívjalak titeket. a meccs utáni bulimba. Na nyomás öltözni! – ezzel tovább állt, bár szerintem megijedt Robby-tól, aki már az ökleit ropogtatta.

 Igaz is. Még csak most jutott eszembe, hogy ezen a napon meccset is játszottunk. Hiába estünk ki az előző meccsünkön, a másik ág győzteseiből sok játékos betegedett le, így rájátszást játszhattunk, a győztes csapat pedig a döntőbe jutott. Ez elég nagy szó volt, hiszen ezzel a rájátszással, megváltoztathattuk a sorsunkat. Ami pedig a bulit illeti, Nate majdnem minden meccs után tartott egy bulit az óriási házukban, ahol a suli „VIP” tagjai vehettek részt.

– Esküszöm, megölöm – súgta Robby.

– Nem. – fordultam felé – Ne feledd, nem ezért jöttünk…

 Mondanivalómat nem fejeztem be, ugyanis megpillantottam őt. Az okot, amiért visszajöttünk. Victoria Wood. A középiskolás éveim alatt mindvégig bele voltam zúgva, de ez nem is csoda, ugyanis Victoriának csupán a kisugárzása mosolyt tudott csalni az ember arcára. Nem sokat szóltunk egymáshoz, de jóban voltunk. Vic olyan személyiség volt, aki már azzal jobbá tette az ember napját, ha csupán rád mosolygott. Emlékszem, sokszor az volt a napom fénypontja amikor rám köszönt. „Szia, Eric!”. Hosszú, világos barna haja volt, a szemei már sötétebbek voltak. A mosolya gyönyörű, nőies alkata a modellekével vetekedett. Mindenkivel jóban volt az iskolában, senkit sem szeretett megbántani, mindenben segített bárkinek. Ilyen volt Victoria Wood.

Most épp Nate-el beszélgetett. Kezem ökölbe szorult. Nem hagyhattam, hogy vele legyen. Nem féltékenységből, ahogy féltékeny voltam Nate-re, mikor még kamasz voltam, ugyanis több pletyka is elterjedt, hogy Nate és Vic többször is együtt voltak. Nem tudtam elképzelni Vic-ről, hogy csak a pénze miatt vele legyen, ahogy a legtöbb pletyka ezt terjesztette. Megvetem Nate-et, de nem féltékenységből. Nem, ennek az egésznek az oka a küldetésünk. A küldetésünk, amely miatt visszajöttünk az időben 2031-ből 2021-be. A küldetésünk pedig nem más, mint Victoria megmentése, mert igen, Victoria a mai éjszakán cserbenhagyásos gázolásban meghal, aki pedig utoljára látta, nem más, mint Nate. A küldetés pedig, amellyel megmenthetjük Victoriát, egy új esély, az élet rájátszása.

2.

Ébresztő. Hét óra. Szundi.

Ébresztő. Hét óra öt perc. Szundi,

Ébresztő. Hét óra tíz perc.

Tudtam, hogyha még egyszer szundit nyomok, akkor magamat ismerve már biztos nem érek el a suliba. Erőt vettem magamon és felkeltem. Megmosakodtam, és elkészültem az iskolába menéshez. Nagy nap volt a mai, ugyanis iskolám focicsapata ma játszhatta a rájátszást a döntőbe jutásért. Nagyon izgultam, ugyanakkor vártam is a meccset, még úgyis, hogy közben el kell viselnem Nate-et.

Odatettem magamnak két pirítóst, közben beengedtem a házba Robby-t.

– Na, készen állunk a mai nagy napra? – ugrott be a házba, látszott rajta, hogy adrenalin túltengése van.

– Még szép – válaszoltam magabiztosan, közbe Robby lehuppant a fotelba. – Ma biztosan megnyerjük a rájátszást.

– Rájátszást? Én az utána levő buliról beszélek. Lesz ott pia, lesznek csajok – közbe az ujjain szemléltette mondanivalóját, amikor a harmadiknál elakadt – Öm, lesz még több pia, és még több csajok. Ez már kapásból négy ok, hogy elmenjünk arra a bulira.

– Igen, Nate bulijára.

– Na és? Te vagy a legjobb csatár a csapatban, biztos, hogy megérdemled ezt. Hallom Victoria is ott lesz.

Hát persze. Robby tudta, hogy mivel lehet engem megfogni. Amióta kilencedikes lettem, és megismertem Vic-et, szerelmes vagyok belé, pedig nem sokat beszélünk. Egyszer-kétszer segített nekem a beadandókban. Jóban voltunk, na de Victoriával ki nem volt jóban? Őt mindenki szerette, így számomra a helyzet teljesen reménytelen volt.

– Oké, elmegyünk.

– Ez a beszéd – ugrott fel barátom, és kivette előttem a pirítósomat. – Te fogsz vezetni.

– Rendben, indulhatnánk az iskolába?

Beültünk a családi autónkba. Mivel a szüleim dolgoztak, így kocsival mehettünk az iskolába. A verdánk nem volt valami nagy szám. Igazából elég régi volt, sokszor be is döglött, de legalább a miénk volt. Útközben beragadt a sebességváltó, így azzal voltam elfoglalva.

– Hé, haver, az utat figyeld! – szólt Robby – Nem értem, miért nem javíttatjátok meg a váltót?

– A váltón kívül van még mit javítani rajta, így jobban kijönnénk, ha már egy új kocsit vennénk. Én nem tudom, hogy hogy vagy vele, de nekem nincsen pluszba háromezer dollárom, na és neked?

– Jó, megértettem, de ez így akkor is életveszélyes.

– Ne aggódj, már megszoktam, tudom kezelni.

*

A suliban vagy a focimeccsre hangolódott mindenki, vagy az utána esedékes bulira. Egy vörös Porsche mellé álltam meg, ami nem volt kérdés, hogy kié volt. A nap több pontján is jöttek oda hozzánk sok sikert kívánni a mai meccshez. Ez egyrészt jól esett, másrészt idegesebb lettem tőle, hiszen nagyobb felelősség hárul rám a meccsen. A napom nem volt annyira vészes. Péntek volt, a tanárok is tudtak a rájátszásról, ők is lazábbra vették a figurát. Az utolsó két óra elmaradt, tehát már egy-kor végeztünk. A suli után beültünk az egyik kávézóba. Fociról beszéltünk, na meg persze a buliról is.

– Én mondom neked, haver – mondta nagy beleéléssel Robby. – Ha megnyerjük a meccset, nem csak hogy a döntőbe jutunk, de fogadni merek rá, hogy be is csajozunk.

– Ha te mondod – mondtam, mikor megpillantottam Victoriát bejönni a kávézóba.

A pulthoz ment, ahol rendelt valamit. A pultos neki is látott a rendelésnek, Vic pedig körbenézett az étteremben. Megpillantott minket, felénk intett. Visszaintettem. Elmosolyodott, és elindult felénk. Szívem a torkomba dobogott, azt hittem menten kiugrik. A meccs iránti idegességem ehhez képest egy meditációs gyakorlat.

– Sziasztok – köszönt Vic, és elmosolyodott.

– Szia, mizujs? -válaszoltam, próbáltam lazára venni a figurát.

– Csak sok szerencsét akartam kívánni a mai meccsre. Szurkolok nektek.

Ez a mondat a világot is megérte nekem.

– Kösz, Eric hasznát veszi majd – mosolygott Robby, mire én legszívesebben megütöttem volna őt.

– Kösz, mindent beleadok majd – mondtam.

– Úgy legyen! – mondta Vic. – Utána jösztök Nate bulijára, ugye?

– Igen, te is ott leszel? – kérdeztem.

– Persze, Nate meghívott.

– Ez nagyon kedves tőle.

– Igen. Hát akkor ott találkozunk. – mondta, és elköszönt.

Ebben a pillanatban éreztem, hogy valami megváltozott. Már nem féltem a meccstől, sőt magabiztosággal megtelve, biztos voltam benne, hogy meg fogjuk nyerni.

*

Egyre közelebb kerültünk a rájátszáshoz. Én és Robby az öltözőben készültünk a mérkőzésre a többiekkel együtt. Az öltözőbe Nate rontott be.

– Hogy értetek ide ilyen hamar? – kérdezte tőlünk pökhendien, majd az egész csapathoz fordult. – Mindegy. Ez most nem fontos. A lényeg az, hogy ne felejtsétek el, hogy mit viseltek ma, és hogy miért, és ki miatt lehettek itt. Ne merjetek veszíteni. Pályára!

A csapat lelkendezve elindult kifelé.

– Ha ez a kapitányi lelkesítő beszéd akart lenni, akkor bajban vagyunk – súgta Robby.

Felértünk a pályára. Szép kis nézősereg gyűlt össze, köztük megláttam Vic-et is, hangosan drukkolt és tapsolt nekünk. Nem veszíthetünk. Ilyen rájátszás csak egyszer adódik az életben. Ki kell használni.

Felharsant a kezdő sípszó, elindult a mérkőzés. A meccs folyamán mindkét csapat kiegyensúlyozottan játszott, egyértelműen jobbnak egyik csapatot sem lehetett mondani. Sokszor volt szüksége csapatunknak Robby bravúr védéseire, nélküle ugyanis már az ellenfél vezetett volna jó pár góllal. A hetes rúgással már ő sem tudott mit kezdeni. Az ellenfél támadója már valószínűleg elvesztette volna a labdát, Nate azonban úgy gondolta, hogy biztos, ami biztos, azért ő jól bokán rúgja őt. Ennek meg is lett az eredménye, a bíró hetest ítélt az ellenfélnek, melynek a támadója könyörtelenül kihasználta a helyzetet. Az állás 0-1 oda, de Nate nem tűnt letörtnek, sőt, a lányok előtt fényezte magát. A fenébe! Nem veszíthetünk. Ma nem.

A meccs későbbi részében nálam volt a labda, igyekeztem minél fentebb vinni. Hárman jöttek rám, Nate szabad volt, de nem passzolhattam neki, már csak az hiányzik, hogy megint elrontsa. A sebességemmel sikerült elhaladnom kettő mellett, a harmadikat pedig egy lövő csellel cseleztem volna ki, mire én kaptam egyet a bokámba. Hetest kaptunk mi is.

Felkeltem, hogy elvégezzem a hetest, mire Nate odalépett hozzám, mondván, hogy ő a kapitány, ez az ő dolga. Szerintem meg csak magának akart egy könnyű gólt szerezni. Neki futamodott, és egy gyenge lövéssel, a kapura rúgta a labdát, ami magam sem tudom, hogy hogyan, de kicsúszott a kapus kezéből. Az állás 1-1!

A harmadik gólt már nekem sikerült jegyeznem. Két csellel átjutottam a védőkön, és a vinklibe küldtem a labdát. Vic felugrott örömében, azt hittem, hogy ott helybe sírva fakadok örömömben. Ez azt jelentette, hogy vezettünk 2-1-re.

Robby további védéseinek hála, nem kaptunk több gólt, én pedig indulhattam ismét támadni, hogy megadjam ellenfeleinknek a kegyelemdöfést. Rárúgtam, a kapus hárította, de onnan az épp ott helyezkedő Nate-re pattant, akiről a labda visszaesett a kapuba. Azt hittem Nate ott helyben felszáll örömében. Odament a lányokhoz, és ölelgetni kezdte őket. A meccs lefújva, nyertünk 3-1-re. Ez azt jelentette, hogy megnyertük a rájátszást, és bejutottunk a döntőbe. A közönség Nate nevét skandálta, ő pedig a reflektorfényben, karmesternek képzelve magát irányította őket.

De még ő sem tudta letörni jókedvemet. Továbbjutottunk, és megmutattam Victoriának, hogy mit tudok. Ez nekem mindent megért.

*

Jókedvemet viszont hamar letörte a buli. Annak ellenére, hogy szinte mindenki ott volt az iskolából, na meg más helyekről is, és mindenki ivott, illetve táncolt, én magányosan ültem a kanapén. Nate az egész buli ideje alatt magát fényezte, egóját semmi sem törhette meg. Azzal érvelt, nem elég, hogy ő a csapatkapitány, de még ő a legjobb csatár is, hiszen ő szerezte a mai rájátszásban a több gólt. Nem volt kedvem leállni vele vitázni, főleg úgy, hogy Vic is ott volt. Hallottam már egy-két pletykát arról, hogy volt kettejük közt valami, ezeket fenntartásokkal kezeltem.

– Hé, Eric! – jött Robby egy üveg Jagermeister-rel a kezében. – Ne búslakodj, gyere, igyál velem!

Amennyire letört voltam, Robby annyira fel volt dobva. Biztos voltam benne, hogy már lecsúszott egy s más a torkán.

– Tudod, hogy nem ihatok. Ki vinne haza? – kérdeztem, és arrébb csúsztam, amikor Robby leült mellém.

– Gyalogolunk.

– Igen? És a kocsi?

– Hagyd a fenébe, úgyis el van romolva.

– Na még csak az hiányzik.

   Vic-re néztem, de nagyon feltűnő lehetett, mert Robby is észrevette.

– Miért nem mész oda hozzá? – kérdezte.

– Minek? Most úgyis Nate-tel beszélget.

– Ugyan már, te is nagyon jól tudod, hogy ő sosem jönne össze egy Nate fajtával – mondta Robby, talán egy kicsit túl hangosan is. – Csak azért beszél vele, hogy ne legyen bunkó.

– Hát, akkor Vic igazán kedves, mert elhagyják a házat.

– Micsoda? – értetlenkedett Robby, és hátrafordult a bejárat felé.

Vic és Nate valóban elindultak kifelé, az már más kérdés volt, hogy hova mennek.

– Vicc. Nate elmegy a saját házibuliján. – csóválta a fejét Robby.

– Méghozzá Vic-kel. – Tettem hozzá.

Victoria senkitől sem köszönt el. Egyszerűen csak kilépett a távoli éjszakába, Nate pedig követte.

*

Kinyitottam a szemem. Még homályosan láttam, a szemem próbálta megszokni a fényességet. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt az éjjel, ekkor lüktető fájdalom nyílalt a fejem közepébe. A szobámban voltam, illetve voltunk, mert Robby a földön húzta a lóbőrt. Elég kényelmetlennek tűnő pozícióban aludt a földön összekucorogva, párna és bármiféle takaró nélkül, de őt ezt egyáltalán nem zavarta, sőt úgy tűnt, hogy élete legjobb alvását éli át. Eszembe jutott, hogy tegnap mennyire megrészegedett. Mivel az én házam közelebb volt Nate házához, mint az övé, így felajánlottam, hogy aludjon nálam. A baj csak az volt, hogy én is engedtem Robby csábításának, és alkoholt fogyasztottam. Otthagytuk a kocsit.

Semmi baj – gondoltam – ma délután elhozom, és akkor a szüleim, akik a szombati napon is túlóráztak, nem veszik észre a kocsi hiányát. Ahhoz viszont előbb fel kéne kelni.

– Hé, részeges, dél van, ideje felkelni – mondtam Robby-nak, aki semmilyen jelét nem adta az életnek.

Belerúgtam kettő kisebbet. Erre kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Látszólag azt sem tudta, hogy hol van, adtam neki egy kis időt, hogy realizálja a helyzetét.

– Gyere, együnk valamit! – mondtam, és lesétáltam a konyhába.

Odatettem egy kávét, és elkezdtem kibontani a müzlit. Hamarosan Robby is hajlandó volt lesétálni, a fejét fogta és jajgatott.

– Haver, soha többé nem iszom – mondta, és lehuppant a TV-vel szembeni fotelba.

– Ezt már hallottam.

Robby bekapcsolta a TV-t, a híradó csatornán volt, amit a szüleim nézhettek utoljára. Vittem a kávét, de kicsúszott a kezemből a „Legjobb anyának” feliratú bögre és ripityára tört a padlón. Egyikünket sem érdekelte. Mindketten a szemünket a TV-re szögeztük, szájunk tátva maradt.

ELGÁZOLTÁK A FIATAL LÁNYT – lehetett leolvasni a TV alján.

A híradóban a bemondó egyhangúan ismertette a részleteket. Victoria Wood holttestét hajnali háromkor találták meg az egyik az erdei úton. Cserbenhagyásos gázolás történt, nem tudni ki volt a sofőr, aki véget vetett az életének. A TV-ben Nate is megjelent, akinek a jobb szemét egy monokli díszítette. Vele látták utoljára, ő viszont elmondta, hogy már éjfélkor elváltak egymástól, Nate akkor vitte haza őt. Nem tudtam, hogy mit higgyek, de azt tudtam, hogy Nate hazudik. És aki elütötte Vic-ket, és ott hagyta az út szélén, az egy szörnyeteg. Legszívesebben itt helyben megölném.

3.

Utálom az életemet.

Felkelek, dolgozni megyek, otthon unalmasan átnézem a közösségi médiát, ismétlés.

Felkelek, dolgozni megyek, otthon unalmasan átnézem a közösségi médiát, ismétlés.

Felkelek, dolgozni megyek, otthon unalmasan átnézem a közösségi médiát, ismétlés.

A munkám monoton, úgy érzem, hogy idiótákkal vagyok körül véve. A főnököm mindennap szívat, egy vén hígagyú, aki még a 20.században él.

Az ember azt hinné, hogy 2031-re jobbak lettek a körülmények, de semmi sem változott, sőt igazából minden csak rosszabb lett. Mindenki a telefonját nyomkodja. Ha egyszer csak eltűnne a Nap, senki se venné észre, kivéve akkor, ha felkapott lesz a közösségi médiában. Én is ilyen vagyok. És a legrosszabb benne az, hogy nem akarok ezen változtatni.

Sokszor öngyilkos gondolatok járnak a fejemben. Nincs barátnőm, a szüleimtől távol vagyok, kevés embert ismerek. Azon gondolkoztam, hogy hol ment ennyire tönkre az életem és hogy hol ment el a kedvem az élettől.

Igazából még a középiskolában, Vic halála óta, csak lefelé megy az életem. Akkor úgy éreztem, hogy nincs igazság a földön. Kiléptem a focicsapatból, és a tanulást is abba hagytam. Nagyon motiválatlan voltam. Erre ment rá az egész életem.

Szerencsére itt van még nekem a legjobb barátom, Robby, aki talán az egyetlen ok arra, hogy nem búcsúztam el még az élettől. Robby valahogy mindvégig pozitív maradt, és ő mindvégig támogatott, bármin is mentem keresztül. Nem vagyok vele annyit, mint amennyit a középiskolában voltam, de kijárunk néha sörözni egyet, néha pedig bulizni is elmegyünk.

Éppenséggel egy ilyen hétvégi buliból stoppoltunk haza most is. Körülbelül hajnali öt lehetett. A Nap még felmenőben volt. Nem voltunk teljesen kipihentek, de tudtunk aludni egy kicsit a házban, ahol volt a buli. Mivel nekem éppenséggel nem volt kocsim, Robby-nak meg épp szerelték, jármű nélkül voltunk Robby miatt, aki az összes pénzünket elköltötte a bulin, pénzünk sem volt, tehát a taxi is kiesett. Így utolsó reményünk az maradt, hogy hátha hajnalba munkába menet valaki fel tud venni minket.

Körülbelül fél órát vártunk erre az illetőre, mikor megérkezett a megmentőnk. A látvány több volt, mint megdöbbentő. Ugyanis a megállt kocsi egy régi, narancsszínű, 70-es évekbeli Volkswagen volt. Életembe nem láttam még ilyen kocsit, főleg nem most, 2031-ben, amikor a fél világ Teslát használ.

Ami pedig még megdöbbentőbb volt, az a sofőr. Egy idős, 70-es, 80-as éveiben járó hölgyről beszélünk. Ősz haja tömött volt, neki pedig a füléig ért a szája, annyira vigyorgott.

– Elvihetlek, kedveseim? – hajolt ki hozzánk.

Elég sok horrorfilmet láttam, hogy tudjam, itt valami gyanús. Már épp valami kifogáson gondolkoztam, mikor…

– Persze, hogy igen. Köszönjük – mondta Robby, és beült a hátsó ülésre.

Nem volt időm tiltakozni, behuppantam Robby mellé.

Az öreg néni motyogott valamit, majd elindult. A motyogás látszólag nem tűnt fel Robby-nak.

– Megkérdezhetem, hogy mi járatban errefelé? – kérdezte selymes hangján.

– Épp egy buliból megyünk haza – bökte be Robby.

– Áh, értem.

– Na és ön? Merre tart? – kérdeztem.

– Az majd csak idővel derül ki – mondta, és recsegni kezdett a rádiója.

Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. A rádióban egy 50-es évekbeli jazz szólt, avagy szólt volna, de a recsegés erősebb volt. A néni állított valamit a rádión, és most a híreket mondták. Valami nagyon nem volt jó, mert ahogy ki tudtam venni, a Csernobili atomkatasztrófáról számoltak be, ami 1986-ban történt. Újabb sistergés, most a 2001-es 9/11-ről számoltak be. Látszólag ez a nénit egy cseppet sem zavarta, csak vigyorgott, és néha motyogott valamit.

– Mondjátok, mióta ismeritek egymást? – kérdezte.

– Óvoda óta – mondta Robby. – Nagyon sokat játszódtunk együtt, és legjobb barátok lettünk.

– Áh, értem – az öregasszony vigyorogni kezdett, és ismét motyogott valamit.

   A rádió egyfolytában csak sistergett és zakatolt, mintha valami fontosat akarna mondani. Hogy ezúttal miről akart beszámolni, azt nem tudtam meg.

*

– Megérkeztünk, gyerekek! – mondta szinte nevetve a néni.

Kinyitottam a szemem. Még mindig a kocsi hátuljába ültem. Úgy tűnik, elaludtunk közbe, pedig nem is lehetett olyan hosszú az út.

– Köszönjük – mondtam, és kiszálltam a kocsiból.

Valami rögtön feltűnt. A kezem. Sokkal kisebb volt a megszokottnál. Megláttam a kabátom ujját, majd az egész kabátomat. Nem az én kabátom volt. Ezután azt vettem észre, hogy milyen alacsonyan állok. Mintha le lettem volna térdelve. Pedig egyenesen álltam. Mi a fene? A kocsi elment, és én rápillantottam Robby-ra. Ő is ugyanígy nézett magára, és értetlenkedett. Megnéztük egymást, és majdnem elájultunk. Robby pont ugyanúgy nézett ki most, mint óvodás korában. A haja nagyobb volt, a kabátja teljesen más, és értelemszerűen alacsonyabb is volt.

Robby sem hitte el ezt az egészet, káromkodott egyet.

– Basszus! – mondtam. De hát, ez, hogy lehet? Úgy nézünk ki, mint ha óvodások lennénk.

– Haver, megvan az összes fogam! – mondta Robby, számolva a fogait, mintha ez lenne most a legnagyobb problémánk.

A zsebembe nyúltam. Se telefon, se tárca, se semmi. A francba.

– Egyáltalán hol vagyunk? – körbenéztem.

A Nap már fényesen sütött, körülbelül három óra lehetett. Egy épületet pillantottam meg, amit rögtön felismertem. Az óvodánk. Ahogy láttam, a bejárat előtt szülők várakoztak. Épp most veszik el a gyereküket. Ekkor láttam meg édesanyámat. Rám várt. Oda akartam szaladni hozzá, el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem. Elkéstem. Helyettem egy másik gyerek szaladt oda hozzá az épületből. Egy másik gyerek, aki nagyon hasonlított rám. Egy másik gyerek, aki én voltam. Annak köszönhetően, hogy mennyi filmet láttam, és könyvet olvastam erről, egyből leesett a tantusz.

– Robby, bújjunk el! – mondtam, és az egyik zsákutcába húztam.

– A fenébe, Eric! Mi a fene folyik itt? – Robby kezdett ideges lenni. -És miért nézünk ki így?

– Robby, szerintem kapaszkodj meg valamiben! Azt hiszem, hogy visszautaztunk az időben.

*

Az egész szürreálisnak tűnt. Visszautaztunk a múltba, még abba az időbe, mikor óvodások voltunk. A testünk és öltözetünk megváltozott, ugyanúgy nézünk ki, mint kiskorunkban. Csakhogy rajtunk kívül itt vannak még múltbeli énjeink, akikkel a sok popkulturális ismeretünk után, eldöntöttük, hogy nem fogunk találkozni, sőt próbáltunk senkivel sem interakcióba lenne, habár ez nehezebbnek bizonyult, mint hittük. Két öt éves a szüleik nélkül mindenkinek feltűnő lehetett, így ügyelnünk kellett, hogy ne csináljunk semmi butaságot. A tervünk egyszerű volt. Megvárjuk az idős hölgyet, akit majd kérdőre vonhatunk, és ugyanúgy, ahol ide hozott, vissza is vihet minket a jelenünkbe.

Így állt tehát két öt éves a város szélén fuvarra várva. Több kocsi is megállt, de valahogy mindegyikből kihúztuk magunkat, mondván, hogy az anyukánk mindjárt megérkezik. Hát, az anyukánk nem jött, de jött viszont az öregasszony. Ugyanazzal a kocsival, és ugyanazzal a vigyorral nézett ránk, és kérdezte, mintha mi se történt volna:

– Elvihetlek, kedveseim?

– Mégis mit művelt velünk? Hogy kerültünk ide? Mi maga? – öntöttem rá a kérdések sorozatát.

A néni továbbra is mosolygott, mintha nem értette volna, hogy mit mondtam neki.

– Hova mentek? – kérdezte.

– Haza – mondta Robby, és beült a kocsiba.

 Beültem melléje. A rádió továbbra is sistergett. Elgondolkoztam.

– Mondja, mi a neve? – szegeztem hozzá a kérdést.

– Idős vagyok én már – kaptam meg a választ.

Ahogy gondoltam. A hölgynek nincsen igazi tudata. Nyilván tud pár szót és mondatot, de nem igazi ember. És ha ő nem egy igazi ember, és ha tényleg a múltban vagyunk, akkor ez azt jelenti, hogy ez az egész, a néni a kocsijával az időgép. Sokféle időutazós filmet láttam, sokféle időgéppel, de ilyet még soha. Ennek semmi értelme. Viszont, ha ez az időgép, akkor biztos voltam benne, hogy valahogy irányítani is lehet.

– Robby, gondolkozz! – fordultam Robby felé. – Hogyan értük el, hogy visszavigyen minket a múltba, egészen óvodáskorunkig?

– Hát, igazából szóba került, hogy az óvodába ismertük meg egymást. Azt hiszem, pont a hölgy kérdezte meg hogy mióta ismerjük egymást.

– Hát persze. Nem volt úticélja, ezért kiszedett belőlünk egyet.

– Te meg miről beszélsz?

– Hát nem érted? Ha az elméletem igaz, akkor mindent megváltoztathatunk.

– Megváltoztatni? Nem azt mondtad, hogy nem szabad belenyúljunk a múltba?

Valóban ezt mondtam, még mikor a szüleinkhez akartunk oda futni. De ez most más volt.

– Egy remek ötletem támadt – mondtam. – Megmenthetjük Vic-et. Megtudhatjuk, hogy ki a gázoló. És akkor minden jobb lesz, hidd el. Az egész életünk jobb lesz.

– Nem is tudom. – forgatta a fejét Nate.

– Figyelj, Vic nem ezt érdemelte, ezt te is jól tudod. És ez itt egy lehetőség, amit mi kaptunk. Ha ezt nem használjuk ki, akkor mi is felelősek leszünk Vic haláláért. Főként én. Tudod, igazad volt, akkor ott, a bulin. Oda kellett volna mennem hozzá, de nem tettem. És ez az oka, amiért meghalt. De ez, ez az egész, talán egy Isteni ajándék, amivel mindent kijavíthatunk. Hogy úgy fogalmazzak, ez az egész itt a rájátszás.

4.

Tehát itt tartunk. Legjobb barátommal, Robby-val visszajöttünk az időben, hogy megmentsük Victoriát. Az időutazással nem volt gond, igazam lehetett vele kapcsolatban. Az idős hölgy, nem egy ember, nincsen külön akarata, így csak fel kellett dobni neki a mai napot, és jött is az álom a szemünkre. Most is megváltozott a testünk és a ruházatunk. Pont ugyanúgy nézünk ki, ahogy akkor kinéztünk. Őszintén hittem benne, hogy meg tudjuk változtatni a múltat, és megmenthetjük Vic életét.

Nate bement a tornaterembe, mi tudtuk, hogy múltbeli énjeink is ott vannak, készülnek a rájátszásra. Nem terveztünk velük találkozni, így a terem háta mögé rejtőztünk, és onnan, egy kis ablakon keresztül követtük az eseményeket.

– Haver, nem is tudtam, hogy ilyen jól nézek ki hátulról -mondta Robby, mikor épp magát nézte, ahogy bevonul a pályára.

– Jól figyelj, mondom a tervet – mondtam. – Azzal akadályozzuk meg Vic halálát, hogy nem engedjük az erdei útra, ahol ma éjjel elütik őt. Ezt úgy érjük el, hogy Vic mindvégig velem lesz a bulitól fogva, te pedig addig lefoglalod Nate-et, nehogy elkezdje keresni Vic-et. Nyilván, az lenne a legjobb, ha Vic a bulira se menne el, de akkor valószínűleg annyira megváltoznának a dolgok, hogy már mi se tudnánk követni, és nem tudnánk felhasználni a mostani tudásunkat.

– He? – adta tudtomra barátom nem értését.

– Képzeld el! Ha Vic nem jelenik meg a bulin, akkor talán Nate megy el hozzá. Ez esetbe ez már egy új múlt lenne, amiben nem tudjuk mi történik. Az is lehet, hogy Vic így is meghal, hisz Nate-tel van. Érted?

– Tiszta sor. És mi lenne, ha a bulin agyon verném Nate-et? Akkor is életben maradna Vic, nem igaz?

– Igen, és veled mi lesz?

– Mi lenne? Visszamegyünk a jövőbe a gyönyörű életünkhöz.

Nagyot sóhajtottam.

– Ez nem így megy. Ha megölöd Nate-et, te hiába mész vissza a jövőbe, mert a rendőség csak simán elkapja a múltbeli énedet. Ne feledd, senki sem tud az időutazásról. És ez egyelőre maradjon is így.

Robby bólintott egyet, jelezte, hogy megértette. Benéztünk az ablakon. Nate épp most végezte el a hetest. Mindketten megegyeztünk abban, hogy ez egy nagyon rossz hetes volt, nagy szerencséje volt Nate-nek, hogy ez bement. Vic-re néztem. Nevetett és szurkolt. Nem is tudhatta, hogy utolsó óráit éli. Nem ezek lesznek azok, ha rajtam múlik.

A focimeccs után el kellett bújnunk valahova. Múltbeli énjeink nálunk voltak, így oda nem mehettünk. Robby-val elhatároztuk, hogy a bulit az egyik kávézóba várjuk meg.

– Nocsak, ennyire finom itt a kávé, hogy kétszer jösztök egy nap? – nevetett a pincérnő.

Akkor gondoltuk csak meg, hogy a múltbeli énjeink ide jöttek a meccs előtt. Igazából itt beszélhettünk utoljára Vic-el. Többször is megbeszéltük a tervet, majd nosztalgiáztunk egy kicsit. Ugyanazt rendeltük, amit középiskolás éveink alatt rendeltünk. Nagyon jó volt. Mikor kimentem a mosdóba. Akkor pillantottam meg magam igazán a tükörbe. A hajam nagyobb volt, mint amit már megszoktam a jövőben. Szerte széjjel állt, akkor még azt hittem, hogy jól áll. Így most utólag eléggé rossznak gondolom. A kezeim remegni kezdtek. Féltem. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha nem tudjuk megmenteni őt? Bele se mertem gondolni. Sikerülnie kell.

*

A buli már javában zajlott. Robby-val valahol a ház mellett álltunk, olyan helyen, ahol nem sokan láthattak. Azt vártuk, hogy Nate és Victoria kijöjjön. A múltbeli énem a kocsit a ház közelébe parkolta, így majd Vic-el el tudunk menni vele.

– Tartsd fel őt, amennyi ideig csak tudod! -mondtam Robby-nak.

– És mégis hogyan?

– Honnan tudjam? Te vagy a nagy szószátyár. Beszélj vele a fociról vagy a lányokról!

– Az menni fog.

Eljött az idő. Szívem a torkomban dobogott. Vic-ék kijöttek. Robby megindult, és odaszólt Nate-hez. Azt nem hallottam, hogy mit beszéltek, csak azt, hogy Nate odamondta Vic-nek: „Később találkozunk.” Nate arcán látszott az idegesség, de mégis elment Robby-val, ami azt jelentette, hogy Robby valami nagyon fontosat mondott neki. Vic egyedül volt. Most odamehettem hozzá.

– Szia. Hát eljöttél – mondtam neki.

– Szia. Nocsak, azt hittem, hogy már sosem szólsz hozzám. Haragszol rám valamiért?

– Nem, dehogy – fogtam a fejem. – Csak vártam a megfelelő pillanatra.

– Sokat vártál.

– Az biztos.

Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nate amint rájön, hogy Robby nem akar mondani neki semmi érdemlegeset, visszajön Vic-hez. valamit tennem kellett.

– Nem akarsz kocsikázni egyet velem?

*

Életem legjobban eltöltött ideje lehetett. A város szélén repesztettünk a régi verdámmal. Természetesen a repesztés alatt azt kell érteni, hogy próbáltam nem túl felforrósítani a motort. Vic mindvégig csak mosolygott, és nevetett, mintha ő sosem tudna kifogyni a boldogságból. Természetesen az erdei út közelébe még véletlenül sem mentem, inkább csak a városban jártunk párat, amig meg nem álltunk egy helyen, amit Vic ajánlott. A hely a város szélén állt, rá lehetett látni a város mellett fekvő óceánra. Beraktunk egy kis halk zenét, és csak beszélgettünk. Beszélgettünk mindenről. A fociról, az iskoláról, a városról, egymás családjairól, és még annyi másról. Egyáltalán nem éreztem idegességet. Minél jobban megismertem Vic-et, annál jobban tudtam én is kibontakozni. Vic nagyon vicces volt. Úgy gondoltam, hogy nála boldogabb és örömtelibb ember nem él a világon. Sőt, úgy gondoltam, hogy a világ nem érdemli meg őt. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Egy óra, két óra, ki nézte? Azt is elfelejtettem, hogy a jövőből jöttem, és hogy a mai éjszaka meghal. Ez volt az, ahogyan történhetett is volna eredetileg, ha lett volna bátorságom jobban megismerni őt.

Közelebb hajoltam hozzá. Belenéztem a szép barna szemébe, majd megcsókoltam. Életem legjobb pillanata. Könnyezni kezdtem.

– Mi a baj? – kérdezte meglepődve.

– A fenébe! Sajnálom.

Eszembe jutott az időutazás, és a mai éjszaka. Úgy éreztem, hogy akkor menthetem meg őt, ha elmondom neki az igazat. Ha elmondom, hogy ki vagyok, és hogy honnan jöttem. Akkor biztosan megváltozik a múlt.

És megtettem. Mindent elmondtam neki az időutazásról, és a ma éjjeli haláláról. Elmondtam neki, hogy ma éjjel velem kell maradnia, és akkor túléli. Meglepetésemre, Vic már nem mosolygott, sőt, mintha szánalmat érzett volna irántam.

– Már értem – mondta. – Szóval te így szoktál csajozni? Nem mehetsz el mellőlem ma éjszaka, hanem meghalsz. Szégyelld magad. Azt hittem, hogy te ennél jobb vagy. – mondta, és megfordult, hogy kiszálljon az autóból.

– Ne várj, ezt nem érted, az igazat mondom – megfogtam a kezét.

Csatt! Arcon csapott, és kiszállt az autóból. Nagy meglepetésemre, állt már ott valaki. Egy vörös Porsche-ból szállt ki Nate.

A francba! Nagy bajban vagyunk. Vic beült Nate kocsijába, és mintha sírni kezdett voltam. Kiszálltam a kocsiból. Nem hagyhattam, hogy Vic elmenjen Nate-tel.

– Mi van, Eric? Molesztálod a csajomat? – mondta Nate.

– A te csajod? Álmodban. Nem molesztáltam, és nem hagyom, hogy elvidd őt innen.

– Ó, szóval verekedni akarsz, Eric? – kezeit felemelte, készen állt a harcra.

Tudtam, hogy nem szabad leállnom vele verekedni, mert a múltbeli énem könnyen megszívhatja. De nem érdekelt. Nate annyi éven át szívatott minket. Ideje volt, hogy valaki visszavágjon neki, de keményen. Főleg így, hogy Victoria élete volt a tét.

Behúztam neki egy bal horoggal. Látszott rajta, hogy ez váratlanul érte. De nem a második ütésem. Jobb egyenesemet simán hárította, és most én kaptam egyet a gyomrom közé. Éreztem, hogy összeesek. Azt hittem, hogy sokkal jobban fogom bírni. Ellenfelem sokkal nagyobb volt nálam, és erősebb is. Kaptam egy ütést a szájamra. A földön fetrengtem. Bumm. Belém rúgott egyet, azt hittem, hogy kihányom a belső szerveimet. Nem kaptam levegőt.

– Többé ne menj Vic közelébe! – mondta, beült a kocsiba, és elhajtott Vic-el együtt. Próbáltam megállítani őket. Nem sikerült.

*

Annyira nyomtam a gázt, amennyire csak tudtam. A bordáim még mindig fájtak, de már jobban voltam. Mellettem ült Robby, akit a városban láttam, engem keresett. Eldöntöttük, hogy nem használjuk a mobiltelefonunkat, ugyanis azt a múltbeli énjeink is látnák. Szóval Robby-val, most épp az erdei út felé tartottunk. Úgy gondoltam, hogy ha ott vagyok, meg tudom állítani a halált. Lehet, hogy már így is megtettem, mivel eredetileg nem tudtam róla, hogy Nate még ilyen későn is Vic-el volt, így talán már megváltozott a múlt. De biztos, ami biztos, ott kell lennem az erdei útnál.

– Nate jól helyben hagyott téged – mondta Robby, magát okolta. – Ne haragudj haver, mikor már harmadjára mondtam azt, hogy kedvenc pornósztárom még késik, megunta, és elment. Nem gondoltam, hogy meg is talál, ezek szerint valahogy sikerült neki.

– Semmi baj, nem a te sarad. Csakis az enyém. Ezt viszont nem értem. Nate a TV-ben azt mondta, hogy már éjfélkor haza vitte őt, és onnan nem is találkoztak. Most mégis együtt vannak.

– Lehet, hogy sikerült? Megváltoztattuk a múltat?

– Lehet. Vagy csupán Nate hazudott, és ő a gyilkos.

Egyre közelebb kerültünk a helyszínhez. A sötétben épphogy csak láttam az utat. Eszeveszettül haladtunk előre, de se Vic-et, se Nate Porsche-ját nem láttuk. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor beszorult a váltó. A fenébe! Ne most! Most erre nincs idő. Próbáltam előre nyomni, de a váltó nagyon megmakacsolta magát. Minden erőmet beleadtam. A váltó előre kattant a helyére.

– VIGYÁZZ!!!

Bumm!

Nekimentünk valaminek. Vagy inkább valakinek.

Kiszálltunk a kocsiból. Azt hittem, elájulok. Szédültem, és nem kaptam levegőt. Odaszaladtam a testhez. Victoria volt az. De hát, ez lehetetlen. Nate a közelbe sem volt. Itt hagyta Vic-et. Felemeltem Vic fejét, és sírtam. Sírtam, ahogy csak tudtam. Vic arcán még most is mosoly volt. De nem mozdult.

A telefonomért nyúltam, erre Robby kikapta a kezemből, és ripityára törte, majd a zsebébe rakta.

– Hisz te mondtad, nem? – mondta. – Nem hívhatjuk a mentőket. Mi igazából most részegen fekszünk nálad. Mindkettőnk élete tönkre megy. Sajnálom.

– NEM ÉRDEKEL! – ordítottam. – ADD IDE A TELEFONOMAT!

Robby nem hallgatott rám. Megfogott, és elhúzott Vic-től. Nem tudtam mit tenni. Az egész testem begörcsölt, a könnyeimtől alig láttam. Robby berakott a kocsiba, és elhajtott onnan. Hiába próbáltam megmenteni, csak az ellenkezőjét értem el. Én öltem meg. Én vagyok a gázoló. Én vagyok a szörnyeteg.

(fotó: Fortepan)

MEGOSZTOM

Kelemen Szilvia: A valótlan valóságában

A fagy semmit sem kímél. Elpusztít növényt, állatot, embert… életet. Lassan, megfontoltan érkezik, először csak kopogtat, majd ajtót nyitva lehúzza cipőjét, felakasztja kabátját a fogasodra, majd letelepszik melléd, a kanapédra. Nem tesz hirtelen mozdulatot, lassan furakodik, fortyog, pöfékel, mígnem az életedben van, és te megszoktad őt. Azt hihetné az ember, hogy tudja, felismerhető a fagy jelenléte. És naiv lélek, a hétköznapok heves forgatagában, mikor egyről a kettőre jönnek a tenni valók és feladatok, nem tűnik fel neki, hogy egyedül maradt. Mígnem egyszer, megáll.

Minden nap lement a pékségbe. A hosszú, kanyargós lépcsőn kaffogott a már szebb időket is megélt, itt-ott macskakarmolásos mamusza, melyben télen, nyáron, időjárástól eltekintve indult el, az otthona mellé, roppanós, gőzölgő zsemléért. A helyiek már régről jól ismerték őt.

A pékségbe beérve, mikor az eladó, a köpcös, rendezetlen hajú, de mindig jó kedélyű Anti bá, mert őt már csak így nevezik az ismerősei, meglátta az érkezőt, hátrafordult a konyhába, és ezt mondta „Hozzatok Sárikának két zsemlét! …Ne abból, az tegnapi! Ostoba kölyök!” – morogta bajsza alatt.

Kiérve a külváros monoton duruzsolásába, Sára szemében megcsillan az emlékezés sárga keserűsége. Újra hull a hó, pont úgy, mint egy évvel ezelőtt, azon a rideg, decemberi reggelen.

Sára egy régen irodaházként szolgált, magas épület legfelső szintjén lakik. A falakról már hull a vakolat, repedésein valamikor zöld növény nőtt ki, és folyt végig az épületen, de ennek ma már csak az ott hagyott kiszáradt ágak szolgálnak bizonyítékul. Az épületet rég elhagyták a fiatalok, vagy nem is voltak, ezt talán az ott lakók tudnák a legjobban megmondani.

Sára lassan lépked felfelé, a lépcsőházba öreg homály telepedett, melyet már semmivel sem lehetne kiűzni onnan. Felérve az utolsó emeletre, kifújja magát, majd kulcszörgés tölti meg a csendes, visszhangos helységet. Hazaérvén leteszi a friss szerzeményt az asztalon lévő, egykor fehér szőttesre, melyet talán még a kelengyéivel hozott magával. Lepakolja a gáztűzhelyen tárolt növényeit, felemeli nyikorgó tetejét, és tejet melegít a sistergő lángon. A másik szobából egyszer csak feltűnik két fényes szempár, egy régen fekete, most már inkább szürkés szőrű kandúr, ki vidáman üdvözli gazdáját, hozzá dörgölőzve annak méregzöld selyem harisnyájához.

Az asszony levéve a tűzhelyről a tejet, elosztva egy pohárba és egy tálkába tölti, a tálkába beletördeli az egyik zsemlét, és gondosan megfújva lerakja a szúette rakott padlóra, melynek a macska mohón állt neki enni, minden egyes reggel. Szokásához híven, a nő, most is kiült kerek ablaka elé, mely a helyi park felé nézett, és komótosan eszegetve nézte a lombtalan fákat, a múló felleget.

Nem tudott szabadulni, a fagy mindenét elvette, boldogságot, szerelmet, életet.

Öt éve él egyedül. Élete csúcspontjában úgy érezte mindene megvan. Karriert épített, minden idejét a munkának szentelte, és bár most azt kívánná bár sosem tett volna így, döntéseink felelősséggel, és nem legutolsó sorban, következményekkel járnak.

Férje, Vencel Károly, aki bár feladatait rendre elvégezte, mégis volt valami, ami benne megvolt, míg Sárában nem. Ez pedig az élet szépségének felismerése, és kihasználása. Míg Sára mereven, a megszokott módon, ugyanúgy élte napjait, addig Károly próbálta kiélvezni az élet boldog oldalát. Ez sok ellentétet szült köztük, melyet valamilyen módon mindig megoldottak, kivéve azon a bizonyos téli reggelen.

Hajnalban keltek, Sára már munkába igyekezett. Felvette vastag, barna kockás, térd alá érő szoknyáját, felülre selyemfényű, fodros inget és gyöngyfülbevalót. Hosszú haját, mindig korához méltóan, kontyba tűzdelte. Virágillatot árasztva ment ki a konyhába, hol Károly táskákkal sürgött forgott körbe, szendvicsnek valót keresve. Mikor meglátja Sára öltözékét elkomorodik, majd sóhajtva ül le az asztal mellé, eltolva a székről a koromfekete macskát.

Feszült csend telepszik a konyhára, Sára nem érti a kialakult helyzetet, és férje furcsa viselkedését, mígnem egyszer megszólal:

– Azt beszéltük ma együtt töltjük a napot.

– Tudom –, feleli Sára elfojtott hangon –, de muszáj bemenjek a munkahelyemre, nem várhat holnapig.

– Rendben, akkor én elindulok, – szólt kimérten, majd még egy lemondó pillantást vetve feleségére, kilépett a város reggeli lendületébe, síléccel kezében.

Sárát egész nap nem hagyta nyugodni egy szótlan gondolat. Férjét aznap este hiába várta haza. És hiába várta másnap este is. Túlórába menekülve töltötte napjait, a kíméletlen igazság elől. Dolgozott hétköznap, de bizony dolgozott ünnepnapon is.

Az öregség jelei, bár nem volt fiatal, hamar szemmel láthatóvá váltakl rajta. Haja éjfeketéből akár az őszi hajnal, majd az idő múlásával, már inkább fehérnek lehetett mondani, mintsem ősznek. Régen tengerkék szemére most szürke habok gyűltek, és arca, mely egykoron fiatal férfiak heves bókjait kapta, ma már összemosódik az utca megannyi tekintetével. Számára észrevétlenül változott napról napra. Talán az elfojtott, és az idők során felgyülemlett megannyi kérdés, zavarodottság teheti, melyről a hirtelen egyedüllét, a meg nem értés, és a felismeretlen magány tehet.

Míg dolgozott, úgy érezte, jól van, nem gondolt régen elvesztett férjére, kinek híréről sosem kapott semmit, de igazából nem is keresett, csak elfogadott. A fagy annyira magával ragadta, hogy talán csak külső szemmel tudott gondolni rá, mintha nem is vele történt volna, és csak egy hír lenne a sok közül, amit tizenkét órában aznap is fel kellett dolgozzon, és a köznép számára érthetően közzé kellett adjon.

Nem is gondolkodott másképp, mígnem tavaly ilyenkor nyugdíjba nem vonult. Hiába tiltakozott hevesen, hogy ő el tudja végezni még a dolgát, minek nyugdíjazzák, egyébként sincsenek neki egyéb teendői otthon, őt amúgy sem várja haza senki, de be kellett látnia, az idő ellen senki sem képes harcolni.

Az első pár nap még a megszokott heves ritmusban telt, korán kelt, bőségesen megreggelizett, hosszasan sétált a parkban, új, otthoni, kényelmes ruhákat vásárolt, de lassan, ahogy lecsengett az újdonság becsapó hatása, lassan feleszmélt arra, hogy egyedül maradt.

Már nem foglalta le semmi, nem tudott elmenekülni a valóság kíméletlen változásával. Rá kellett jönnie, hogy férjét észrevétlenül vesztette el, semmit nem tud róla, és talán már nem is fog. Hisz a lehetőségek száma végtelen, lehet, hogy lavina áldozata lett, vagy egyszerűen erőt vett magán, és kilépett az évekig tartó, számára boldogtalan, visszahúzó életből.

Ennek már egy éve, egy év alatt Sára megtanult, hosszú idők óta, együtt élni magával. Minden reggel lement a pékségbe, ételt vett magának és macskájának, az egyetlen élőlénynek, ki még férjével összeköti, majd a kerek ablakhoz ülve, órákig nézve a parkot, és a külváros lassú forgatagát, újra és újra elgondolja, mit lehetett volna másképp tenni. Elvesztegetett életét, melyet mindig csak a munka töltötte ki, öregkori éveiben miként tudná jóvátenni, az elmúltat bepótolni.

Egy ilyen szürke délelőtti napon, hintaszékében ücsörögve, eszébe jut valami. Előveszi a dohos szekrény aljáról az alig használt, de lehet, hogy sosem, utazótáskáját, a cirmost rábízva a szomszédokra, útnak indult. Nem tudta hova megy, és ha odaér ott mit fog tenni, csak érezte, hogy nem képes többet egy helyben ülni, férje emlékében. Talán még azóta is megy férje nyomában, melegben, hóban, zivatarban, városról városra, és bár tudja, hogy férje valószínűleg már a túlvilágon várja őt, ő még itt, a földi létben befejezi azt, amit élete során elhanyagolt, amire nem volt képes, amit sosem tett meg, amit a jó Isten életútjának kikövezett.

(fotó: Fortepan/Nagy Gyula)

MEGOSZTOM

Gothárd Krisztián: A tél elmúlt, már nem esik az eső

Ez a tél is olyan, mintha nem is lenne. Már egy hónapja szüntelenül esik. Csak a naptárból tudom kiolvasni, hogy tél van, mert az időjárás szerint ez csak egy csapadékosabb ősz. Csodálatos. Pedig az özönvíz után Isten megígérte, hogy „míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek”. Na nem baj. Biztos, hogy Kaliforniában és Texasban jobban kellett a hó, s ezért nem jutott ide. Pedig járna. Járni jár, csak nem jut – sóhajtok magamban, miközben hátamra veszem a táskát, és elindulok. A lépcsőház állott szagát már megszoktam. Mindig egyszerre lehet érezni a jobb oldali szomszédunk liliomos öblítőjének illatát és a bal oldali szomszédunk tegnapelőtti ebédmaradékának szagát. Émelyítő, mint amikor tanévkezdéskor megállapítom, hogy a júniusi szalámis szendvics nem élte túl a nyarat. Közben leérek a földszintre, ahol már a frissen lefőtt agyoncukrozott kávé gőze keveredik az utcáról beáramló egyhónapos sárszaggal. Ez sem sokkal kellemesebb, így rögtön a kijárat felé veszem az irányt.

Azon gondolkodom, vajon kéne-e vinnem valami harapnivalót, ha már így meghívattam magam videójátékozni. Mielőtt megfognám az ajtókilincset, beletúrok a zsebembe, hogy van-e nálam pár lej. Kiveszem az összegyűrődött bankjegyeket, hátha valamilyen nagyobb címletűek, de csak kicsi zöldek vannak nálam. Három lej. Ebből sem lesz nagy wasistdas, de mégiscsak valami. Legalább arra költöm, aki megérdemli. Holnap úgyis megyek haza, s majd jövő hétre kapok megint pénzt – gondolom. A busz árát már korábban betettem a kicsi táskazsebbe, nehogy véletlenül elköltsem. Utálok kölcsönkérni. Annyi van, amennyi: beosztom. Punktum. Ezzel a határozottsággal lépek ki a tömbház ajtaján, mire a nyakamba zúdul egy nagy adag csatornalé. Mire meggondolnám, hogy milyen rossz érzés a hideg víz a nyakamra, már azon veszem észre magam, hogy a csatornalé lecsorog a hátamon, s egészen a fenekem árkáig tör utat magának, de szerencsére az alsónadrág felszívja. Baromira kellemetlen. Miután felocsúdok az élményből, úgy érzem, ami addig zavaros és besűrűsödött volt, hirtelen tiszta és átlátható lett. Úgy látszik, jótékony hatása is van a jéghideg csatornalének. Még az is lehet, hogy ez lesz az én titkos mentálhigiénés kezelésem. Szakemberre úgysem futja. Amíg ezen elmélkedem, a lábaim már a parkoló autók között visznek. A számtalan szín és márka kombinációját egy leutánozhatatlan színes labirintussá mossa össze az eső. Nem különösebben foglalkoztatnak az autók, viszont az biztos meghatna, ha jövőre a jogsi megszerzése után kapnék egyet ajándékba. Ennél a pontnál már úgy érzem, hogy a bennem lévő titkos vágyak és remények ostromolta realista erőd már kezd meggyengülni. Az ilyenkor jól bevált taktikám, hogy egy nagy adag pesszimizmussal mindent lesöprök a hadszíntérről, de most valamiért mégis engedem, hogy az indokolatlan optimizmus felülkerekedjen bennem. Talán még a szemeim is felcsillannak az ajándék autó gondolatától, de ezt tükör nélkül nem állíthatom teljes bizonyossággal. Közben kiérek a parkolóból. Hallom egy autó egyre felerősödő zúgását, de mire reagálni tudnék a helyzetre, fröccs…, s már folyik is le a barna lé az arcomon, kabátomon, nadrágomon. Na tessék, megvan az álmodozás eredménye – vesződöm magammal, miközben a kezemmel ösztönösen próbálom letakarítani az arcomat. Szerencsétlenségemre a kezemre több sár került, mint az arcomra, így a jószándékú mozdulattal csak annyit érek el, hogy az ábrázatom mocskosabb, mint valaha. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy odalépjek egy autóhoz, és a visszapillantójában megnézzem magam, de hamar elvetem az ötletet, úgysem segítene ilyen állapotban látni magam.

Így mégsem mutatkozhatok nála. Alighanem ez lenne az utolsó húzásom, amennyire rideg velem mostanában, szóval jobb lesz, ha gyorsan visszarohanok a lakásba átöltözni. Sietnem kell, ha nem akarok elkésni. Úgy érzem, még sosem szaladtam át ilyen gyorsasággal az autók kavalkádján. Meg is van az eredménye, az ajtó előtt a tüdőm már erélyesen kezdi követelni a levegőt. Kifújom magam, amíg a lakáskulcsot keresem.

Pár perc múlva már rendbe is tettem magam, új reményekkel lépek ki az ajtón. Jó jelnek veszem, hogy sikerül kimennem a tömbházból anélkül, hogy ismét nyakamba folyna a csatornalé. A lépteim megfontoltak és tudatosak, egészen addig, amíg az órámra nem pillantok. Már elkéstem, úgyhogy az igazi hajrá még csak most kezdődik. Felgyorsítom magam, de nem akarok futni, mert nem sározhatom össze ezt a rend ruhámat is. Anya így is gutát fog kapni, mikor holnap hazaviszem a sok szennyest. Közeledek. A három lej már a kezemben, és bemegyek a boltba, hogy vegyek valamit. Nincs ötletem, hogy mit vehetnék, de amikor az édességes polchoz érek, hirtelen bevillan, hogy nagyon szereti a Kinder Buenot. A baj az, hogy csak egyre elég a pénzem. Tudom, hogy két rúd van egy csomagban, de nem hiszem, hogy értékelné ezt a megoldást. Ismét cikázni kezdenek a gondolataim. Ez már betyár krízishelyzet. Belecsúsztathatnék egyet a zsebembe, de álljon meg a menet: attól, hogy pénzem nincs, elveim még vannak. Ekkor hirtelen beugrik, hogy a busz ára, a 12 lej, ott a kicsi táskazsebben, felhasználhatnám azt is a nemes cél érdekében. Ott a kérdés, hogy akkor holnap mi a csudával megyek haza, de minden napnak legyen meg a maga baj. A mai napnak pedig az a baja, hogy muszáj jó benyomást keltenem, ha meg akarom őrizni az egyetlen barátomat, aki maradt. A holnap baja meg lesz az, hogy mivel megyek haza. Hátha találok egy kis aprót valamelyik elfeledett zsebemben, s ha nem, még mindig folyamodhatok valamelyik osztálytársamhoz, bármennyire is utálok kölcsönkérni. E rövid eszmefuttatás után leveszek a polcról két Kinder Buenot és egy sós csipszet. Valamelyest nyugtalanul adom át a pénzt a kasszásnéninek, aki semmit sem sejt a gondjaimról. Ennyi lesz? – kérdezi. Ennyi. – válaszolom. Visszaad. Úgy nézem, egy fél buszjegyre szűkön elég a megmaradt pénzem. Csak kár, hogy olyat nálunk nem adnak. Majd csak lesz valahogy holnap is. Megköszönöm, szép napot kívánok, ahogy illik, majd kimegyek. Kint még mindig zuhog az eső. Vagy menjünk át rendes télbe, vagy ugorjuk át ezt, ami van, s jöjjön a napsütős tavasz. Azt úgyis sokkal jobban szeretem. Apa is nyugodtabb, ahogy a tavasz beköszöntével fokozatosan csökken a fűtésszámla. Már csak két saroknyira van a lakásuk. A nasi a táskámban, a mosoly és a kiegyensúlyozottság az arcomon. Eldöntöm, hogy mindennek jól kell sikerülnie, jól fogunk szórakozni, és ezt semmi és senki nem ronthatja el. Kisvártatva megérkezem. Egy idős hölgy pontosan akkor jön ki, amikor odaérek, így nem kell használnom a kaputelefont. A lépcsőházat kellemesen belengi a citromos felmosószer illata. Meg tudnám szokni nálunk is. Felmegyek a másodikra, és megállok az ajtójuk előtt. Kihúzom magam, átszellemülök, és megnyomom a csengőt.

Kihallatszik a dallama, de a várt reakció elmarad, senki nem nyit ajtót. Erre nem számítottam.  Biztos, ami biztos, még egyet csengetek. Az eredmény most is ugyanaz: semmi. Itthon kell lennie, vagy ha nincs, biztos pár perc múlva érkezik. Írok neki egy üzenetet, hogy megjöttem. „Szia, megérkeztem.” Amíg a válaszára várok, jobb híján kinézek az ablakon. Az esőcseppek elnehezedve peregnek le az üvegen, mintha már ők is megunták volna ezt az állapotot. A játszótér üres, s ki tudja, hány gyerek ábrándozik azon ebben a pillanatban, hogy egyszer majd újra igénybe veszi a csúszda vagy a hinta szolgáltatását. Jelez a telefon. Izgatottan, mégis félve nézem meg az üzenetet. „Bocs, eljöttem a többiekkel biliárdozni, s kiment a fejemből, hogy szóljak.” Nézem egy darabig a képernyőn a lélekhasító mondatot, majd észreveszem, hogy kezd gombóc lenni a torkomban, mire gyorsan visszateszem a telefont a zsebembe. Lassú léptekkel elindulok lefelé a lépcsőn. Minden levegővétel nyomasztónak hat. Körülöttem minden egyhangúvá vált. Szomorúan kilépek a lépcsőházból, mire a nap egy fiatal sugarával csiklintja meg az arcom. Már nem esik az eső. Elmúlt a tél. Séta közben mindkét Buenot elmajszolom, és megnyugvást keresek a könnycsalogató magánnyal kezdődő tavaszban.

(fotó: Fortepan/Lencse Zoltán)

MEGOSZTOM

Finta Klára: Törésvonalak

Mert mindig úgy kezdődik, hogy két üresség között átlépünk egy harmadikon.

I. végiggondolta a törésvonalakat. Először a padló töréseire gondolt Bémamánál. A zöld padlókövek rendjére. A térdelésre, az őrlődésbe beszorított fájdalomra kő és csont között, ahogy ronggyal itatja fel parfümök és illóolajok szagát. Bémama körülvette magát illatokkal. A konyhapolcon is üvegcsék álltak, a fürdőszoba polcán és a mosógép tetején. Bémama megengedte, hogy a levendulásból néha I. is csepegtessen a nyaka hajlatába, hogy a csuklójára fordítsa, az erek fölé. Az úgyis olcsó. Pé úgyis hoz abból minden második szerdán. I. pedig telecsepegtette vele a haját is, amikor Bémama elfordult, és nem zavarta, hogy a csuklója és a fejbőre is kipirul az olcsó levendulaolajtól. Amikor I. széttörte Bémama parfümös üvegeit, nem tudta, hogy egy perc huszonhét másodpercig tart, amíg minden szilánkjaira válik. Akkor még az órát sem tudta leolvasni a konyhaasztal fölött. Arcnak látta, mozgó orral, szöszmötölő morcongással és érccel a hangjában. Egy perc huszonhét másodperc és I. karjai a levegőbe susogtattak, kapkodva nyújtotta kezeit. És azután csak nézte, hogy a lába mellett csermelyek és patakok párállanak. És vágta a hideg, és a szag, és a csend. Csak a szilánkokon törött és verődött vissza Bémama hangja. Bele kellene térdeltetnem téged.

Nagymosáskor gondolt erre először. Amikor felvette a poliészter pongyolát az ágy mellől, hogy a mosókonyhába vigye. Ebben a lehajlásban jutott eszébe. Amikor meglátta az ágy alatt a fedő nélküli befőttesüveget. Mellette a hegedűtokok poros ívét. A barna műanyagtálban a hámozott almák héjának kunkorodását. Ebben a lehajló közeledésben jutott eszébe, hogy ő nem érti a polcokon a könyvek címét. Pont annyira nem érti, mint ahogy az ágy alatti tárgyak szagát és egymásmellettiségét sem. Nem érti, miért van a befőttesüvegnek üresen is ammóniaszaga.

A filodendronok félnek a kiszáradástól. Félnek a fehérjék bomlásától. Érzik I. hámsejtjeinek elhalását. És érzik I.-t, aki arra gondol, hogy a Bémamától megörökölt rúzzsal kell ma is kifestenie magát. Hogy a rúzs mélyvörösébe kenődve ott van az összes női felmenőjének hámsejtje. Tudja, hogy a filodendronok minden elhalt hámsejt után megreszketnek. Ilyenkor görgetik végig reggelente leveleiken a gömbcseppeket. Megreszket I. keze is. A rúzs vöröse kifut ajkai vonalából. Összekeni I. ajkait, fogait. És amíg a kézfejével próbálná letörölni a vörösséget, I. is azt érzi, hogy fél a fehérjék bomlásától. A hámsejtek elhalásától. Fél a kiszáradástól. Érzi, hogy minden változatlan marad, csak néhány hámsejttel lesz kevesebb ő is, amíg lassan a filodendronokhoz hasonul. És belőle is csak egy rétegnyi hámsejt marad a rúzsban. Hámsejtréteget ad majd ő is örökségül. És amíg áll az előszobában a kinyitva hagyott száradó esernyő mellet, a tükör előtt, a filodendronok között, az ő szemében is összegyűl a gömbcsepp. Végigfut az alsó szemhéja alatt.

Bémama reggelente még tudta a szókapcsolatok és nevek egymásutániságát, tudta a dolgok helyét a lakásban. Tudta, hogy a lámpát elég csak egyszer lekapcsolni, a bezárt ajtót csak egyszer ellenőrizni. Tudta, hogy a szemetet levitte, a csapot elzárta. Tudta, hogy csak este fog összerándulni benne a szorongás. Este háromszor nézi meg, hogy a csapot elzárta-e, szemetet levitte-e. Ha megteszi, másnap sem lesz árvíz. Este szappanos karral áll majd fel a mosdótál mellől és kifut megnézni, rázárta-e kétszer az ajtót, lekapcsolta-e az előszobai villanyt. Klattklattklattklatt. Kétszer kapcsolja le és fel, le és fel. Ha megteszi, az éjjel biztonságban alszanak a fiai.

Már hónapok óta nem beszéltek.

A K. utca átjárója előtt tanulta meg, melyik a jobb és bal. Előbb balra majd jobbra nézünk. Bémama szorította a kezét és úgy tűnt az egész testével hadonászik. I. mindig felidézi ezt az erős szorítást, ha balra néz, ha jobbra néz. Látja bal oldalon a kenyerest. Látja a jobb oldali betonba öntött focipályát. Látja, hogy Bémama teste hömpölygésbe kezd. Hogy most nekifutnak, átirannak a túlsó oldalra. Bémama erős, szálkás inai feszülnek, a ruhája feldagad. A szél felkeleszti az alsó szoknyáit és a ruhaujjakat. Kelt és puffadt lesz. És I. már a másik oldalról hunyorog vissza. Az előző oldalt nézi, a megfordult rendeket. Bal oldalon a focipálya, jobb oldalon a kenyeres.

I. vizet hoz Bémamának a barnarajzos pohárba. Mama ül, és a tévét nézi. A körbehámozott alma héja és a kés az éjjeli lámpa mellett. Bémama lánya két nappal ezelőtt látogatta meg őket. I.-nek lejárt szaloncukrot hozott, Bémamának levendulás szappant. Azt mondta, majd később is jön. És hogy Bémama nem is olyan beteg, ne tettesse a halált, az igazán fölösleges. Aztán ivott egy cikóriakávét és elment. Idegen illata van a lányomnak, mondta Bémama és visszakapcsolta a tévét. I. nem tudta, hogyan fogja felnevelni majd a saját gyerekeit. De biztos volt abban, hogy az ő gyerekei is megnőnek majd és idegen illatuk lesz. És utána nem fogja tudni visszafogadni őket.

I. lábfeje egyike volt azon pontoknak a világon, ahol elfért a szerelem. Az erek fonatai fölé simulva, lebegősen. Először az esti mosdáskor vette észre, amikor a lavóros párállásban eltűnt a teste. Bémama a konyhában mosdott a levendulás szappannal. Átszólt a fürdőbe. I. csak a hangját tudta követni. Ahogy ingadozik a másik térben. Mintha áthajlás lenne egy másik dimenzióba. Azt is hallotta, ahogy a háta mélyen meghajlik. De aztán elveszett a hang, nem is hallotta, mit kér tőle. Most csak a lábfeje ereit nézte. Arra gondolt, hogy a szomszéd V. végigsimít rajtuk. Hogy amikor tegnap a focipálya mellett vitte haza Bémamának a kiló narancsot, V. szándékosan rúgta ki a labdát a pályáról. Hogy szándékosan gurult oda hozzá a labda. Hogy V. szándékosan nézett rá végigmérőn. És mikor felvette a labdát I. lába mellől és kiköpött, akkor szándékosan köpött I. lába fejére. I. a lavóros gőzölgésben felidézte a csiganyálszerű vonalat, ahogy végighúzódik az erek fölött. Nem akarja lemosni. Lábát magasan feltartva mosakszik. V. majd egyszer elvisz innen, és majd belém szeret, és majd elé tartom a lábfejem, ni, itt köptél le, amikor a focipályáról kirúgtad a labdát, és V. akkor nem tagadja le, és végigcsókolja a lábam egészen a térdemig. I. kinyitotta az ajtót, a kulcsot a zárban hagyta, belül. És ekkor majdnem hangosan is kimondta, hogy csak ürességek sorain haladunk át, amiknek újra és újra más nevet adunk. Ez valami olyasmi lett volna, amit Bémama mond, amikor sokáig matat a kamrában és utána olyan szaga van a szavainak, mint a kókuszkockához való rumesszenciának. De I. végül nem mondta ki. Nem akart rájuk hasonlítani. Nem akarta a bénagyanyák és béanyák hámsejtjeit. Bémamára csukta az ajtót, aki a narancssárga szőrtakaró alatt fordult egyet. Lelógott az ágyról a lába. A lábfején egy májfolt csiganyálasan terjedt szét, mintha egyszer egy szerelem leköpte volna.

(fotó: Fortepan / Ebner)

MEGOSZTOM

Dobó Dorottya: Parányi semmi

Gyerekkoromban meggyőződésem volt, hogy a Gyorskocsi utca a balesetem után kapta a nevét. Sokszor gondoltam rá, hogy ha aznap a párhuzamos Medve utcán mentünk volna haza a szüleimmel, akkor talán még szörnyűbb tragédiának estem volna áldozatául. Egy medve a belvárosban. Talán nem is csak a kislábujjamat vesztettem volna el, hanem az egész lábamat, esetleg egyéb végtagjaimat és néhány szervemet is. Lehettem vagy tíz éves, mikor megtudtam, hogy már száz évvel korábban is ez volt az utca neve, a meglepő egybeesés pedig nem több mint ironikus véletlen. És hogy ha aznap inkább a Medve utca irányába mentünk volna, akkor nem nevettek volna ki az oviban minden egyes délutáni alvás előtt, általánosban nem néztem volna irigykedve a lányokat, akik lábtyűt hordtak, és nem hívott volna csonkalábúnak Karcagi Dominik, mikor elmondom neki másodikban, hogy tetszik.

Dühítő. Anyám persze mindig másképp látta a dolgot. Ő csak arra tudott gondolni, hogy mi lett volna, ha nem ússzuk meg ennyivel. Minden nap elmondta, hogy élete végéig hálás lesz Istennek, amiért vigyázott rám, és nem hagyta, hogy belehaljak a sérülésbe. Apám pedig fel sem fogta, hogy mi a problémám. Hiszen az csak egy kislábujj. Kicsike, apró, észrevétlen épp úgy a létezése, ahogy a hiánya is. Én pedig hálátlan vagyok, hogy még ezen is csak sajnáltatni tudom magam ahelyett, hogy az afrikai éhezőkre gondolnék.

Sajnos nem tudtam nem hálátlan lenni. Mégis hogyan lehetnék hálás olyasvalamiért, ami az egész életemre rányomta a bélyegét? Leginkább mérges voltam. Istenre, a szüleimre, és magamra is. Nyolcadik elején egyszer oda is vizeltem a templom mögötti kertbe. A Füsti Vicával útba ejtettük hazafelé a kocsmából. Mindketten dühösek voltunk, és így akartunk véleményt nyilvánítani. Én emiatt, ő pedig nem sokkal korábban tudta meg, hogy terhes, és aznap döntötte el, hogy abortuszra megy. Ezt amolyan szimbolikus gesztusnak szántuk, és az a különös, hogy némiképp tényleg könnyített a lelkünkön, még ha csak átmenetileg is.

Pár héttel később túlesett a műtéten. Én kísértem el, mert az a nyomorult Cserpes Fecó addigra lapátra tette szegény Vicát, az anyját pedig nem különösebben érdekelte, hogy mi lesz a gyerekkel.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdeztem, miközben a műtősre vártunk. – Tudod, hogy ez után nincs visszaút. Nem fogod megbánni?

– Dehogy – horkant fel olyan hangon, amit korábban még nem is hallottam tőle –, amúgy meg, mi mást tehetnék? Neveljem fel egyedül a kis vakarcsot?

– Jó, persze, tudom. Csak biztos akartam lenni benne, hogy átgondoltad.

– Igen, átgondoltam – felelte szemforgatva –, és tudom, hogy ezután a fél világ gyilkosnak fog kikiáltani. De most komolyan. Ez az izé akkora, mint egy borsó. Mint a köröm a kislábujjamon, vagy még akkora sem. Holnap pedig nem lesz ott semmi, és a világon senkinek nem fog feltűnni a különbség. Ez nem egy ember! Akkor mégis hogy lenne gyilkosság? – kérdezte, én pedig félig egyetértve, félig beletörődve bólintottam, és nem sokkal később áttolták őt a műtőbe.

Az operáció jól sikerült. Épp a kávéautomatába dobáltam az utolsó ötforintosaimat, amikor hallottam, hogy visszatolják a szobájába. Valamiféle önkívületi állapotban lehetett, mert összefüggéstelenül, és sokszor érthetetlenül ordibált, miközben gurították őt a folyosón. Utólag megtudtam, hogy ez gyakori azoknál, akik még nem teljesen tértek magukhoz az altatásból, és nem kell miatta aggódni, csak időt kell hagyni neki. Visszaültem az ajtaja elé, és ott vártam. Közben ő tovább üvöltözött, a kisbabáját követelte, és a hangok alapján dobálta is magát, miközben három nővér is alig bírta őt lefogni.

Pár órával később végre megnyugodott, és bemehettem hozzá. Mikor elmeséltem neki a történteket, nem akarta elhinni.

– Biztos, hogy az nem én voltam! – nyögte álmos, de határozott hangon. – Szerintem a szobatársamat hallottad.

– De Vica, nincs is szobatársad – mutattam a szomszédos, üres ágy felé.

– Akkor hazament azóta. Vagy valaki más ajtaja előtt ültél, vagy az egészet te találtad ki, mit tudom én. De én biztos, hogy nem csináltam ilyeneket. Nézz rám! Mozdulni is alig tudok.

Szerencsére Vica gyorsan gyógyult, és a suliból sem kellett sok időt kihagynia. Ott azt mondtuk az osztálynak, hogy vakbélműtéte volt, úgyhogy mindenki nagyon támogatóan bánt vele.

Pár hónappal később, egy decemberi reggelen, boldogságtól csillogó szemekkel, és egyfajta cinkos mosollyal jött be a terembe, majd azonnal kihívott rágyújtani.

– Újra összejövök a Fecóval – közölte, és boldogan szippantott a reggeli cigijébe.

– A Cserpessel? – kérdeztem vissza – Kérlek, ne! Mekkora görény volt már, amikor kiderült az a gyerek dolog is.

– Nem tudnál egy kicsit örülni a boldogságomnak? – csattant fel. – Amúgy azt már rég megbánta. Tegnap dumáltam vele, és azt mondta, tökre sajnálja, hogy akkor úgy lepattintott. És most nagyon fog igyekezni, hogy jóvátegye.

– De ezt már annyi mindenre mondta, aztán mégis mindig rossz vége lett.

– Jó, nem is ez a lényeg! Figyi, nem akarok hozzámenni vagy ilyesmi. Csak az van, hogy… – kezdett bele elcsukló hangon.

– Igen? – néztem rá kérdő tekintettel.

– Az, hogy én is csináltam hülyeségeket – suttogta, és közben a hasára mutatott.

– A terhességre gondolsz?

– Dehogy a terhességre, az abortuszra! Nem kellett volna ilyen hamar lemondanom róla, lehet, hogy megszerettem volna.

– Biztos így van, és sajnálom, hogy így érzel. De most mégis mit akarsz csinálni?

– Hát a Fecóval újra megcsináljuk a gyereket.

Értetlenül néztem rá.

– De… az már nem lesz ugyanaz – mondtam.

– Jaj, mert biztos nagyon más lesz ez a borsó, mint az volt. Félig Fecó, félig meg én. Nem lehet olyan nagy a különbség – legyintett, majd bementünk az első órára.

Még aznap össze is jöttek a Fecóval, de szerencsére nem tartott sokáig a románc. Néhány héttel később a Cserpes ismét lapátra tette őt, sőt Vica elmondása szerint még le is tehenezte szakítás közben.

– Volt pofája ilyet mondani a kis rohadéknak? – kérdeztem felháborodva, mikor átmentem, hogy megvigasztaljam őt, ám be kellett vallanom, hogy tényleg rohamosan szöktek fel rá a kilók.

– Mégis mit várt? Elvégre változik a testem.

– Megint terhes vagy? – néztem rá meglepetten.

– Sajnos még nem. De már nagyon kicsi híja, érzem, hogy bármikor megtörténhet – jelentette ki, és kibontott egy zacskó chipset.

A szilvesztert már a Fóti Janinál töltötte, aki évek óta megszállott rajongással csapta neki a szelet, de mindhiába. Most viszont Vica beadta a derekát, és másnap már kézen fogva sétálgattak a főtéren, amiből mindenki számára világossá vált, hogy ők immár egy pár. Janit nem zavarták Vica plusz kilói, még örült is a kegynek, amit Vica gyakorolt azzal, hogy engedte őt fizetni a kürtöskalácsért, ráadásul a Vica körül legyeskedő konkurencia is jelentősen lecsökkent.

Egy hónapig tartott a szerelem. Ez alatt nagyjából 10 kilót szedhetett magára, és olykor már tényleg elhittem, hogy babát vár, ám február elején Jani is megpattant. Ekkor vallotta be neki, hogy mi a valódi szándéka a kapcsolattal, vagyishogy újracsinálni a gyereket, akivel most nyolc hónapos terhesnek kéne lennie, és aki eredetileg a Cserpes génjeit örökölte volna, de neki így is oké lesz. A Janinak viszont így nem volt oké.

Vica összeomlott. Miután hazazavarta a Fótit, rögtön felhívott, hogy menjek át, de ahogy meglátott, azonnal el akart zavarni engem is. Én ott maradtam, és egész éjjel hallgattam ahogy kiabált, sírt, jajveszékelt, öngyilkossággal fenyegetőzött, és minden bajáért engem tett felelőssé. Másnap reggel együtt elsétáltunk a pszichiátriára. Nem is köszöntünk el. Csak egymás mellett sétáltunk, majd bement.

Nem volt kedvem meglátogatni őt. Sokszor eszembe jutott, de nem bírtam rávenni magam, pláne miután rájöttem, hogy voltaképpen nem is hiányzik. Másokkal is jóban lettem az osztályban, és javulni kezdtek a jegyeim. De nem szűnt meg a motoszkálás a fejemben, így pár hét elteltével, február végén bementem hozzá.

Az udvaron ült pokrócba bugyolálva, és egy játékbabát ringatott.

– Karolának hívják – mondta, ahogy közel hajoltam hozzá.

– Nagyon szép – feleltem zavartan és leültem. Csendben ültünk az udvaron a tavaszias napsütésben, csak néha szólalt meg.

– Hasonlít rám. A szeme olyan barna, mint az enyém, látod? – kérdezte, majd felém fordítva felemelte, és a baba szeme kinyílt – nahát, felébredt – állapította meg, és énekelve tovább ringatta.

– Jól érzed itt magad? Kedvesek az emberek? – kérdeztem.

– Persze! Ez életem legboldogabb időszaka. Mindenki nagyon kedves velünk – felelte, mosolyogva, miközben a szemében szomorúság csillant meg.

– Akkor jó – mondtam, és csendben üldögéltünk tovább.

– Máskor is eljössz? – kérdezte, amikor felálltam, hogy hazainduljak.

– Nem tudom. Jöjjek?

– Igen. Örülnénk neked.

– Akkor jövök.

– A temetésre is? – kérdezte, és aggodalmas tekintettel nézett Karolára. –  Pár hét múlva lesz.

– Persze, itt leszek – feleltem és megsimogattam a kezét, majd elmentem.

Márciusban eltemettük Karolát, és nem sokkal később Vicát kiengedték a kórházból. Többet nem állt szóba a Cserpessel. Ahogy nagykorú lett, szinte azonnal férjhez ment, és nagy családja lett. Jó anyuka vált belőle. De a szomorúság a szeméből nem tűnt el soha.

(fotó: Fortepan / Pote)