Címke: mayer ágota

június 27, 2022 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Történelmi szemléletváltás: célkeresztben a fiatalok

Az európai, tágabb értelemben a nyugati világ és annak közvéleménye egységesen elítéli Oroszország Ukrajna elleni agresszióját. Különösen erős az orosz politika elleni ellenszenv Közép-Kelet-Európában: az Európai Unió szláv államai a legvehemensebb segítői a fegyverszállítás terén is az ukrán ellenállóknak, s a balti államok is ugyanezt a politikát követik. Románia fegyverszállítások tekintetében sokkal óvatosabb, de így is egyértelmű a kiállása Ukrajna mellett. Történelminek mondható Németország katonapolitikai fordulata, és az is, hogy Finnország és Svédország, e két hagyományosan semleges állam is a NATO-hoz akar csatlakozni az orosz agresszió miatt. Mindezeknek a politikai döntéseknek erős társadalmi támogatottságuk van az illető országokban. Oroszország támadása megerősítette az Európai Uniót, szolidaritásra késztette a kormányokat és a nemzeteket. Van azonban kivétel: a magyar közvélemény kimarad ebből a konszenzusos szolidaritásvállalásból.

Magyarország geopolitikai, geostratégiai érdekeiről energetikai kiszolgáltatottságáról már sokan sok mindent leírtak, ebbe nem mélyednék bele, annál is inkább, mert olyan információk, szempontok, egyezségek, háttéralkuk is befolyásolják, illetve befolyásolhatják a kormány döntéseit, amelyekre releváns információk hiányában nincs rálátásunk. Arra viszont érdemes figyelmet fordítani, mert van adat róla, hogy milyen mértékben történt meg a magyar közvélemény elfordulása, avagy elfordítása az orosz ideológiai, politikai narratíva elfogadása felé. 

Ez annál meglepőbb, mert a magyarokról szólván (mint Közép-Kelet-Európa minden más népéről egyébként) olyan nemzetről beszélünk, amelynek történelmi sorstragédiáiban Oroszország játszotta a(z egyik) negatív főszerepet, a magyar nemzet szabadságért való küzdelme az elmúlt évszázadokban a keleti birodalom miatt vallott kudarcot. Ezért a magyar nép generációkon átívelő nemzettudatának egyik sarkalatos kérdése megóvni a szabadságot az orosz hatalom agresszív és kényszerítő befolyásától, és ezt töri kerékbe a mostani fejlemény: Oroszország azt teszi, amiben komoly gyakorlatot és tapasztalatot halmozott fel, azaz megtámadott egy szuverén államot, de a magyarok egy jelentős része ahelyett, hogy ebben a veszélyt látná, Oroszországgal tart.

Hogy az orosz-ukrán háború megosztja a magyar közvéleményt, arról az utóbbi időben végzett közvélemény-kutatások eredményei tanúskodnak, valamint a közvélemény közvetlen megnyilvánulása a közösségi hálókon. A Medián intézet által április 26. és április 30. között végzett közvélemény-kutatáshoz hasonlót készített 2018 januárjában, tanulságos összevetni a négy év alatt történt változásokat. Az országok elfogadottságát egy százfokú skálán mérik, amelyben a 100 pont a legjobb véleményt, a 0 a legrosszabbat jelenti. Jellemzően csökkent a magyarok bizalma a nagyhatalmak iránt. Az Amerikai Egyesült Államok megítélése négy év alatt 10 ponttal esett, 54-ről 44-re, Kína bizalmi indexe a négy évvel ezelőtti 51-ről 47 pontra csökkent, Oroszország megítélése pedig a teljes népesség körében 48 pontról 32 pontra zuhant. A megítélés változása összefügg a politikai preferenciákkal. A fideszesek 2018-ban 59 pontot adtak Oroszországnak, most 43-at. Az ellenzékiek korábbi, 40-es bizalma már csak 15 pontos. A párton kívülieknek 44-ről 29-re süllyedt az oroszokba vetett bizalma. Még nyilvánvalóbbak a különbségek, ha az a kérdés, kivel tartson fenn szorosabb kapcsolatot Magyarország, Oroszországgal vagy az Egyesült Államokkal. Összességében 45 százalék az USA-val tartana, 38 százalék Oroszországgal, de a Fidesz-szavazóktól az USA már csak 24 pontot kapott, Oroszország pedig 55-öt. Az ellenzékieknél ugyanez 82 a 13 ellenében. A kutatás egyik fontos eredménye, hogy a fideszesek oroszpártisága leginkább a párt fiatal szavazóit jellemzi. A 18 és 39 év közötti kormánypártiak 65 százaléka gondolja úgy, hogy jobb lenne Moszkva felé orientálódni. Ahogy idősödnek a kormánypárti szimpatizánsok, úgy csökken az oroszokban bízók aránya. Hann Endre, a Medián igazgatója „generációs felejtésről” beszél: az átlagosnál oroszpártibb 40 alatti kormánypárti csoport nem is élt, vagy kisiskolás volt a rendszerváltáskor, nincs saját élménye a négy évtizedes orosz megszállásról vagy 1956-ról. Szerinte közrejátszik ebben a fejleményben az is, hogy a fideszes fiatalok előszeretettel fogyasztják az orosz propagandát.

Romániában is végeztek hasonló közvélemény kutatásokat. Az INSCOP áprilisi felmérése szerint a románok amúgy sem erős bizalma az oroszok iránt gyakorlatilag összeomlott. Tavaly márciusban még a megkérdezettek 16-18 százaléka volt bizalommal Oroszország iránt, ez idén áprilisban, az ukrán háború kitörése nyomán 7,5 százalékra esett vissza. Romániában is a fiatal, 18-29 év közötti korosztály, valamint az AUR párt szavazóbázisa az, amelynek körében magasabb az oroszok iránti bizalom, de még ezekben a csoportokban is drasztikus csökkenés mutatható ki. A katonai konfliktus előtt az AUR-szavazók mintegy húsz százalékának volt nagy vagy nagyon nagy bizalma Oroszország iránt, ez az arány a háború kitörése után 14 százalék lett, míg a 18-29 éves auros fiatalok körében a háború előtt 30 százaléknyi volt az Oroszország iránt bizalommal viseltetők aránya, ami a háború kitörése után 12 százalékra esett vissza. A PNL és a PSD szavazók körében mindössze 7 százalék, az USR-Plus szavazók körében 5 százalék volt az Oroszországra bizalommal tekintők aránya, az RMDSZ szavazók nem jelennek meg ebben a kutatásban. Romániában is megfigyelhető, hogy minél idősebb generációról beszélünk, annál kisebb Oroszország bizalmi indexe: a 30-44 éves korosztály körében tíz, míg a 45-59 évesek és a hatvan felettiek esetében mindössze öt százaléknyian bíznak Oroszországban.

Az Avangarde Intézet március 20-22. között végzett kutatásában a megkérdezettek 68 százaléka válaszolta, hogy nem jogos és nem igazolható Oroszország katonai agressziója Ukrajna ellen, és mindössze 8 százalék értett egyet az orosz állásponttal. Ebben is kikérték az emberek véleményét Oroszországról, és a válaszadók hét százalékának volt jó, illetve nagyon jó véleménye az orosz birodalomról, míg a kutatásban részt vevők 53 százalékának rossz, 28 százalékának pedig nagyon rossz véleménye volt. Sajnos ezekből a kutatásokból nem derül ki a megkérdezettek etnikai hovatartozása, vagyis az, hogy az erdélyi magyarok milyen válaszokat adtak, viszont van egy nem tudományos, de figyelemre méltó és jelzésértékű jelenség, amiből képet kaphatunk erről a kérdésről is: az interneten fellelhető, Oroszországgal és az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos cikkekre adott reakciók, és a szociális hálón megjelenő egyéb megnyilvánulások között az erdélyi magyarok körében túlnyomó többségben vannak az oroszpárti reakciók.

A magyarországi és a romániai adatok párhuzamba állításával leszűrhető néhány következtetés. Először is az, hogy a generációs felejtés csak részben magyarázat a magyar fiatalság oroszpártivá válásában, mert ott van maga a tény, az orosz támadás, amit mindenféle előzetes tapasztalat és lexikális tudás nélkül is fel lehetne fogni a maga reális valójában, ahogy történik az a romániai fiatal generáció körében, akik közül a korábban oroszok iránt szimpátiát mutatók is bizalomvesztéssel reagáltak. A magyar közegben a felejtés mellett jelentős szerepet kell tulajdonítani a kormányzati célkitűzéseknek és az ennek szolgálatába állított oroszpárti propagandának. Ezt igazolják a Publicus Intézet által végzett közvélemény-kutatások. A március eleji kutatásban a megkérdezettek 64 százaléka tartotta agresszornak a háborút indító Oroszországot, a május közepén elvégzett felmérésben 56 százalékra csökkent ez az arány. Közben 15-ről 25 százalékra nőtt azoknak a köre, akik a támadást inkább Oroszország védekezésének tartják. Az intézet is azzal magyarázza ezt a jelenséget, hogy a magyar kormány által ellenőrzött médiában az orosz kormánypropaganda érveit sulykolják, aminek hatása begyűrűzik Erdélybe is. Ehhez adódik a közösségi médiában terjedő közvetlen orosz propaganda, amelynek jellemzője, hogy meghamisítja a (geo)politikai realitásokat, figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket, ráadásul sok esetben feltűnően helytelen magyarsággal van megfogalmazva. Ezeket a gyakran kamuprofilról megosztott üzeneteket az orosz narratívára fogékonnyá tett, autentikus Facebook-profillal rendelkező magyarok lelkesen terjesztik tovább. Kitapintható tehát az a folyamat, ahogy a magyar közvéleményben zajlik egyfajta fordulat az évszázadok alatt formálódott negatív Oroszország-kép átalakítására, ami békeidőben talán nem lenne baj, de erre Oroszország támadásának a kontextusában törekedni aggályos vállalkozás. Az orosz propaganda aktivitása persze érthető, annál baljóslatúbbnak tűnik a magyar hírközlés gyakorlata. A kormányközeli médiában gyakorlatilag egységesen és nyíltan folyik az oroszbarát propaganda, feltehetően a kormányzat hosszú távra tervez, hiszen a perspektívák között szerepelhet Magyarország szövetségesi rendszerének a megváltoztatása. 

Ezek csak feltételezések, de a kormánynak szinte minden lépése ebbe az irányba mutat: a nyíltan felvállalt oroszpárti propaganda, az Oroszország elleni egységes uniós embargók késleltetése; az orosz energiaforrásoknak való súlyos kitettség, a magyar miniszterelnök kiszólása arról, hogy a magyarországi országgyűlési választások kampányában Zelenszkij ukrán elnök volt a kormányzó párt ellenfele, ezzel mintegy kódolt üzenetet fogalmazva meg arról, hogy Magyarországnak Oroszország a szövetségese ebben a háborúban. Ide illik az egyik legutóbbi eset, melyben Magyarország Törökország érzékenységére hivatkozva fejezte ki aggályait Finnország és Svédország NATO-csatlakozása ellen. Mindezek és sok más jel is azt a benyomást kelti, mintha Magyarországnak szuverenitás-deficitje lenne, de nem az Európai Unióban, amellyel a kormány folyamatosan hadakozik, hanem Oroszországgal szemben, melynek érdekeit következetesen képviseli gyakran saját érdekeinek a rovására. 

Egyetlen fejlemény gyengíti ezt a benyomást: Novák Katalin hivatalba lépése államfőként. Ő korábban is Oroszország ellen foglalt állást a háború kapcsán, majd beiktatási beszédében is nyíltan elítélte az orosz agressziót, anélkül, hogy a továbbiakban az ukránok bűneiről beszélt volna, mint teszik azt szinte kivétel nélkül a kormánypárti véleményvezérek, akik csak pro forma ítélik el Oroszországot, mert üzeneteik valójában Ukrajna ellen szólnak. Nem lehet tudni, hogy Novák Katalin önálló gondolatait közvetíti-e az ukrán-orosz háború kapcsán, azaz a kormányétól tudatosan eltérő külpolitikát kíván folytatni, vagy ő az, aki a menekülő útvonalat kell előkészítse a kormánynak, ha Oroszország elveszíti a háborút, és Magyarország ott maradna az Unión belül szövetségesek nélkül. Ugyanis azt látjuk, a lengyel-magyar barátság is csorbát szenvedett, kialakulni látszik helyette a lengyel-ukrán barátság. Beszédes, hogy Novák Katalin első államelnöki útja Lengyelországba vezetett, ahol szintén elítélte az oroszokat, amivel nyilvánvalóan szerzett néhány piros pontot Magyarországnak a lengyelek körében, de kérdés, ez mire elég, az uniós szövetségesek mennyire fogják autentikusnak tekinteni a magyar államfő megnyilvánulásait, főként, ha azokat nem támasztja alá a kormányzati politika. Novák Katalin fellépése Magyarország konjunkturális fordulatát is jelezheti a magyar-orosz viszonyban, de a fiatalokat töretlenül célzó oroszbarát propaganda mégis arra utal, hogy hosszú távon Magyarország Oroszországban látja saját jövőbeni jótevőjét. Ha ez így van, érdemes figyelmeztetni a múlt tanulságaira: a történelem eddig soha nem igazolt Oroszországgal kapcsolatban effajta optimizmust.

április 2, 2022 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A holokauszt oktatásának nehézségei Romániában

Az emlékezetpolitika sajátosságairól már írtam az Újvárad hasábjain; az akkori fejtegetések gyakorlati továbbgondolására nyújt alkalmat az a fejlemény, hogy Romániában 2023-tól külön tantárgyként fogják oktatni a holokausztot.

A romániai rendszerváltás, mint minden forradalmi változás magával hozta az emlékezetpolitika megváltozását, a múltátírás igényét is. Ennek jegyében nevezték át 1989 után a tereket és utcákat: eltűntek a kommunista személyiségek nevei, de a történelmet ismerők számára meghökkentő folytatásként Románia szerte megjelentek az Antonescu marsallról elnevezett közterületek. A kommunista diktatúrában, de azt megelőzően is a romániai emlékezetpolitika alapelve volt az, hogy egyetlen kényes témát sem lehet úgy tálalni, hogy az a román népre a legcsekélyebb mértékben is rossz fényt vessen. Ez a hozzáállás nem tűnt el a rendszerváltással, ráadásul ki is egészült azzal a szemlélettel, amely a történelmet kevésbé múltfeltáró tudománynak, mint inkább hősteremtő eszköznek tekinti. Így kerülhetett a piedesztálról ledöntött Ceaușescu helyébe a közelmúlt másik „hőse”, Antonescu marsall.

Nem lehetett tudni, mivel kell ezt magyarázni, azzal, hogy nagyon keveseknek volt fogalmuk a romániai holokausztról, vagy tisztára akarták mosni a vezért, netán, ami a lehető legrosszabb, kifejezetten helyesnek és kívánatosnak tartották az Antonescu-rezsim tetteit? Erre a dilemmára nem született egyértelmű válasz, mert végül nem saját belátásból, hanem a NATO-csatlakozási tárgyalások során Amerika kérésére, tehát külső nyomásra kerültek le ezek az elnevezések a közterekről. Ez a pillanat alkalmas volt, legalábbis lehetett arra, hogy Romániában meginduljon egy komolyabb és szélesebb rétegekhez is eljutó kutatás arról, hogy valójában mi is történt Romániában azokban a vérzivataros időkben. Ha meg is indult egyfajta elmozdulás ebbe az irányba, azt nem lehet mondani, hogy e feltárások eredményei el is jutottak a társadalom szélesebb rétegeihez: az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet által tavaly decemberben közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezetteknek csupán 32 százaléka tudta azt, hogy Romániában is történt holokauszt.

Ilyen körülmények között nemcsak érthető, de szükséges is, hogy az iskolában külön tantárgyként oktassák a holokausztot, még ha vannak ellenzői ennek az elképzelésnek a jóhiszemű polgárok körében is, akik úgy érvelnek, hogy a holokauszt történelmünk szerves része, tehát nem lehet és nem is szabad abból kivágni, mint egy szelet tortát, ezért nem külön tantárgyra, hanem alaposabb történelemoktatásra lenne szükség, mert így érthetőbbek lennének az összefüggések. Normális körülmények között talán helytálló lenne ez az érvelés, de Romániában oly mértékű a lemaradás a történelmi tudás tekintetében a fentebb már jellemzett történelemszemlélet és emlékezetpolitika miatt, hogy legalább néhány évig, évtizedig hatékonyabbnak tűnik a külön tantárgyként történő oktatás, ami nyilván nagyobb óraszámot is feltételez. 

A tantárgy célkitűzésének sikerességét azonban több tényező is hátráltatja. A holokauszt oktatása szükségszerűen fel kell vázolja azokat a folyamatokat, amelyek a tragédiához vezettek, ami azért jelent nehézséget, mert Romániában az antiszemitizmusnak történelmi hagyománya van, és a holokauszt nem egy tragikus kisiklás az ország történetében, hanem egy hosszú és aránylag jól kirajzolható folyamat végzetes betetőzése, ezért fel kell hagyni a mindeddig megszokott népdicsőítő emlékezetpolitikával és történelemszemélettel. Ha ez nem történik meg, és mindenféle engedmények történnek a román nemzeti érzékenységnek, akkor a tantárgy nem éri el a célját, sőt, kifejezetten kontraproduktív lehet. 

Ha valóban meg akarjuk mutatni a romániai holokausztig vezető utat, akkor megkerülhetetlen a kulturális dimenzió vizsgálata, mert csak ennek kutatásával érthető meg az a folyamat, ahogy a náci Németország magával rántotta Romániát a maga poklába anélkül, hogy a román társadalomban és közgondolkodásban számba vehető ellenállás lett volna. Románia a 19. században lett önálló állam, és a sovinizmusig hajló nacionalizmus teremtette meg az önállóság kivívásához szükségesnek vélt szellemi légkört, természetesen a zsidóságra is negatív szerepet osztva. Hogy mást ne említsünk, Mihai Eminescu publicisztikája is ebben az antiszemitizmussal tarkított soviniszta szellemben fogant. A későbbiekben is a román kultúra meghatározó alakjai játszottak szerepet a romániai antiszemitizmus tovább élésében.

Ebben a vonatkozásban ki kell emelni a leghíresebb román történészt, Nicolae Iorgat, aki évtizedekig együttműködött A.C. Cuza professzorral, a romániai politikai és akadémiai világ legintranzigensebb antiszemita alakjával. A két akadémiai személyiség antiszemita pártot is alapított, és közösen terjesztették az antiszemita propagandát a Iorga alapította Neamul Românesc című lapban, illetve ott ahol erre alkalmuk nyílt, és volt is alkalmuk erre a parlamentben, a katedrán és a számukra rendelkezésre álló nyilvánosság más terein is. A Vasgárdával való konfliktusa miatt Iorgát a legionáriusok végül meggyilkolták, ezzel szándékaik ellenére is mintegy utólagos felmentést biztosítottak neki az utókor szemében egy antiszemitizmusban leélt élet után. A Vasgárda elleni következetes fellépése mindenképpen Iorga javára írandó, de ez nem teszi semmissé az ő szerepét az antiszemitizmus felizzításában, sem pedig azt, hogy akkoriban kikezdhetetlen tudományos tekintélyével mintegy hitelesítette az antiszemitizmust, amivel ő is hozzájárult ahhoz, hogy a román nép lelkileg, szellemileg mondhatni felkészülten várja a hitlerista úthengert.

A román kultúra másik kulturális ikonja, Octavian Goga aktív politikusként minden lehetőséget megragadott arra, hogy ártson a zsidóságnak. Ezt tette világéletében, de a legjobb alkalma erre mégis abban a másfél hónapban adódott 1937 legvégén és 1938 elején, amikor A. C. Cuzaval közös náci pártjuk élén kormányt alakított, és sorra vezette be Romániában a zsidóellenes törvényeket, intézkedéseket, ezzel beindítva a romániai holokauszt folyamatát. De az akkor ébredező és karriert befutó fiatal tehetségek is bűnösök annak a társadalmi igénynek a megteremtésében, hogy a zsidók mindegy, milyen úton módon, de tűnjenek el Romániából. Most csak Emil Cioran és Mircea Eliade neveit emelem ki, akik később külföldön nagy elismertséget kivívó kulturális személyiségekké váltak. Az egyetemi világ is hemzsegett az antiszemitáktól, a már említett Iorga és A.C. Cuza mellett nem maradhat ki a felsorolásból Cioran és Eliade szellemi megrontójának, Nae Ionescu professzornak a neve sem. Mindezek a jelentős személyiségek a közgondolkodást leginkább formáló sajtó hasábjain terjesztették nézeteiket, ugyanakkor jelentős és jelentéktelen újságírók hada is terjesztette az antiszemita gondolatokat.

A romániai holokauszt kulturális dimenziója tehát nem kerülhető meg az összefüggések és a folyamatok megértésében, de ebben rejlik a nehézség is: túlságosan sok jelentős román kulturális, közéleti személyiség volt antiszemita ahhoz, hogy a mai román társadalom ne bocsássa meg nekik ezt, illetve ne próbálja meg mentegetni őket. Ráadásul, ha megvonnánk a kultuszjogot minden antiszemita román személyiségtől, akkor a két világháború közti korszaknak talán legmeghatározóbb személyiségeit kellene kitessékelni a román kulturális panteonból, és félő, hogy a román társadalom ezt az árat nem akarja megfizetni a tisztánlátás kedvéért. Mert fájdalmas lehet a megszépített múltra nevelt társadalomnak szembenézni azzal, hogy a román történelem legdicsőbbnek tartott, idealizált korszaka, Nagy-Románia kora mennyire más volt a valóságban, mint ahogy a történelemkönyvekben megjelenik. Ha alaposan és őszintén feltárják, illetve a fiatalság körében terjesztik az akkori románság viszonyát a zsidósághoz, ha megmutatják azt a gáttalan antiszemitizmust, ami azt az egész korszakot jellemezte, akkor a román társadalomnak le kell majd számolnia a két világháború közötti Románia idealizált képével, aminek már aktuálpolitikai tétje is van. Nem véletlen, hogy a román parlamentben a szélsőségesen nacionalista AUR párt tiltakozott vehemensen az ellen, hogy külön tantárgyként oktassák a holokausztot.

Aktuálpolitikai szempontból még az is jól jött, hogy végül nem sikerült tisztára mosni Ion Antonescut, ha netán ez volt a szándék a rendszerváltás után, mert így most minden bűnt rá és a legionáriusokra lehet áthárítani, el lehet hitetni azt, hogy mindenért kizárólag ők a felelősek, ezzel pedig meg lehet menteni az idealizált Nagy-Románia-képet. De csak a fentebb felvillantott néhány tény rávilágít arra, hogy bár az Antonescu-rezsim és a legionáriusok valóban a fő felelősei az akkori borzalmaknak, de ők nem a román társadalomtól teljesen függetlenül, abból mintegy kiszakítva cselekedtek, hanem a beteljesítői voltak egy az országban már zajló végzetes történelmi folyamatnak, amelynek a Harmadik Birodalom nem a megteremtője, hanem a katalizátora volt.

Van tehát bepótolnivaló, és van ellenállás is, ezért is lesz nehéz a tényeket a tantárgy céljainak megfelelően előadni a fiataloknak úgy, hogy ezzel ne épp a román nacionalizmus érzéseit korbácsolják fel, ami ellentétes lenne ennek a tantárgynak a célkitűzésével. A tudást kell átadni a diákoknak, az ítélkezést rájuk kell bízni. Ha jó és jó szándékú tanárok tanítják ezt a tantárgyat, a diákok meghozzák majd a helyes ítéletet. És ezzel el is értünk egy másik nehézséghez. Ki fogja mindezt megtanítani a gyerekeknek? Honnan lesz országszerte annyi tanár és oktató, aki ezt a feladatot nem hogy a legjobb tudása, hanem gyakran talán eddigi történelmi ismeretei ellenében fogja tudni és akarja majd megtanítani a diákságnak? Hiszen pont azért van szükség Romániában ennek a tantárgynak az oktatására, mert több mint egy évszázada összemosódik a román nép történelme a román nép felmagasztalásával, és ebbe a hosszú ideje tudatosan és következetesen felépített mentális közegbe kell majd rést ütni ahhoz, hogy a holokausztoktatás elérje célját, és a hazai fiatal generációk megértsék a tragédia reális méreteit, pontos ok-okozati összefüggéseit anélkül, hogy közben mindezt ne a román nép elleni lejárató kampánynak érzékeljék. Nehéz vállalás, de érdemes megpróbálkozni vele.

július 7, 2021 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Oltásellenesség: a szellem vírusa

A több mint egy éve tartó világjárvány két nagy csoportra osztotta az emberiséget: az egyikbe tartoznak azok, akik beadatják maguknak az oltást, a másikba pedig azok, akik nem. Ez társadalmi, sőt már-már ideológiai törésvonal, mely nem engedi, hogy az emberiség, de legalábbis a nyugati világ nyugvópontra jusson egy olyan kérdésben, amelyben a tudományos és történelmi tapasztalat korábban már megadta a helyes választ, hiszen minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert az, hogy a járványok leküzdésének leghatékonyabb módszere és eszköze a védőoltás. De úgy látszik, az emberiség időről időre visszatér saját gyerekkorába, amikor újra meg kell tanuljon nyilvánvaló dolgokat, például azt, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, hogy egy másik jól ismert példát is említsünk.

A különböző statisztikák és közvéleménykutatások nyilván árnyalják a felvezetésben vázolt, meglehetősen leegyszerűsített képet, és különbséget tesznek a biztos oltakozók, valamint az oltásellenesek, az általános vakcinaszkeptikusok, a covid-vakcina-szkeptikusok, és a bizonytalanok között. Az oltakozók csoportjáról kevés szót kell ejteni: ők azok, akik tisztában vannak azzal, hogy ha járvány van, akkor oltásra van szükség. Mivel az emberiség a vírusos járványok mindegyikét a világtörténelem során eddig mindig oltással tudta leküzdeni, ezért logikusnak, magától értetődőnek tűnik az, hogy ezúttal is a vakcina jelenti a megoldást. De hogy miért nem természetes alapállás ez mégsem, arra a többi négy, de inkább csak három csoport léte a bizonyíték. Mert bizonytalan emberek mindig voltak, és lesznek is, ez a lehető legtermészetesebb lelki beállítottság, főként az olyan nagy horderejű és valóban számos bizonytalansági faktorral járó esemény kapcsán, mint egy világjárvány, és a bizonytalanok körében szép számmal vannak olyanok, akik végül mégis beadatják maguknak az oltást.

A fennmaradó három kategória az oltásellenes ligába tartozók motivációit is magyarázza egyben. Az oltásellenesek azok, akik elleneznek mindenféle oltást, ők a legfogékonyabbak az összeesküvés-elméletekre, és minél szervezettebben, minél több országot, kontinenst bevonva zajlik a mostani oltáskampány, annál kevésbé megingatható a hitük abban, hogy ez az egész egy világméretű összeesküvés. Az oltásellenesek elvből elvetnek minden vakcinát, nem csak a koronavírus ellenit, aminek meg is van a negatív hozadéka, mert például 2019-ben világszerte megnövekedett a kanyarós megbetegedések száma. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentésében ki is mondta, ennek legfőbb okát az oltásellenes kampányokban kell keresni.

Kevésbé fanatikusak a szkeptikusok, akik két külön alcsoportot képeznek. Az általános vakcina szkeptikusok szintén hajlamosak összeesküvés-elméletekben hinni, míg a koronavírus-vakcina szkeptikusoknál inkább a félelmek és az aggályok dominálnak, ők úgy gondolják, hogy az oltások általában jók a járványok leküzdésére, csak a koronavírus elleni oltással szemben vannak erős fenntartásaik. Aligha akad olyan ember, akinek a környezetében ne lenne valaki, aki azt vallja, hogy azért nem oltatja be magát, mert keveset lehet tudni az új oltásokról, gyanúsan hamar fejlesztették ki a vakcinát, holott a kifejlesztési időszak ennél sokkal hosszabb szokott lenni, stb. Mindezek megfontolandó megállapítások, viszont az igazságnak csak az egyik felét bontják ki, ami elhamarkodott következtetésekhez vezet.

A szociológiai felmérések eredményei azzal kecsegtetnek, hogy a bizonytalanok és a koronavírus-vakcina szkeptikusok végül is meggyőzhetők arról, hogy az új koronavíruus ellen kifejlesztett oltások mégis hatékonyak. A közvélemény-kutatások feltárták azt is, amit egyébként sejteni lehetett, hogy a bizonytalanság fő oka az információtömeg, amelyben sok ember nem tud eligazodni. A koronavírus-oltás szkeptikusok talán az oltás eredményei láttán gondolják meg magukat, és mégis beolttatják magukat. Viszont az oltásellenesek és az általános vakcina szkeptikusok keményebb diónak számítanak, és kevés a remény arra, hogy úgymond feltörhetőek. Az oltásellenesek annyira fanatikusak, hogy általában az aktuális védekezési trend ellenében pozícionálják magukat. Nemrégiben terjedt el az a hír, hogy Amerikában a maszkviselés kötelezettségének feloldása után egy oltásellenes csoport, mely addig megtagadta a maszkviselést, most már elkezdett maszkot hordani, mert felültek annak a minden alapot nélkülöző, többször is megcáfolt álhírnek, hogy az oltottak megfertőzik őket a bennük lévő oltóanyaggal.

Az oltásellenesség kérdéskörének kulcsa tehát az információ és a kommunikáció, annál is inkább, mert talán soha korábban nem terjedt annyi alaptalan mendemonda, álhír, hazugság egy világméretű eseménnyel kapcsolatban, mint a mostani koronavírus-járvánnyal, illetve az annak leküzdésére kifejtett vakcinákkal kapcsolatban. És nincs az az álhír, konteó, nyilvánvaló hazugság, amit ne karolnának fel az oltásellenesek csak azért, hogy hitüket igazolják, ők már nem egyszerűen a félelem és a bizonytalanság szülöttei, hanem már-már vallásos fanatizmussal védik saját álláspontjukat, ezért is hajlamosak hinni a legvadabb konteókban is. Például abban, hogy a világjárvány mögött Bill Gates áll, illetve az oltással együtt mikrocsipet ültetnek be az emberekbe.

Az oltásszkeptikusok a földhözragadtabb elméletekben hisznek inkább, például abban, hogy a járványt a gyógyszergyártó cégek rendezték meg azért, hogy hatalmas profitra tegyenek szert, vagy valójában most egy vegyi fegyvert próbálnak ki az emberiségen. És minél valószínűbbnek tűnik egy konteó, annál könnyebben a hatalmába kerít embereket, akiket racionális érvekkel nem lehet meggyőzni, hiszen a szkeptikusok környezetében élő oltáspárti embereknek sincsenek első kézből származó információik arról, hogy milyen döntések születnek a nagy gyógyszergyártó cégek testületeiben, a hadiiparban vagy más meghatározó jelentőségű döntésközpontokban. Ők is csak a megszűrt információkat kapják, a kérdés már csak az, hogy ki milyen megszűrt forrásból tájékozódik. Álhírek, összeesküvés-elméletek mindig is léteztek, ezeket is fel lehet fogni egyfajta vírusnak, amelynek szüksége van alkalmas közegre ahhoz, hogy gyorsan terjedjen. És amióta az internet behálózta a világot, azóta megállíthatatlanul terjednek a tudat vírusai, azaz az álhírek és konteók is. Hiába ígérte a Facebook, hogy minden oltásellenes bejegyzést törölni fog, mert bár lehet, hogy igyekszik eleget tenni saját elhatározásának, de a közösségi oldalon így is folyamatosan jelen vannak az oltásellenes tartalmak, köztük a kifejezetten diverziós szándékkal propagált álhírek is. Ebben a vonatkozásban az internetes hadviselésben kiemelkedő szerepet játszó orosz álhírgyártó gépezetet szokás kiemelni, mely hozzánk is elér magyar nyelvű vírus- és oltástagadó tartalmak formájában.

Az nyilvánvaló, hogy az internet átvette a hírközvetítés szerepét, pontosabban annak első számú terjesztő közege lett, de sajnos a klasszikus értelemben vett sajtó – újság, tévé, rádió – sem tudta megőrizni a hitelesség státuszát, ezért nem tud kellő mértékben segítséget nyújtani az álhírek terjedésének visszaszorításában. Egyrészt azért, mert a sajtó is gazdasági érdekek és ideológiák szolgálatába állt, még a nem is olyan régen megkérőjelezhetetlen hitelességű sajtótermékek sem átallják a világról nyújtott képet az uralkodó érdekek és ideológiák szerint modellálni, ami oda vezet, hogy a klasszikus sajtó is propagál, ha nem is álhíreket, de manipulatív szándékkal szerkesztett információkat, így hiába ragaszkodnak a tényszerűséghez a világjárvány és az oltás vonatkozásában, immár annyira hitelét vesztette sokak szemében a klasszikus formátumú sajtó is, hogy egyre kevesebben hisznek az általa közvetített bármiféle információban. És ha mindez nem lenne elég, a bizonytalanságot fokozzák a nemzetközi és a kormányzati szervezetek által kiadott, egymásnak ellentmondó hírek is. Hogy csak egy releváns példát említsünk, az Egészségügyi Világszervezet a pandémia korai szakaszában azt hirdette, hogy a maszkviselés nem hatékony a vírus terjedése ellen, hogy aztán később, az oltás megjelenéséig az első számú üzenete legyen a maszkviselésre való buzdítás. Ennek kapcsán arról szóltak a hírek, hogy a járvány első fázisában attól való félelmükben beszélték le az embereket a maszkviselésről, mert nem volt elég maszk az egészségügyi intézmények dolgozói számára, de miután a gyártók biztosítani tudták a kellő számú mennyiséget, megváltozott az erre vonatkozó üzenet is. De hiába tekintjük ezt egy pozitív célzatú manipulációnak, mert végső soron mégiscsak manipuláció volt, ami az emberek bizalmát aláássa még az Egészségügyi Világszervezettel szemben is, mely a világjárvány idején a lehető leghitelesebb intézmény szerepét kell vagy kellene betöltse.

Egy ennyire bizonytalan és veszélyes világállapotban, mint amit a pandémia generált, az oltásellenességet nem pusztán a tájékozatlanság, a naivitás és a rosszindulat hívja életre, sokkal inkább az emberben ősi ösztönként működő félelem és bizonytalanság a kiindulópont, melyeket az egymásnak radikálisan ellentmondó információdömping, valamint a hírközvetítők, továbbá a nagy kormányzati intézmények iránti egyre nagyobb bizalmatlanság alakítanak át oltásellenességben megnyilvánuló tudatos gondolkodási és cselekvési sémává. Mindezek a tényezők járultak és járulnak hozzá ahhoz, hogy a kézenfekvő ismeretek sem annyira kézenfekvőek már, de ezeket nem az intellektuális és tudományos kétely alapállásából kérdőjelezik meg, a kétely forrása a fentebb említett bizonytalanság és félelem, melyet tudománytalan álhírek, és az összeesküvés-elméletek gyártói aknáznak ki, azt kell mondani mesteri módon. Nagyon találóan mondta Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz, a WHO főigazgatója: „a vakcinákkal kapcsolatban keringő téves információk épp olyan fertőzőek és veszélyesek, mint maga a betegség, amely a segítségükkel terjed”. A pontos diagnózis tehát már megvan; innen kellene tovább lépni nemcsak testünk, hanem szellemünk egészségének megóvása érdekében is.

március 24, 2021 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Emlékezetpolitikai stratégiák

Salvador Dali híres festményének, Az emlékezet állandóságá-nak a címe tökéletesen kifejezi a kép által vizuálissá tett ellentétet a párba állított fogalmak között: az állandósághoz a szilárdság, a stabilitás, a tartósság fogalmát asszociáljuk, miközben az emlékezetre utaló órák képlékenyek, cseppfolyósak a képen. Ilyen képlékeny, folyamatosan változó, mégis mindenhol jelenlévő állandó a kollektív emlékezet is, amelynek az emlékezetpolitika kíván valamelyes szilárdságot biztosítani, több-kevesebb sikerrel. Az emlékezetpolitika ugyanis sohasem az emlékek, hanem mindig a politika felől közelíti meg a múltat, azt emeli ki belőle, ami számára a jelenben hasznosítható, ami az érdekeit szolgálja, amivel modellálhatja, irányíthatja, sőt, uralma alatt tarthatja a közösséget, amely fölött hatalmát gyakorolja. A történelemtudomány a maga specifikus eszközeivel tárja fel a múltat, és csakis azokat a nyomokat, leleteket, információkat interpretálja és helyezi kontextusba, amelyekre rátalál, míg az emlékezetpolitika egy előre megalkotott kontextushoz rendel hozzá anyagot a múltból. Az emlékezetpolitika tehát szelekció, melynek kiválasztott múltelemei nem a történelemtudomány által feltárt száraz, objektív tényvalóságukban jelennek meg, hanem kiszínezve, átrajzolva, úgy, ahogy a jelenből visszapillantva látni akarjuk azokat.

Ebből az is következik, hogy az emlékezetpolitikának sok esetben vajmi kevés köze van a történelmi valósághoz, sokkal inkább a történelem köntösébe bújtatott mitológia ez. A mitológiagyártás legkönnyebben felhasználható elemei a minél távolabbi múlt történelmi alakjai, akikről kevés konkrét ismerettel rendelkezünk, mert így a hiányzó információs réseket könnyebb legendákkal kitölteni. Ez a fajta emlékezetpolitikai stratégia általánosan elterjedt Közép-Kelet Európában. Hisz mi másnak, mint mitologikusnak lehet nevezni például az Észak-Macedóniában dívó Nagy Sándor-kultuszt, vagy a romániai – igaz némiképp már lecsengett, de azért még létező – Burebista-, vagy Decebal-kultuszt?

(tovább…)