június 5, 2024 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Aki kiszolgáltatott, az a legkiszolgáltatottabb

A Gyermekotthonban az élet kiszolgáltatottjai, az árvák, az eldobott gyerekek élnek, akiknek nincs családjuk, ezért ők a Társadalom, mindannyiunk gyermekei. Azért is hozunk létre ilyen intézményeket, hogy tőlünk telhetően biztonságos, megértő és segítő környezet teremtsünk nekik, akikért, mivel nincs saját családjuk, mindannyian felelősséggel tartozunk. A Gyermekotthon feladata elősegíteni a nekünk kiszolgáltatott gyerekek felemelkedését, egyengetni a társadalomba való beilleszkedésüket. Az ott élő fiatalok már helyzetüknél fogva is kénytelenek bizalommal viseltetni azok iránt a felnőttek iránt, akik azzal vannak megbízva, hogy jó szándékkal tanítsák és neveljék őket. Irtózatos lehet azoknak a gyerekeknek a megdöbbenése, megrendülése, akiket a Gyermekotthon igazgatója arra kényszerít, hogy a nemi szervét szopogassák! Milyen felnőtt válik azokból a neveltekből, akik ilyen testi-lelki megaláztatást kell elviseljenek? Sokan közülük egész életükben lelki gyötrelmektől szenvedő emberek lesznek, mert ahelyett, hogy megkapnák a szükséges gondoskodást a későbbi boldogulásukhoz, a Gyermekotthonban megtapasztaltak miatt még nehezebben tudnak beilleszkedni a Társadalomba, ha sikerül nekik egyáltalán.

Semmi nem maradhat titokban örökre, és egyetlen szenvedést sem lehet a végtelenségig tűrni, a Gyermekotthon áldozatai közül voltak, akik nem bírták a folyamatos megaláztatást, és segélykiáltásukat hallatták. A nyomozó hatósághoz is eljutott a szenvedésük híre, 2011-ben vizsgálat indult az ügyben, de a Gyermekotthon igazgatóhelyettesének közreműködésével sikerült rávenni a nevelteket vallomásuk visszavonására. Emiatt további öt évnyi szenvedés várt a gyerekekre. A förtelmes abúzust az egyik gyerek már nem bírta tovább, és 2016-ban vonat elé vetette magát. Ekkor a halálba menekülő egyik barátja, egy másik egykori nevelt és áldozat vallomást tett a nyilvánosság előtt arról, mi is történik valójában a Gyermekotthonban. Ennek nyomán bírósági eljárás indult, amelynek következtében mind az elkövetőt, a Gyermekotthon igazgatóját, mind pedig a bűncselekmények eltussolásában részes igazgatóhelyettest elítélték.

A Bíróság tette a dolgát, igazságot szolgáltatott az áldozatoknak, az egész Társadalomnak, és utóbbi nem igényelt ezen felül semmilyen más jóvátételt, bár talán voltak, akik kevesellték a nyolc év fegyházat az elkövetőnek és a három és fél évet a bűnrészesnek. A gyermekek védelmének általános kérdéskörét nem, de ezt a konkrét ügyet a Társadalom lezártnak tekintette. Mindaddig, amíg a Hatalom akaratától független körülmények, illetve a Sajtó éberségének folyamán napvilágra nem került, hogy az Államfő kegyelmet adott az ocsmány bűnök leplezésében aktív elítéltnek. A Társadalom döbbeneténél már csak felháborodása volt nagyobb, mert nem kapott semmilyen magyarázatot arra, hogy az Államelnök miért cselekedte ezt, kezdetben be kellett érnie azzal az érvvel, hogy minden kegyelmi döntés megosztó. De ahogy a Sajtó munkájának révén egyre több részletet lehetett megismerni, egyre nagyobb lett a düh. Kiderült ugyanis, hogy az elkövető kegyelmi kérvényét az Egyház egyik vezetője egyengette az Államfőnél, többek között arra hivatkozva, hogy az elítélt és a családja is jó egyháztagok. A különböző hivatalos eljárásokban nem feltétlenül jártasak azt is megtudták, hogy a kegyelmi kérvényeket az Igazságügy Minisztérium terjeszti az Államfő elé, majd szintén ennek a Minisztériumnak kell ellenjegyeznie az Államfő kegyelmi döntését, enélkül az ellenjegyzés nélkül egyszerűen nem érvényes a kegyelmi döntés. Az Igazságügy Minisztérium vagy tudatos összejátszás folytán vagy bűnös hanyagságból jóváhagyta az államfői szándékot, mindennek nyomán törlődött egy olyan embernek a bűne, aki gyermekek szenvedéseit és megaláztatását hosszabbította meg.

Megszólalt az ügyben maga a kegyelmet kapott elítélt is, aki ártatlannak vallja magát, ezért is fordult felsőbb jogorvoslati fórumhoz felmentést kérve, mert neki nem volt elég a kegyelem. Ő nem megbocsátást akart a bűneire, azt akarta, hogy mondják ki azt, hogy ő ártatlan. Ennek az embernek a saját ártatlanságába vetett hite volt az, ami végül az Államfő és az Igazságügy-miniszter teljes, az Egyház vezetőjének pedig a fél bukását hozta, természetesen mindezen érintettek szándékától teljesen függetlenül. És ha már ő maga előhozakodott vele, eljátszhatunk a gondolattal, hogy az igazgató-helyettes elítélése netán valóban elhamarkodott volt, valóban nem volt kellőképpen megalapozott, de ha ez így lenne, az esetleges hibát csak a Bíróság hozhatja helyre, az ártatlanságot csak a Bíróság mondhatja ki, a kegyelem viszont mindig egy bűnösnek szól.

Ezért a kegyelemnek mindig van egy erkölcsi üzenete, amely a Társadalom számára érthetővé és elfogadhatóvá teszi a döntést, még akkor is, ha az Államfő nem indokolja tettét, hanem csak annyit mond, hogy minden kegyelmi döntés megosztó. Csakhogy már ez a kényszerből odavetett megjegyzés is valótlan állítás, mert a Társadalom teljesen egységes abban – és ez meg is mutatkozott a továbbiakban –, hogy pedofíliával kapcsolatos bűncselekmények esetében nem kell kegyelmet adni. Az Államfő e hamis állítással színezett hallgatásával bizonytalanságban tartotta a magyarázatot igénylő és kereső Társadalmat, mert kételyeket ébresztett a Bíróság működése iránt azáltal, hogy felülírta egy olyan ítéletét, amely megegyezett a Társadalom igazságérzetével, másrészt pedig azért, mert a Társadalomban még létező talán utolsó konszenzust kérdőjelezte meg: azt, hogy a pedofília bűncselekményével kapcsolatban semmiféle engedmény nem elfogadható, tehát azzal összefüggésben kegyelem sem adható.

A kezdeti bizonytalanság és értetlenség ködét az újabb és újabb feltáruló részletek oszlatták el, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kegyelem megadásában az elítéltnek és családjának az Egyházhoz való kötődései játszottak meghatározó szerepet. Ez pedig a Társadalom minden reményét szertefoszlatta arról, hogy a kegyelmi döntés mögött valóban morális megfontolás állt. Az államfői akaratmegnyilvánulás igazi üzenete a megismertek fényében immár így hangzik: csinálhattok bármit a gyerekekkel, használhatjátok őket fogyasztási eszközként, élvezeti cikként is, ha jó kapcsolatot ápoltok az Állam, az Egyház magas rangú képviselőivel, és ha netán lebuktok, és a Bíróság elítél, akkor mi majd segítünk rajtatok, sőt, ezt a segítséget, ha indokolt, titokban is tartjuk. Pusztító hatású üzenet ez a gyermekeknek, az áldozatoknak, az egész Társadalomnak, mely képes megrendíteni egy Közösség morális felépítményének az alapjait. Egyetlen Állam sem tökéletes, mindenhol történnek mindenféle visszaélések, vannak alattomos hatalmi játszmák, de már az emberré válás hajnalán azért jöttek létre családok, közösségek, hogy óvják az utódokat, hogy a lehető legbiztonságosabb környezetet biztosítsák számukra az élet viszontagságai közepette. Ez egy olyan megkerülhetetlen erkölcsi törvény, amit nem lehet áthágni anélkül, hogy maga a Közösség bele ne rendülne egy ilyen morális transzgresszióba. Az ebből a felismerésből fakadó hatalmas felháborodás, és nem az elkövetett erkölcsi vétség belátása kényszerítette az Államfőt arra, hogy lemondjon.

Akik mentegetni próbálják az Államelnököt, azt mondják, hogy tulajdonképpen nem hajtott végre semmilyen törvénytelenséget. Ez igaz, de mint az a fentiekből leszűrhető, a kegyelem megadása bár jogi aktus, de morális döntés, és mivel a Törvények erednek a Társadalom morális alapelveiből és nem fordítva, ezért a formailag törvényes jogi aktusok sem kérdőjelezhetik meg a Törvények alapjául szolgáló morális elveket. Ezért is követelhette a Társadalom az Államfő lemondását annak ellenére, hogy nem követett el törvénytelenséget, mert az mégiscsak abszurdum, hogy az Államfő Törvény adta lehetőségével élve mérjen csapást a Közösséget összetartó erkölcsi alapelvekre. És mindezt súlyosbítja az, hogy tette ezt az Egyház vezetőjének a sugalmazására, a Minisztérium bűnös asszisztenciája mellett, vagyis ilyen hatalmas erők mozdultak meg azért, hogy egy gyerekek ellen vétkező megkegyelmezésével tegyék még kiszolgáltatottabbakká a Társadalom és a Hatalom legkiszolgáltatottabbjait: az árva gyerekeket. Szerencsére a Társadalom védelmi mechanizmusai, a Bíróság és a Sajtó működtek és megakadályozták a legmélyebbre zuhanást, ami mégiscsak nyújt némi reményt arra, hogy a legkiszolgáltatottabbak számára is van, lehet védelem.

A Társadalom, és annak szövetséges erői megálljt parancsoltak a Társadalomtól igencsak eltávolodott Államnak, Egyháznak és Hatalomnak. Nem szükségszerűen ellentétes viszony ez, ideális helyeken Állam, Egyház, Hatalom és Társadalom harmonikus viszonyban áll egymással, és igazi Közösséggé forr össze, nem ideális, de jobb helyeken folyamatos a törekvés arra, hogy az összhang megteremtődjön legalább a Közösség legalapvetőbb morális értékeinek vonatkozásában. Gyermekeink védelme ilyen morális érték, amelynek kapcsán, ha Állam, Egyház, Hatalom és Társadalom ellentétbe kerül egymással, az a Közösség felbomlásához vezet.

január 15, 2024 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Holokauszt egy napra

2023. október 7-e az izareli-arab konfliktus egy újabb tragikus momentuma: azon a borzalmas napon több mint 1400 civilt, köztük csecsemőket, öregeket, fesztiválozó fiatalokat mészároltak le pusztán azért, mert zsidók voltak vagy annak vélték őket. Ekkora mértékű emberirtást a zsidók a holokauszt tragédiája óta nem szenvedtek el. Eddig azt lehetett hinni, hogy a holokauszt akkora méretű bűncselekmény, ami azóta is nyomja az európai, kiterjesztve a nyugati világ emberének lelkiismeretét. De nyomban október 7-e után, amikor egyébként az izraeli válaszcsapások még el sem kezdődtek, a nyugati világ számos országában Németországtól, Franciaországtól, Angliától kezdve az Egyesült Államokon át Ausztráliáig számos szolidaritási tüntetés zajlott le a palesztinai arabok mellett. Ez a tény már erős kételyeket ébresztett abban a vonatkozásban, hogy egyáltalán emlékszünk-e még a holokausztra, annál is inkább, mert a hatalmas, olykor többszázezres szimpátia megnyilvánulásokon nem csak a muzulmán bevándorlók, illetve azok leszármazottai vettek részt, hanem a muzulmán, illetve arab világhoz sem származás szerint, sem kulturálisan nem kötődő emberek, köztük olyan hírességek, mint Greta Thurnberg klímaaktivista, Brian Eno zenész vagy Tilda Swinton színésznő. Természetesen nem tagadható le a palesztinok nehéz sorsa, amit orvosolni kell, az azonban megdöbbentő, hogy emberek sokaságának nem október 7-e előtt, hanem azt követően, sőt a véres események hatására jutott eszébe kiállni egy népcsoport mellett, amikor még az izraeli támadás Gáza ellen el sem kezdődött, hogy a tüntetéseken a háborúval járó szenvedésekre lehessen hivatkozni. Nem is beszélve az azóta jelentős mértékben megnőtt antiszemita megnyilvánulásokról, mintha nem a Hamasz, hanem Izrael követett volna el népirtást október 7-én.

Az elsőre érthetetlennek tűnő jelenség gyökerét befolyásos nyugati egyetemeken kell keresni, ahol az elmúlt évtizedekben keletkezett egy új, sommásan baloldalinak nevezett ideológia, amely több, eleinte egymástól függetlenül fejlődő gondolatsor összefonódásából fejlődött ki és vált dominánssá a 2010-es évek környékén az egyetemek falain belül. Az elmúlt években pedig renkívüli gyorsasággal kezdett terjedni, és mára hihetetlen erejű befolyásoló tényező lett a nyugati társadalmakban. Ez az ideológia egy újfajta identitáskoncepció prizmáján keresztül láttatja a világot; álláspontja szerint az emberi társadalmakat a csoportidentitásokon keresztül lehet a legjobban megérteni, mint amilyen például a faj, a nem és a szexuális orientáció. Ennek az eszmerendszernek az alapja az a posztmodern alaptézis, miszerint nincsenek objektív igazságok, hanem világunk egyéni nézőpontok végtelen sokaságából épül fel. A nagy, az élet egészét átfogó világértelmezések csak eszközök arra, hogy a hatalmon lévők, a kiváltságosok továbbra is elnyomhassák a marginalizált csoportokat. A posztmodernek elvetik az objektivitás elvén működő intézményeket is, melyek mindenkire érvényes, semleges szabályok szerint irányítják a társadalmakat. Ebben a posztmodern fogalmi keretben épül ki az új identitás fogalom, mely a kisebbségi, marginalizált csoportok identitását emeli ki azt állítva, hogy a különböző kisebbségi csoportok tagjainak olyan sajátos élettapasztalataik vannak, amelyeket nem érthet meg senki, aki maga nem tagja ugyanannak a csoportnak. Ebből kifolyólag a kiváltságosok érdekeit szolgáló objektív tényekre és semleges szabályokra hivatkozva nem kérdőjelezhető meg, és nem is vethető kritika alá a kisebbségi identitáscsoportok saját igazsága. A posztmodernizmus és az identitáskérdés összefonódásából származó másik gondolat az, hogy a semleges szabályok, illetve a klasszikus értelemben vett emberi jogi aktivizmus nem is vezethet pozitív eredményre, ezért az igazi méltányosság nem egy mindenkire egyformán érvényes jogrendszer megalkotása és érvényre juttatása, hanem a különböző, az identitások által meghatározott csoportok érzékenységét és igényeit figyelembe vevő jog gyakorlatba ültetése. Ennek az elképzelésnek egyik fontos eleme az interszekcionalitás fogalma, ami azt jelenti, hogy számos kisebbségi csoport van, amelyek strukturális elnyomás elszenvedői, de közülük is a legreménytelenebb helyzetben azok vannak, akik egyszerre több kisebbségi csoportba tartoznak, mert az ő életükben a különböző elnyomások metszik, azaz interszekcionálják egymást. Például egy fekete nő kétszeresen is marginalizált, egyrészt mert színes bőrű, másrészt azért, mert nő. A többszörösen is hátrányban lévő embereken csak úgy lehet segíteni, ha nem külön-külön harcolunk a különböző hátrányt okozó tényezők ellen, mint tették azt korábban az emberi jogi aktivisták, hanem ha egyszerre lépünk fel minden elnyomatás ellen és egyszerre próbálunk felszabadítani mindenkit, akikről azt gondoljuk, hogy elnyomottak, legyenek azok nők, fogyatékosok, afroamerikaiak, transzgender, illetve alternatív szexuális orientációjú emberek. Vagy akár palesztinok.

Igen, palesztinok, ugyanis a fentebb vázolt új identitásfelfogás központi eleme a posztkolonializmus koncepciója, ami abból az előfelvetésből indul ki, hogy az egykori gyarmatbirodalmak őshonos lakói az elnyomottak, míg a fehér bőrű telepesek, azaz a gyarmatosítók az elnyomók. Az igaz, hogy geopolitikai értelemben lezajlott a dekolonizáció, vagyis megszűntek a fehér emberek által évszázadokig fenntartott gyarmatbirodalmak, de a volt gyarmatok gazdasági, politikai kiszolgáltatottsága többnyire megmaradt, és ami ideológiailag még ennél is fontosabb, napjainkban is a nyugati fehér ember narratívája érvényesül akkor, amikor a volt gyarmatokról, a harmadik világról, vagy Edward Said kifejezésével élve a tág értelemben vett Keletről van szó, ezért az elnyomás gyakorlatilag a jelenben is érvényesül. Az elnyomottak felszabadítását zászlajukra tűzők szerint ez tarthatatlan állapot és a kiváltságosok szemszögét tükröző diskurzus dominanciájának a megszüntetése, lényegében a fehér elnyomók hegemóniájának megdöntése nem tűr halasztást.

Lényegében új rasszizmus született, melyben a náciknak a biológiára, fajra alapuló elképzelését felcseréli a kulturális rasszizmus koncepciója. Nem a vérre, a származásra, hanem a kultúrára és a történelemre való hivatkozással állítanak fel rangsort a különböző bőrszínű emberek között, amikor kijelentik: fehér embernek lenni történelmi bűn. A kulturális rasszizmus értelmezési keretében a fehér ember attitűdje az elnyomás, ez kulturálisan beléivódott viselkedési kód, azaz a fehér ember nem azért fehér, mert olyan a bőrszíne, hanem azért, mert elnyomóként viselkedik. És mivel a palesztin-zsidó konfliktusban a zsidók a telepesek, ezért ők is fehér emberek, azaz óriási történelmi bűnnek a hordozói, így ők nem is lehetnek áldozatok, mindazt megérdemlik, amit az elnyomottaktól elszenvednek mindazért, amit a múltban elkövettek, illetve a jelenben is tesznek. Az ellenük folytatott harc mindig igazságos, minden ellenük bevetett eszköz igazolható. Mivel az új ideológia hívei szerint a palesztinai arabok a felszabadítandó őslakos elnyomottak, ezért e valóságértelmezés szerint az október 7-iki bestiális vérengzés valójában az elnyomó fehér telepesek ellen folyatott dicső harc menyilvánulása.

Akik eddig még nem találkoztak a kulturális rasszizmussal, vagy elvetik ezt az eszmét, azt gondolhatják, hogy fegyvertelen civileket rajtaütésszerűen, figyelmeztetés nélkül lemészárló terroristákat szabadságharcos igazságosztónak látni és láttatni ellentmond a józan ész és az emberség elementáris követelményének. Csakhogy ezek objektív mércék, amelyeket a palesztin arabok és az őket támogatók nem fogadnak el, mert szerintük az elnyomott palesztinok élettapasztalatait nem is foghatják fel azok, akik nem tartoznak közéjük, ezért a cselekedeteiket sem lehet objektív mércék szerint megítélni. Ebben a megközelítésben a palesztinok nem is követhetnek el népirtást, hiszen ez az elnyomó fehér ember által használt fogalom az események leírására, miközben a palesztinoknak megvan a saját narratívájuk, saját igazságuk ugyanerre az eseménysorra. Az új ideológia hívei a palesztin-izraeli konfliktust nem hús-vér emberek közötti konkrét szenvedéstörténetként fogják fel, hanem egy elnyomó-elnyomott elméleti ellentétpárban előre legyártott szerepkörök szerint értelmezik, amelyben a palesztinok a már említett többszörösen hátrányos helyzetben lévő kisebbség, míg a zsidókra ebben az identitáskonstrukcióban az elnyomó szerepkörét osztották ki. Ezért látnak palesztin szenvedést akkor is, amikor tulajdonképpen a zsidók szenvednek. A zsidók ebben az elméleti konstrukcióban arra sem méltók, hogy saját élettapaszatalatként mutassák fel az elszenvedett népirtás iszonyatát.

Az elmúlt évtizedekben elképesztő mennyiségű szellemi energia ment el ennek a sajátos világértelmezésnek a felépítésére, de a nagy igyekezetben a hívek nem vették észre azt sem, hogyan fordul át ideológiájuk saját ellentétébe. Az elnyomottak érdekeit felvállaló elméleti konstrukció végül oda vezetett, hogy a valóság történéseitől teljesen függetlenített értelmezési keretben a fehér embereket tárgyiasítják és ezen belül a zsidókat is ugyanúgy megbélyegzik, ahogy annak idején a nácik tették azt velük. Ez a magát baloldaliként meghatározó új ideológia megtagadja a baloldali eszmeiség lényegét képező, a Felvilágosodásból eredeztethető alapgondolatot, miszerint az egyenlő és méltányos elbánás és megítélés nem függhet az emberek társadalmi, vallási, származásbeli, kulturális stb. meghatározottságaitól.

A nyugati kultúrkörben szinte mindenki hajlamos megbotránkozni azon, hogyan történhetett meg annak idején a holokauszt, hogyan voltak képesek civilizált népek a barbarizmus mélységébe belezuhanni. Azt lehetett hinni, hogy a holokauszt döbbenete felvértezte az emberiséget annak tudásával, hogy mi a gonosz, és e tudás birtokában immár képes cselekedni akkor, ha netán hasonló borzalom veszélye fenyegetne. És íme, elérkezett 2023. október 7-e, egy nap, amikor ismét megtörtént a holokauszt, és az említett történelmi tapasztalattal a hátunk mögött mégis kétségeink, morális aggályaink vannak, mérlegelünk, nem tudjuk meghúzni a határvonalat jó és rossz között, amikor pedig az a vonal nagyon is élesen megmutatkozik. Az október 7-e után történt, lényegében a zsidó áldozatok elleni szimpátiatüntetések arra figyelmeztetnek, hogy egy ideológia ismét kikezdte morális alappilléreinket, elhomályosította valóságértelmező képességünket és mindezzel együtt meggyengítette ellenállóképességünket a barbarizmus ellen. Reményre ad viszont okot az, hogy a nyugati világ kormányai ideológiai beállítódásuktól függetlenül (még) nem követik ezt a narratívát és sok baloldali gondolkodó is elhatárolódott az izraeli-palesztin konfliktus effajta értelmezésétől. Azonban a szellem kiszabadult a palackból, a nyugati világnak ismét fel kell készülnie arra, hogy a külső ellenségek mellett saját démonaival is megküzdjön.

Borítókép: Yahya Hassouna | AFP | Getty Images

január 5, 2024 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben (2.)

Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János

(Folytatás novemberi számunkból. A novemberi lapszámunkban közölt első részt itt olvashatják: https://www.ujvarad.ro/tarsadalom/a-kor-hangja-emil-cioran-es-a-szelsojobboldali-eszmeiseg-a-mult-szazad-30-as-eveiben/ )

Hosszú kések éjszakája

Cioran egész életművének talán legembertelenebb része az a két írás, amelyeket 1934 nyarán írt a hosszú kések éjszakájának ürügyén. A véres események idején éppen Münchenben tartózkodott, és a Vremea szerkesztősége helyszíni beszámolót várt tőle arról, mi is történt pontosan. Tájékoztatás helyett Cioran egy dicshimnuszt írt Hitlerről, aminek már a felütése is megdöbbentő annak az eseménysornak a tükrében, amelynek kapcsán papírra vetette gondolatait. Kijelenti: „Nincs olyan politikus a mai világban, aki nagyobb szimpátiát és csodálatot váltana ki belőlem, mint Hitler. Van valami ellenállhatatlan ennek az embernek a sorsában, akinek minden életmegynyilvánulása a nemzet történelmi sorsában való szimbolikus részvétel révén nyer értelmet. Hitler ugyanis olyan ember, akinek nincs úgynevezett magánélete. A háború óta élete a lemondás és az áldozatvállalás jegyében telik. A politikus életmódja csak akkor nyer mélységet, ha a hatalomvágy és az imperialista hódítás utáni vágy nagy lemondásképességgel párosul. A Führer mitizálása teljes mértékben indokolt Németországban; még azok is, akik Hitler szenvedélyes ellenfeleinek hiszik magukat, akik azt állítják, hogy gyűlölik őt, valójában beleragadtak ennek a misztikának a hullámaiba, amelyek mítosszá tették Hitler személyiségét.” (Müncheni benyomások, Hitler a német tudatban, 1934. július 15.)

A fentinél is sokkolóbb, hogy a Németországban zajló terrort a diktátor érdemeként értékeli. „Hitler érdeme abban áll, hogy elrabolta egy nemzet kritikai szellemét. Nem lehet valamit dinamikussá tenni, nem lehet valamit felpezsdíteni, ha nem rabolod el az emberektől a nép és a közötted lévő távolságtartás szabadságát. Csak a csábítás képességében mutatkozik meg egy vízió termékenysége. Képesnek lenni arra, hogy elhárítsd a felelősséget mások elől amiatt, mert egy adott úton indultak el, ez minden látnok, diktátor és próféta drámai sorsa és felelőssége. (…) Hitler tüzes szenvedéllyel szította a politikai küzdelmeket, messianisztikus lendülettel mozgósította az értékek egész területét, amelyet a demokratikus racionalizmus csak ellaposított és agyoncsépelt. Mindannyiunknak szüksége van misztikumra, mert mindannyiunknak elege van az összes olyan igazságból, amelyekből nem lövellnek elő lángcsóvák.” (uo.)

Írása heves reakciókat váltott ki a romániai közvéleményben, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a Vremeanak küldött következő cikkében, ha lehet, még nyíltabban támogassa a politikai gyilkosságokat. „Életemben nem olvastam még unalmasabbat a külföldi sajtónak a németországi eseményekről szóló kommentárjainál, melyeket a lehetetlen, sőt néha undorító szentimentalizmus ihletett. Az emberi élet és a szabadság értékéről szóló elmélkedések olyan jellegűek, hogy elfog az émelygés az elkeserítően kasztrált mai Európától. A politikai merényletekkel szembeni indokolatlan ájuldozásból tényleg teljességgel hiányzik a hősiesség érzése, hiányzik a komolyság az általános félelemből, amivel elviselik bizonyos események drámai intenzitását.” (A jóllakottak lázadása, 1934. augusztus 5.). Majd így folytatja: „Végtelenül undorít, amikor mindenhonnan ugyanazokat a nyafogó és haszontalan reflexiókat olvasom és hallom az emberi életről. Azt mondják: senkinek sincs joga elvenni más életét, senkinek sincs joga vért ontani, senki sem rendelkezhet más életével! Az ember önmagában vett érték, stb. stb… De kérdezem én bárkitől: mit veszített az emberiség azzal, hogy elvették néhány félkegyelmű életét? Bűn lenne megölni egy Richard Strausst, egy Furtwänglert, egy Klagest, de számomra nem tűnik bűnnek olyan egyének elpusztítása, akikben a hatalomvágy nem talál semmilyen kielégülést. Röhm németországi összeesküvése nem igazolható semmi mással, csak az emberi megalománia végtelen imperializmusával. (…) Németországban egyszerűen összeesküdtek a főnökök, ez egy felülről indult lázadás, a hatalomtól megittasult emberek elégedetlensége volt. Ilyen emberek életét kioltani, ilyen fenevadak vérét ontani kötelesség.” (uo.) Hitler tettének igazolására a diktátor világtörténelmi szerepét említi meg: „Egy diktátornak, aki saját életét teszi tönkre, hogy sikerre vigyen egy mozgalmat, joga van ahhoz, hogy pusztán szubjektív okokra hivatkozva halálba küldjön néhány, a mozgalom felemelkedését akadályozó embert. Ha meg vagy győződve arról, hogy az a mozgalom, amelybe bekapcsolódtál, létfontosságú és gyümölcsöző a nemzet sorsa szempontjából, akkor a mások korlátlan szabadságának vágyára csak helyrehozhatatlan módszerekkel lehet válaszolni. Egész életemben ismételgetni fogom: nem minden ember érdemli meg, hogy szabad legyen. Mindenki szabadságának előítélete szégyen”. (uo.)

Az ifjúság

Ha valakinek volt is kétsége afelől, esetleg reménysége abban, hogy Cioran a barbarizmust egyfajta metaforaként, költői, netán ideológiai fogalomként használja, akkor a fenti sorokat olvasva minden kétséget kizáróan megérthette, hogy ő a barbarizmust, a kegyetlenséget és az ezekhez kapcsolódó összes szóvirágot szó szerinti értelmükben használja. Ciorant saját radikalizmusa szinte a kényszer erejével taszította a hitleri Németország támogatói közé, annak ellenére, hogy tisztában volt a nácizmus szellemi ürességével: „Bármikor elismerem, hogy a hitlerista irodalom olvashatatlan, hogy a mai Németország szellemi színvonala meglehetősen alacsony, hogy művészileg Németország egyelőre érdektelen, hogy a nemzetiszocializmus több szempontból is támadás a kultúra ellen; de engedtessék meg nekem elismerni azt, hogy az ifjúság lenyűgöző szerveződése felmentést adhat a hézagos kultúrára, és hogy a nemzet aktív részvétele saját politikai sorsában pótolja a modern szellem ideiglenesen fennálló hiányosságát. Ha rokonszenvem Németországgal, az nem a népnek és nem az eszméknek szól, hanem annak az őrült szenvedélynek, ami elárasztott egy egész országot.” (Egy másik Romániáról, 1935. február 17.)

A fentiekben már megjelent a fiatalság problémája, amely visszatérő vezérmotívum a Vremeanak küldött írásokban. Cioran szerint a demokrácia törvényszerűen elkorcsosítja a fiatalságot, és ebből a fertőből a diktatúra jelenti az egyetlen kiutat, csak ez tudja irányba állítani a demokrácia miatt céltalanul csellengő, elpuhult fiatalságot „Hogy a demokráciának nem sikerült és nem is fog sikerülni megvalósítani az ifjúság konvergenciáját, szerves és messianisztikus behelyezését a nemzet történelmi sorsába, bizonyára nem a demokrácia legnagyobb bűne; de ez olyan szemrehányás mégis, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk egy olyan rendszer iránti gyűlöletünkben, amelyhez már csak külsőleg kapcsolódunk.” Cioran úgy látja: „A fiatalságot az érdekek és az élő részvétel révén kell hozzákapcsolni egy stabil politikai formához. Fanatizálása csak a nemzet közös erőfeszítésének misztériumában lehetséges. A fiatalság csak a történelem átformálásának akarásában, egy messianisztikus ugrás irracionális kultuszában fanatizálható. Az ifjúsági mozgalmat félkatonai jelleg, messianisztikus lelkesedés kell, hogy jellemezze. (…) A demokrácia apologétái a szabadságot állapotnak nevezik, ami alapjában véve nem más, mint passzivitás, hanyatlás és közöny. Ha a fiatalság is így fogja fel a szabadságot, akkor ezt a szabadságot meg kell semmisíteni, az egész fiatalságot fel kell rázni és életre kell kelteni. A megszülető, nem a ránk kényszerített diktatúrának nemcsak anyagi, de erkölcsi keretet is kell teremtenie.” (A diktatúra és a fiatalság problémája 1934. október 7.) A fiatalság megregulázásában is a hitleri Németország jelenti a követendő mintát: „Amikor azt látom, hogy a hitlerista fiatalság egyenruhában, szuronyokkal és zászlókkal menetel Berlin utcáin ünnepélyes, ugyanakkor agresszív testtartásban, mintha csak holnap kezdődne a háború, amikor látom ezeket a fiatalokat már ötéves koruktól besorozva és teljesen beolvasztva egy pártba, nem tudom visszatartani magamban a borzongató felháborodást és undort, ha arra a szakadékra gondolok, ami a német ifjúságot elválasztja attól a román ifjúságtól, amelyet magára hagyott a terméketlen káosz, és amelyet maguk a hivatalosságok tesznek tönkre és gúnyolnak ki. Bármennyi kifogás hozható is fel a hitlerizmus ellen, bármennyire is szűk látókörű és részleges a nemzeti-szocialista ideológia, az a tény, hogy az új Németországban az ifjúság nagyszerűen meg van szervezve, hogy küldetése aktív és létfontosságú a nemzet életében, és hogy általa egy egész nemzedék menekült meg a reménytelenségtől, arra késztet, hogy túltegyem magam megannyi elméleti képtelenségein.” (Egy másik Romániáról, 1935. február 17.)

Cioran a román politikai elit mindennél nagyobb bűnének tartja azt, hogy hagyta és hagyja elveszni a fiatal nemzedékeket, ezért: „Az egyetlen elégtétel, amit az országnak adhatnának, egy koncentrációs tábor lenne, ahová sokan kerülnének a háború óta felbukkant román politikusok közül. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon megérdemlik-e, hogy éljenek azok, akik nem tettek mást, csak szétoszlatták a fiatalok lelkesedését. Ha azt mondanák nekem, hogy a megsértett ország néhány éven belül nem áll óriási bosszút, akkor úgy tűnne számomra, hogy magának ennek az országnak nincs semmi értelme.” (uo.)

Diktatúra

A fiatal filozófus a radikalizmus szükségességét hirdeti, ez is a címe az 1935. október 27-én megjelent írásának, melyben megállapítja: „Aki ma a radikalizmus ellen van, az nem csak a jelen pillanat jelentőségét nem értette meg, de a holnapét sem fogja megérteni. Minden megfontolt embert az élet és a társadalom perifériájára kell taszítani. Mi mást várhatunk az ilyen emberektől? (…) De hová vezet a higgadt és megfontolt szellem? Minthogy egy középszerű és meddő egyensúly, akkor már inkább egy katasztrófa. A katasztrófából pedig szintén a radikalizmuson keresztül kell kikecmeregni.” (A radikalizmus szükségessége, 1935. október 27.)

Ennek a radikalizmusnak az alapja az erő, ellentéte pedig a békeszeretet, amellyel le kell számolni, mert „Nem érdem és nem erény pacifistának lenni. Egy pacifista nép a történelem szégyene.” (A földalatti Románia 1936. április 19.) A diktatúra eljövetelét elkerülhetetlennek, történelmi szükségszerűségnek látja, és ebben a vonatkozásban már nem is tesz különbséget nácizmus, bolsevizmus és fasizmus között, és ezért ezek meg-, illetve elítélését a diktatúra jelenségével szembeni értetlenségnek és a történelmi szükségszerűség belátása hiányának tudja be: „A diktatúra egy kivételes mértékű politikai járvány, amitől senki sem menekül meg, de aki mégis menekülni akar, az lesz az első áldozata. Amit a hitlerizmusban felkavarónak és megnyerőnek találtam, az a végzetszerűsége, könyörtelen kollektivizmusa, mintha mindenki egyfajta ördögivé válás eszköze lenne az ostobaságig fanatizálva a jelenkor fényárnyékában. A hitlerizmusba bele zuhansz. És így zuhansz bele minden diktatórikus jellegű tömegmozgalomba (…) Amikor valaki a hitlerista „barbarizmusról”, a szovjet „képmutatásról” vagy a fasiszta „színjátékról” beszél, ezeknek a minősítéseknek az alkalmatlansága csupán e valóságok megingathatatlanságát határozza meg”. (A diktatúra közelében, 1937. február 21.)

Egy diktatúrában a nép önkéntes mazochizmussal vetheti alá magát a vezér akaratának, ez a kollektív alávetettség felmenti az embereket az egyéni felelősség alól, azaz következmények nélkül lemondhatnak saját szabadságukról a vezér javára. Ebben látja Cioran a hitlerizmus csábítását, amit pozitív értékként mutat fel írásaiban. „Azt hiszem, még Németországban is kevesen vannak, akik nálam jobban csodálják Hitlert. És nem akarom semmivel sem kisebbíteni hatalmas tekintélyét, ha visszaemlékszem arra az ironikus észrevételemre, amit mindahányszor megjegyeztem, amikor láttam, ahogy éljenzi őt a tömeg. Úgy tűnt nekem akkor, hogy a halandók azért emelik az ég felé a kezüket, hogy egy olyan igát kérjenek, amelybe mindannyian beleférnek, epekedve a tovább már nem odázható büntetésért. Egy diktátornak messiási hóhérlelke van, amire vér és mennyország ejt foltot. (…) Hitlert és Mussolinit imádják mindazok, akik szívesen lemondtak önmagukról. Amikor már nem tulajdonítasz jelentőséget annak, hogy egy központot építs az egyéniség illúziója köré, ekkor semmisíted meg magad szellemileg a mítosz kultusza révén, és így lesz a diktatúra politikai diadal, valamint szellemi vereség.” (Lemondás a szabadságról 1937. március 21.)

Szerepvállalás

A Cioranról szóló könyvek többsége kiemeli, és ő maga is hangoztatta később, hogy sosem volt a legionárius mozgalom tagja, már csak azért sem, mert lelki beállítódása is alkalmatlanná tette őt arra, hogy bármiféle párt, mozgalom fegyelmét magára erőltesse. Ennek ellenére nem zárkózott el attól, hogy a mozgalmat támogató eszmefuttatásai mellett konkrét szolgálatot is tegyen a Vasgárdának. A Németországból való visszatérése után Cioran egy évig középiskolai tanárként dolgozik, majd 1937-ben egy újabb ösztöndíjhoz jut, melynek köszönhetően ismét elhagyja az országot, ezúttal Franciaországba megy. Azonban a Vasgárda hatalomra jutása után, 1940 végén visszatér Romániába, és aktivizálja magát elvbarátai érdekében: 1940. november 27-én, azon a napon egyébként, amikor a legionáriusok meggyilkolták Nicolae Iorga történészt és Virgil Madgearu politikust, felolvasta a rádióban saját szövegét, amelyben a legionárius mozgalom alapítóját, Corneliu Zelea Codreanut dicsőítette. Valószínűleg a rádióműsor napján még nem tudott a gyilkosságokról, csakhogy később, amikor már napvilágra kerültek a bűncselekmények, ahelyett, hogy visszavonta volna szövegét, hozzájárult ahhoz, hogy nyomtatásban is megjelentessék a legionárius sajtóban, de más formában sem határolódott el a szörnyű tettektől. A legionáriusok 1941 januárjában lázadást szítottak Ion Antonescu ellen, de a kondukátor leverte a zendülőket, a Vasgárdát pedig kibuktatta a kormányból. Nem sokkal ezután Emil Cioran is elhagyta az országot. Visszatért Franciaországba, ahonnan még küldözgeti írásait az országba, a második világháború után viszont végképp szakított Romániával, még a román nyelvvel is. Franciaországban egy új korszak kezdődik Cioran életében. Ugyanúgy, ahogy első könyvével Romániában, első francia nyelven írt művével, az 1949-ben megjelent A bomlás kézikönyvével nagy sikert arat Franciaországban is, ez talán megkönnyíti számára, hogy maga mögött hagyja romániai, legionárius múltját és énjét, noha a végletes pesszimizmus továbbra is világképének sajátja marad. Lehet, ebben az egész életművön végigvonuló pesszimizmusban a romániai évek tévútjainak, a 30-a évek és a 40-es évek eleje nyomasztó emlékeinek a lenyomata is benne van.

Konklúziók

Az 1918-tól 1940-ig terjedő időszakban Románia röpke húsz év alatt befutotta a klasszikus demokráciától a totalitarizmusig vezető történelmi útvonalat. Ha úgy tetszik, az a rövid korszak mintegy laboratóriumi kísérletként mutatja meg a demokrácia leépülésének folyamatát, melyben meghatározó jelentősége volt az egész társadalmat jelentősen befolyásoló szellemi erjedésnek. A társadalom elvesztette védekező képességét a demokráciát veszélyeztető kor- és kórtünetek ellen, melyeket a romániai szellemi életben Emil Cioran és nemzedékének sok más tehetséges tagja gerjesztett.

Mint láttuk, Cioran legalább harminc éves koráig következetes szélsőjobboldali volt, tehát nem lehet őt utólag a fiatalság tapasztalatlanságával és meggondolatlanságával mentegetni. És nem lehet mindet a korhangulatra sem fogni, mert egyéni döntésekre és értékítéletekre még a legsötétebb történelmi korszakokban is lehetőség van. Ciorannak a tárgyalt időszakban született szövegeiből kiolvasható szerzőjük következetessége, kitartása a legszélsőségesebb eszmék mellett, ez tehát döntés és értékítélet is volt, nem pusztán fiatalkori hevület és a zeitgeistnak való öntudatlan önátadás.

Mindazonáltal Cioran túlságosan fontos szerző ahhoz, hogy dicstelen fiatalkori állásfoglalásai miatt szellemi karanténba legyen zárva, nem is emiatt született ez az írás, hanem azért, mert csak a múlt minél pontosabb feltárása után érthető meg egy jelentős alkotónak a személyisége és az a kor is, amelynek végkifejleteként a társadalom ordas eszmék alapján szerveződött meg. Azok a konkrét ideák a történelem szemétdombján végezték, csakhogy más formában újrahasznosíthatóak, és újra is hasznosítják azokat, ezért is egyfajta intő jel a mában Emil Cioran esete: ha egy olyan képzett embert is képes volt magával ragadni az őrült korhangulat, mint Cioran, akit pedig műveltsége, kritikai érzéke óvatosságra kellett volna intsen, akkor mennyivel nagyobb veszélynek van kitéve a biztos támpontokkal egyre kevésbé rendelkező társadalom egésze, amelyet manapság minden irányból manipulatív eszmékkel és elgondolásokkal bombáznak? Ezért ne takargassuk a múltat, azt, ami történt, mert a tettek kendő alatt nélkülünk is megélnek, majd meghaladnak és a legváratlanabb pillanatban ismét jelenünk részévé válhatnak. Legalább azt ne mondhassuk, nem tudtunk róla.

december 3, 2023 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben

Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János

Emil Cioran annak a két világháború közötti fiatal értelmiségi rétegnek volt prominens személyisége, amely közéleti szerepvállalásával hozzájárult ahhoz, hogy az amúgy is elég gyenge lábakon álló romániai demokrácia összeomoljon, és az ország belesodródjon a szélsőjobboldali totalitarizmusba. Talán meglepőnek tűnhet ilyet állítani az 1911-ben született, tehát akkoriban igen fiatal emberről, mert kétségeket ébreszthet az, hogy mekkora befolyással bírhatott egy ifjú filozófus Románia történelmi sorsfordulatainak alakulásában. De ez a befolyás mégis létezett, és meglehetősen erős volt, egyrészt azért, mert egy egész nemzedék, és annak legtehetségesebb tagjai szakítottak a demokratikus eszmékkel, és teremtették meg az igényt az azzal való leszámolásra. Ebben az eleve markáns demokrácia ellenes hangulatban volt az egyik kiemelkedő hang az Emil Ciorané, és ez a másik oka az ő befolyásának: kivételes tehetségével, írásaiban megmutatkozó szuggesztív személyiségével és szenvedélyességével, nyelvezetének újszerű delejességével másokat is magával tudott ragadni. Emil Cioran berobbant a román kultúrába: a huszonhárom éves korában megjelent A kétségbeesés csúcsain (Pe culmile disperarii) című könyvét kedvezően fogadta a kritika, két díjat is kapott érte, és gyakorlatilag azonnal a jobboldali román nyilvánosság egyedi és kedvelt képviselője lett.

Cioran a tárgyalt időszakban alkotóereje teljében van, és vérmérséklete, elégedetlensége folyamatosan ösztönzi őt arra, hogy kinyilvánítsa elutasítását a fennálló állam- és világrenddel szemben. Mondhatni ontotta magából a könyveket. Politikai gondolatait az 1937-ben megjelent Románia színeváltozása című művében foglalta össze, mely a legionárius mozgalom egyik alapművévé vált. Húsz éves kora óta aktív a kor sajtójában: írásai jelennek meg a Calendarul, a Gândirea, az Acţiunea, a Facla és más folyóiratokban, de fő publikációs terepe a Vremea (A kor) című hetilap volt, ahol az akkori fiatal nemzedék két másik jelentős alakja, Constantin Noica és Mircea Eliade is rendszeresen közölt, és amelyben Ciorannak 1933-tól kezdve a 40-es évek elejéig több mint hatvan cikke, esszéje, tanulmánya jelent meg. Az itt megjelent írásai rajzolják meg a legpontosabban a filozófus elméleti-politikai fejlődését, azt a szellemi útvesztőt, amelyről később sokan, ő maga is, legszívesebben hallgattak. Elég csak annyit megemlíteni, hogy a rendszerváltás után megjelenő román nyelvű Cioran életműsorozatban a Románia színeváltozása című könyv újrakiadásából kikerültek az idegengyűlölő, kompromittáló részek, és publicisztikai munkássága is alaposan meg lett szűrve, hiányoznak belőle a hitlerizmust és a diktatúrákat dicsőítő írásai, szövegrészletei. Ezeket a rostálásokat maga a szerző végezte el, mert nyilván már nem vállalta fel azokat az ordas eszméket, így azonban erősen torzít az a kép, ami Cioranról él a román és nem csak román kulturális, irodalmi életben. Ezért is szükséges Cioran fiatal, illetve fiatal felnőtt korának lehető legpontosabb rekonstruálása, hogy világos legyen az, mitől is határolódott el később. Ez a magyarázata annak is, hogy olykor akár szokatlanul hosszú passzusokat idézek írásaiból, melyekből hiteles módon tükröződik vissza a múlt század 30-as évei Romániájának korhangulata.

Barbarizmus és nácizmus

Csakúgy mint nemzedéktársai legtehetségesebbjeit, Emil Ciorant is Nae Ionescu, a fiatal értelmiségre rendkívüli hatással bíró egyetemi professzor rontotta meg és fordította a szélsőjobboldal felé. Ráadásul Cioran politikai érdeklődésének felélénkülése éppen arra az 1933-tól kezdődő időszakra esik, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően Németországban tartózkodik, így testközelből élheti meg a Harmadik Birodalom felemelkedését. Az ott tapasztaltak óriási hatással vannak rá, erről tanúskodnak a Vremea-nak küldött írásai, melyekben azt üzeni az otthoniaknak, hogy a nemzetiszocializmus vagy egy ahhoz hasonló vitalista barbár rendszer jelentené Romániának is a megváltást. Ciorantól eleve nem idegen a barbarizmus fogalma és jelensége, melynek apológiáját nyújtja 1933. május 21-én megjelent írásában:

„A legnagyobb hévvel, végtelen őrülettel és félelmetes lelkesedéssel kell hozzájárulni a modern kultúra szétesésének folyamatához. (…) Eljött az óra, amikor hangosan kell követelnünk az intelligens emberek halálát, minden analitikus szemlélődőét, akik képtelenek veszélyes tapasztalatokat és gyötrelmes élményeket megélni, és akik számára az élet egyfajta színtelen és kifejezéstelen perspektivizmusra korlátozódik. (…) Számunkra, akik a kimerültség miatt hajótörést szenvedett kultúra roncsai vagyunk, a barbár lendület, a barbárság különös jelenségéért érzett lelkesedés az egyetlen megváltás. Ez az egyetlen módja annak, hogy még részt vehessünk a történelemben. (A barbárság felmagasztalása, 1933. május 21., 5. o.)

Néhány hónappal később Az elpuhult emberek országa című írásában tovább folytatja a már megpedzett gondolatot, a tőle megszokott vehemenciával követelve egy nagy társadalmi felfordulást:

„Hol van ebben az országban a túlzás, a nagy őrültség és az abszurd gesztus? Hol van ebben az országban a nagy szenvedélyek forrongása, hol vannak a nagy szorongások és hol találkozhatunk a megmagyarázhatatlan gesztusokkal? Minden túlságosan is megmagyarázható ebben az országban, melyet csekély racionalitása oly rokonszenvessé és oly érdektelenné tesz. (…) Románia csak úgy mentheti meg magát, ha megtagadja önmagát, ha radikálisan felszámolja többé-kevésbé kitalált múltját, ha lerombolja a múlt minden illúzióját és szerelmes rajongását. Amíg nem számol le kényelmes egyensúlyával, szégyenletes normalitásával, addig nincs joga élni. Túl sok normális ember van ebben az országban.” (Az elpuhult emberek országa, 1933. szeptember 24.)

Ennek a történelmi nagyság iránti vágynak az alapja a megnyert világháború és a területileg hirtelen és jelentősen megnagyobbodott ország, ami sokakban azt a később illúziónak bizonyuló igényt keltette, hogy elérkezett az idő, amikor Románia politikai, sőt, történelmi tényezővé válhat. Ezt a felfokozott várakozást hűtötte le a korabeli román közéleti tapasztalat; a társadalom épp csak tanulgatta a demokráciát és annak társadalomszervező mechanizmusait, továbbá a sok politikai kompromisszum, megbicsaklás, válság miatt sokan érezték úgy, hogy Románia egyhelyben topog, emiatt elszalasztja azt a történelmi lehetőségetet, hogy a világpolitika porondjára lépjen. Ez a demokráciát hibáztató bizalmatlanság és a politikai-történelmi türelmetlenség csapódik le Cioranban a barbárság és a lázongás iránti igényként, azonban ennek a vágynak nincs jól körülhatárolható iránya addig, míg fel nem ismeri a hitlerizmusban a barbárságnak azt a megnyilvánulási formáját, amely konkrét csapásvonalat tud teremteni ennek a társadalomban felgyülemlő elementáris pusztító erőnek. A Harmadik Birodalom azt testesíti meg Cioran számára, amit Románia és a román nemzet számára kívánt, mert úgy vélte, ez mutatja meg azt, hogy kis kultúrából és jelentéktelen országból hogyan lehet nagy kultúrává és jelentős állammá válni.

„Ha a mai Németország tett valamit, ha a németek őrült lelkesedésben és csodálatra méltó pezsgésben élnek, ez azért van, mert egy adott pillanatban megvolt bennük a felszámolás bátorsága, a termékeny és kreatív barbárság szenvedélye, a végtelen kockázatvállalás képessége és mindenekelőtt a külföldiek számára nehezen érthető messianizmusa.” (Német nézőpontok 1933. november 19., 9. o.) írja a román filozófus, aki szerint „Bárki, aki akár csak a legcsekélyebb történelmi ismeretekkel is rendelkezik, fel kell ismerje azt a vitathatatlan tényt, hogy a hitlerizmus sorsszerű volt Németország számára.” (uo.). Ugyanezt, a nemzetiszocializmus szükségességét hirdető a gondolatot ismétli meg a Vremea 1933 karácsonyi számában megjelent írásában, melyben Franciaország és Németország viszonyáról, illetve a béke illúziójáról ír, de ebben a szövegben olvasható számos a nemzetiszocializmusról szóló megállapítása: „Akár elfogadod, akár elutasítod a hitlerizmust, attól az még nem lesz kevésbé egy életforma, amely szervesen növekszik Németországban, és túl azon a konkrét aktualitáson, hogy kifejlődik és elmélyül az egyéni tudatokban, beépül a német történelem folytonosságába és értelmébe.” (Németország és Franciaország vagy a béke illúziója, 1933 karácsony)

A továbbiakban kifejezi szimpátiáját a nemzetiszocializmus iránt, különösen annak irracionalizmusa ragadja meg a fiatal román filozófust: „Ha van valami, ami tetszik nekem a hitleristákban, az az irracionális kultusza, az életerő mint olyan felmagasztalása, az erők férfias, kritikátlan, fenntartás és kontroll nélküli kibontakozása. Abban mindenki egyetért, hogy nem lehetsz nemzetiszocialista a történelmi küldetésben való spontán és reflektálatlan részvétel nélkül, a teljes személyiség általános feszültsége nélkül, amelynek rezdülései eredendően beillesztenek a nemzetbe. Minden csak eredendő elemei révén ér valamit: csak az élet irracionális erői igazolhatnak egy tettet és garantálhatják annak hitelességét. Ez az irracionalizmus az elsődleges adottságok, az ősi és hamisítatlan elemek igazi extázisa, amelynek látomásában a szellem, a kultúra és az ethosz melléktermékekként határozódnak meg.” (uo.)

Cioran nemzetkarakterológiai elemzést is nyújt a németekről, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetiszocializmus nemcsak történelmi szempontból szükségszerű Németországban, de e nép sajátosságai is mintegy törvényszerűen hívták elő belőle ezt az eszmét: „A germán barbárság abból származik, hogy a németek képtelenek fenntartani az élet és a szellem közötti egyensúlyt. Ez az egyensúlyzavar nem annyira e két valóság közötti ingadozásban, a bennük egymást követő rabságában fejeződik ki, hanem abban, hogy az ember egyidejűleg éli meg ezt az ellentétet, ami az emberi létben egy antinomikus szerkezet jelenlétét határozza meg. Mivel a létezés e két elemét nem tudja harmonikusan elrendezni, ezért a belső élete barbár és elementáris ősrobbanásban tör ki, míg a szellem az élet mellett vagy fölött rendszereket és perspektívákat épít, amelyek a hagymázas nagyzolástól a haszontalan és terméketlen ködképekig terjednek. A barbarizmus abból fakad, hogy nem képes olyan formát találni, amely az őseredeti antinómiákat egy származtatott síkon tudná egyesíteni. A német kultúra minden nagysága ebből a tehetetlenségből, ebből az aránytalanságból ered, amely lenyűgöző tragikumot zár magába.” (uo.)

Innen már csak egy lépés a barbarizmust felhasználni képes állam, illetve vezérkultuszának az igazolása. És Cioran meg is teszi ezt a lépést: „Egy Führer szükségességét nemcsak a politikai és gazdasági jellegű egyensúlyhiánnyal, hanem főként a német lélek belső tengelyének a hiányával lehet magyarázni. Minden olyan nép, amely alkotásai révén eléri a fenségeset, de ezzel a ténnyel nem tudja kiiktatni a barbárság alapját, tartós szükségét érzi egy külső abszolútumnak, amellyel szemben gesztusa alárendelt viszonyban maradjon. A demokrácia soha nem illett a németek belső világához. A liberalizmussal szembeni ellenállásuknak a magyarázata sokkal mélyebb eredetű annál, mint ahogy azt az idegenek képzelik.
A franciák, és őket követve az egész világ a hitlerizmust anomáliának tartja, míg Németország egésze számára ez a legtermészetesebb megoldás. Ezek az emberek nem tudnak normák, közösség és Führer nélkül élni, mert a más népekéhez képest elevenebb alapstruktúrájuk kitör és szétzilálja őket, ha nincsenek meg ezek a normatív, közösségi és tekintélyelvű elemek. Egy külső abszolútum – mint a belső ki nem kristályosodás elleni fegyver – szükségességét bizonyítja az állam kultusza, amelyet Németországban mindig is másként fogtak fel, mint Franciaországban.”

(uo.)

Az általános, ha úgy tetszik filozófiai megalapozás után azt vizsgálja, hogy a vezérkultusz hogyan csapódik le a gyakorlatban a német társadalomban: „Nehéz megmondani, hogy Hitler mit jelent Németország számára. Mert ez az ember olyan mélyen behatolt a német tudatba, hogy lehetetlen őt objektíven meghatározni. Amikor egy ember jelképpé válik, már nem a személyes jelenléte és léte számít, hanem az, ahogyan mások tudatában tükröződik és megtapasztalható. Az új németországi életstílus az elemihez való visszatéréssel, az irracionális kultuszával, a szellem minden formájának és ágának németesítésével, a hős eszményével és a vér nemességével, a nép iránti rajongással és a föld misztikájával mind a Führer fanatikus kultuszában csúcsosodik ki. (…) A németek Führer-kultuszában ahhoz hasonló biztonságérzet van, mint amilyet egy dicsőséges sors előérzete vagy talán bizonyossága nyújt. A németek annyira el vannak telve önmagukkal, hogy természetesnek tűnne számukra az, ha minden nép lemondania saját területeiről, és Németországnak adná azokat. Képtelen vagyok arra, hogy ne csodáljam ezt az elfogadhatatlan hiúságot.” (uo.)

A német lelkületről és történelemről írt magabiztos eszmefuttatások mellett megjelenik a kétely a német rendszerrel kapcsolatban. Egy másik írásában bevallja, hogy nem igazán érti a német korszellemet, ennek ellenére a romániai állapotokkal, közhangulattal és etikai hozzállással összehasonlítva mindenképpen előbbre valónak tartja. Kárhoztatja a románságot, amiért nincs meg benne a radikális változtatás utáni vágy, aminek felszításához viszont arra lenne szükség, hogy a román nép leszámoljon hagyományaival és különben sem jelentős történelmével. „Az egész történelmünk csak azt bizonyítja, hogy kényelmes, csendes, tisztességes és bűnös emberek vagyunk. Lehet-e ezekkel az elemekkel jövőt építeni? (…) Románia csak annyiban érdekes, amennyiben képes mássá válni.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.). Ez a történelem és hagyományfelfogás adja Cioran nacionalizmusának a korban mindenki mástól megkülönböztető egyediségét, ugyanis ő elítéli a tradicionalizmust, amiért az csak visszahúzza az országot, ahelyett, hogy előre lendítené, másrészt szerinte Romániának nincs is olyan jelentős történelme, amit értékes hagyományként érdemes lenne átadni a fiatal generációknak, hiszen nem aknázható ki belőle az a büszkeségre serkentő és lelkesítő erő, ami ahhoz kell, hogy kimozdítsa az országot a sarkaiból. Az előbbieket figyelembe véve Cioran Románia drasztikus átalakításához is a nemzetiszocialista Németországhoz fordul mintáért, annak a rendszernek minden érthetetlen abszurditása ellenére, vagy tán éppen ezért: „És akkor hogy nem csodáljuk Németország érvényesülési vágyát, elszántságát, hogy megannyi tarthatatlan tézissel, megannyi alaptalan törekvéssel harcol az egész világ ellen, de mindez olyan életerőből és büszkeségből ered, melyek lüktetése kiiktatván a nevetségességet és a karikatúra-jelleget felveszi a küzdelmet az abszurddal és egy csomó olyan hibából táplálkozik, amelyeket a mi ízetlen és unalmas tisztánlátásunk szégyenteljes óvatosságból elkerül.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.)

Cioran megtalálta tehát a politikai programot, amit Romániának vállalnia kell. De figyelmeztet, hogy ez egy saját képére alakított, különbejáratú nemzetiszocializmus legyen, ami eltér a német változattól, de csak azért, hogy Románia ne váljon francia gyarmatból német gyarmattá. Mindenesetre a német példát tekinti követendőnek – mint később látni fogjuk – a fiatalság megszervezésének tekintetében, valamint a pacifizmus elvetése vonatkozásában is: „Németországban minden fiatalember a katonaideálról, a hősies militarizmusról és a harci lelkesedésről beszél. Egy ilyen nagy kulturális hagyományokkal rendelkező ország nem szégyelli az oktatásban a politikára fektetni a hangsúlyt. A pacifizmus szégyenletesnek számít. (…) Eljött az óra, amikor csak egy másik Romániára gondolhatunk, és amikor nem lehet más küldetésünk, csakis Románia színeváltozása. Hiszen ha nincs meg bennünk létezésünk bátorsága, akkor nincs értelme tovább élnünk.” (Románia a külvilág színe előtt, 1934. április 20.)

(Folytatása következő számunkban.)

október 11, 2023 | Mayer Ágota | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

A kultúra költséges, de nem ezért harcolunk?

Ráijesztett Romániára az ország miniszterelnöke, amikor ismertette az állami költségek csökkentését és a költségvetési hiány ledolgozását célzó sürgősségi kormányhatározat tervezét. Marcel Ciolacu aggódik amiatt, hogy túlságosan nagy a költségvetési hiány, gondolta, aggódjon most már a társadalom is. A kormányfő azért is dobhatta be váratlanul a köztudatba ezt a tervezetet az érintettekkel való előzetes egyeztetés nélkül, hogy ezzel tesztelje a társadalom ellenálló erejét, mert alig két hónappal korábban a pedagógusok megmutatták, hajlandók akár a végsőkig is elmenni érdekeik érvényesítése érdekében. A kormány végül engedett a sztrájkoló tanároknak, mert érzékelte, hogy különben nagy lenne a politikai veszteség, amit el kellett volna szenvednie, de a megegyezés következményeként most az amúgy is gyenge lábakon álló költségvetésből kell pótolni a megnövekedett tanügyi kiadásokat.

Ha a jogszabály-tervezetet nemcsak hangulatkeltésre használják, hanem valóban be is vezetik a meghirdetett formában, akkor az ijedelmet felváltja a teljes társadalmi elzsibbadás, kezdve az önkormányzatoktól az igazságszolgáltatáson át a kulturális intézményekig. Az önkormányzatok bizonyos beruházásait blokkolná a máris híres-hírhedt jogszabály-tervezet, az igazságügyi szektorban a betöltetlen állások megszüntetése hosszú távra állandósítaná azt a helyzetet, amit már most is tapasztalni lehet: nincs elég ügyész, bíró, aki a pereket végigvigye, ezért a bíróságok rendre kifutnak az időből és sok ügy zárul azzal, hogy a bűncselekmények elévülnek. A tervezetből úgy tűnik, leginkább a kultúra áll a célkeresztjében. Nem elég az, hogy a betöltetlen állásokat itt is eltörölné, és az ötven fősnél kisebb önálló jogi személyiségű intézményeket megszüntetné, illetve be- vagy összeolvasztaná nagyobb struktúrákba, de még azt is megszabná a fenntartó intézményeknek, hogy saját költségvetésüknek legtöbb 7,5 százalékát költsék kultúrára, sportra, valamint egyházi, vallási jellegű kiadásokra, melyek így együtt képeznek egy különálló fejezetet az önkormányzatok költségvetésében.

7,5 százalék

Csak jelzés szintjén néhány adat: Neamt megye idei évi költségvetéséből 67 millió lej megy kultúrára, sportra és vallási célokra. Konstanca város 1,8 milliárd lejes idei évi költségvetéséből 139 millió lejt költ a már említett kulturális vallási, szabadidős célokra, Sepsiszentgyörgyön 35,3 millió lejt irányoztak elő a szóban forgó költségvetési tételre a város 136 millió lejes saját bevételeiből. A Maros megyei önkormányzat az általa fenntartott kulturális intézmények működtetésére az idei költségvetésben közel 49 millió lejt irányzott elő. Bihar megyében a kultúrára fordított összeg 2022-ben 48 millió lej volt, ez a megye saját bevételeinek a 15 százalékát tette ki. Szatmár megyében a 2023. évi költségvetésében több mint hatvan millió lej szerepel kulturális célú kiadásként. Kolozs megye 2023-ban 96 millió lejt költ el kulturális intézmények fenntartására, de ebben nincsenek benne a kolozsvári színházak és az opera, mert azok nemzeti intézmények, tehát közvetlenül a kulturális minisztériumtól kapják a pénzt. Továbbá a megye költségvetésében van egy külön 25 millió lejes tétel vallási célú kiadásokra, szabadidős célra pedig 2,8 millió lej. Szeben megye ebben az évben 545 millió lejből gazdálkodik, amiből kultúrára, egyházakra és rekreációra 78 millió lejt költ. Hargita megye 496,9 millió lejes idei költségvetéséből ugyanerre a célra 39,3 millió lejt különített el. Hasonló adatokat lehetne felsorolni az ország mind a negyvenkét megyéjéről és megannyi városáról, de ezekből a találomra összeszedett és felsorolt adatokból is érzékelhető, hogy Romániában valóban sok közpénzt fordítanak kultúrára, ami persze távolról sem elég, csak a most megnyilvánuló politikai szándék sugallja azt, mintha az ország saját teljesítő képességéhez viszonyítva sok lenne.

Azzal, hogy a kormány csak a kultúrára szánt költségvetés limitálását írja elő, tulajdonképpen jelzi, hogy számára ez a legkevésbé fontos terület, amelyre áldozni kell. Emellett a kabinet a jól ismert stratégiát követve onnan próbál elvonni, ahonnan a legkevesebb vagy a legerőtlenebb ellenállásra számít, és a leggyengébb szál a román társadalom szövetében általában és hagyományosan a kultúra világa szokott lenni. Az különösen visszás, hogy a helyi autonómia jegyében az állam az önkormányzatokra bízta a kulturális intézmények fenntartását annak minden anyagi terhével együtt, most pedig a kormány megsérti az önkormányzatok autonómiáját és lényegében azt üzeni nekik, hogy nem végezték jól a dolgukat, mert túl sokat költenek arra, amit fenntartani egyébként törvény adta kötelességük. A kulturális költségvetés fűnyíró elv szerinti csökkentése, illetve limitálása viszont több kárt fog okozni, mint hasznot, mert egy ilyen merev alapelv nem engedi figyelembe venni a helyi sajátosságokat és igényeket.

Létszám

Szintén drasztikus következményekkel fog járni a kevesebb mint ötven fős intézmények megszüntetése, illetve beolvasztása. Különösen a kis népességű megyékben – mint amilyenek a székelyföldi Hargita és Kovászna megyék – fogja atombombaként elsöpörni a kulturális intézményeket a rendelet. A magyar lakosságú megyéket különösen hátrányosan érintené ez az intézkedés, mert ott külön magyar és román színházak működnek, amelyeket most az összevonás veszélye fenyeget. A fűnyíró elv a létszám vonatkozásban is merő adminisztrációs és területpolitikai restség, mert a megyei intézmények száma és azok létszáma szoros összefüggésben áll az adott megyék méretével és lakosságszámával. A kulturális igények és a kultúra szervezés is egészen más például Temes megyében, ahol csak a megyeszékhelynek több lakosa van, mint Kovászna, Szilágy vagy Tulcea megyének, mely utóbbiaknak nyilván a bevételeik is sokkal kisebbek, ezért lehetőségeik is egészen mások, mint az ország egyik legfejlettebb megyéjének.

A Nemzeti Kulturális Kutatási és Képzési Intézet (INCFC) elemzésében azt írja, hogy a létszámra vonatkozó javasolt intézkedések nyomán közel 300 közművelődési intézmény szűnne meg, ez az ország közművelődési rendszerének mintegy 61 százaléka. És nem tudni, mi lesz ezeknek az intézményeknek az infrastruktúrájával és a rájuk bízott kulturális vagyonnal. A számadatok jól érzékeltetik ennek a folyamatnak a nagyságrendjét és következményeit. A közművelődési infrastruktúra hálózat a rendszerváltás óta folyamatosan csökken. 1990-ben még 4.458 közkönyvtár volt Romániában, 2021-ben már csak 1.962. Hasonlóképpen a vidéki kulturális intézmények száma is csökkent: 1990-ben 7.110 kulturális otthonként működő épület volt Romániában, amelyekből 2020-ra már csak 4.984 maradt. Az INCFC azt is kiemeli, hogy a kulturális rendszer átalakításának negatív hatásai a magánszektor kulturális szereplőit is meg fogják viselni: a könyvkiadókat, az audiovizuális, vizuális művészeti szervezeteket, a kézműves műhelyeket, stb.

Fontos intézmények

A legtöbb szó a színházakról, a komolyzenei együttesekről, a múzeumokról, a könyvtárakról, valamint a művelődési központokról esik, mert ezek az intézmények nyújtanak konkrét kulturális szolgáltatásokat, illetve termékeket a polgároknak, de nem kevésbé fontosak a kultúra adminisztrálásával, a kulturális értékek megőrzésével megbízott intézmények is, melyek sorsa szintén bizonytalanná válik. Az INCFC szerint a negyvenkét megyei kulturális igazgatóság kezdetben helyi önkormányzatok alárendeltségbe kerül, majd a tervezett átszervezések révén meg is szűnik. Ezeknek az igazgatóságoknak a feladata az örökségvédelem felügyelete, de ezt a feladatukat nem fogják tudni ellátni, ha azoknak az intézményeknek rendelődnek alá, amelyeket ellenőrizniük kellene, mert az önkormányzatok hajlamosak arra, hogy az infrastrukturális beruházások felgyorsítása érdekében fittyet hányjanak az örökségvédelmi előírásokra. Nem tudni, mi lesz magával az INCFC-vel, ahogy kérdéses az Országos Filmközpont, a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóság, az Országos Filmarchívum, a George Enescu Fesztivál megszervezését lebonyolító Artexim és a Román Szerzői Jogvédelmi Hivatal sorsa is. Ez a felsorolás is azt jelzi, hogy túl nagy az az ár, amit Románia fizetni fog a pénzmegtakarítás jegyében.

Objektív tényezők

A kulturális tér beszűkülésének objektív okai is vannak. 1990 óta az ország lakossága több millió fővel csökkent, amivel szükségszerűen együtt jár a kulturális infrastruktúra kiaknázatlansága. Időközben lezajlott egy világtörténeti korszakváltás is, beléptünk a kommunikációs hálózatok és a globalizáció világába, ami a kulturális szokások radikális megváltoztatását is maga után vonta. A kulturális intézmények – a színházak, múzeumok, könyvtárak – igyekeznek alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, ettől függetlenül elkerülhetetlen, hogy a lakosság egy része elforduljon ezektől az intézményektől, mert kulturális igényeiket tökéletesen lefedik az internet nyújtotta lehetőségek. Közülük sokan vannak olyanok, akiket korábban azért el lehetett érni néhány kulturális rendezvénnyel, szolgáltatással. Mindezekkel a folyamatokkal számolni kell, és ennek is a következménye az, hogy a kormány most csökkenteni akarja a kulturális kínálatot és hálózatot. De ennek a folyamatnak a keresleti és nem a kínálati oldalról kell kiindulnia, ugyanakkor előzetes kutatások, adatok szükségeltetnek egy megalapozott reform megvalósításához. Tehát ha valamit megszüntet a kormány, azt azért tegye, mert láthatóan nincs már rá igény, ne pedig azért, mert nem akar rá költeni. Azt nem lehet állítani, hogy a romániai kulturális intézményrendszer tökéletes, hogy hatékonysága kifogástalan, de ha az észszerű és célszerű reform pusztán a pénzspórolás szempontjában merül ki, az borítékolhatóan káoszhoz fog vezetni.

A politikumot a kultúra kapcsán legfőképpen az szokta zavarni, hogy olyannak tűnik, mint egy feneketlen zsák, amibe csak szórják a pénzt, de aminek semmi konkrét látszata nincs. Ezt a hamis percepciót támasztják alá az ingyenes kulturális események, amelyeket az önkormányzatok zömében politikai okokból, az alkotók pedig bizonyos pályázati lehetőségekkel élve rendeznek. Az igaz, hogy minél több a fogyasztók számára ingyenes rendezvény és szolgáltatás, annál kevesebb bevételt generál összességében a kultúra, mindenesetre ezeknek a rendezvényeknek a pozitív hozadéka megkérdőjelezhetetlen, mert esélyt nyújtanak arra, hogy az emberek olyan, szerencsés esetben igényes kulturális értékekkel is találkozzanak, amelyekkel amúgy talán nem ismerkednének meg. Mindezek mellett sajnos az ingyenes kulturális rendezvények, szolgáltatások egyrészt azt a benyomást keltik, hogy a kultúra csak viszi a pénzt, de nem származik bevétel belőle, másrészt pedig azt a szemléletet terjeszti el az emberek körében, hogy a kultúra tényleg ingyen van, amiért nekik nem is kell fizetniük. Márpedig, ha a közösség nem hajlandó önszántából pénzt költeni a kultúrára, akkor az kiszolgáltatottjává (és kiszolgálójává) válik a politikai akaratnak. A mostani romániai fejlemények mutatják meg azt, hova is vezethet ez.

Akkor miért harcolunk?

Elég ismert az anekdota, mely szerint a második világháború idején azt javasolták Winston Churchill brit miniszterelnöknek, hogy zárassa be a színházakat, mert ezzel pénzt lehet felszabadítani a háborúra. Churchill a felvetésre azt válaszolta: „ha bezárjuk a színházakat, akkor miért harcolunk?” Ez így a valóságban valószínűleg sosem hangzott el, de hogy Churchill számára mégis fontos volt a kultúra, az igazolható azzal a gondolattal, amit nem sokkal a második világháború kitörése előtt mondott: „a művészetek nélkülözhetetlenek bármely nemzet teljes életéhez. Az állam tartozik magának azzal, hogy fenntartsa és ösztönözze őket…. Rosszul jár az a nép, amelyik nem tiszteli a művészeteket azzal a tisztelettel és örömmel, ami megilleti őket”. És hogy ez nem csak üres szólam volt, arra bizonyíték az a tény, hogy a második világháború idején a brit kormány csak néhány hétre záratta be a londoni színházakat, de nem a költségcsökkentés miatt, hanem mert attól félt, hogy a színházakat bombatámadás éri. Végül a brit kormány mégis inkább vállalta a színházak működtetésével járó kockázatot, semmint, hogy kultúra nélkül hagyja a társadalmat.

Mert egy közösség önszerveződésének legmagasabb rendű civilizációs, anyagi és szellemi megnyilvánulása a kultúra, ami nem pusztán valami másnak a szolgálatában álló eszköz vagy módszer, hanem végcél. Minél több pénzt tud egy közösség a kultúrára fordítani, annál fejlettebb és földi mércével mérve annál kiegyensúlyozottabb és boldogabb. Ezt tudták az angolok, ezért nem voltak hajlandók a kultúráról lemondani még háborús helyzetben sem. Románia viszont drasztikusan visszanyesné a kulturális kiadásokat, de nem valamiféle élet-halál harc miatt, sem pedig az átgondolt, a társadalom érdekeit, a kultúra fejlődését szolgáló reform keretében, hanem kiadáscsökkentés céljából. A sok tiltakozó érvelésével szemben nem igaz, hogy a kultúrára szánt költségek lefaragásával a kormány nem spórolna szinte semmit. De igen, spórolna. A kérdés csak az, hogy mit ér a sok élére állított garas, ha nem tudjuk a választ a kérdésre: végül is miért harcolunk?

augusztus 18, 2023 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk MI?

Pedig milyen élethű a pufajkás Ferenc pápáról készült fotó! Aztán kiderült, hogy deep fake, olyan mesterséges intelligencia segítségével készült digitális termék, aminek semmi köze a realitáshoz, noha az interneten terjedő milliárdnyi kép között ugyanolyan valóságosnak tűnt, mint bármelyik másik fotó.

A mesterséges intelligencia (MI, az angol betűszó rövidítésével AI) már aránylag hosszú ideje velünk van, de két tényező irányította rá a világ figyelmét erre a még eszköznek nevezhető, de az embertől egyre gyorsabban függetlenedő elmére. Tavaly novemberben jelent meg a ChatGPT, ami hatalmas népszerűségnek örvend, néhány hónap alatt több millióra növekedett a felhasználóinak a száma. Az MI-rendszerek hozzáférhetőségével – és a ChatGPT pont ezt teszi – tulajdonképpen mindenki programozóvá válhat, mert nem kell megtanulni informatikai kódokat írni, elég egyszerű mondatokban utasításokat adni az eszköznek, és az létrehozza az eredményt az előzetes elképzelések alapján. Felmerül azonban két probléma. Az egyik aggodalomra okot adó tényező az, hogy ezek az MI-rendszerek fekete doboz-szerűen működnek, amelyekbe a felhasználó betáplálja az inputot, de nem tudni és hogy mi zajlik le a rendszer belsejében, hanem csak kijön egy output, és az így megszülető eredmény sokszor meghökkentően meggyőző, máskor pedig zavarba ejtően téves. A tudásnak ez a hiánya, hogy miképpen is generálja az MI az utasításokra adott válaszokat, illetve magának az MI-nek a szédületes és már öngerjesztő fejlődése megijesztette a szakembereket.

Olyannyira, hogy idén márciusban megjelent egy Elon Musk tech guru, és Steve Wozniak Apple társalapító nevével fémjelzett nyílt levél, amelyet időközben már több mint háromezren írtak alá, és amelyben arra figyelmeztettek, hogy az MI-rendszerek nagyon komoly kockázatokat jelenthetnek a társadalomra és az emberiségre nézve. A levél aláírói úgy vélik, hogy a mesterséges intelligenciával foglalkozó laboratóriumok versenyt folytatnak az egyre erősebb digitális elmék kifejlesztése és bevetése érdekében, csakhogy ezeket az eszközöket senki, még alkotóik sem tudják megérteni vagy megbízhatóan irányítani. A megfelelő biztonsági elemek és rendszerek kiépítése nem tud lépést tartani a fejlesztés szédületes ütemével, ezért a nyílt levél aláírói azt javasolták, hogy minden mesterséges intelligenciával foglalkozó laboratórium legalább hat hónapig függessze fel a GPT-4-nél erősebb MI-rendszerek fejlesztését.

Arról nem tudni, hogy a médiavisszhangon kívül bármilyen foganatja lett volna ennek a felhívásnak, mindenesetre május végén egy újabb, mindössze egy mondatos nyílt levél látott napvilágot, mely nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az MI technológia egy napon kipusztíthatja az emberiséget, ezért azt a világjárványokkal és az atomháborúkkal egyenrangú társadalmi kockázatnak kell tekinteni. A levelet a mesterséges intelligencia kifejlesztésében vezető szerepet játszó ipari vállalkozók írták alá: ott található közöttük az MI „keresztapjának” nevezett Geoffrey Hinton professzor, Sam Altman, a ChatGPT-t kifejlesztő OpenAI cég vezérigazgatója, valamint Demis Hassabis, a Google DeepMind, és Dario Amodei, az Anthropic vezérigazgatója, továbbá Bill Gates, Yi Zeng professzor, a Kínai Tudományos Akadémia tagja, az Automatizálási Intézet mesterséges intelligencia laboratóriumának az igazgatója, Alvin Wang Graylin, a HTC China elnöke, Albert Efimov, az Orosz Mesterséges Intelligencia Szövetség kutatási vezetője, és sok más szaktekintély, valamint közéleti szereplő a világ minden tájáról. Ezek már olyan erős megnyilvánulások, hogy a jelzett problémával való szembenézést nem lehet tovább halogatni. Az MI fenyegetés egyik szószólója, Yuval Noah Harari filozófus szerint a mesterséges intelligencia feltörte az emberi civilizáció operációs rendszerét, a nyelvet, és ezzel szabad utat nyert az emberek tudatába, illetve teljes kulturális felépítményébe: a gazdaság, a jog, a politika, a vallás a művészet világába, mert mindezeket a nyelv határozza meg.

Az MI nem pusztán önmagától veszélyes, hanem az ember sebezhetősége miatt, ami túlzott hiszékenységéből fakad. Az emberiség történetének egyik alaptapasztalata, hogy vele gyakorlatilag bármit el lehet hitetni, és ez sosem volt nyilvánvalóbb, mint napjainkban. A manipulációk eddig is, MI nélkül is gőzerővel működtek. Vessünk csak egy pillantást a nap mint nap felénk özönlő információáramlásban a különböző narratívákra, amelyeket valakik terjesztenek, mások pedig elhisznek anélkül, hogy a legcsekélyebb mértében ellenőriznék az állításokat. Hányan vannak azok, akik elhiszik azt, hogy a Föld lapos, azt, hogy a bucsai mészárlást az ukránok rendezték meg, azt, hogy nem is volt holokauszt, hogy Soros György személyesen szervezi a migránsáradatot? Az alternatív valóságok terjedését eddig a rendkívül hatékony propagáló közeg, az internet tette lehetővé, amelyet – eddig legalábbis – emberek működtettek, de most korszakhatárhoz érkeztünk, mert a manipulációba új entitásként belép a mesterséges intelligencia, mely képes a fizikai valóságtól teljesen független, mégis tökéletesen hitelt érdemlőnek tűnő képeket, hang- és videótermékeket, narratívákat gyártani, amikkel még a racionális embereket is meg tudja téveszteni.

Ez a veszélyforrás alapvetően befolyásolhatja a társadalmi-politikai rendet. A hihetőnek tűnő, valójában alaptalan diskurzusok gyártásával az emberek közötti értelmes párbeszéd lehetősége szűnik meg, az alternatív valóságokban élők nehezebben értenek szót egymással, mint azok, akik nem beszélik egymás anyanyelvét. Az MI ezt a folyamatot fogja felgyorsítani, alternatív valóságok tömkelege fog megtermelődni, és az emberek úgy fognak tetszés és ízlés, habitus, hangulat alapján szelektálni köztük, ahogy ma a nyakkendőjüket választják ki a szekrényből. Sőt, maguk gyárthatnak immár alternatív valóságokat, miután ChatGPT képében erre rendkívül hatékony eszközt kaptak a kezükbe. Az alternatív valóságok kritikátlan elfogadásának jelenségét könnyíti a nyugati világban divatos nyelvfilozófiai elképzelés, mely a nyelvet nem a fizikai valóságot megnevező, azt leképező eszközként, hanem önálló entitásként képzeli el. A nyelvnek ebben a koncepcióban nincs a fizikai valóság tényeinek megfeleltethető rögzítettsége, hanem attól teljesen függetlenedett struktúra, emiatt az igazságtartalmak megállapítására sem lehet a tényeknek való megfeleltetés kritériumát alkalmazni. A diskurzusok igazságtartalmának kritériuma az, hogy kik és hányan hisznek bennük, illetve a regnáló hatalom mely diskurzust tekinti mérvadónak, amelyet az elnyomás eszközeként használva erőltet rá a társadalomra.

Mert a hatalom felismerte azt, hogy a társadalmak irányíthatatlanná válhatnak, ha számtalan egymással versengő, egymásnak gyakran teljesen ellentmondó egyenrangú diskurzus van forgalomban. Vannak országok, ahol már be is vetették a technológiát, illetve a mesterséges intelligenciát a társadalmi tudat ellenőrzése érdekében. A kínai példa a legismertebb ebben a tekintetben. A hatalmi tudatmanipuláció alaptézise az, hogy a számtalan egymással versengő diskurzus közül az lesz az irányadó, amely a legtöbb csatornán, a lehető legtöbb úton-módon eljut az emberekhez, akiknek tulajdonképpen lehetőségük se legyen elkerülni a manipulatív üzeneteket. Az MI rendkívül hatékony eszköz lehet a hatalom kezében ahhoz, hogy elhitessen bármit a társadalommal, hogy így teremtsen valamiféle egységet a tudatok szintjén.

A társadalmi kockázat másik vetülete az, hogy nem csak a hatalmi érdek kényszeríti ránk saját narratíváját az MI segítségével, de mi magunk hagyatkozunk önként egyre inkább a mesterséges intelligenciára. Lustaságból, időnyerésből vagy más indokok miatt egyre több mindent bízunk rá mindabból, amit nekünk kellene elvégeznünk: diákok írják meg iskolai dolgozatukat a ChatGPT segítségével, a mesterséges intelligencia olvas el helyettünk dokumentumokat, jelentéseket, az kivonatolja számunkra, sőt, válaszol is helyettünk az e-mailekre. Vagyis magunk mondunk le bizonyos kompetenciáinkról az MI javára, sőt, közvetlen emberi kapcsolataink közé iktatunk be egy közvetítőt, amelyről sok mindent nem, de egyvalamit egyelőre biztosan tudunk, azt, hogy nem száz százalékig megbízható. Emiatt a ráhagyatkozás és megbízhatatlanság miatt az emberi kapcsolatok, legyenek azok közösségi vagy magán jellegűek, félrecsúszhatnak vagy teljesen megszűnhetnek.

Nem szeretném úgy befejezni ezt az írást, hogy ne hangsúlyoznám azt, hogy az MI-technológiában hihetetlenül sok pozitív potenciál van. Kézenfekvő, hogy az oktatásban és a gyógyászatban gyorsan nagyon komoly eredményeket lehet elérni a segítségével. Az MI forradalmasíthatja az ipari technológiát, a termelést, felgyorsíthatja a tudományos felfedezéseket, illetve olyan kényes területeken is hozhat pozitív fejleményeket, mint a hadászat vagy a jog. De éppen azért, mert az MI az emberi élet minden szegmensébe beférkőzhet, szükség van egy átfogó, akár globális szabályozásra, ami azt a célt szolgálná, hogy kiépüljenek olyan biztonsági rendszerek, amelyek meggátolják azt, hogy az MI túlnőjön az emberiség ellenőrző képességén. Ilyen biztonsági rendszerek akár az atomegyezményekhez hasonló államközi szerződésekkel is létesülhetnének, ezekben közös garanciákat lehetne vállalni arra, hogy a nemzetek nem használják fel tömegpusztító eszközként a mesterséges intelligenciát.

Az optimisták bíznak ebben a forgatókönyvben, lényegében a fent említett levelek aláírói is abban reménykednek, hogy talán még nem túl késő lépni. De erre csekély az esély, mert az emberiség sorsát nem a tudósok és a lelkiismeretes értelmiség irányítja, hanem a politika. És a globális politikai versengés terepe újabban pont az MI-hajsza. Azok az országok tesznek majd szert előnyre vetélytársaikkal szemben, amelyek hatékonyabb mesterséges intelligencia-technológiát fejlesztenek ki. Az államok sokkal inkább érzékelik a technológiai lemaradásban rejlő veszélyt, mint a mesterséges intelligenciában rejlő kockázatokat, ezért sem fog leállni a fejlesztés, nemhogy hat hónapra, de hat napra sem. És ezért sem lesz érdemi az ellenőrző rendszer, mert ez is csak lassítaná, nehezítené a fejlesztést, holott a gyorsaság a legalapvetőbb tényező az előny kicsikarásában. A versengés önmagában véve is egy olyan öngerjesztő folyamat, ami szinte lehetetlenné teszi az emberiség hosszú távú céljait szem előtt tartó együttműködést, amit csak még jobban hátráltat az ukrajnai háború miatt is mérhetetlenül bizalmatlanná fajuló nemzetközi rendszer. És mindez a mesterséges intelligencia kontrollálatlan növekedésének kedvez. Ha pedig az ember teljesen elveszíti a kontrollt fölötte, akkor az Úr vagy az MI legyen irgalmas hozzánk.

március 12, 2023 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

A statisztika az államérdek szolgálatában

Szociológiai szempontból annyira aggályosra sikeredett a 2021-ben esedékes, de 2022-ben lebonyolított romániai népszámlálás, hogy azt nem lehet pusztán a román állam gyenge szervezőképességének betudni, mindenképpen felmerül a szándékosság gyanúja. A népszámlálási adatok tekintetében Romániának két alapvető politikai érdeke volt: az egyik az, hogy lehetőleg megtartsa 20 millió körüli szinten az ország lakosságát, mert ettől függ az ország jelentősége az Európai Unión belül, a másik pedig az, hogy az etnikumra és a vallásra vonatkozó adatok a lehető legképlékenyebbek legyenek, hogy aztán azokat az állam saját politikai érdekei szerint értelmezze és hajlítgassa. A népszámlálási adatok előzetes eredményeinek ismertetése után megállapítható, hogy Románia mindkét fentebb említett célkitűzése teljesült.

Az ország története során először alkalmazott internetes önmegszámlálást is magában foglaló hibrid lekérdezési módszert a népszámláláskor. Ez abból állt, hogy első körben maguk a polgárok tölthették ki online a népszámlálási kérdőíveket. Második körben a népszámláló biztosok személyesen keresték fel azokat, akik nem végezték el az online önmegszámlálást, és van egy harmadik szakasz is, amikor az állami intézmények adatbázisai alapján számolják meg azokat, akik mindkét előző körből kimaradtak. Különösen az online lekérdezés módja, és az abból származó eredmények vetik fel azt a gyanút, hogy a népszámlálási folyamatban eljáró intézmények mintha nem is akarták volna maximálisan kiaknázni az ebben rejlő adatgyűjtési potenciált, hanem mintha szándékosan törekedtek volna arra, hogy bizonyos kérdésekben ne rendelkezzünk egzakt számokkal.

Lakosságszám

A romániai népszámlálás eredményeiből az az alapvető adat nem derül ki világosan és tudományos precizitással, amely miatt népszámlálásokat szoktak szervezni: hogy hányan is élünk Romániában. Akkor is így van ez, ha véletlenül tényleg pont 19 millióan élünk itt, mint amennyit az előzetes eredmények sejtetnek, mert biztosak nem lehetünk abban sem, hogy legalább nagyságrendben tükrözi-e ez az eredmény a valóságot.

Az online kitöltés során ugyanis lehetővé vált, hogy megszámolják magukat azok a román állampolgárok is, akik nem tartózkodnak életvitelszerűen Romániában. Ezzel az állam statisztikailag meg nem történtté tette az elmúlt tíz évben lezajlott exodust, ugyanis sikerült 19 millió embert összeszámolni, csakúgy mint tíz évvel ezelőtt, amikor szintén 19 millió lakos volt az ideiglenes eredmény, de akkor az adminisztratív adatok bogarászása után 20 millió fölé kúszott Románia hivatalos lakosságszáma. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezúttal is ez történik, a végleges eredmények legalábbis megközelítőleg 20 millió rezidens lakosról fognak szólni. Mivel tudjuk, hogy több millióra rúg az országból elment, külföldön dolgozó román állampolgárok száma, ezért csak úgy lehetett elérni azt, hogy Románia megőrizze a nagyságrendben 20 milliós szintet, ha ezeknek a valójában külföldön élő embereknek egy jelentős részét is megszámolják, hogy a hivatalos statisztikában úgy szerepeljenek, mintha Romániában élnének. Az más kérdés, hogy így akár több millióra is rúghat azoknak a román állampolgároknak a száma, akik kitöltötték az online kérdőívet, holott már évek óta Spanyolországban, Olaszországban, Nagy-Britanniában stb. vagy akár a tengerentúlon élnek. És aligha fogunk most már pontos képet kapni a valós romániai helyzetről akkor sem, ha összevetjük a mostani eredményeket a többi ország statisztikáival, legfeljebb csak sejthetjük általuk a romániai népszámlálási adatok csúsztatásait.

Etnikum, vallás

Statisztikai szempontból a teljes rezidens romániai lakosság pontos felmérésének kudarcánál is nagyobb fiaskó az etnikumra és a vallásra vonatkozó adatok megdöbbentő pontatlansága. Maga a statisztikai hivatal számolt be arról, hogy 1,1 millió online kérdőívet érvényesített úgy, hogy azokban nem szerepelt a kitöltők vallására és/vagy az etnikumára vonatkozó adat. További 500 ezer személyről a népszámláló biztossal folytatott interjú során nem került be a kérdőívbe a vallásra és/vagy az etnikumra vonatkozó információ, illetve van még körülbelül egymillió ember, akiket sem így, sem úgy nem sikerült megszámolni, így értelemszerűen a vallásukról és az etnikumukról sem rendelkezünk adatokkal. Így maradt 2,5 millió ember, akiknek nem tudható az etnikuma és/vagy a vallása, ez a rezidens lakosság több mint 13 százaléka! Már a legutóbbi, 2011-es népszámlálás során 1.236.810 polgár etnikumát nem sikerült meghatározni, ez a szám a mostani népszámlásra megduplázódott: 2.484.926 személy etnikuma rejtély. A vallás tekintetében hasonló a helyzet: 2011-ben 1.259.739 polgár vallása maradt homályban, a mostani cenzuson 2.656.477 személy esetében hiányzik ez az adat. Feltűnő tehát, hogy a legmodernebb, Nyugat-Európában egyébként már bevett technológia, illetve módszer alkalmazásával Romániában sokkal rosszabb hatékonyságú és pontatlanabb adatgyűjtésre voltak képesek a vallás és az etnikum tekintetében, mint tíz évvel ezelőtt. És az is kérdés, hányan vannak azok, akik a számlálóbiztosokkal lezajlott közvetlen beszélgetés során tudatosan hárították el az etnikumra és a vallásra vonatkozó kérdést, és hány esetben történt meg az, hogy a számlálóbiztos nem tette fel ezeket a kérdéseket, vagy nem vezette be a válaszokat a táblagépbe?

Egy ilyen órási adathiány komoly problémákat okoz majd a törvények alkalmazásában. Gondoljunk csak az anyanyelvhasználati jogra: rendkívül képlékennyé válik a 20 százalékos küszöb, ami feljogosítja a kisebbségi közösséget arra, hogy használja anyanyelvét a helyi hivatalos szervekkel való kommunikációban. Honnan tudható ezek után, hogy abból a 2,5 millióból hányan vannak, akik az adott településeken 20 százalék fölé billentenék a kisebbségi közösség arányát? Az ilyen „billegő” közösségekben az állam maga dönti majd el, hogy élhetnek-e a kisebbségiek az anyanyelvhasználati joggal vagy sem. És ha már az etnikumról van szó, ne hallgassuk el, a román államnak nem jött rosszul az, hogy statisztikailag kimutatható a magyarság számbeli csökkenése. A hivatalos adatok szerint a magyarság száma egymillióra csökkent, a közösség vesztesége mintegy 250 ezer fő. Az már csak a spekuláció szintjén marad, hogy annak az ominózus 2,5 millió embernek hány százaléka magyar nemzetiségű? Elképzelhető, hogy akár a fele magyar, és akkor nemhogy csökkent, de növekedett az országban a magyar etnikumú emberek száma. De az is lehet, hogy még egymillióan sem vagyunk, hiszen a magyarok közül is sokan kitölthették az online kérdőíveket szintén úgy, hogy nem élnek életvitelszerűen Romániában. Tehát ez esetben is az a fő észrevétel, hogy nem tudni pontosan, melyek a valós adatok, vagyis a román állam kezét ebből a szempontból sem köti meg a statisztika.

Nem csak a magyar etnikumú román állampolgárok száma csökkent tíz év alatt, hanem az ortodox vallásúak száma is: 16,3 millióról, ahányat 2011-ben megszámoltak, lecsökkent 13,9 millióra, azaz az ország lakosságának 81 százalékáról 73 százalékra. Mivel a törvény értelmében az egyházaknak nyújtandó támogatások mértéke a hívek száma szerint történik, amit az utolsó népszámlálás eredményi alapján állapítanak meg, így a román államot immár nem fogja kötni a statisztika atekintetben sem, hogy mely felekezetet milyen mértékben kell támogatnia, mert megteheti, hogy akár mind a 2,5 millió embert ortodoxnak tekintse arra hivatkozva, hogy nem tagadhatja meg az ortodox egyháztól a megfelelő mértékű támogatást a hiányos népszámlálási adatok miatt.

Mindezen pontatlanságoknak jelentős hányada elkerülhető lett volna. Az online lekérdezésnek volt ugyanis egy óriási hibája, amit eleve olyan könnyen ki lehetett volna iktatni, hogy elképzelhetetlen, hogy véletlenül maradt benne a rendszerben. A kérdőívet le lehetett zárni még mielőtt a polgár minden kérdésre válaszolt volna. Ismerek személyesen olyanokat, akik elmesélték, hogy megnyomták a folyamatot lezáró gombot, még mielőtt eljutottak volna az etnikumot és a vallást firtató kérdésekhez, de miután rájöttek, hogy elhamarkodták a dolgot, már nem volt módjuk újrakezdeni a kitöltést. Vagyis olyan emberektől nem érkezett be az etnikumra és a vallásra vonatkozó adat, akik nyilatkozni akartak erről. Ez a probléma könnyen elkerülhető lett volna, ha nem lehetett volna lezárni a válaszadást mindaddig, amíg a polgár végig nem ment az összes kérdésen. Az igaz, hogy a polgárnak jogában áll eldönteni, hogy akar-e válaszolni az etnikumra és a vallásra vonatkozó kérdésekre, de az online kérdőíven rendelkezésre kellett álljon külön opcióként az a válaszlehetőség, hogy nem akar ezekre a kérdésekre válaszolni. És így statisztikai szempontból is releváns adat született volna arról, hogy hányan vannak, akik tudatosan hárítják el ezt a kérdést. Aligha hihető, hogy egy ilyen komplex kérdőívet megalkotó programozók ne tudták volna ezt így megoldani… Meghökkentőnek tűnhet, hogy a népszámlálásban alkalmazott legújabb technológia vezetett a romániai népszámlálások történetének eddigi legpontatlanabb eredményéhez. De ez csak addig meglepő, míg tisztába nem jövünk azzal, hogy a statisztikai pontatlanságok valójában a román állam érdekeit szolgálják. Románia a mentsük, ami menthető elv alapján igyekszik elkendőzni, illetve tompítani az egyébként évtizedek óta tartó rendkívül kedvezőtlen demográfiai folyamatokat. A 2022-ben lebonyolított népszámlálás tehát nem a szervezési inkompetenciát, épp ellenkezőleg, az államérdek megvalósítását tükrözi.

december 18, 2022 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

A cserben hagyott (újság)olvasó

Az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak, mondta ennek a lapnak a hasábjain Mircea Toma, neves román újságíró. Kétségtelenül igaz ez a vészjóslóan hangzó megállapítás: a klasszikus értelemben vett sajtó hitele ma már semmivel sem nagyobb, mint a Facebookon megnyilvánulóké, de ez a fejlemény logikus következménye annak a folyamatnak, amelyen az egész társadalom átesett a globalizáció és a virtualizáció korszakába, és ami a sajtót is korábbi szerepkörének feladására kényszerítette. Hogyan és miért történt ez, erről lesz szó az alábbiakban.

Az élet virtualizálódott: sokkal több időt töltünk a számítógép előtt, mint a szabadban, sokkal többet lógunk a neten, mint a családdal, baráti társasággal, sőt, maguk az emberi kapcsolattartás formái is az internetre helyeződtek át. A kommunikációs közeg immár az élet minden területén túlnyomórészt nem a fizikai tér, hanem az online, és egyre több tapasztalatunkat nem a közvetlen valóságból, hanem az internet közvetítő közegén keresztül nyerjük.

Életmódunk radikális megváltozása magával hozta az információ fogalmának a megváltozását is. Régen információnak számított a hiteles forrásból, sőt, forrásokból ellenőrzött adat, tájékoztatás, ma pedig információnak minősül az is, hogy Jancsi kitesz a Facebookra egy cicás képet. Tökéletesen megvalósult Marshall McLuhan meghökkentő gondolata, miszerint a médium maga az üzenet. Már pusztán attól információ valami, hogy megjelenik a közvetítő közegben, ahol mások kapcsolódhatnak hozzá, reflektálhatnak rá.

Paradoxon, hogy az internet teremti meg a műszaki és gyakorlati lehetőségét annak, hogy bárki információkat hozzon nyilvánosságra és kifejthesse véleményét, és ezzel megvalósulhasson a közbeszéd teljes demokratizálódása. Ugyanakkor ez a teljesen nyitott információáramoltatás fullasztja véleménykakofóniába a közbeszédet, és hozza lehetetlen helyzetbe annak egykori közegét és irányítóját, a sajtót. A véleménynyilvánítás radikális demokratizálódása nyomán és az információk teljes hozzáférhetőségének a korszakában a sajtó nincs már abban a monopolhelyzetben, hogy kizárólag ő szelektálja és kezelje a híreket. Az internet elterjedésével az utcán tébláboló polgárok, a Facebookon kommentelgető trollok versenytársaivá váltak az újságíróknak és a tévériportereknek, hiszen előbbiek ugyanúgy a nyilvánosság elé tárják írásaikat, fényképeiket és videóikat, mint utóbbiak, így maguk is információforrássá válnak. A közösségi médiában a cicás fotó, a szelfi, és az ukrajnai haditudósítás ömlesztve érkezik, és így a fizikai térben egészen eltérő léthelyzetek ugyanazon a közvetítő közegen keresztül, ugyanazon a szinten és egy időben kerülnek az emberi elmébe, és az információk szelektálását közvetlenül az egyének kell elvégezzék. Teljesen kiiktatható ebből a folyamatból a hírforrás és a hírfogyasztó között közvetítő sajtó, mely ezáltal elveszíti a tudatok és vélemények fölötti befolyásolási képességét is. A szerkesztőség az irodaépületből átköltözött minden egyes ember elméjébe, mindenki maga kell válogasson az információdömpingben, miközben maga dönti el azt is, hogy pusztán hírfogyasztó marad, vagy – mert az internet világában ezt bármikor megteheti – belép a hírgyártók táborába.

A sajtó és annak munkatársai korábban rendelkeztek a hitelesség aurájával, mert az információkat, hírmorzsákat, híreszteléseket ellenőrizték, ha úgy tetszik a valóság próbájának vetették alá, és csak azután közölték. Csakhogy amikor a fogalmi relativizmus filozófiai elméletté izmosodik és polgárjogot nyer, akkor nincs már külső instancia, amihez viszonyítani lehet az állításokat. Ez a külső instancia lenne a tény, illetve a tényszerűség, ami feloldódott a virtualitásban és a dekonstrukciós nyelvjátékban.

Ebben a helyzetben a hír szerepe is megváltozott: már nem kell eleget tegyen a tényszerűség követelményének, elég ha képes a figyelemfelkeltésre, az érzelmek felkorbácsolására. A tényszerűség fogalma elmosódott, már nem a hír tartalma, hanem az üzenettel való találkozás, az azzal történő interakció válik ténnyé, elvégre a lájkok, a megosztások és a kommentek is egyfajta realitást képeznek. Megszűnt a korábbi egyirányú információáramlás hírleadó és hírfogyasztó között, a közösségi médiában az információ oda-vissza áramlik a felek között, most már az eredeti hír nem tájékoztatás, hanem csak kiindulópont egy interakció megteremtéséhez. Emiatt is sokkal vonzóbb a közösségi média a hagyományos, az egyirányú információáramlás elvén működő sajtónál, sokkal érdekesebb a troll, az influenszer az újságírónál.

A közösségi médiában azonnal lehet reagálni a megjelenő hírekre, de sok esetben nem a hírben foglalt tényekhez, hanem az üzenethez magához kell és lehet viszonyulni, és így nem a közölt tényeknek, hanem az üzenet által kiváltott reakcióknak lesz relevanciájuk. És amennyiben a reakció mértéke elér egy bizonyos számszerű mennyiséget, annak már politikai relevanciája is lehet.

A szerepzavarba került sajtó nem adta fel a harcot, hanem az új körülményekhez igazodva új szerepet talált magának, és az új híráramlási közegekben lehetővé váló azonnali reakciók politikai relevanciáját akarja kiaknázni. A sajtó, de legalábbis annak igen jelentős hányada lemondott arról, hogy a negyedik hatalmi ág, a demokrácia csahos kutyája, azaz a demokratikus kontroll letéteményese legyen. Ahhoz, hogy visszaszerezze befolyását, és abból a jól ismert szlogenből kiindulva, miszerint, ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére, a sajtó már a hiteles tájékoztatásnak a látszatáról is lemondott a nyílt manipuláció és a propaganda javára. A hír- és adatözönben egymásnak tökéletesen ellentmondó információkkal lehet találkozni, ilyen körülmények között nem a tényszerűség dönti el azt, hogy az emberek melyik információt fogadják be és el, hanem az érzelmi ráhatás, az, hogy mi erősíti meg a híráramlásba bekapcsolódók előítéleteit és életfelfogását.

Erre a felismerésre építve a sajtó sem ellenőrzött tényeket, hanem hiteket közvetít, amelyeknek jó esetben van közük a fizikai valóságban zajló történésekhez, rossz esetben alternatív tények. A hatalom a médián keresztül szivárog be az emberek tudatába, és csak kiterjedt manipulációkkal tudja magához kötni a polgárok tudatát, különben semmiféle autoritást nem tudna gyakorolni a tudatok szintjén atomjaira hullott társadalom tagjai fölött. Ezért a kormányzatok, a politikai erők számára a virtualizálódó világban élet-halál kérdés egy olyan médiahálózat birtoklása, ami saját üzeneteket közvetíti. A médiumok politikai leuralásának folyamata tetten érhető a legfejlettebb demokráciákban is, csak a manipuláció mértéke és kiterjedtsége szerint vannak különbségek az országok között.

És hogy az egymásnak ellentmondó információk versenyében melyik lesz a nyerő, azt sem a tényeknek való megfelelés kritériuma dönti el, hanem pusztán az, hogy melyik információ jut el minél többször minél több csatornán át az emberekhez. Régebben a hatalom a cenzúrával oldotta meg ezt a problémát, de most az oroszországi helyzet mutatja meg azt, hogy mennyire nem hatékony ez a módszer: Oroszország megtiltja, hogy a közbeszédben háborúról essen szó, miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy Ukrajnában háború zajlik, tehát az is, hogy a hatalom manipulál. Az internet világában a hírdömping a nyerő formula: nem az ellentétes véleményeket kell elhallgattatni, hanem olyan viszonyokat kell kialakítani, hogy a saját álláspont többszörös mennyiségben és a lehető legtöbb csatornán eljusson az emberekhez, mint az ezzel ellentétes álláspont. A dömping biztosításához azonban sajtótermékek garmadájára van szükség, amelyek egységesen, összehangoltan közvetítik a kívánt politikai üzeneteket, amelyek sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a tényvalósággal. A magyarországi sajtóviszonyok iskolapéldáját nyújtják ennek a rendszernek és módszernek.

A sajtó tehát a hatalom ellenőre szerepkört ledobva az indoktrináció eszköze lett. Ezt a hírfogyasztók nagy része is érzékeli, akik emiatt el is veszítik bizalmukat a sajtóban, és ezért hisznek inkább a Facebooknak vagy bármiféle más, a sajtótól eltérő hírforrásnak.

Nagyon kicsi és gyenge az a sajtó, amelyik a hatalom szolgálatában álló médiumokat ellensúlyozhatná. Az objektív, (értsd, a tényszerűséget szem előtt tartó), a különböző hatalmi központoktól gazdaságilag és minden más szempontból független sajtó gyakorlatilag kilátástalan helyzetbe került. A teljesen szabaddá és ingyenessé váló információáramlatban ellehetetlenül gazdasági szempontból, hiszen tulajdonképpen saját termékét, az információt nem tudja pénzzé tenni. Csak magát a felületet tudja értékesíteni a reklámozók felé, ez utóbbiak azonban egyrészt az elérhetőséget keresik, amit a közösségi média szintúgy megad nekik – sőt! –, mint a hagyományos sajtófelületek, másrészt pedig politikai, ideológiai, értékítéletbeli szempontok alapján is döntenek arról, hogy hol reklámoznak.

A közszolgálati kommunikációval lehetne küzdeni a sajtóetikát és a hírgyártás legelemibb szabályait sem ismerő influenszerek, valamint az ideológiai, politikai érdekeket közvetítő médiumok által generált hírkáosz ellen. A politikai erők azonban ki akarják maguknak sajátítani a közszolgálatiság eszméjét és le akarják uralni az azt megvalósítani hivatott intézményeket, másrészt ma már nem is érvényesek azok a közös játékszabályok, amelyekkel a közszolgálatiságnak érvényt lehetne szerezni. De ha nincsenek közös szabályok, akkor közös játék sincs, és a köz szolgálata működésképtelen fikcióvá lesz, mert annak a résznek a szolgálata válik közszolgálattá, amelyik a szabályokat írja és ráerőlteti a többi részre.

Gondolkozni radikálisan demokratikus tett, mondja Hannah Arendt, és ő hívja fel a figyelmet arra is, hogy a totalitárius rendszerek legideálisabb alanyai nem is az ideológia megrögzött hívei, hanem azok, akik nem tudnak különbséget tenni fikció és valóság, igaz és hamis között. Világunk virtualizálódásával mindannyian sokkal hangsúlyosabban ki vagyunk téve a totalitárius szellemi felépítmény és társadalomberendezkedés eme veszélyének. A sajtónak abban kellene szerepet vállalnia, hogy megóvja a társadalmat ettől a veszélytől, és mindig a tényszerű igazságot közvetítse, de ezt a feladatot a fent vázolt körülmények miatt egyre kevésbé vállalja. A közösségi média által csak még jobban elmagányosított embert a sajtó és a hatalom is cserbenhagyta, ezért minden korábbinál nagyobb szüksége van a radikálisan demokratikus tettre: a gondolkodásra. Persze csak akkor, ha demokratikus társadalomban akar élni. Ha ez számára nem tét, akkor átengedheti a gondolkodás fáradalmait a sajtónak, az influenszereknek vagy újabban a mesterséges intelligenciának. De ez már egy másik írás tárgya lehet.

augusztus 13, 2022 | Mayer Ágota | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Lábrakelt história, avagy újabb Trianon-legendák nyomában

Ablonczy Balázs: Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák, Jaffa Kiadó, Budapest, 2022

Tizenkét évvel azután, hogy megjelent a Trianon-legendákat feltáró első műve, újabb legendákról rántja le a leplet Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 Kutatócsoport vezetője a Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák című könyvében, mely kisebb tanulmányoknak és hosszabb cikkeknek beillő írások gyűjteménye. A Trianon-problematika beégett a magyar köztudatba, és ez többek között abban is megnyilvánul, hogy az idő múltával, az Abloncy Balázs, valamint más történészek által elvégzett tisztázó munka ellenére nemhogy csökkenne, de még szaporodik is a Trianon-legendák száma, és ez a legendagyártás a békeszerződés aláírásának száz éves évfordulója környékén csak újabb lendületet kapott. De ne csodálkozzunk ezen: Trianon traumája akkora, hogy a magyarság ennyi idő után sem tud szabadulni tőle, ráadásul főként a határon túliak életében Trianon következményei a jelenben is generálnak negatív élettapasztalatokat. A legendák ennek a traumának a feldolgozását is szolgálják: vannak közöttük olyanok, amelyek megszépítik a múltat, hogy az általános katasztrófában apróbb dicsőségek segítsenek az önbecsülés fenntartásában, vagy éppen még sötétebbnek mutatják a múltat a valóságosnál, hogy az áldozati szerep még könnyebben átélhető, illetve eljátszható lehessen. Vagyis a legendák a jelenben való felhasználására születnek.

A szerző vallja, hogy „az önismeret eltagadhatatlan és szükséges eleme egy nemzet identitásának” (9. o.), és a könyvét is ebben a szellemben érdemes olvasni, mert nem egy tabudöngető, a magyarság fájdalmán gúnyolódni akaró vagy azt közömbösen szemlélő munka ez, hanem a jó értelemben vett népnevelői szándék mellett a történészi szakmai tisztességnek és a történelmi igazsághoz való ragaszkodás igényének a terméke. Abloncy Balázs Németh Lászlótól kölcsönzött kifejezéssel élve lábrakelt históriának nevezi ezeket a mendemondákat, amelyekről fontosnak tartotta elmondani, „hogy egyes események meg sem történtek, vagy nem úgy és nem azért történtek, ahogy mesélik őket.” (10. o)

A szerző kilenc legendát gyűjt össze, ezek között vannak Trianonhoz kapcsolódó helyi történetek, például a sikeres balassagyarmati honvédelmi akció körül keringő elképzelések, vagy a vasúti vágányok sorsa a határmegállapítás után, illetve vannak személyekhez köthető legendák is. Ez utóbbiak közül kettő nagyon elterjedt. Megtudhatjuk a könyvből azt, hogy légből kapott az az elképzelés, miszerint a német Mackensen tábornagy Romániából kivonuló seregével meg akarta vagy meg tudta volna védeni Erdélyt 1918 őszén. Nagyon érdekes a keletkezéstörténete az Apponyi Albertnek tulajdonított „Önök megásták Magyarország sírját…” kezdetű idézetnek, melyről a történész bebizonyítja, hogy egyszerű koholmány: sem az 1920. január 16-án, Párizsban, a békekonferencia legfelsőbb döntéshozó szerve, a Legfelsőbb Tanács előtt elmondott nagy hatású beszédében, sem a Nemzetgyűlésben vagy a választókerületében tartott felszólalásaiban nem mondott ilyet, de a korabeli sajtóban, kiadott leveleiben, emlékezéseiben sem találni hasonlót. Ez az álidézet a sajtóból szivárgott be a köztudatba a Trianoni Békeszerződés száz éves évfordulójának az időszakában, és olyannyira elterjedt, hogy azóta is sokan hiteles Apponyi-idézetnek hiszik. Ez a történet már az internet-korszak terméke, csakúgy mint az, amelyikre a kötet címe is utal, és amely szerint a Trianoni Békeszerződés tulajdonképpen csak száz évre köttetett, és ennek letelte után mindent vissza kell adni Magyarországnak. Ez az eset is jó példája annak, hogy a közösségi média milyen hatékony közvetítő közege a leghajmeresztőbb koholmányoknak is. Első olvasatra meghökkentő, hogy egy történész Facebook-kommentekkel vitatkozik, mint ahogy teszi azt Abloncy Balázs ebben a könyvében, de hamar rá kell döbbennünk arra, hogy egy-egy az interneten terjedő mémnek, vagy akár egy kommentnek milyen elképesztő tudatformáló hatása van vagy lehet, amit aztán egy szakembernek egész tudásarzenálját bevetve kell lebontania, és egyáltalán nem is biztos, hogy küzdelme eredménnyel jár.

A végére hagytam a kötetet indító, leghosszabb írást, mely az egyébként nem vaskos kötetnek mintegy egyharmadát teszi ki, és amelyik a szabadkőművesség szerepét taglalja Magyarország első világháborús korszakában. Nem véletlen, hogy ez a leghosszabb szöveg, hiszen aprólékos és szerteágazó kutatásokat kell elvégezni ahhoz, hogy egy történész lebontsa az ebben a kérdéskörben hosszú évtizedek alatt felépült legendahalmazt. A fokozottabb odafigyelést indokolja, hogy az ellentábor is népes: történészek, vagy magukat történésznek tituláló sarlatánok sokasága terjeszti előszeretettel azt a teóriát, hogy Magyarországot valójában a szabadkőművesek vitték a vágóhídra az első világháború végén, és valójában a magyarországi szabadkőművesek miatt szabdalták fel az országot Trianonban. Ennek az elképzelésnek a legismertebb szószólója Raffay Ernő történész, aki mindig eldicsekszik azzal, hogy a szabadon kutatható magyarországi szabadkőműves iratok közül több tízezer dokumentumot áttanulmányozva jutott erre a megállapításra. Nos, Ablonczy Balázs vette magának a fáradságot és a párizsi Grand Orient szabadkőműves páholy iratai között kutakodott, és tárt fel a magyar közönség előtt mindeddig ismeretlen levéltári forrásokat. Sok érdekességet talált, különösen a román politikusok tevékenységével kapcsolatban, annak azonban nyoma sincs, hogy a szabadkőművesek szervezett háttér aknamunkával bontották volna fel a Monarchiát, ezzel szemben a történelmi valóság az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolását nem a szabadkőműves szervezetek, hanem a nagyhatalmak stratégiai érdeke diktálta. Ablonczy igazságot szolgáltat a magyarországi szabadkőműveseknek, amikor leszögezi, egyetlen páholy, a legradikálisabbak sem tervezték „Magyarország felosztását, és nem örültek a történelmi Magyarország szétverésének. És amikor az összeomlás az országra szakadt, a maguk eszközeivel megpróbáltak küzdeni a végzet ellen”. (60. o.) A történész írását frappánsan Raffay Ernő gondolatával zárja, aki mintegy tíz évvel ezelőtt még ezt válaszolta arra az újságírói kérdésre, hogy milyen érdeke fűződött a szabadkőműveseknek Magyarország feldarabolásához: „Több tízezer levéltári forrás elolvasása nyomán felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a hazai szabadkőművességnek, a legradikálisabb páholyokat is ideértve, nem fűződött érdeke ehhez.” (uo.).

A Száz év múlva lejár? utószavában a szerző néhány oldalban sok fontos kérdést tisztáz a legendákkal, és konkrétan a Trianonhoz köthető mendemondákkal kapcsolatban. Az első, alaptézisnek is tekinthető megállapítása az, hogy a legendáknak mindig van valamilyen valóságalapjuk, ebben a tényben rejlik hihetőségük és meggyőzőerejük. Csakhogy „a valóban megtörtént események körül olyan magyarázatok kezdtek el burjánzani, amelyek alapvetően változtatják vagy hamisítják meg az adott esemény teljes kontextusát, és ez által félreviszik az abból levonható következtetéseket.” (200. o.). Magyarországon a történelmi kontextus sajátosságai miatt nem végezte el a történelemtudomány azt az alapos tisztázó munkát, amellyel egyértelművé válhatott volna a közvélemény számára, hogy mik a történelmi tények, és mik az azokat körüllengő mesék. Tény, a történelmi legendák mindig is léteztek és létezni fognak, gondoljunk csak az álruhás Mátyás királyra vagy a sörrel koccintás legendájára, a probléma az, hívja fel a figyelmet a szerző, amikor közéleti szereplők közlik ilyen típusú magyarázatokon keresztül politikai mondanivalójukat „és egyúttal azt az elvárást támasztják a történészekkel szemben, hogy egyes kérdésekről hasonlóképpen gondolkodjanak.” (201. o.) Hasonló probléma, ha a legendák bekerülnek a közoktatásba és valamiféle kanonizált társadalmi tudat épül rájuk. A könyv néhány releváns példán keresztül mutatja meg, hogyan zajlik ez a beépülés, hogyan válnak a köztudatban történelmi tényként kezelt ismeretekké valójában legendáknak minősülő elképzelések.

A Száz év múlva lejár? komoly szakmai igényességgel megírt ismeretterjesztő könyv, egy szórakoztató antikonteó gyűjtemény, mely világos okfejtéssel szálazza ki a különböző legendákat, leplezi le azok eredetét, és ezáltal nem szándékolt nyereségként támpontokat is nyújt a 21. század egyik legfontosabbá váló társadalmi kihívásához, ahhoz, hogyan kezeljük információkat, hogyan lehet, kell, érdemes utána menni egy-egy adatnak, állításnak annak érdekében, hogy kiderüljön, mi az igazság, és mi az álhír.

június 27, 2022 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Történelmi szemléletváltás: célkeresztben a fiatalok

Az európai, tágabb értelemben a nyugati világ és annak közvéleménye egységesen elítéli Oroszország Ukrajna elleni agresszióját. Különösen erős az orosz politika elleni ellenszenv Közép-Kelet-Európában: az Európai Unió szláv államai a legvehemensebb segítői a fegyverszállítás terén is az ukrán ellenállóknak, s a balti államok is ugyanezt a politikát követik. Románia fegyverszállítások tekintetében sokkal óvatosabb, de így is egyértelmű a kiállása Ukrajna mellett. Történelminek mondható Németország katonapolitikai fordulata, és az is, hogy Finnország és Svédország, e két hagyományosan semleges állam is a NATO-hoz akar csatlakozni az orosz agresszió miatt. Mindezeknek a politikai döntéseknek erős társadalmi támogatottságuk van az illető országokban. Oroszország támadása megerősítette az Európai Uniót, szolidaritásra késztette a kormányokat és a nemzeteket. Van azonban kivétel: a magyar közvélemény kimarad ebből a konszenzusos szolidaritásvállalásból.

Magyarország geopolitikai, geostratégiai érdekeiről energetikai kiszolgáltatottságáról már sokan sok mindent leírtak, ebbe nem mélyednék bele, annál is inkább, mert olyan információk, szempontok, egyezségek, háttéralkuk is befolyásolják, illetve befolyásolhatják a kormány döntéseit, amelyekre releváns információk hiányában nincs rálátásunk. Arra viszont érdemes figyelmet fordítani, mert van adat róla, hogy milyen mértékben történt meg a magyar közvélemény elfordulása, avagy elfordítása az orosz ideológiai, politikai narratíva elfogadása felé.

Ez annál meglepőbb, mert a magyarokról szólván (mint Közép-Kelet-Európa minden más népéről egyébként) olyan nemzetről beszélünk, amelynek történelmi sorstragédiáiban Oroszország játszotta a(z egyik) negatív főszerepet, a magyar nemzet szabadságért való küzdelme az elmúlt évszázadokban a keleti birodalom miatt vallott kudarcot. Ezért a magyar nép generációkon átívelő nemzettudatának egyik sarkalatos kérdése megóvni a szabadságot az orosz hatalom agresszív és kényszerítő befolyásától, és ezt töri kerékbe a mostani fejlemény: Oroszország azt teszi, amiben komoly gyakorlatot és tapasztalatot halmozott fel, azaz megtámadott egy szuverén államot, de a magyarok egy jelentős része ahelyett, hogy ebben a veszélyt látná, Oroszországgal tart.

Hogy az orosz-ukrán háború megosztja a magyar közvéleményt, arról az utóbbi időben végzett közvélemény-kutatások eredményei tanúskodnak, valamint a közvélemény közvetlen megnyilvánulása a közösségi hálókon. A Medián intézet által április 26. és április 30. között végzett közvélemény-kutatáshoz hasonlót készített 2018 januárjában, tanulságos összevetni a négy év alatt történt változásokat. Az országok elfogadottságát egy százfokú skálán mérik, amelyben a 100 pont a legjobb véleményt, a 0 a legrosszabbat jelenti. Jellemzően csökkent a magyarok bizalma a nagyhatalmak iránt. Az Amerikai Egyesült Államok megítélése négy év alatt 10 ponttal esett, 54-ről 44-re, Kína bizalmi indexe a négy évvel ezelőtti 51-ről 47 pontra csökkent, Oroszország megítélése pedig a teljes népesség körében 48 pontról 32 pontra zuhant. A megítélés változása összefügg a politikai preferenciákkal. A fideszesek 2018-ban 59 pontot adtak Oroszországnak, most 43-at. Az ellenzékiek korábbi, 40-es bizalma már csak 15 pontos. A párton kívülieknek 44-ről 29-re süllyedt az oroszokba vetett bizalma. Még nyilvánvalóbbak a különbségek, ha az a kérdés, kivel tartson fenn szorosabb kapcsolatot Magyarország, Oroszországgal vagy az Egyesült Államokkal. Összességében 45 százalék az USA-val tartana, 38 százalék Oroszországgal, de a Fidesz-szavazóktól az USA már csak 24 pontot kapott, Oroszország pedig 55-öt. Az ellenzékieknél ugyanez 82 a 13 ellenében. A kutatás egyik fontos eredménye, hogy a fideszesek oroszpártisága leginkább a párt fiatal szavazóit jellemzi. A 18 és 39 év közötti kormánypártiak 65 százaléka gondolja úgy, hogy jobb lenne Moszkva felé orientálódni. Ahogy idősödnek a kormánypárti szimpatizánsok, úgy csökken az oroszokban bízók aránya. Hann Endre, a Medián igazgatója „generációs felejtésről” beszél: az átlagosnál oroszpártibb 40 alatti kormánypárti csoport nem is élt, vagy kisiskolás volt a rendszerváltáskor, nincs saját élménye a négy évtizedes orosz megszállásról vagy 1956-ról. Szerinte közrejátszik ebben a fejleményben az is, hogy a fideszes fiatalok előszeretettel fogyasztják az orosz propagandát.

Romániában is végeztek hasonló közvélemény kutatásokat. Az INSCOP áprilisi felmérése szerint a románok amúgy sem erős bizalma az oroszok iránt gyakorlatilag összeomlott. Tavaly márciusban még a megkérdezettek 16-18 százaléka volt bizalommal Oroszország iránt, ez idén áprilisban, az ukrán háború kitörése nyomán 7,5 százalékra esett vissza. Romániában is a fiatal, 18-29 év közötti korosztály, valamint az AUR párt szavazóbázisa az, amelynek körében magasabb az oroszok iránti bizalom, de még ezekben a csoportokban is drasztikus csökkenés mutatható ki. A katonai konfliktus előtt az AUR-szavazók mintegy húsz százalékának volt nagy vagy nagyon nagy bizalma Oroszország iránt, ez az arány a háború kitörése után 14 százalék lett, míg a 18-29 éves auros fiatalok körében a háború előtt 30 százaléknyi volt az Oroszország iránt bizalommal viseltetők aránya, ami a háború kitörése után 12 százalékra esett vissza. A PNL és a PSD szavazók körében mindössze 7 százalék, az USR-Plus szavazók körében 5 százalék volt az Oroszországra bizalommal tekintők aránya, az RMDSZ szavazók nem jelennek meg ebben a kutatásban. Romániában is megfigyelhető, hogy minél idősebb generációról beszélünk, annál kisebb Oroszország bizalmi indexe: a 30-44 éves korosztály körében tíz, míg a 45-59 évesek és a hatvan felettiek esetében mindössze öt százaléknyian bíznak Oroszországban.

Az Avangarde Intézet március 20-22. között végzett kutatásában a megkérdezettek 68 százaléka válaszolta, hogy nem jogos és nem igazolható Oroszország katonai agressziója Ukrajna ellen, és mindössze 8 százalék értett egyet az orosz állásponttal. Ebben is kikérték az emberek véleményét Oroszországról, és a válaszadók hét százalékának volt jó, illetve nagyon jó véleménye az orosz birodalomról, míg a kutatásban részt vevők 53 százalékának rossz, 28 százalékának pedig nagyon rossz véleménye volt. Sajnos ezekből a kutatásokból nem derül ki a megkérdezettek etnikai hovatartozása, vagyis az, hogy az erdélyi magyarok milyen válaszokat adtak, viszont van egy nem tudományos, de figyelemre méltó és jelzésértékű jelenség, amiből képet kaphatunk erről a kérdésről is: az interneten fellelhető, Oroszországgal és az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos cikkekre adott reakciók, és a szociális hálón megjelenő egyéb megnyilvánulások között az erdélyi magyarok körében túlnyomó többségben vannak az oroszpárti reakciók.

A magyarországi és a romániai adatok párhuzamba állításával leszűrhető néhány következtetés. Először is az, hogy a generációs felejtés csak részben magyarázat a magyar fiatalság oroszpártivá válásában, mert ott van maga a tény, az orosz támadás, amit mindenféle előzetes tapasztalat és lexikális tudás nélkül is fel lehetne fogni a maga reális valójában, ahogy történik az a romániai fiatal generáció körében, akik közül a korábban oroszok iránt szimpátiát mutatók is bizalomvesztéssel reagáltak. A magyar közegben a felejtés mellett jelentős szerepet kell tulajdonítani a kormányzati célkitűzéseknek és az ennek szolgálatába állított oroszpárti propagandának. Ezt igazolják a Publicus Intézet által végzett közvélemény-kutatások. A március eleji kutatásban a megkérdezettek 64 százaléka tartotta agresszornak a háborút indító Oroszországot, a május közepén elvégzett felmérésben 56 százalékra csökkent ez az arány. Közben 15-ről 25 százalékra nőtt azoknak a köre, akik a támadást inkább Oroszország védekezésének tartják. Az intézet is azzal magyarázza ezt a jelenséget, hogy a magyar kormány által ellenőrzött médiában az orosz kormánypropaganda érveit sulykolják, aminek hatása begyűrűzik Erdélybe is. Ehhez adódik a közösségi médiában terjedő közvetlen orosz propaganda, amelynek jellemzője, hogy meghamisítja a (geo)politikai realitásokat, figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket, ráadásul sok esetben feltűnően helytelen magyarsággal van megfogalmazva. Ezeket a gyakran kamuprofilról megosztott üzeneteket az orosz narratívára fogékonnyá tett, autentikus Facebook-profillal rendelkező magyarok lelkesen terjesztik tovább. Kitapintható tehát az a folyamat, ahogy a magyar közvéleményben zajlik egyfajta fordulat az évszázadok alatt formálódott negatív Oroszország-kép átalakítására, ami békeidőben talán nem lenne baj, de erre Oroszország támadásának a kontextusában törekedni aggályos vállalkozás. Az orosz propaganda aktivitása persze érthető, annál baljóslatúbbnak tűnik a magyar hírközlés gyakorlata. A kormányközeli médiában gyakorlatilag egységesen és nyíltan folyik az oroszbarát propaganda, feltehetően a kormányzat hosszú távra tervez, hiszen a perspektívák között szerepelhet Magyarország szövetségesi rendszerének a megváltoztatása.

Ezek csak feltételezések, de a kormánynak szinte minden lépése ebbe az irányba mutat: a nyíltan felvállalt oroszpárti propaganda, az Oroszország elleni egységes uniós embargók késleltetése; az orosz energiaforrásoknak való súlyos kitettség, a magyar miniszterelnök kiszólása arról, hogy a magyarországi országgyűlési választások kampányában Zelenszkij ukrán elnök volt a kormányzó párt ellenfele, ezzel mintegy kódolt üzenetet fogalmazva meg arról, hogy Magyarországnak Oroszország a szövetségese ebben a háborúban. Ide illik az egyik legutóbbi eset, melyben Magyarország Törökország érzékenységére hivatkozva fejezte ki aggályait Finnország és Svédország NATO-csatlakozása ellen. Mindezek és sok más jel is azt a benyomást kelti, mintha Magyarországnak szuverenitás-deficitje lenne, de nem az Európai Unióban, amellyel a kormány folyamatosan hadakozik, hanem Oroszországgal szemben, melynek érdekeit következetesen képviseli gyakran saját érdekeinek a rovására.

Egyetlen fejlemény gyengíti ezt a benyomást: Novák Katalin hivatalba lépése államfőként. Ő korábban is Oroszország ellen foglalt állást a háború kapcsán, majd beiktatási beszédében is nyíltan elítélte az orosz agressziót, anélkül, hogy a továbbiakban az ukránok bűneiről beszélt volna, mint teszik azt szinte kivétel nélkül a kormánypárti véleményvezérek, akik csak pro forma ítélik el Oroszországot, mert üzeneteik valójában Ukrajna ellen szólnak. Nem lehet tudni, hogy Novák Katalin önálló gondolatait közvetíti-e az ukrán-orosz háború kapcsán, azaz a kormányétól tudatosan eltérő külpolitikát kíván folytatni, vagy ő az, aki a menekülő útvonalat kell előkészítse a kormánynak, ha Oroszország elveszíti a háborút, és Magyarország ott maradna az Unión belül szövetségesek nélkül. Ugyanis azt látjuk, a lengyel-magyar barátság is csorbát szenvedett, kialakulni látszik helyette a lengyel-ukrán barátság. Beszédes, hogy Novák Katalin első államelnöki útja Lengyelországba vezetett, ahol szintén elítélte az oroszokat, amivel nyilvánvalóan szerzett néhány piros pontot Magyarországnak a lengyelek körében, de kérdés, ez mire elég, az uniós szövetségesek mennyire fogják autentikusnak tekinteni a magyar államfő megnyilvánulásait, főként, ha azokat nem támasztja alá a kormányzati politika. Novák Katalin fellépése Magyarország konjunkturális fordulatát is jelezheti a magyar-orosz viszonyban, de a fiatalokat töretlenül célzó oroszbarát propaganda mégis arra utal, hogy hosszú távon Magyarország Oroszországban látja saját jövőbeni jótevőjét. Ha ez így van, érdemes figyelmeztetni a múlt tanulságaira: a történelem eddig soha nem igazolt Oroszországgal kapcsolatban effajta optimizmust.

Címke: mayer ágota

Aki kiszolgáltatott, az a legkiszolgáltatottabb

Holokauszt egy napra

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben (2.)

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben

A kultúra költséges, de nem ezért harcolunk?

Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk MI?

A statisztika az államérdek szolgálatában

A cserben hagyott (újság)olvasó

Lábrakelt história, avagy újabb Trianon-legendák nyomában

Történelmi szemléletváltás: célkeresztben a fiatalok

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók