Salvador Dali híres festményének, Az emlékezet állandóságá-nak a címe tökéletesen kifejezi a kép által vizuálissá tett ellentétet a párba állított fogalmak között: az állandósághoz a szilárdság, a stabilitás, a tartósság fogalmát asszociáljuk, miközben az emlékezetre utaló órák képlékenyek, cseppfolyósak a képen. Ilyen képlékeny, folyamatosan változó, mégis mindenhol jelenlévő állandó a kollektív emlékezet is, amelynek az emlékezetpolitika kíván valamelyes szilárdságot biztosítani, több-kevesebb sikerrel. Az emlékezetpolitika ugyanis sohasem az emlékek, hanem mindig a politika felől közelíti meg a múltat, azt emeli ki belőle, ami számára a jelenben hasznosítható, ami az érdekeit szolgálja, amivel modellálhatja, irányíthatja, sőt, uralma alatt tarthatja a közösséget, amely fölött hatalmát gyakorolja. A történelemtudomány a maga specifikus eszközeivel tárja fel a múltat, és csakis azokat a nyomokat, leleteket, információkat interpretálja és helyezi kontextusba, amelyekre rátalál, míg az emlékezetpolitika egy előre megalkotott kontextushoz rendel hozzá anyagot a múltból. Az emlékezetpolitika tehát szelekció, melynek kiválasztott múltelemei nem a történelemtudomány által feltárt száraz, objektív tényvalóságukban jelennek meg, hanem kiszínezve, átrajzolva, úgy, ahogy a jelenből visszapillantva látni akarjuk azokat.
Ebből az is következik, hogy az emlékezetpolitikának sok esetben vajmi kevés köze van a történelmi valósághoz, sokkal inkább a történelem köntösébe bújtatott mitológia ez. A mitológiagyártás legkönnyebben felhasználható elemei a minél távolabbi múlt történelmi alakjai, akikről kevés konkrét ismerettel rendelkezünk, mert így a hiányzó információs réseket könnyebb legendákkal kitölteni. Ez a fajta emlékezetpolitikai stratégia általánosan elterjedt Közép-Kelet Európában. Hisz mi másnak, mint mitologikusnak lehet nevezni például az Észak-Macedóniában dívó Nagy Sándor-kultuszt, vagy a romániai – igaz némiképp már lecsengett, de azért még létező – Burebista-, vagy Decebal-kultuszt?
Azért ne legyünk túl szigorúak Közép-Kelet Európával, magunkkal szemben. Az 1989-es rendszerváltáskor ebben a geopolitikai térben is megváltozott a perspektíva, itt is újra szabadon feltárhatóvá vált a múlt, és mivel a kommunista rendszerből jöttünk, vágytunk arra, hogy a legkedvezőbb színben tüntessük fel magukat. Ez természetes törekvése minden közösségnek, de a megalázottságból, a meggyötörtetésből kiemelkedve még égetőbb volt az igény nem csak egy jobb jelen és jövő, hanem egy jobb múlt iránt is. Ez a tagadhatatlan, mondhatni pszichológiai igény határozza meg a kollektív tudatot Közép-Kelet Európában.
Amellett azonban, hogy a közép-kelet-európai közösségek próbálják magukat kiemelni a múlt, és főként annak megszépítése által, a kollektív emlékezet itt egyfajta versengés is az ugyanazon a múlton osztozó közösségek között, melyek saját kiemelkedésüket a velük együtt, vagy a szomszédságukban élő közösség múltjának eljelentéktelenítésével gondolják megvalósíthatónak. Ez a rivalizáló emlékezetpolitikai stratégia jól megfigyelhető Erdélyben, ahol egymásra tevődik a román, illetve a magyar történelem (hogy ennek az írásnak a kereteit megőrizve egyszerűsítsük a képet), és a két nép lényegében ugyanazokra az eseménysorokra fűzi fel saját emlékezetpolitikai narratíváját. Ezekből a párhuzamosságokból kirajzolódik a két közösség gyakran radikálisan eltérő múltszemlélete, illetve magának a múltnak a Dali óráit idéző rendkívüli képlékenysége. Számos olyan történelmi mozzanat volt, amelyekben a román és a magyar nép egymás ellenfelei voltak – néhány példa: a Horea, Cloșca és Crișan-féle parasztfelkelés, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, Trianon –, ezekre egészen másképp emlékeznek a magyarok és a románok, sőt, olyannyira eltérő az ezekhez kapcsolódó kollektív emlékezet, mintha nem is ugyanazoknak a történelmi eseményeknek a két oldala volnának. Ennek egyik aktuális példája a Trianon-kérdéskör: Magyarországon 2020-ban a nemzeti gyászt feldolgozó Trianon-emlékévet hirdettek, erre mintegy reakcióképpen megszületett Romániában az ünneplést szolgáló Trianon-törvény.
Ebből a szükségszerűnek látszó emlékezetpolitikai vetélkedésből akkor tudunk kilépni, ha a múltnak olyan szegmensére fókuszálunk, amelyben nem magyarok és románok ellenségeskedése képezi a történet alapját, hanem belép mondjuk egy harmadik szereplő a történelmi tablóba: ez a zsidóság, valamint a holokauszt traumája. Az ehhez kapcsolódó magyar és román kollektív emlékezet egymástól eltérő emlékezetpolitikai stratégiát követ, holott éppen amiatt, mert ebben az esetben nem egymás ellenfelei voltak, arra számíthatnánk, hogy hasonló a két népnek a holokauszthoz való viszonya legalábbis az emlékezetpolitika terén.
A magyar kollektív emlékezettől nem idegen az önvád a holokauszt vonatkozásában, ami jogos és érthető. Ahogy Pataki Ferenc szociálpszichológus fogalmaz: „Sok tekintetben a holokauszt tragédiája is feldolgozatlanul, némiképp »idegen testként« ékelődik a nemzeti történelembe”. Ez élő seb tehát, amelynek begyógyítása még sok időt vesz igénybe. Az nyilván változó, hogy a mindenkori politika hogyan viszonyul ehhez a kérdéskörhöz (is), de a magyar történész szakma alaposan megvizsgálta, feltárta, szembesítette és folyamatosan szembesíti a magyar közgondolkodást ezzel a borzalommal. Mindezek együtt vezetnek oda, hogy a holokauszt tekintetében a magyar társadalomban többfajta emlékezetpolitikai stratégia – vállalás, önvád, hárítás – is megfigyelhető.
Ezzel szemben a román emlékezetpolitika a Ioan Aurel Pop nevével fémjelzett hivatalos román történetírással karöltve borít fátylat a romániai holokauszt tragikumára, illetve elhallgat, vagy kiszínez minden olyan múltbeli eseményt, ami kedvezőtlen színben tünteti fel a román népet. Persze, vannak román történészek, akik messzemenő következetességgel és szakmai tisztességgel kutatják és tárják fel a múltat, és vannak ma már olyanok is – például Lucian Boia –, akiknek hangja a szélesebb közönséghez is elér. De ez nem elegendő, mert a romániai politika és mentalitás, valamint az intézményrendszer úgy van felépítve, hogy ezek a hangok nem tudják, egyelőre legalábbis, jelentős módon befolyásolni a kollektív emlékezetet. A történelmi valóságlátásnak eleve kevés esélye van egy olyan közösségben, ahol a múlttal való őszinte szembenézés nem etikai magatartásnak, hanem nemzetárulásnak minősül, ahol a múlt bűneit, dicstelenségeit letagadják, illetve egész egyszerűen elhallgatják. Ezt a felelősségelhárító reflexet könnyen megfigyelhetjük Erdélyben, ahol a román közgondolkozás és emlékezetpolitika abban nyilvánul meg, hogy miközben elhallgatja a romániai holokauszt borzalmait, erőteljesen felidézi a magyar holokausztot.
És kevés a biztató jel, ami azt mutatná, hogy ebből a múltszemléletből ki akarna lépni a román emlékezetpolitika, emlékezzünk csak az Úzvölgyi kegyeletsértésre, vagy legújabban a zágori I. világháborús emlékműre, amelyen csak a román etnikumú katonák nevei vannak feltüntetve, a névsor alján pedig a „Meghalt 29 szász is” – szöveg van márványba vésve. Hasonló jellegű volt a kolozsvári vasútállomásra elhelyezett emléktábla, amelyen az 1945 utáni állomásfőnökök nevei voltak feltüntetve. Mind szép csengésű román név, a tábla tetején pedig az állt, hogy az 1945 előtti állomásfőnökök „ismeretlenek”. A román kollektív emlékezet tökéletes szimbóluma és kifejezése ez a tábla, mely egész egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni a múltnak azt a részét, amit nem lehet a lehető legközvetlenebb módon a román etnikumhoz kötni, illetve, ha az a múlt nem pozitív színben tünteti fel a románságot. Szerencsére az emléktábla végül lekerült az állomás faláról, de sajnos ehhez hasonló esetek bármikor előfordulhatnak.
A fentiek alapján megállapítható, hogy ha engedékenyek is vagyunk magunkkal szemben, valamilyen szigor mégiscsak kell az emlékezetpolitikában, már csak azért is, mert ezzel mindig valamilyen a múlton túlmutató, a jelenben hatni akaró célja is van a kollektív emlékezetet leginkább befolyásoló hatalomnak. Fel kell tárni, hogy egy nemzeti, politikai közösség múltba tekintése mennyire őszinte, illetve azt, hogy mit akar eltakarni azzal, amit láthatóvá tesz a saját múltjából. Az emlékezetpolitika ugyanis, mint láthattuk, sajnos megnyilvánulhat az elhallgatásban, a hárításban és a legdurvább múlthamisításban is.
„Amint a vallási és politikai tevékenység színterei kibővültek, és egyre több alapvető kérdés vált vitatottá, az emlékezet birtoklásáért folyó versengés és annak eldöntése, hogy kinek a múltvízióját illessék tiszteletadással az emlékhelyek és emlékművek, elsőrendű politikai kérdéssé vált, először Angliában, utóbb pedig valamennyi modern társadalomban”. – írja Barbara Misztal. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a kollektív emlékezetnek kevés köze van a tudományos megismeréshez, hanem a csoportlét folytonosságának és kohéziójának a megteremtését szolgálja – éppen ezért a társadalmat végzetesen szétszakító politikai-ideológiai harcok világában nagyon felértékelődik az emlékezetpolitika, mert ebben kereshető és található meg egy lehetséges konszenzus a közösségen belül és közösségek között is. A helyzetet csak bonyolítja, amikor a közös nevezőt úgy kell megtalálni, hogy közben morális felelősség is terhel a múltbeli, általában a hozzánk közelebbi múlt eseményei kapcsán. És Közép-Kelet-Európa történelme bővelkedik az ilyen morális felelősségre hívó eseményekben: az első és a második világháborús szerepvállalás, a gulág, vagy mint fentebb láttuk, a holokauszt tragédiája. Ezért is fontos, hogy az emlékezetpolitika az őszinteségen és a múlt felvállalásán alapuljon, mert ha csupán kimerül abban, hogy a kollektív büszkeséget dagasztó rettenthetetlen hősöket sorakoztat fel, akkor bár lehet, hogy ezzel a közösségen belül megteremtődik egyfajta (hamis) egység, de a különböző közösségek között ez konszenzus helyett csak újabb törésvonalakat teremt.
