Fáradtan fordultak el a betűk a táblán, „15 perc késés, változás esetén értesítjük önöket”, ez állt a fővárosba tartó busszal egy sorban, a bejelentésre mérges sóhajtások és pár halk káromkodás lepte be az állomás dunsztos, alig szellőző helyiségét. Fél egy volt, bár a hatalmas, 80-as éveket visszasíró lógó órán öt és negyed hat közt akadtak meg a mutatók félúton, nagyjából olyan négy éve, azóta nem használták másra, csak ha hirtelen el kellett nyomni a csikket, amikor nagy ritkán a takarítónő rászólt valamelyik bátor vállalkozóra, akinek nehezére esett volna pár lépést megtenni és kint rágyújtani. Ritka alkalom volt, hisz jó, ha hetente kétszer erre járt az idős nő, olyankor is alig látszott ki a feladatokból és az évek megtanították rá, a bajt nem kell keresni, de hát az ember néha vállalkozó kedvű, és néha még ilyen korban is. Ő már csak egy tartozékká vált a régi állomáson, egy letűnt kor túlélőjévé, aki néha keménykezűnek akart tűnni, hogy lássák, igenis van még hangja, de a háta mögött meg már csak legyintéseket és vigyorgást kapott, lehet tisztában is volt vele, lehet így sem érdekelte. „Ákos, van egy százasod?” Semmi válasz nem érkezett, így az őszes hajú férfi tovább ácsorgott az öreg, kopott mintájú kávégép előtt, ami korábban egy fiatal nőt ábrázolt, amint mosolyogva belekortyol fekete italába, mára csak pár folt maradt meg belőle, de így legalább jobban tükrözte az élményt, amit egy-egy ital adott. – Hallod fiam? A férfi még most is várt pár másodpercet, bár már hangsúlyából érezni lehetett, kezdi elveszteni türelmét, és éppen ezért meg is fordult, hogy megtudja, miért nem kap választ egyszerű kérdésére. Ahogy simatalpú bőrcipőjében mozdult egyet a piszkos gumipadlón, furcsa hangot hallatott, eléggé nevetségeset, amitől úgy érezte, csökkent is kicsit felgyülemlett dühe, aztán zavartan körbenézett és látta, hogy senki sem nézett irányába és rögtön visszatért. Összeráncolt szemöldökkel nézett az egyik sor kényelmetlen szék felé, amik valamilyen olcsó fémből készülhettek és pont jók voltak arra, hogy az embert hosszútávon inkább ácsorgásra motiválják, ők azonban nemrég érkeztek csak, így a padon ülő, huszonéves srác még nem érzett késztetést arra, hogy felálljon. Egyik fülébe fülhallgatót szúrt, ám hosszú, fekete fürtjei teljesen eltakarták azt, így csak a kilógó zsinórról lehetett megállapítani, mi lehet ott. Egyszer csak a szorosan a padló igénytelen mintáit és undorító foltjait vizsgáló szemeivel felnézett és tekintete találkozott a szigorú szemekkel, amik egyenesen rá meredtek. Meglepetten nézett vissza és kivette a fülhallgatót füléből. – Igen? Feltette a kérdést, bár rögtön átfutott gondolatain, hogy ez talán nem a legjobb döntés volt, okosabb lett volna egy merész következtetés, legfeljebb félremegy, de ott legalább meglett volna a lehetőség, hogy elkerülje a várható letolást. – Gyere ide. Egy pillanatra sem szórakozott inkább, ne rontsa azt, ami már amúgy se jó, felpattant és a tőle kicsit alacsonyabb férfi mellé állt. – Bocs, mit kérdeztél, nem hallottam. A srác halkabban szólalt meg, mint amilyen hangon őt idehívták, viszonylag csendes volt a váró, már a nyikorgó padlót meg a kétfajta zenét leszámítva, amiből az egyik helyi rádió kívánságpercei voltak, a másik meg az egyik sarokban ülő, 14 éves forma gyerek telefonjából bömbölt, talán gengszterrap lehetett, de a rosszabbik fajta, valahogy mégsem szólt neki senki, ő meg valószínű nem tervezte lehalkítani. – Láttam, megint nagyon el vagy foglalva. Azt kérdeztem, van-e százasod, kártyám van csak, ez meg csak érméket fogad el. Közben rámutatott a gépre, ami, mintha maga is megérezte volna kissé a feszültséget és elkezdett furcsán búgni, a monoton zaj tökéletesen beillett az állomás hangjai közé, ezt se vette észre senki. – Fú, bocsi apa, semmi apróm nincs, az előbb odaadtam kint annak a fickónak százötvenet, az volt minden. A férfi kinézett az állomás egyik mosatlan, poros ablakán, ami a beszűrődő erős napfényt narancssárgásra színezte, úgy tűnt bentről, mintha már menne le a Nap, valójában azonban épp ereje teljét fitogtatta és izzasztott minden várakozót, akit csak tudott. Az egyik ablaknak támaszkodva ült a forró járólapokon egy szakadt férfi, az apa még belépéskor vetett rá egy pillantást, úgy nézett ki, mint aki egyszerre negyven és hetven éves. Rögtön el is könyvelte valami utcai narkósnak, aki, ha itt letölti a „műszakját” elmegy a kinyújtott tenyerével valahova máshova a városba, hátha ott még nem ismerik, és nem ismerik a múltját, azt a múltat, amibe ő sose egyezett bele. Már akkor megemlítette a fiának, hogy hallja, ahogy motyog, csak valami drogos lehet, ha még beszélni sem tud, Ákos pedig csak annyit mondott rá, hogy szerinte bárki motyogni kezdene, ha soha nem hallgatná végig senki, amit mondani szeretne. – Milyen jó, hogy annyi pénzed van, hogy büdös csövesekre is tudsz költeni, bár én élnék ilyen jól. Erre a mondatra a fiú rögtön felkapta a fejét, bár hiába volt hangos, az állomás továbbra is sodródott a zajos zavarodottságban, amiben mindenki csak a csendet igyekezett kiszűrni magának, és ha már azt megtalálta, inkább nem akart belőle kizökkenni, elvégre az ember nem szívesen hagyja hátra azt, amije van. – Megint kezded? A fiú szemein forgatott egyet, aztán egyenesen apjáéiba nézett, de érezte, hogy nem igazán akarja ezt sem sokáig csinálni, a táblára pillantott, hogy megnézze a menetrendet, hátha változott valami, de továbbra is ott virított kopottan és megfáradtan a felirat, a tizenöt perc pedig még nem telt le. – Igen, kezdem, most mit csinálsz, apád már csak ilyen. Te meg csövesekre költöd a pénzét, te meg akkor gondolom csak ilyen vagy. Valami választ várt volna, bár igazából ő sem volt benne biztos, hogy milyet, mindenesetre semmilyet sem kapott, a fiú egy pillanatra ismét ránézett és csalódottan ingatta fejét, egy pillanatra leállt az ordító gengszterrap, amire mindenki felfigyelt, végre tisztán lehetett hallani a rádiót, ami éppen egy 86-os nyári slágert játszott. Aki választotta, egy komplett történetet mondott volna róla, ha a rádiósok nem állítják le fél percnél, hogy sajnos letelt az idő és nekik bele kell férniük a műsortervbe, vagy valami ilyesmi. Erre senki sem figyelt, pont, ahogy aztán a zenére sem az után, hogy ismét két, párhuzamosan játszott szám versengett a hallgatóságért, a sarokban ülő fiú csak épp egy telefonhívást nyomott ki, anyja kereste, mert nem tudta hol lehet ennyi ideje, hiába mondta, hogy a barátaival fog találkozni. Ákos dühösen nyitott ajtót, majd vágta be erőből maga mögött, még mindig volt tíz perce indulásig, de nem volt hajlandó hallgatni, ahogy apja kioktatja, akkor inkább választotta a vad hőséget odakint. Ledobta a földre méretes táskáját, pont oda, ahol az állomás apró teteje egy, szinte szánalmasan kicsi árnyékot tartott, de ez sem érdekelte, ebben a pillanatban csak nem akart bent lenni és nem akarta folytatni azt a beszélgetést, amit apja annyiszor elkezdetett már vele, az utolsó szó joga pedig már a kezdetkor ki volt osztva. Annyira megszokta már ezt, hogy dühe sokkal inkább volt betudható annak, hogy ezt a megszokás számára is nyilvánvaló volt, félt és nem akart így állni az élethez, mégis ezt tette. Táskájára ült a forróságtól nevetséges védelmet nyújtó menedékében és alig várta, hogy végre beguruljon az a kék-fekete busz, rajta a rozsdás, 12-es számmal, amivel lassan két éve heti szinten utazott a fővárosba. Egyetemista volt, vasárnaptól péntekig mérte a szabadságot, amikor az letelt, akkor jött haza és egyszerűen csak túlélt. Volt már egy barátnője is, de egy szót sem mondott róla még otthon, az, hogy esetleg bemutassa, meg sem fordult fejében, pedig ekkor már közeledtek ötödik hónapfordulójukhoz. A táskán ülve bepillantott a helyiségbe, céltalanul pásztázott szemeivel, legalábbis ezt akarta elhitetni magával, közben meg apját kereste, kicsit csodálkozott, hogy még nem jött ki hozzá, úgy tűnt, a szokás hatalma most elmarad. Elég gyorsan rájött, nincs akkora szerencséje, amekkorában reménykedett, hallotta, ahogy nyílik az ajtó és arra fordított fejével rögtön észre is vette a felé közelgő férfit, akiről tudta, sokkal nyugodtabb már, még ha arca nem is ezt tükrözte. Sóhajtott egyet és először inkább arra se nézett, lehajtott fejjel futtatta szemeit a hullámzó beton repedésein. Figyelte hogyan küzd az árnyék a hódító forrósággal, hogy aprócska területét el ne veszítse, aztán belógott egy méretes árnyék a csatatérre és véget is vetett az egésznek, Ákos vacillált, de felnézett, érezte, mondani kéne valamit. Nincs baja a csenddel, csak érezze magát biztonságban, amíg nincs ott, addig pedig beszélni kell. – Kezelhetnél végre felnőttként. Az idősebb férfi csak bólintott egyet, aztán ő is megszólalt. – Végig is hallgathatnál néha, lelépés nélkül. Ő is bólintott, majd felállt a táskájáról és a benti órára pillantott. Amint meglátta, hogy érkezik is be a busz, már nem is igazán számított mennyi idő van még hátra, vállára vette a táskát, úgy állt ki a napra, közben együtt hallgatott apjával. – Megnézted azt a pólót, amit mondtam? A fiú bólogatott. – Igen, fel is próbáltam, de nem tettem el, nem annyira az én stílusom. – Mindegy, legfeljebb valamire jó lesz otthon. Az apa kicsit talán meglepődött, de annyira nem érdekelte az egész és kezét nyújtotta fiának, aki kezet is fogott vele, ami azonban nem tartott túl sokáig. – Jó utat, majd kérlek, írj anyádnak, ha megérkeztél, legutóbb is elfelejtetted, aztán tudod milyen, lement a szokásos jelenet. A fiú mosolygott egyet és elköszönt, indult is volna tovább, de apja még utána szólt. – Haza fogsz érni péntekre? Vállat vont és azt mondta, majd meglátja, aztán még egyszer elköszönt és elindult a buszhoz, vállán az öreg táskával, amit előtte apja hordott magával egyetemre, nem igazán tudta, miért nem cseréli le, valamiért megfogta és hiába kellett már sokadszorra megjavíttatnia, nem akart újat, túlzottan megszokta már. Mikor már a buszon ült, még intett egyet nem messze ácsorgó apjának, mielőtt berakta volna fülhallgatóit. A férfi ezután besétált az állomásra és indulás előtt vett még magának egy kávét, amit aztán két százassal fizetett ki.