január 16, 2026 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Hobbiból megélhetés

Az emberek többségének vagy egy hobbija. És van egy-két munkahelye. Most arról írunk, milyen is az, amikor lecseréljük a munkahelyet, hogy a hobbinkból éljünk meg. Mi vezet oda, hogy váltani akarunk? Hogyan éljük meg a biztos munkahely feladását, és hogyan indul el a hobbivállalkozás? Milyen akadályokba ütközünk? Milyen is az, amikor a magam ura vagyok? Vajon lehet-e mindkét tevékenységet párhuzamosan művelni, vagy szükségszerű a váltás? Ilyen s ehhez hasonló kérdésekről szól a mostani újrakezdéses rovat.

(Lakatos Melinda)

Fél évszázad, egy élet, több szakma, számtalan történet. Ha az életem munkásságát egy jó borhoz kellene hasonlítani, akkor azt mondanám: sokféle szőlőből préselték, érlelés közben néha hordót cseréltem, de a végére igazán karakteres lett az íze. Ám nem volt gödörmentes az út.

Akkoriban minden leánygyermek orvos akart lenni. Ez persze folyton változott. Ha a szomszéd sikeres ügyvéd volt, akkor inkább az akart már lenni. Engem, ha megkérdeztek, rávágtam: tanító néni leszek. Tanítónő gyermekeként ez nem volt különleges. A cél elérése annál inkább. A 80-as évek végén pedig, amikor dönteni kellett, merre-hova tovább, pont a tanító anyukám volt, aki azt mondta: „Sajnos ez már nem az a világ, ahol a magyar tanítónak jövője lenne.” Aztán jött a forradalom, 89-ben. A teraszról néztem a felvonulást, izgatottan. Végre történt valami a városban. Aztán hirtelen megnyíltak a lehetőségek, és mégis lett jövője a magyar oktatásnak. Kihasználtam, boldogan, utazni kellett másik városba. Örültem az újnak, a szabadságnak.

Öt év múlva elballagtunk, pepita kosztümben. Egy tanév után előjött a kos énem, aki fejjel megy a falnak. Sok fal volt, de egyiket se bánom. Fiatal voltam, tele élettel. Nem bántam az akadályokat, vártam, hogy szembenézzek velük.

Első fal a televíziózás volt. Nagyon szerettem. Keresni az újat, megismerkedni a technikával, kamerával, mikrofonnal, vágógéppel, VHS kazettákkal… Imádtam. Szerkesztő-riporterként az interjúk világában gyorsan megtanultam, hogy az emberek többet mondanak, ha hallgatunk, mintha kérdeznénk.

Innen egy lendülettel a szinkronstúdióban találtam magam. A másik fal. Filmek, rajzfilmek, sorozatok, művészfilmek tömkelege. Tehetséges színészek, határon innen és túlról. Kollegákból barátok lettek. Életre szólók. Mai napig felvételvezető szemmel nézem a szinkronizált filmeket, lesem, hogy felismerem-e a magyar hangot. Én is voltam magyar hang. Néha szobalány, máskor dadus. Egy utcalányt is szinkronizáltam egyszer, sok részen át. Sose felejtem el, amikor az egyik részben, ittasan rúdtáncolt. Szerencse, hogy csak a hangomat kellett adnom hozzá! Jó volt, szerettem, nagyon.

Közben feleség lettem, gyereket neveltem. Öt év után már egyedül tettem. Elváltan. Helyes döntés volt. Bár hamarabb kellett volna! De így is jó volt, mert hazaköltöztem a szüleimhez. Oda, ahol felnőttem. Ám másik falba ütköztem, egy teljesen másfajtába. A neve: fogtechnika. Nagy kihívás volt, soha nem is éreztem igazán magaménak. Ezért olyasvalamit kerestem, ami a munka mellett örömöt szerez. Úgyhogy fontam egy karkötőt. Tetszett. Aztán egy gyöngyöt is belefűztem. Imádtam, ahogy alakul. Mire magamhoz tértem, több száz színes karkötő hevert az asztalon.

Hát így indult. Csak egy hobbi volt. De beleszerettem. Hamar.

Minden nap újat próbáltam, egyre több kihívás várt rám. Rengeteg videót néztem, képeztem magam. Egyik nap szalvétából készült egy csoda, máskor pedig egy falap mondta meg, hogyan akar kulcstartó lenni. És lássuk be, kevés jobb érzés van annál, mint amikor valaki boldogan viszi haza azt, amit a két kezemmel készítettem.

Az alkotás, a kézzel készített tárgyak világa magával ragadott. A kézművesség nem csupán időtöltés volt, hanem lassan életforma is. Főleg miután abbamaradt a fogas meló. Boltot nyitottam, egy barátnőmmel közösen. Azt reméltük, az emberek ugyanúgy éheznek a szépre, mint mi. Nem így volt. Sokszor napokig be se nyitott senki a butikba. Szerencsére sok volt az online rendelés, abból tartottuk fent a boltot is. Aztán rájöttünk, Nagybánya, ez a város, ezek az emberek nem igénylik a valóságos boltot. A helybéliek is már online rendeltek… Úgyhogy bezártunk, de a munkát folytattam, otthon. Mai napig készítem a szebbnél szebb ajándékokat.

Ma már megrendelésre dolgozom, ami nagyon izgalmas, hiszen minden ügyfél más elképzeléssel keres meg. Szeretek együtt gondolkodni velük, megérteni, hogy mi a szándék az ajándék mögött, majd formába önteni az ötletet. Ez a közös alkotási folyamat teszi igazán élővé a terméket. A kézzel készült ajándék különleges értéket hordoz, hiszen minden darab egyedi, és magában rejti az alkotó személyiségét. Egy név, egy dátum, egy apró személyes üzenet – mind olyan részletek, amelyek révén az ajándék igazi kinccsé válik.

Nem könnyű ebből megélni. De hát mi számít könnyűnek manapság?!

Könnyű, ha szeretem azt, amit csinálok. Könnyű, ha minden nap jókedvvel kezdem a napot, mert tudom, ma is valami szépet alkotok. Könnyű, ha nem csak a kenyérkeresést látom benne, hanem önkifejezést is. Hosszú órák, aprólékos munka és nagyfokú türelem szükséges egy-egy darab elkészítéséhez.

Ez ad erőt ahhoz, hogy folytassam és fejlődjek. Valamelyest hozzájárulok ahhoz, hogy az emberek újra felfedezzék az egyedi, személyre szabott ajándékok varázsát a tömeggyártott termékek világában.

Ez az út nem a legegyszerűbb, de a legőszintébb, amit választhattam. Ma abból élek, amit a legjobban szeretek: alkotni és örömet szerezni. Ez számomra egyszerre ad szabadságot, kihívást és boldogságot. A kész termékeim nemcsak tárgyak, hanem egy-egy apró mosoly, történet, emlék.

Az utam tehát nem egyenes volt, inkább kacskaringós. De minden kanyarban megtanultam valamit, amit a következő szakaszban hasznosíthattam. Mert kell a változás. Ahhoz pedig bátorság, merészség. A magam ura vagyok. Most nekem így jó. Élek.

(Magyari Sára)

Az igazság az, hogy rövid időre én is lecseréltem a stabil munkahelyem a hobbijaimra. Bár, lehet, hogy a munkahelyem cserélt le engem. De az is igaz, hogy mindig visszamentem a klasszikus értelemben vett munkába. Tanítóként indultam, falun tanítottam Temes megyében összevont osztályban, mikor adódott egy lehetőség, hogy elmenjek Bécsbe gyerekcsősznek. Olyan 21 éves lehettem. Nem ez volt a hobbim és az álmom sem, de jó lehetőség volt arra, hogy nyelvet tanuljak, világot lássak, mossak, főzzek, takarítsak, varrjak, gyereket neveljek, és „tartsam az ajtót”, mert apu özvegyember volt, akinek sehogy sem fért a fejébe, hogy én nem szeretőnek mentem oda. Talán abban az időben kezdtem el jobban megfigyelni, milyen alapvető működési különbségek vannak a férfiak és nők között, és ott kezdtem tapasztalni, hogy ha én megfelelő módon viselkedem, könnyen fordul ám a kocka. Apu hiába kergetett, álltam a sarat. Emlékszem, a kisebbik gyerek minden hajnalban, pizsamában kopogtatás nélkül benyitott a szobámba, s mikor látta, hogy az ágyamban vagyok, megkönnyebbülve bújt mellém. Hetekbe telt, mire a 8 éves elmondta: „Olyan jó, hogy te nem alszol apuval!” Akkor értettem meg a reggeli ellenőrzés okát és célját. Nem lettem áruló sem a magam, sem mások irányába. És megtapasztalva a saját erőm, jöttem haza Temesvárra.

Itthon viszont nem mehettem vissza tanév közben az iskolába, így abból éltem, amihez értettem: társastáncot tanítottam és magyart, idegen nyelvként. Mindkettő rengeteg energiámba került, de hozott a konyhára annyit, mint a tanítói fizetés. Délelőtt óvodákban, iskolákban tanítottam mozgást és táncot, délután tánctanfolyamokat vezettem licistáknak és egyetemistáknak, közben felnőtteknek tanítottam magyar nyelvet és kultúrát.

Érdekes időszak volt. Rengeteget dolgoztam. A táncórákon magyarul és románul beszéltem, mutattam a férfilépést, női lépést, a magyarórákon valahogy meg tudtam értetni a nyelvünk működését. Ma már tudom, rengeteg energiába került mindez, pörgött az agyam – működtettem ösztönösen a többszempontúságot. De jó volt. Tele voltam életerővel, ötletekkel. A „fizetésemet” két külön borítékban őriztem: a barnába került a magyarórás fizu, a fehérbe a táncórás. Egyszerűen éltem, egy alagsori szobácskában majdnem a város központjában. A konyhám talán, ha volt 2 méter hosszú és 1 m széles: az első fele konyha volt, a második fele zuhanyzó. Imádtam ott lakni. Volt központi fűtés, a szobámban egy kagyló: meleg és hideg vízzel. Mindenem megvolt.

Aztán ősszel mégis visszamentem tanítani. Talán a biztonságérzet miatt, talán, mert szerettem tanítónak lenni. S az állandó munkahely mellett megmaradtak a hobbimunkák is. Fene tudja, hogyan volt rá energiám és időm?! De volt. Sok gyerekkel foglalkoztam annak idején, volt tánccsoportom Temesváron, de volt a megyében is. Felléptünk bálokban, iskolai rendezvényeken, falunapokon, Csepürágó fesztiválon. A mai napig megvannak a táncruhák legszebbjei. A magyar mint idegen nyelv tanításának tapasztalatából tankönyveket írtam, módszertanokat, országos továbbképzések programját dolgoztam ki, az egész Kárpát-medencében tanítottam azokat a módszereket, amelyekkel itthon dolgoztam. Sőt, egyetemre is azért mentem el, hogy tudjak meg többet a magyar nyelv működéséről.

Érdekes módon aztán a doktori értekezésemben mindkét hobbim ötvöződött: a magyar és román nyelvi világképpel foglalkoztam, de a legtöbbet a férfi-nő képe, működése, az élet-halál megjelenítése került elő. Ezt mind a tánchoz is kötöm. A mai napig, amikor az észleléssel foglalkozom, a nemek működésével, azt mind a társastáncokból gyökereztetem.

Számomra a hobbijaim mentsvárak: a mai napig. Egyetemistaként, mikor nem dolgoztam és a párom sem, szintén a magyar mint idegen nyelv kurzusok és a táncórák hoztak bevételt. Az évek során, bárhányszor megszorultam anyagilag, a nyelvtanfolyam azonnali segítség volt. Mára a módszertanát is tanítom, és bátorítom a fiatalokat, hogy foglalkozzanak evvel, hiszen van rá igény. Két éve vezettem utoljára tanfolyamot, első jelentkezésre megvolt a 15 nyelvtanuló. Van rá igény. Van benne lehetőség.

A tánc pedig egyfolytában velem van. Mikor életem egyik legnehezebb időszakában voltam, naponta kitáncoltam magamból a bánatom. Érdekes módon a régi táncos ismerősök is akkor tértek vissza. Tánclépésben tényleg minden könnyebb.

S talán a mostani legnagyobb sikerélményem, hogy a 15 éves keresztfiamat tanítom táncolni. Ő kérte. Mikor mesélek neki arról, hogy milyen jellemzői vannak egy férfinek, aki vezetni tud a táncban és milyen a nőnek, aki tudja követni párját, elkerekedik a szeme. Mikor megmutattam neki a régi táncos képeimet, igen elcsodálkozott: egyrészt, hogy voltam olyan fiatal, másrészt, hogy… Nagyot nőttem a szemében.

Az idén lesz 25 éve, hogy abbahagytam a táncolást. De úgy érzem, hobbiszinten sosem fogom.

Nekem szó szerint a megélhetésem lett mindkét hobbim. Nem úgy, hogy ma is közvetlenül abból élek, hanem az egész munkásságom, az értékrendem, a működésem e két tevékenység körül mozog, és a kettőt ötvözi: az anyanyelvem és társastánc. A mai napig ezekből ihletődöm, s úgy érzem, amíg beszélni és mozogni fogok tudni, bármikor átváltható lesz – bármire.

Lakatos Melinda 1975 Szilágycseh. Pedagógus, jelenleg kézművességgel foglalkozik, Nagybányán él és dolgozik.

december 5, 2025 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Autós újrakezdés

Az emberek többségének vagy egy első autója. És van a többi. Most arról írunk, milyen is az, amikor lecseréljük az első járgányt. Hogyan éljük meg a régi autótól való búcsút, és milyen az újjal való találkozás? Milyen kedves, mókás emlékünk van az elsővel, és milyen az újabbal? Ma, mikor az elromlott/megöregedett, tehát cseréld le fogyasztói kultúrában élünk, vajon ragaszkodunk-e a tárgyainkhoz, eszközeinkhez? Ha már nyár van és autókázás, akkor most a négykerekű újrakezdés a téma.

(Balog Sára)

Az újra vágyás, a gyors cserélhetőség ma már úgy belopózott a mindennapjainkba, hogy szinte észre sem vettük. Természetesnek tűnik, hogy amit ma használunk, azt holnap félretesszük – egy újabb, ígéretesebb darab kedvéért. Pedig néha érdemes lenne megállni egy pillanatra, megcirógatni a múltat és hálát adni azokért a személyes történetekért, amit régi kincseink adtak nekünk – legyen szó elnyűtt pólókról, kifogyott golyóstollakról vagy öreg, kissé rozsdás autókról.

A dolgoktól való könnyű megválás sosem volt erősségem. Emlékszem, anno temetést rendeztem a garázsban a házunk előtti parkból kivágott fenyőfáknak, és megsirattam őket, nem értettem, mi szükség a kivágásukra. Ragaszkodó típus vagyok, ilyenformán minden autóhoz is szorosan kötődtem, amelyek begördültek az életembe. Nem egy volt belőlük.

Az első emlékeimben élő négykerekű édesapám legendás, élénkék Daciája. Ezt a csodát „vezettem” életemben először öt évesen. Ott és akkor teljesen biztos voltam benne, hogy az enyém a világ, én irányítok – pedig valójában nem én varázsoltam a pedálokkal, a mágus édesapám volt. Benne kérdeztem meg, hogy a Kárpát-medencében lehet-e fürödni – mai napig emlegeti a család. Megsirattam, amikor eladták – felháborító módon a beleegyezésem nélkül –, amíg én táborban voltam. A narancssárga Opel (Nancsi), ami őt követte nem csak színében volt élénk. A napfényt hordozta magával a legszürkébb napokon is. Akkor vett tőle a család búcsút, mikor egy nyaralás alkalmával első látásra beleszeretett egy kerítésbe, szívét-lelkét összetörte, motorja nem duruzsolt többet. Emlékét a kicsinyített mézeskalács mása őrzi otthon, a műhely ablakában. Későbbi kék testvére volt az első autó, amit hivatalosan, jogosítvánnyal vezettem. Elvitt fesztiválokra, bevezetett a viharban vezetés rejtelmeibe, elhozott az egyetemre. Hosszú és félelmetes út volt – autópályán, addig nem látott többsávos, körforgalmakkal tarkított utakon átívelő, egy ismeretlen nagyvárosba.

Az első autó, amit egy idő után én is a sajátomnak kezdtem érezni, az a szürke Logan lett, amit a férjem vett annak idején. Házasság útján én is „tulajdonosa” lettem. Elvitt jó pár csillagfényes randira, vele tanultam meg igazán jól vezetni, mikor kitartó társam volt az első munkahelyemre való ingázásban. Asszisztált három költözésnél, többször elrepített hazáig, s bár voltak koccanásaink, rázós útjaink, a mai napig hűségesen viszi terhét esőn, havon, fagyon át. Sokat mentegettük magunkat, mikor két éve arra az elhatározásra jutottunk, hogy ideje nyugdíjaztatni. Nem vontuk ki teljesen a forgalomból, de úgy döntöttünk, megérdemli a pihenést, átadhatja a terepet egy fiatalabb járgánynak. 2023 szeptemberében megvettük azt a fekete Seat Ibizát, ami házaspárként az első „nagy” befektetésünk volt. És bár a szívem egy darabja mindig a szürke Logan és a többi autó ülésén marad, mosolyogva ülök be az új családtag kormánya mögé, mert nem azt érzem, hogy valamit lezárok: az utak ugyanazok lesznek, de a történetek új színt kapnak, a régiek pedig velem utaznak tovább poggyászként a szívem hátsó ülésén.

(Magyari Sára)

Az én első autóm! Az én kék paripám! Írtam már róla többször a fészbuk-naplómban megörökítve sírva nevetős kalandjainkat. Az igazság az, hogy valódi érzelmeket táplálok ezen járgány, vagy talán csak a közös élethelyzetek iránt. A lényeg, hogy 19 éves korom óta vezetek, de csak 35 éves koromra lett saját autóm. A köztes időben, mivel én önfenntartó voltam első pillanattól kezdve, néha vezetgettem egy-egy autót, hol a suliét, mert tárborba mentünk, hol a mostohaapámét, esetleg az öcsémét.

Emlékszem, olyan 25 éves koromtól már nagyon vágytam egy négykerekűre. Akkor még izgágább voltam, és a vonatok, buszok gyakran sztrájkoltak. Kolozsvárra ingáztam Temesvárról hetente hetente kétszer, mert ott voltam egyetemista, itthon meg dolgoztam. Jó lett volna egy autó. Nem kellett volna annyit stoppolni. Bár az tanított meg nagyon figyelni – főleg a férfiak viselkedését illetően.

Aztán tíz év türelem, várakozás, alkudozás, veszekedés után kezembe vettem a dolgokat. Pontosabban a kormánykereket. Ismerőstől vásároltam, aki nagyon vigyázott rá. Ő is nő volt, sőt, Tünde, és pedagógus. A Golffal 14 évig voltunk együtt jóban-rosszban. Volt sok utazás: itthon és otthon, az országban és külföldön, sőt, nagyon külföldön. Érdekes útitársak, különböző segédpilóták. Volt, aki megérdemelte, hogy vezesse, és volt, aki nem. Vittünk kisbabát benne és menyasszonyt, haldokló nagymamát és alvó ötévest, szerelmet és elválást, táborcuccot és könyvtárnyi könyvet. Benne van az életem. A munkám. A kitartásom. Az erőm. Sokszor éreztem, hogy nagyon hasonlítunk: 25-ön túl, kicsit kéken, kicsit megkarcolva, de eljutva bárhova, nem ismerve lehetetlent.

Aztán az ember belátja, hogy mindennek és mindenkinek lejár az ideje. Gondosan gyűjtögettem az új autóra: nemcsak pénzt, hanem információkat is. Nem volt fontos a márkája, sem a kütyüi, még a színe sem. Azt volt a lényeg, legyen magasabb, hogy jobban lássak, és könnyebben szálljak ki-be. Mert az évek alatt a felső emeletemen és az alsón kezdtek kisebb-nagyobb elkopások létrejönni.

Külön kutatói munkába került, hogy kiszűrjem azt, ami nekem való. Legyen célszerű! Lehessen javítani könnyen, sok helyen; fogyasszon keveset; ne legyen új; beférjek vele olyan helyekre, mint a másikkal. Így találtuk meg a Kadjart.

Ez is kék. Szép vonalú. Nagy a csomagtartója. Halk. Könnyen kiszállok, beszállok. Befér, ahova kell. Igaz, túl sok gomb van rajta. És automata sebváltós. Ez nem volt számomra fontos, de így alakult. S gondoltam, ha már ilyen jó az ár-érték arány, akkor ennyi belefér. Még csak négy hónapja vagyunk együtt, de már voltak mókás helyzeteink. Például az első utunk hazafelé éles szóváltásba torkollott. Pedig csak én voltam az egyedüli ember, de a kocsi visszafeleselt. Beállítottam a navigációs rendszert, amihez van képernyő is a műszerfalon. És hangszórók is – valahol. Amelyek maximumra voltak állítva. Gyakorlatilag úgy megijedtem, mikor megszólalt, hogy félrekaptam a kormányt. Megálltam és megpróbáltam lehúzni a hangot. Miközben hangosan üvöltötte: Haladj tovább előre! Én meg: Hallgass már el! Aztán mikor azt kiabáltam neki, hogy ha nem hallgat, visszaviszem az előző tulajhoz, elhallgatott. Jó, biztos közben megnyomtam valamit, de arra nem emlékszem, hogy mit. Azóta csend van. Szerintem megtanulta a leckét. Vagy én nem piszkáltam hozzá ahhoz a gombhoz.

Az is emlékezetes, mikor az első esti utunk volt. Azt mondták a fiúk, ez az autó automata. Önmaga vált sebességet. Önmagától beindul az ablaktörlő, ha esik. Önmagától felkapcsolódnak a lámpák. Ezt még láttam is: megnyomom az indítógombot s bekapcsol a motor, a lámpák, a légkondi és még ki tudja, mi, amiről én nem is tudok. Szóval teljesen megnyugodva indultam a sötétben is. Meg láttam is nagyon jól. Aztán a mellettem ülő szólt, hogy fel kéne kapcsolni a lámpákat. Mintha szőkenő lennék! Még rosszul is esett. Mondtam is, azok már égnek meg különben is: ez automata. Csak aztán kiderült, hogy ez a szó nem pont azt jelenti, amit én gondoltam, hogy jelent. Mert az esti fényeket én kell felkapcsoljam az ujjacskáimmal. Igaz, nem látok ettől jobban, de így kell csinálni és kész. Szóval nem pont olyan automata, mint ahogyan én gondoltam.

Ami nagyon klassz, hogy van horgom is. Bár szerintem sosem fogom használni, de ijesztgetésnek pont jó. Aki túl közel jön, megüti magát, nekem meg kutya bajom sem lesz. És az is vagány, hogy van tolatóradarom, bár, evvel a megnevezéssel sem vagyok kibékülve, mert nem csak rükvercben vinnyog, hanem elöl-hátul-oldalt is. Szóval egy teljes parkolási sípolásvezérlő. Azért én a fülem helyett jobban szeretek a szememre hagyatkozni parkoláskor, így, mikor már pirosan óbégatott a rendszer, leálltam és lemértem: még kéttenyérnyi hely van minden irányban. Ez megnyugtat. Tudom, hogy segítőeszköz, biztonságra törekszik, de azért ne essünk túlzásokba. Nem a nagy prérin autózom. El kell férni városokban.

Szóval ismerkedünk, tanuljuk egymást. Jó autó. Szép autó. Nekem való. De nem szándékozom 14 évig vele lenni. Talán, mert van egy álomautóm, vagy mert ennek is lejár az ideje. Vagy az enyém jár le, és akkor újra kell gondolni. Mert szükség törvényt bont.

Balog Sára (2OOO, Székelyudvarhely) magyartanár, a PKE volt hallgatója. Jelenlegi a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban dolgozik.

augusztus 4, 2025 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Költözködős, lakáscserés újrakezdések

Manapság kevesen vannak, akik egy életen át ugyanabban az egy lakásban élik le az életüket. Milyen is az, amikor lakást váltunk? Mi visz rá, hogy a régiből elköltözzünk? S ha lakást váltunk, vajon otthont is váltunk-e, és mindezt hogyan éljük meg?

(Simon Judit)

Amikor az ember lánya megvénül, talán megengedheti magának, hogy néha kívülről is ránézzen önmagára, és összevesse a külsőt a belsővel. A kettő ugyanis nem mindig stimmel egymással. Én már jó vén vagyok, amire elég gyakran figyelmeztetem magam, mert nem igazán érzem magam öregnek. Azt mondják, az idősek nagyon ragaszkodnak az emlékeikhez és tárgyaikhoz. Szerintük ezek összefüggenek. Szerintem meg nem. Az emlékek bennünk, a tárgyak körülöttünk vannak. Mindezt azért mondtam el, mert szerintem köze van ahhoz, amit elmesélek.

Történt, hogy közel hatvanévesen elhatároztam: eladom a házat, amiben születésemtől fogva éltem, és vadonatújba költözöm. A belvárosi szecessziós épületből áthurcolkodom egy lakótelepi blokkba, fele akkorába, mint a régi otthonom. A barátaim, ismerőseim döbbenten vették tudomásul a döntésemet. Hatvanévesen ekkora változtatást bevállalni első pillantásra furcsának tűnt. Én viszont tudtam, ha azt akarom, hogy ez a ház ne pusztuljon el, hogy visszakapja eredeti pompáját, akkor nekem mennem kell. Azt is felmértem, hogy anyagilag egyre megterhelőbb a 150 nézetméteres lakást fenntartani. Szóval, fogtam magam, elindultam a városházára, felajánlottam, hogy vegyék meg múzeumnak. Én lepődtem meg a legjobban, hogy elfogadták az ajánlatot. Igaz, jóval a piaci ár alatt jutottak az ingatlanhoz és a benne hagyott antik ingóságokhoz, de üsse kő, megéri, a városomé lett, nem valami újgazdagok verték szét. A ház jelenleg az ország egyetlen szecessziós múzeuma, valódi ékszerdoboz! Ott maradt a neorokokó hálószobám, az apai nagyszüleim fényképei és sok minden más, ami hozzám tartozott, de elengedtem őket. Átadtam a köznek. Én meg boldog vagyok, mert bármikor megyek, tele van fiatalokkal.

Az új lakásomat is antik, illetve stílbútorokkal rendeztem be, jöttek velem a könyveim, a régi berendezési tárgyaim, kerültek újak is, igazi otthon lett. A kerek hatvanat itt ünnepeltem. Nem könnyen búcsúztam a régitől, de szívből örültem az újnak. Újrakezdeni jó dolog, megfiatalít. Lélekben legalábbis. Ja, az emlékeim? Azok bennem vannak, s egyelőre körülöttem is.

Barátaim, ismerőseim, jóembereim, akik féltettek a költözéstől, megnyugodtak. Az új lakásomból is szép, kellemes otthont teremtettem a színekkel, a formákkal, a hatalmas ablakokat rejtő függönyökkel, a szép kilátással olyan lakás ez is, amiben jól érzem magam. Egyedül élek, tehát olyanná tettem, amilyennek én gondolom magamat: kiegyensúlyozott, kicsit bolondos, harmonikus. Külön öröm, hogy a nekem kedves emberek is szeretik, jól érzik magukat nálam.

Vészesen közeledek a hetvenhez, és úgy döntöttem, ismét költözöm. Még nem tudom, hová, de a 94 négyzetmétert kevesebbre cserélném. Tévedés ne essék: imádom ezt a lakásomat, de elfogyott az elherdálható pénzem. Márpedig arra szükségem van, hogy utazhassak, vásárolhassak női kellékeket. Nem, nem volna muszáj, de én szeretnék tovább állni. Mondhatnám, rákaptam az újrakezdés ízére.

(Magyari Sára)

Rengetegszer költözködtem, vagy tizenötször. Nem mert ilyen izgága lennék, hanem papgyerekként aput tették-vették egyik településről a másikra a kommunizmus idején. Kamaszkoromig így összejött már egy pár. Aztán fiatal koromban laktam egy kicsit a temesvári cigánysoron, majd a központban egy kis alagsori lakásban. Cserében a magam ura voltam – és önfenntartó, ami egy 19 éves lánynak a nagyvárosban nagy dolog volt. Talán erre vagyok a legbüszkébb. Nem mondom, hogy fenékig tejfel volt ez az önállóság, de igazi próbatételként végül jó irányba vezetett. Emlékszem, volt tél, hogy nem volt fára pénzem. Ha lett 14 fok a lakásban, az már melegnek számított. Víz sem volt bevezetve, azt a másik sarokról hordtam, de legalább izmosodtam tőle.

Lebzseltek körülöttem mindenféle férfiak, akik igazán szerettek volna engem meg… menteni, de nem jött össze nekik. Pedig volt, aki háromszobás lakást ígért, volt, aki Mercedest. Hősiesen ellenálltam. És fáztam. Aztán mikor 21 évesen az alagsori lakásba költöztem, igen meg voltam elégedve magammal és a lehetőségeimmel. Volt központi fűtés, hideg-meleg víz, benti vécé. Luxus! Igaz, az egész nem volt 16 négyzetméter, de kit érdekelt?! Fiatal voltam, energikus, nem féltem a munkától. Megtanultam több lábon állni.

Még mindig voltak kísértők – hol tunéziai utazással, hol elegánsabb lakással kecsegtetve, és igen gyorsan lepattintva. Mert nem voltam eladó. Soha! Semmiért! Közben ott volt a nagy szerelem, szép tervek, költözés a közös lakásba – legalábbis az én fejemben. Össze is kötöttük az életünk – gondoltam én –, no meg a pénztárcánkat. De legalább két évtizedig egy lakásban éltem. Szép volt. Nagy és magas. Olyan, mint amilyenek a bánsági református parókiák. Imádtam azt a lakást. Úgy terveztem, onnan már csak koporsóban visznek el. Ember tervez, Isten végez. Aztán ember addig tervezett, míg szólt, hogy ez nem is közös lakás, meg nem is örökre, meg nem is egy életre. Így ismét költözni kellett.

Jöttem-mentem a világban. Kerestem a helyem, a kuckóm. Amiből mára meglett a váram! Szép. Nagy és magas. Olyan, mint amilyenek a bánsági református parókiák. Imádom ezt a lakást is. Fény van benne, és nagyon sok melegség. Itt született Kós Károly. Tőle örökölt mottóm az ahogy lehet magatartás. Úgy tűnik, mindig lehet jól – csak ki kell böjtölni.

Az ideköltözés kalandos volt. Egy novemberi késő délután jöttek a fiúk elcuccolni: a színész, aki lakásvarázsló; a mezőgazdász, aki fényhozó, és a turizmusos, aki ezermester főkertész. Nagyon soknak tűnt a bútor, a doboz és a sok zsák. De a három barát pikkpakk készen volt. Nem volt köztük kakaskodás, sem virtuskodás. Ügyesen tették a dolgukat, pedig alig ismerték egymást. Volt viszont jókedv, kacagás, cipelés – vagy ötször fordultunk. Az én autómmal is. Mikor megérkeztek, kínáltam az elemózsiát. Mondták, majd munka után. Ez tetszett. Munka után falatoztunk, koccintottunk. Elmagyarázták nekem: a hozomány az, ami senkinek sem kell, csak az anyósok haragszanak meg, ha eltüntetjük a kapott tárgyakat. Másnap felhívott a barátnőm: az ő férje nagyon jól érezte magát. Máskor is szervezhetek nekik ilyen férfimunkát!

Mikor minden átkerült az új lakásba, eljött az első itt alvós éjszaka. Emlékszem, este tíz után értem Temesvárra Váradról. Mikor bevettem a kanyart, azon kaptam magam, a régi lakáshoz megyek. Rossz érzés volt eljönni a szép ablakaim alatt. Aztán leparkoltam az új épület előtt, és próbáltam kinyitni a nagykaput, amelyiket minden este bezárnak. Kerestem a kulcsaim, és sehol sem találtam őket. Emlékszem, már mindent átkutattam, de csak nem leltem őket. Ott álltam az új lakásom előtt azon az őszi éjjelen, és nagyon pityeregtem. Akkor nagyon árvának éreztem magam. És önsajnálatomban egyszer csak észrevettem, hogy a keresett kulcsok az egyik kezemben voltak. Van olyan, hogy néha kihagy az ember esze – mondogatta nagymamám. Hát, akkor éjjel ezek szerint az enyém is kihagyott, de nem hagyott kint – végül. Átmentem az udvaron, majd fellépkedtem az emeletre, a nyitott folyosóra kilépve megláttam a teliholdat. Akkor villant be, hogy még sosem laktam emeleten, és sosem látszódott a lakásomból a Hold. Odaszóltam: – Szia, Holdacska! Saci vagyok, és itt fogok lakni.

Amikor fáradt vagyok, végigjárom az egész lakást, aztán beülök a nagy fotelbe a cserépkályha mellé egy szép csészébe töltött finom kávéval. Bámulom, ahogyan besüt a Nap, ahogy látszanak az árnyékok a parkettán. Reggelente félálomban bevillan: milyen jó életem van! Milyen jól érzem magam ebben a lakásban. A konyhából látom a teliholdat, de a napfelkeltét is – mármint a városit. Az ebédlőben (polgári neve: előszoba) hangulatos vacsorákat adok a barátaimnak. A szalonban (rendes nevén: nappali) nagy beszélgetések zajlanak, hol evvel, hol avval. Az ablak alatti parkolómban (civil neve: pici udvarrész) áll az új kék táltos (alias: autó). A függőkertben (értsd: közös folyosó) illatoznak a virágaim, és szüretelhető a sóska. Úgy érzem, itthon vagyok…

július 23, 2025 | Balog Sára | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Klebelsberg nyomában – beszámoló egy terepkutatás napjáról

Hogyan emlékeznek valakire évtizedekkel a halála után? Egy név marad az utcatáblákon, egy emléktábla a főtéren, vagy történeteket is mesélnek róla? Az emlékezet több mint puszta visszaidézés – alakuló kapcsolat a múlttal, amit közösségek őriznek, értelmeznek és tesznek élővé.

2025. július 16-án mi, Sárák – Dr. Magyari Sára tanárnő, a Partiumi Keresztény Egyetem docense, és jómagam – az Arad megyei Pécskára látogattunk, hogy egy letűnt korszak kultúrpolitikusa után kutakodjunk. Vajon mit jelent 150 év távlatából Klebelsberg Kuno neve ma, egy határ menti kisvárosban, egykori szülőfalujában? Hogyan él a köztudatban a jogász, országgyűlési képviselő, vallás- és közoktatásügyi miniszter képe, az alkotószellemű egyéniségé, aki a tanulást, a tudást mindennél többre tartotta? Interjúkat készítettünk, kérdeztünk és figyeltünk – múlt és jelen határán bolyongva kerestük egy valaha meghatározó kultúrpolitikus helyi lenyomatát és emlékezetét, mindazt, ami szellemi hagyatékát élteti tovább.

A települések kiváló terepet nyújtanak szemiotikai, antropológiai vizsgálatokhoz. Az emléktáblák, utcanév-feliratok, intézményi programok, kiadványok olyan jelekként funkcionálnak, amelyek rávilágítanak a közösség emlékezési mechanizmusaira. Mivel főként arra voltunk kíváncsiak, miként őrzi a magyar, de általában véve a közösség Klebelsberg emlékét, górcső alá vettük az intézményi reprezentációt, a térhasználatot, a kultuszteremtés lehetőségeit Pécskán.

Vizsgálódásunk a pécskai polgármesteri hivatalban kezdődött, ahol Antal Péter polgármester és Balta-Taics Tünde, a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület elnöke fogadott minket egy rövid, ám tartalmas beszélgetésre. A találkozás közvetlen és barátságos hangulatban telt – kíváncsiak voltunk, mit tudnak Klebelsberg Kunóról, terveznek-e bármit a 150. évforduló kapcsán. Nem ért meglepetésként, hogy ismerik a nevét, és a már eddig lezajlott események mellett – februárban egynapos élő műsort mutatott be Pécskáról a Kossuth Rádió –, továbbra is készülnek az évfordulóra. Október 25-én konferenciát rendeznek, ahol Klebelsberg munkássága is fókuszba kerül. Emellett – némi titokzatossággal – a polgármester egy készülőfélben lévő projektről is említést tett, amely Klebelsberg nevét fogja viselni. Ez fontos egy olyan közegben, ahol a magyar lakosság aránya kevesebb mint 25%, főként ebből kifolyólag intézményi elnevezés ma nincs Klebelsbergről.

A találkozóra nem érkeztünk üres kézzel: átadtunk egy frissen megjelent kötetet, amelyben pécskai fiatalok – a temesvári Bolyai Szakkollégium hallgatói – kutatásai is szerepelnek. Javaslatunk egy könyvbemutatóra nyitott fülekre talált: közösen tervezzük az eseményt.

A beszélgetés során szóba került a helyi magyar közösség helyzete is, így a városvezetés célja is, hogy megerősítse az identitást és közösségi életet – ennek egyik jeleként éppen egy régi épület felújítása zajlik, amely hamarosan Pécskai Magyar Közösségi Házként nyitja meg kapuit. Kocsik Imre alpolgármester úr kedvesen kalauzolt el minket, és meg is mutatta az épületet: nemcsak egy ház, hanem egy leendő találkozási pont képe bontakozott ki előttünk.

A városházi látogatást követően Nagy István nyugalmazott pécskai fizikatanárral, egykori alpolgármesterrel találkoztunk, aki mai napig szívén viseli a pécskai, általában véve az aradi magyarság szellemi örökségének megőrzését. A tanár úr nem csupán helytörténeti ismereteivel, hanem személyes lelkesedésével is gazdagította kutatóutunkat. Részletesen mesélt Klebelsberg Kuno pécskai kötődéséről, és arról is, hogyan él tovább a kultúrpolitikus emléke a városban. Nemcsak elmondta – meg is mutatta: személyes idegenvezetőnkként végigkísért minket Pécska központján. Sétánk során megálltunk a templomkertnél, ahol többek közt Klebelsberg szobra és emléktáblája méltóságteljesen őrzi a múltat. Bár Klebelsberg csupán másfél éves koráig élt Pécskán, a város mégis számon tartja őt – szülötteként, hagyományként, üzenetként. Ez a városi séta több volt egyszerű helyszínbejárásnál: valódi emlékezetgyakorlat lett belőle.

A tanár úr elvitt minket három temetőbe is, ahol a sírfeliratok és a kiállított – főként általa szorgalmazott – emléktáblák is kiváló kutatási anyagot nyújtottak. A helyszínek nemcsak az egyéni emlékezet hordozói, hanem a közösségi identitás formálásának is fontos terepei. A feliratok nyelvezete, elhelyezése és a megemlékezés módjai sokat elárulnak arról, hogyan működik a kulturális emlékezet egy többnemzetiségű közegben.

Összességében pécskai látogatásunk nem csupán adatgyűjtés, hanem valódi tapasztalati tanulás volt. A hivatalos emlékezethelyek, a személyes történetek és a hétköznapi emberekkel folytatott beszélgetések (több tíz embert állítottunk meg véletlenszerűen az utcán) egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjunk Klebelsberg Kuno lokális megítéléséről és emlékezetének működéséről. Kutatásunk rávilágított arra, hogy az emlékezet nemcsak intézményes keretek között él tovább, hanem a közösségi emlékezet rétegeiben, az utcatáblákon, a sírfeliratokon, vagy akár egy-egy beszélgetés során is újra és újra életre kel. Pécska példája jól mutatja, hogy a múlt nem lezárt történet, hanem élő hagyaték, amelyet a jelen közösségei formálnak, őriznek és újraértelmeznek.

A terepkutatás kalandos izgalma folytatódik majd. Számomra ez a nap nemcsak egy nyári vonatozás és autózás élménye volt az alföldi tájon, hanem a gyakorlati tanulás, a majdani feladatok számbavétele is. Az, hogy a tavaly magyartanárként végeztem a PKE-n, nem jelenti azt, hogy az intézménnyel, a volt tanáraimmal lezárult a kapcsolatom, hanem immár kollégákként dolgozunk tovább – éppen kutatói munkát végezve.

Balog Sára, magyartanár
a Partiumi Keresztény Egyetem volt hallgatója

május 10, 2025 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Szakmai, munkahelyi újrakezdések

Manapság kevesen vannak, akik egy életen át ugyanazon a településen, ugyanabban a szakmában élik le, dolgozzák le az egész életüket. Milyen is az, amikor szakmát váltunk? Mi visz rá, hogy a régit lecseréljük valami újra? S ha település-, netalántán országcsere is jár a váltással, azt hogyan éljük meg?

(Nagy Emőke)

A változásnak sokféle oka lehet, a személyes okoktól (költözés, élethelyzet-változás), a szakmaiakig (kiégés, plafonizálódás, netán kudarc). Ebben a rövid írásban nem vállalkozom arra, hogy mindegyikre kitérjek, már csak azért sem, mert tapasztalatom sincs mindegyikben, de néhány szempontot szeretnék felvetni.

Alapvetően néprajzosnak készültem, aztán az élet mégsem ezt hozta. 2006-ban egy személyes élethelyzet-változás miatt várost és országot váltottam, Nagyváradról Budapestre költöztem. A szakmai utat itt is lehetett volna folytatni, sőt, de az akkori feltételek között nem találtam meg az utamat. Az akkori helyzetben még kihalásos alapon lehetett bekerülni egy-egy szakmai műhelybe, múzeumi osztályra, kutatóintézetbe, és nekem nem volt időm kivárni azt, míg kiépülnek a szakmai kapcsolatok, amik ehhez hozzásegíthetnek. Egyszerűen azért nem, mert valamiből addig is élni kellett. Hagytam hát a szakmát, és elkezdtem valami egészen mást. Itt a váltás oka tehát tisztán pragmatikus volt, nem a szakmából lett elegem (nehéz is lett volna, 23 éves voltam), csupán nem láttam utat magam előtt.

Az elmúlt 18 évben a tudományos közeg helyett a céges világban dolgoztam, mint kompetenciafejlesztő tréner. Az indulásnál, a költözés után sokszor találtam szembe magam azzal a helyzettel, hogy míg a munkatársaimnak voltak személyes kapcsolataik, akiket adott esetben mozgósítani tudtak, én teljesen egyedül, szinte gyökértelenül álltam a nagy budapesti munkaerőpiacon. A költözéssel nemcsak a szakmámat veszítettem el, hanem a barátaimat, osztálytársaimat, szomszédjaimat, tanáraimat, közelebbi és távolabbi ismerőseimet, azokat a kapcsolatokat, melyeket a szociológiai szakirodalom Mark Granovetter nyomán laza kapcsolatoknak hív. Ezeknek a laza kapcsolatoknak a hiánya akkoriban komoly hátránynak tűnt nekem.

Hogy mi visz rá valakit, hogy szakmát váltson? Az én személyes történetemben a kényszer volt az ok, de ha kilépek a saját történetemből, akkor több okot is látok magam körül. Az én környezetemben a kiégés a vezető ok: megcsömörlött igazgató, aki asztalosnak áll; a szakmájában mindent elért értékesítési vezető, aki már a tudása továbbadását tekinti életcéljának. De ilyen lehet az élethelyzet-változás: sikeres, multiban dolgozó munkavállaló, aki a gyereknevelési szabadság alatt jön rá, hogy jobban érdekli a szappankészítés, kézművesség, mint a céges világ. De van olyan ismerősöm is, akinek elavult a szakmája, beszűkült a piaca, ezért kénytelen váltani. És van, aki egyszerűen megunta azt, amivel addig foglalkozott.

Aztán vannak azok, akik az úgynevezett életközépi válság kellős közepén jönnek rá, hogy már máshol vannak a hangsúlyok, nem azt az értéket teremtik nap, mint nap, amit szeretnének, egyszerűen elvesztik a hitüket abban, amit csinálnak.

Ezekben a váltásokban egyvalami biztosan közös: ismét a startvonalra kerülünk – és ez nem is olyan egyszerű. Ha a váltásig a szakmám elismert képviselője voltam, és kellően hosszú ideig dolgoztam benne, akkor megszoktam ezt az érzést. Kikérik a véleményemet, figyelnek a szavamra, magabiztosan mozgok a területemen. Ha ez egyik napról a másikra változik meg, és mától kezdő vagyok a választott új szakmámban, akkor az az identitásomra is hat. Ez az, amit nehezebb megélni, feldolgozni: hogy újra próbálkozni kell, újra lesznek kisebb vagy nagyobb hibák, sokat kell újra tanulni, olvasni, gyakorolni. Ebben legalább annyi izgalom és kihívás van, mint amilyen félelmetesnek hathat első végiggondolásra. Pont ez az izgalom lehet a váltás egyik oka.

Nekem szerencsém van: trénerként dolgozom for-profit környezetben, és most, 18 évvel a néprajzos szakma elhagyása után visszatér az életembe a néprajz: nemrég szervezeti antropológiával kezdtem foglalkozni. Nem igazi váltás ez, de meg tudja adni ugyanazt az izgalmat, mint egy igazi újrakezdés.

Kétféle sikeres stratégiát látok magam körül a váltásra. Az egyik egy fokozatos átmenet, ahol rövidebb-hosszabb ideig egymás mellett él a két szakma. Az egyikben még, a másikban már benne van az ember. Kétségtelen, hogy ez egy nehéz időszak, összehangolni a két területet, időben, energiában, logisztikában, de működhet. A másik az éles váltás: mától nem foglalkozom a régi szakmámmal, minden erőmmel az újra koncentrálok. Ennek nyilván lehetnek egzisztenciális kihívásai, meg tudok-e élni az újból, vannak-e tartalékaim addig, míg elfogadható szintre kerülök benne (és amíg kiépítem a laza kapcsolatokat), csak magamról kell-e gondoskodnom, vagy egy család megélhetéséről. Kellő előrelátással és tervezéssel azonban ez is működőképes.

Váltani sohasem könnyű, de történjen ez saját akaratból vagy kényszerből, mindig lehetőséget jelent arra, hogy valami nagyszerűvel foglalkozzunk, újat tanuljunk –, hogy újra kitaláljuk magunkat és azt, hol van a helyünk a világban, és mi végre vagyunk benne.

(Magyari Sára)

Anno, azt tanultam, hogy a szakmai életünk során 4–5 évente váltani szükséges: akár munkahelyet, akár beosztást, akár profilt. Így hosszútávon elkerülhető a kiégés. A körülöttem lévők viszont általában arra vágytak, hogy egy ember – egy munkahely kb. nyugdíjas korig. Fiatalon nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a tanultaknak, de aztán el kezdtem magamon is észrevenni és a korombélieken is, hogy biza-biza vágyunk másra, többre, másfajta megmutatkozásra. Így lettem tanítóból magyartanár, közte egy kicsit újságíró napilapnál, irodalmi titkár a magyar színházban, személyiségfejlesztő tréner egy egyesületnél, végül pedig egyetemi oktató, kutató. Közben négy településen éltem és dolgoztam: Újszentes–Temesvár–Arad–Nagyvárad vonalon.

A váltás legtöbbször szándékos volt, hiszen én akartam továbbtanulni, fejlődni és kipróbálni magam több doméniumban is. Talán csak két olyan helyzet volt, amit valódi kényszerszült. Az egyik, mikor megszűnt a magyar tagozat abban az általános iskolában, ahol dolgoztam, a másik, amikor elszegődtem irodalmi titkárnak, mivel egyetemista voltam, és mellette dolgoznom is kellett. Mindkét váltás rövid életű volt, nem találtam a helyem ezekben az intézményekben. Ekkor éreztem meg igazán, milyen az, mikor nem a vágyaimat követem. Félreértés ne essék, a munkámat becsülettel el tudtam végezni, de a lelkem nem volt szabad. A kreativitásomból, a lelkesedésemből nagyon visszavett a kényszerhelyzet. Ilyen háttérből indultam neki a nagyobbik váltásnak: nemcsak szintet léptem az oktatás terén – középiskolából felsőfokú intézménybe, hanem várost is váltottam. Temesvárról Nagyváradra ingázom hetente, kéthetente, olyan 180 km-ert háztól házig.

A régi, az itthoni lecserélése kettős motivációjú volt: egyrészt úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, nem becsülnek meg, nem bontakoztathatom ki a tudásom úgy, ahogyan én szeretném, és folyamatosan szerintem igazságtalan konfliktushelyzetekbe kerültem. Másrészt valahogyan azt éreztem, képes vagyok többre is, másra is. S ekkor jött a lehetőség, hogy Váradra menjek a Partiumi Keresztény Egyetemre. Nehéz szívvel váltam meg Temesvártól, nekem ez az otthonom, ennek a városnak a lüktetése van bennem. A terek, az utcák, a kicsi folyó partja otthonosak számomra, a város nyüzsgése erőt ad. Várad sem volt teljesen idegen számomra, hiszen ott végeztem a tanítóképzőt, édesapám odavalósi volt, de más jellegű a város: nem érzem a nyüzsgését, a lüktetését.

Néha fáj a váltás, néha fáraszt. Hiszen sokat vagyok úton, autót vezetek, pakolok, cipelek – mindig van csomagom. Néha elmélázom azon, milyen lehetett volna az életem, ha többségi vagyok: helyben végzem az iskoláimat, az egyetemet, itt dolgozhatnék ebben a városban, de mivel én kisebbséginek születtem, mást dobott az élet, vagy legalábbis más keretekben kellett kibontakoznom, ha már szórványbeli magyar nyelvész lettem. Mert mondjuk lehettem volna informatikus is, és akkor elég lett volna jól beszélni angolul, és helyben élhetnék, dolgozhatnék. Vagy lehettem volna építész, és akkor még gazdagabb is lehetnék. Vagy mondjuk ügyvéd: ehhez pedig éppen elég lett volna a román nyelvtudásom. De máshoz volt affinitásom. A nyelven keresztüli megmutatkozások, az értékrendek egymásnak feszülése, az ember működése, a viselkedésmintázatok és ezzel együtt a tanítás sokkal jobban vonzott, ráadásul mindez az anyanyelvemen keresztül. Ezekkel a vágyakkal, érdeklődési körrel és ambícióval rendelkezve nem lehetett volna itthon maradni. S az igazság az, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy mégis van lehetőségem avval foglalkozni, ami számomra fontos. És hálás vagyok a tanultaknak is: mert korán megtanultam, hogy a komfortzónából ki kell lépni, hogy a kényelmességet és a félelmeinket le kell vetkőzni, azaz önmagunkat kell legyőznünk, ha teljesebb, boldogabb életet szeretnénk. Mert a szakmai életünk, a hivatásunk a boldogságunk és boldogulásunk egyik nagyon fontos pillére.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy könnyű ez az életforma, hogy nem fáradok el egyre jobban, hiszen az embernek teste is van, kora is – és vannak az útviszonyok. De van energiacirkuláció is: az adok és kapok egyensúlya. Váradon, a PKE-n, a hivatásomtól kapom meg azt, ami az értelmes élethez számomra szükséges. A kutatásaim által tudok sokaknak a segítségére lenni, néha csak megmutatni a valóság egy-egy szeletét több vagy legalábbis más szempontból. A hallgatókkal való munka során érzem azt, hogy több szálon kapcsolódom az élethez, az ő fiatal nézőpontjukon keresztül látom a világ változását és az emberi természet változatlanságát. Az utazásaim révén tapasztalon a különböző értékrendek megmutatkozását, ilyenkor élem meg a változékonyságban lakó állandóságomat. Az enyémet személyesen, de a környezetemét is – a maga nagyságában.

Nagy Emőke 1983, Nagyvárad. Néprajz – magyar nyelv és irodalom szakot végzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Jelenleg Budapesten él, ahol kompetenciafejlesztő trénerként dolgozik.

május 4, 2025 | Magyari Sára | Esszé | Rovatok

MEGOSZTOM

Búcsú a kék paripámtól

„… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő)

Én hiszek. És tapasztaltam is, hogy van kék paripa. Legalábbis lóerőben biztosan. Mint ahogyan azt is, hogy a gépek is igen hozzánk nőhetnek, hogy van valami meghatározhatatlan együttműködés ember és gép, azaz autó között.

A Golf első autóm volt. Egyedül vettem: nemcsak anyagi értelemben, hanem úgy igazán. Senki nem jött velem megnézni, felmérni, véleményezni. Jó embertől vettem, bíztam is benne, és nem is kellett csalódnom, hisz 14 évig kiszolgált ez a masina. Közben sok mindent megtanultam az emberi működésekről: önmagamról, másokról – férfiakról és nőkről.

Amikor jó tíz éve felborultam vele – mármint úgy igazán, bukfencelve –, rájöttem, nem olyan könnyen halunk meg. Megértettem, mennyi minden múlik rajtunk, hogyha nem veszítjük el a fejünket. Azt is, hogy mennyire le tud lassulni az idő, miközben minden oly gyorsan történik. Ekkor tanultam meg azt is, nagyon könnyen ér minket baj, szinte a semmiből. Persze, a semminek mindig van oka, esetleg mi nem látjuk.

Az évek során megtapasztaltam, bárhol bajba kerülök, előbb-utóbb lesz segítség. Pont tíz éve történt, hogy Szlovákiába kellett mennem. Még a magyarországi Komáromban elfolyt a szervóolaj. Persze, akkor ezt még nem tudtam, csak azt, hogy annyira nehezen fordul a kormány, hogy nem tudok továbbmenni. Este volt, mikor hazatelefonáltam, hogy van valami baj. A telefon másik végén zene szólt, emberek hangját hallottam, és dühösen szólt bele az ismerős hang: – És én most mi a faszt csináljak?! Egy életen át emlékezni fogok erre a mondatra. Talán ott éreztem meg először az árulás szelét. Emlékszem, bementem egy-két üzletbe, hogy tudnak-e segíteni szerelőt hívni, de szombat este lévén nem volt igenlő a válasz. Majd mikor már nagyon eltört a mécses, és a parkolóban sírtam az autóm mellett, odajött egy ismeretlen férfi, hogy miben segíthet. Ő volt az ottani lelkész, aki romániai származású. Azonnal intézkedett, és másnap reggel tízkor már meg volt javítva az autókám.

Aztán jöttek az apró kis megpróbáltatások. Nem zárultak az ajtók. Hetekig nyitva állt a ház előtt a kovid idején, mert vesztegzár volt. Senki nem vitt el semmit belőle. Miután megjavítottuk, úgy döntött, ismét megviccel: akkor nem nyílt ki. Leblokkoltak a zárak. Volt úgy, hogy én benne ültem, és nem tudtam kiszállni. Akkoriban tanultam meg segítséget kérni – őszintén. Mert bajban voltam.

Megtanultam rizikó vállalni: útnak indulni úgy, hogy tudtam, bármikor baj lehet, de azt is, hogy 50 km-enként van ismerős, aki tud segíteni, nem maradok az utcán. Van, hogy csak úgy leálltak a nagy esőben az ablaktörlők, volt, mikor útközben, éjjel, a lámpám aludt ki. De soha nem történt nagy baj! A hajam szála sem görbült.

Jó érzéssel tölt el az a történet, amikor egy kolozsi kamion kísért Aradtól Váradig. Végig a nyomomban, segítve, mikor előzzek, mikor lassítsak. Akkor tanultam meg, mennyi jelzést használunk vezetés közben, milyen könnyen értjük egymást, ha meg akarjuk egymást érteni. Hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Emlékszem, mikor Várad határában leelőzött, jelezve, hogy ennyi volt. Arra is emlékszem, elismerően nézett rám, hogy evvel a kis autóval így „engedtem”, hogy ő vezessen.

Arra is emlékszem, mikor karácsony előtt pár nappal naranccsal dobáltam meg egy másik kamionost, aki Arad határában olyan gyorsan és nagy ívben kanyarodott ki a főútra, hogy majdnem összeütköztünk. Pár centire álltunk meg egymástól – egymással szemben. Akkor tapasztaltam meg, mennyivel nagyobb az az autó, mint az enyém. És azt is, hogy mérgemben mire vagyok képes. Akkor éppen arra, hogy a kezembe akadt 4 narancsot szétlapítottam a szélvédőjén. Tiszta erőmből dobáltam meg a nagy vaskígyót. A sofőr meg csak nevetett rajtam. Aztán visszaültem az autómba, hátratolattam, és hagytam, hogy elmenjen mellettem.

Azt is a kék paripámnak köszönhetem, hogy megtanultam káromkodni – magyarul igen jól, románul pedig kreatívan. Emlékszem, mikor egy szőke szabálytalankodott, elébem húzott, és majdnem ütköztünk, de ő csak vezetett tovább. Az első jelzőlámpánál mellé húztam, letekertem az ablakot és fel voltam készülve, hogy most valami rettentően csúnyát fogok neki kiabálni – románul. Aztán csak annyit üvöltöttem neki: – Du-te înapoi în pod! (Menj vissza a padlásra!). Ma sem értem, hogy miért. De teljesen megrökönyödve nézett rám.

Most pedig eljött az idő, hogy megváljunk egymástól. Ő is, én is még jó állapotban vagyunk, sok mindenre használhatóak. Keveset fogyasztunk, de még megfelelő sebességgel gyorsulunk. Megbízható társak vagyunk, bár vannak helyzetek, mikor nem indulunk be. És amikor valakivel összeszokunk, akkor lehet ránk számítani a legnehezebb időkben is. Ilyen az, mikor már túl vagyunk a 25-ön, de még nem vagyunk teljesen berozsdásodva.

Javasolták, hirdessem meg, pár száz eurót kapok érte, ha meg nem, menjen ócskavasnak. De ennél jobb sorsot érdemel, engem pedig nem boldogít a pénz. Szerettem volna odaajándékozni valakiknek, akiknek még jó lehet, s akik közel állnak hozzám. Akik nagyon egyszerű emberek, de igen emberségesek. Megbeszéltem Ghiță bácsival és Ilonka nénivel a dolgot. Azt mondták, elfogadják. A közjegyzőm csóválta a fejét, hogy hát nem is tudja, mit csináljon, mert ő még ilyesmit nem csinált. Móni viszont azonnal segített. Mondta, mit hogyan lehet intézni. Megoldja.

Szombaton pedig elindultunk az utolsó közös utunkra. Délelőtt szépítkeztünk: mosatás, tankolás, egy kis kozmetika – csak a búcsú kedvéért. A benzinkutasnak meséltem, hogy ez az utolsó közös nap. Kérdezte, mennyiért adtam el. Mondtam, hogy ajándékba megy. Végigmért. Tette a dolgát. Mintha egy kicsit többet suvickolta volna. Mintha egy kicsit jobban fényezte volna. Aztán akartam adni neki borravalót, de nem fogadta el. Azt mondta: – Ajándék. Mintha egy kicsit könnyes lett volna a szemünk.

Mikor kiértünk, betolattam a garázsba. Még sosem volt garázsban az én kékem. Nehezen ment hátrafelé az utolsó pár méter. Nem láttam jól. Nem az irányok miatt, hanem a könnyeim miatt. Tudom, sehol máshol nem lenne jobb helye, mint ahova került!

Lezárult egy korszak. Szép volt. Gyönyörűszép sötét kék volt. Most egy világosabb kék kezdődik. Kicsit magasabban, kicsit modernebbül. Mert hiszek a kék paripákban. A kék csodákban.

január 28, 2025 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Re-Loaded

Újratöltve – lehetne magyarul. De ez az új rovatcím, ahogy a Tandem – ismét sok mindent jelent. Most abban a jelentésben használom, hogy újrakezdés. Néha fejbe kólint az élet. Például megbetegszünk nagyon. Hogyan lehet ezt kezelni? Hogyan lehet meggyógyulni? Amikor a test elfárad, honnan merítünk erőt a töltődéshez, a felépüléshez, és hogyan hat ez a munkánkra, a mindennapi életünkre? Ha már az új év első hónapjában indítjuk a rovatot, az újrakezdés ilyetén megközelítése legyen a téma.

(Mészáros Ildikó)

Ízlelgetem az újra előtagú divatszavainkat: újragondol, újratölt, újratervez, újrakezd. Az újragondol nem a kedvencem, mert érzek benne valami erőltetett, kierőszakolt kreativitást és nagyképűséget, a hagyomány megvetését, azt a felszínes, fiatalos elbizakodottságot, hogy az új csak jobb lehet a réginél. A másik három szorosabban kapcsolódik egymáshoz, nem jelentésükben csupán, inkább abban, hogy ugyanannak a folyamatnak részei, az újrakezdés előkészítői. Az újrakezdés a túlélők esélye, kiváltsága, és ennek ellenére nem egyértelműen pozitív fogalom, mert a megtorpanás, a megroppanás, az összeomlás, a bukás, a kudarc nyomot hagy rajta. Ha a szerencsések közé tartozunk, sok mindent élhetünk túl: magzatkort, születést, gyerekbetegségeket, s öröklött traumáinkhoz gyűjthetünk újabbakat, személyeseket és közösségieket, széles a kínálat.

Az a személyes tapasztalatom, hogy a komoly betegség a beteget kevésbé gyötri meg, mint a szeretteit, akiknek el kell viselniük a tehetetlenséget. 2008-ban két lapnak és két rádiónak dolgoztam, megszületett az első unokám, boldogabb és sikeresebb nem is lehettem volna, azt éreztem, jó helyen, Isten tenyerében vagyok. Igaz, hogy néha iszonyúan elfáradtam, előfordult, hogy belázasodtam, a háziorvos megnyugtatott, ez a változókor. Aztán egyre gyakrabban jött a láz, s fogyni kezdtem, aminek még örültem is. Az egészségügyi minisztérium abban az évben ingyenes laborvizsgálatra kötelezett minden egészségbiztosítottat, megígértem a háziorvosnak, hogy a születésnapom után kivizsgáltatom magam. Amikor a leletekért mentem, aggódva kérdezték, hogy jól vagyok-e, mert meg kellene a vérvizsgálatokat ismételni: vagy tévedés történt, vagy baj van. A leleteimet látva, azt kérdeztem a háziorvostól: leukémia? Á, nem, csak vérszegénység, de menjen el a hematológiára. Még ma is neheztelek rá ezért az ártatlan hazugságért. A kórházban hamar kiderült, krónikus mieloid leukémia. Ez az ún. fehérvérűség, amely a múlt század ismert filmjében, a Love storyban végzett a főhősnővel. A lehető legjobb, mert nem gyógyítható, de célzott terápiával ma már jól kezelhető. Így lettem én CML-es, pontosabban a hematológusok szerint egy CML, mert ők a diagnózissal azonosítják, és így is emlegetik a beteget. A sikeres kezelés alapja az együttműködés, vallják, de hamar rájöttem, nehezen érthetjük meg egymást, mert én az egészségesekhez viszonyítom az állapotomat, ők meg a haldoklókéhoz. Pedig szerencsésnek mondhatom magam, az osztályvezető professzorasszony máig odaadóan és kedvesen törődik velem. Tisztelem, becsülöm a tudását, az emberségét és a humorát. Az orvostanhallgatóknak úgy mutatott be: „Íme a drága, szó szerint, nagyon drága betegünk”, s ebben igaza is volt, hiszen a gyógyszer, amely életben tart, valóban nem olcsó, s ehhez hozzáadódik a kötelező vizsgálatok ára. Kezdetben nem hittem, hogy jóra fordulhatnak a dolgok, s a halálra készültem. Örültem, hogy még a betegség előtt megtértem, így ez nem esett nehezemre. Aztán kiderült, kaptam még egy esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Ma már a túlélők közé sorolom be magam, s megrökönyödés helyett elégedetten látom az orvosok arcán a meglepettséget, amikor elmondom, hogy 16 éve vagyok CML-es. Van ebben újratöltés, erőgyűjtögetés, újratervezés, helyzetfelmérés, átértékelés, s ha minden jól megy, jöhet az újrakezdés. Van ebben makacsság, görcsös ragaszkodás, az elengedés képtelensége, gyengeség, újabb tévedéstől és kudarctól való félelem, szűkölő veszélyérzet. És mégis az újrakezdés kegyelem.

A szavaknak önálló életük van: az újratölt előhívott bennem egy idézetet, s mint egy véletlenül meghallott dallam, amelytől nem szabadulhatsz, Kertész Imre esszékötetének címe cseng a fülemben: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Az író, aki mindannyiunkat túlélőknek tekint, az évszázadot „szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztagnak” nevezi. A gondolatnyi csend megfejthetetlen tartamú idő, talán az (utolsó) újrakezdés ideje. De nem szomorkodom, inkább reménykedem, mert karácsonykor megnyílt Rómában a Szent Kapu, s ezzel a 21. század 25. jubileumi éve is, a kegyelem és a zarándoklat szent éve, és a pápai bulla szerint „A remény nem okoz csalódást.”

(Magyari Sára)

Sokszor gondolok arra a mondásra, hogy a kudarc a siker része, vagy inkább a sikerhez vezető út egyik állomása. Az a természetes, hogy időnként kudarcot vallunk. Többféle kudarc érhet minket életünk során, talán az egyik legnehezebb, amikor a testünk szenved vereséget. A betegség az élet velejárója. Hiszem, hogy időnként egy-egy betegség révén kerülünk közelebb az élet valódi értékeinek felfedezéséhez, a nehéz időszak által irányulhat a figyelmünk a testünk működésére. Amikor 2016-ban egyszercsak rosszul lettem, szerintem csak úgy ni, a semmiből, az orvos szerint más okok miatt, akkor legelőször haragudtam: magamra, pontosabban a testemre. Hogyan is képzeli?! Ez a szép, erős, egészséges test most ezt mégis hogyan gondolja?! – álltam a tükör előtt és nézegettem a nagy piros kiütéseket, a felismerhetetlenségig dagadt arcomat. És mi az, hogy nem kapok levegőt?! Emlékszem az érzésre: a dühre, a haragra, a hitetlenségre. Eszméletlenül sajnáltam magam! Sőt, duplán sajnáltam magam, mert mások szinte észre sem vették, hogy bajban vagyok, vagy legalábbis nem törődtek vele(m). Hiszen megint másoknak még nagyobb bajuk volt, olyan „igazi” betegségük és „még igazibb” tragédiáik. Engem meg mindenki erősnek látott, és szinte azt éreztem, hogy nekem kötelességem egészségesnek maradni. Közben az életösztön valahogyan tette a maga dolgát, ahogy az orvosok is. Örökké hálás leszek az immunológusnak, aki szigorúan közölte: ha nem változtatok az életmódomon, nagyobb lesz a baj. Mintha nem lettem volna már így is beijedve eléggé?!

Szerencsés voltam, mert életmódváltással rendezni lehetett a dolgot, és egészen jól lehet úgy is élni, hogy az ember nagyon figyel az étkezésére. Igaz, azt nehéz elfogadni, hogy egy-egy konfliktushelyzet, egy-egy nehezebb időszak lelkileg, a stresszhelyzet azonnal meglátszik – szó szerint – az ember fején is, esetleg a levegőhöz jutásban, nemcsak a vérnyomásán vagy a szóhasználatán. De végső soron inkább hálás vagyok ennek a helyzetnek. Idővel elmúlt a dühöm, az önsajnálat átalakult az így leszek erősebb magatartássá.

Ma már humorosnak tartom az akkori történéseket. Például a legelején, mikor még nem tudtuk, mi a baj, csak a tünetek voltak meg, egyszer a háziorvosom elküldött maslura. Ez egy olyan ortodox szertartás, ahol a betegekért imádkoznak, bűneink megbocsátásáért kell könyörögni, miközben szentelt olajjal kenik meg a testet. Szép szokás. De én református pap gyereke vagyok, és ráadásul inkább orvosra bíztam volna magam. Igaz, be kellett látnom így az idők során, hogy van az az orvos, akit érdemes lecserélni egy sámánra. A minap is orvosi ellenőrzésen voltam immár egy új doktornál, mert a régi más helyen dolgozik. Az új orvos, mikor megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, a végzettségem, és mondtam, hogy néprajz–antropológia, fejcsóválva közölte velem, ez számára olyan sci fi meló. Na, ekkor jutottak eszembe a maslu és a varázslók, a boszorkányok és a táltosok. Még szerencse, hogy a leleteim jók lettek, mert ilyen doktorra nem szívesen bízom sem a testem, sem a lelkem.

Nyolcvan feletti nagynéném jut ilyenkor eszembe: a test néha elfárad, mert a benne lakó léleknek is szüksége van olykor pihenésre. Ilyenkor kell valami, ami feltölt, ami újraindít. Annyi mindent tudunk már az ember működéséről: a testi, lelki, szellemi kiégésről, de a test, a lélek és a szellem újratöltéséről is. Az egészséges életmódról, a mozgás és táplálkozás varázserejéről, a természetjárás és az ima csodatévő hatásáról, a szeretet, a szerelem, a barátság felemelő szerepéről, a böjtölésről és az önmegtartóztatás pozitív hatásairól. Annyi mindent tudunk! De gyakran tapasztalom, hogy teljesen felesleges ez a tudás, mert a gyakorlatba ültetés mindig az egy emberen múlik. Az ember pedig mostanában kényelmes és kicsit gyáva is. Két olyan jellemvonásunk, amely meggátol abban, hogy jobb életet teremtsünk magunknak. Helyette inkább a felelősséghárítás és a kifogáskeresés vesz körül.

Kilenc évvel a váratlan diagnózis után úgy érzem, hálás vagyok a sorsnak, hogy két vállra fektetett. Másképp mérem azóta az időt. Más lett a súlya az emberi kapcsolataimnak, másként állok a hivatásomhoz. Megtapasztaltam az erőm, és elfogadóbb lettem az esendőségemmel szemben. Újragondoltam sok mindent. Ez az új rovat ezekről az újragondolásokról és újrakezdésekről fog szólni – új emberekkel, de állandó helyen: az Újváradban.

július 23, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Az ötvenedik Tandem

Az utolsó tandemezés a mostani. Az ötvenedik. Arról írunk, hogy mire jó a tandemezés a szerkesztőnek, és mire a rovatvezetőnek. Hova jutott el ez a kezdeményezés, mit hoztunk létre általa? Miért indult el egyáltalán? Miben mások ezek a szövegek, mint az interjúk? S egyáltalán, mi a haszna egy ilyen játéknak?

(Szűcs László)

Mindaz, amit a Tandem rovat kínált az olvasónak – tudománynépszerűsítés és közírás határterületén –, az pontosan illeszkedett azoknak a folyóiratoknak a koncepciójába, amelyek felületet biztosítottak e páros szövegek megjelenéséhez, különösen az Újvárad esetében. Egy hagyományos folyóirati lapstruktúrán belül olvasóbarát módon értelmezni, bemutatni egy adott szakterület, meghatározott tematika időszerű kérdéseit. Méghozzá egyszerre két alternatívát kínálva, ami nem feltétlenül jelentett vitát, eltérő nézetet, inkább egy más pályaíven haladva megérkezni ugyanoda, más szemszöget, szemléletet, s nyilván az eltérő tapasztalatok, közegek különbözőségét. Vagy éppen hasonlóságát, azonosságát.

Maga a sorozat illeszkedik abba a formálódó képbe, amit a kulturális újságírásról gondolunk, márpedig a zsurnalisztikának erre a szakterületére az utóbbi időben elég sok figyelem irányult, akár úgy fogalmazni sem túlzás, hogy bizonyos tekintetben felértékelődött. Akár azért is, mert a politikai újságírással szemben ezen a területen könnyebb találni olyan tényezőt, ami nem csak elválaszt, hanem inkább összeköt. Miért is ne értékelődne fel, amikor azt látjuk, hogy a romániai magyar nyilvánosságban ma több a kulturális folyóirat, mint a napilap. Nyilván e kétféle periodikát nehéz összevetni, ugyanakkor utóbbiak is fontos terepei (lehetnek) a kulturális újságírásnak. Ebben a helyzetben úgy gondolom, érdemes kitérni arra is, mit értünk pontosan e (gyűjtő)fogalom alatt. Alighanem több tartozik ide, mint a hasonló témájú művészi, közművelődési írott, hangzó, képi, mozgóképi tartalmak előállítása, valamint az ezekkel foglalkozó, jellemzően az átlagosnál bővebb szakismerettel rendelkező kollégák összessége.

Annak fényében, hogy az online és offline médiában, ideértve a közösségi oldalak tartalomáradatát, milyen mennyiségű silány anyag keletkezik nap mint nap, úgy gondolom, önmagában a nyelvi, műfaji szempontok alapján bármilyen minőségi médiatartalom eleve a kulturális (kulturált) újságírás része. A megközelítés részben műfaji természetű, hisz sajátos műfajai teszik egyedivé ezt a fajta médiamunkát, érdemes is tudatosan tervezni, hogy az adott kulturális vonatkozású témát milyen sajtóműfajt alkalmazva dolgozunk fel (hír, tudósítás, interjú, kritika stb.)

Az újságíró (kulturális újságíró) tudatosan vállalt szerepe alapján is érdemes foglalkoznunk ezzel a tárgykörrel, gondolok itt arra, nem mindegy, miképpen foglalunk állást az általunk képviselt médiumban az elitkultúra vs. populáris kultúra megítélésében, bírálatában, dilemmájában. Mondjuk, a Tandem esetében a nyelvhasználati, nyelvhelyességi, nyelvvédelmi jellegű közlemények jó példák erre az értékelvű szerepvállalásra.

Ugyancsak sajátos megközelítést érdemel a kulturális újságírás, mint az anyanyelvi kultúra része, mert ez kizárólag az adott közösség nyelvén képes működni, hatni. Csak így van értelme, létjoga. Politikai üzenetet célba juttatni, sportról informálni, gazdasági folyamatokról szólni hatékonyan, lehet a többségi nyelven is, ám a kulturális témájú médiatartalmak szinte kizárólag az adott nyelven szólva hitelesek. Ami nem jelenti azt, hogy a kisebbségi kulturális, művészi értékekről nem érdemes a többségi kultúrafogyasztók felé nyitni, hírt adni. Közvetve függ össze a fentiekkel, hogy miközben tapasztaljuk, mind fenyegetőbb kihívást jelent a sajtó számára a mesterséges intelligencia megjelenése olcsó médiamunkásként, ez a versenyhelyzet a kulturális újságírás számára, annak összetett műfajaiban, szubjektívebb jellegében, ma még kevésbé fenyegető. Aligha reális, hogy az AI (MI) nívós portréinterjút készítsen egy festőművésszel, avagy alapos műkritikát egy színházi előadásról. Bár, ki tudja…

Hangsúlyoznám, épp a kötetté összeállt Tandem példája igazolja, az adott téma többirányú, emberi megközelítése, párbeszédet folytató szerzőtársai érdekesebb, izgalmasabb szellemi élményt kínálnak ma még minden gépi megközelítésnél. Utóbbiak már lehetnek okosabbak, szellemesebbek aligha.

(Magyari Sára)

Öt éve, 2019 nyarán hívott fel Simon Jutka az akkori Várad folyóirattól, indítsunk egy rovatot náluk is. Elsőre legszívesebben nemet mondtam volna, mert úgy éreztem, túl sok helyre írok, túl sok mindennel foglalkozom. Kértem egy kis haladékot. Mikor jött a telefonhívás, kint voltam Nagybodófalván, a szülőfalumban. A beszélgetéskor éppen a Bega partjára bandukoltam. Kimentem a gáthoz. Gyermekkorom egyik kedvenc helyére. Sétáltam a parton, megmártóztam az augusztusi folyóban, fotóztam a szitakötőket. Ahogy táncoltak. Párban és csoportban. Volt két kék és sok zöld. A kékek kergetőztek. Felröppentek együtt, majd vissza a vízre. Sokat sírtam aznap. Nagyon sok minden fájt. Elmondhatatlanul. Ott a vízben eszembe jutottak Borika szavai: mint egy anyarepülő. Mely a magasba emel, s ott szabadon szállni hagy. Akkor döntöttem el, lesz rovat, de nem egyedül írom, hanem mindig egy párral. Ugyanaz a téma, ugyanazok a problematizáló kérdések. Nagyjából ugyanaz a terjedelem, de szabadon – a másiktól függetlenül írjuk. Jegyzet vagy esszé a műfaj. Lássuk, mi lesz! Megvolt az első három személy és a téma, még akkor, ott a Begában. Három téma, az három hónap. Az már sorozat.

A tandem szó jelentése többrétű: egymás mellé fogott ló, kétüléses bicikli, egymás melletti elrendezés; kettős. Ez utóbbi jelentésben lett a rovat címe: ketten írjuk. Legalább két nézőpontot érvényesítve. Kutatói, oktatói, de újságírói munkámban is fontosnak tartom a minél több szempontú megközelítési módok működtetését kutatások, eredményközlések terén is. Ezért gondoltam arra, legyen egy olyan rovat, amelyet ketten írunk. A témát vagy a hónap valamelyik jeles napjához kapcsoljuk (januárban a magyar kultúra napjához, februárban a házasság hete programhoz stb.), vagy valamilyen aktuális társadalmi probléma ihlet meg (beiskolázási problémák, nyelvhasználat stb.)

A rovat célja elsődlegesen a tudománynépszerűsítés közérthető formában, ugyanakkor fontosnak tartom összekötni a különböző régiókat, intézményeket, közösségeket, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem akadémiai közösségének, kutatási területeinek, volt diákjaink az eredményeit bemutatni. Így a megmutatkozás egyik fontos lehetősége is volt ez a rovat.

Szintén a többszempontúság ihlette a címadást is: tandem, azaz kettős. Igaz, gyakran a tandembiciklizést kapcsolják sokan a szóhoz, de a lényeg a kettős munka, a kettős erőfeszítés, illetve a tandemrepülés és a repülőtáncosok metaforikussága is kódolt a címben. A repülés motívumában a felemelés, felemelkedés az irányadó, és az, hogy ilyenkor van egy úgynevezett anyarepülő, amely emeli, rögzíti a másikat, s majd fent, a magaslatokban engedi szabadjára. A repülőtáncosok működése talán a legdinamikusabb és leglégiesebb művészeti formákhoz tartozik, benne van a biztonság, az egymásrautaltság, az egymásra figyelés, a könnyedség, de a vezetés is. Így a cím egyszerre lesz témajelölő, hiszen jelzi, hogy ketten írjuk, és metaforikus is, előrevetíti a szándékot, a működési formát, talán a rovat stílusát is.

A Várad folyóiratban 16 alkalommal jelentkezett a rovat 2019 szeptembere és 2020 decembere között, havi rendszerességgel. Ez idő alatt tíz egyetemi oktató volt a szerzőtársam, öt a Partiumi Keresztény Egyetem munkatársa, a többi Temesváron, Csíkszeredában és Budapesten dolgozik. Volt diákjaink közül három hallgatót sikerült bevonnunk, akik vagy magyartanárként dolgoznak, vagy doktorálnak, de együtt írtunk színésszel, plébánossal, műfordítóval is.

Az Újváradban 34 Tandem jelent meg. Új elem a működésben, hogy évente hat nő és hat férfi szerzőt választottam, figyelve az egyenlő arányú nemi megoszlásra is. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert egyre többet beszélünk arról, hogy az észlelésben vagy a kommunikációs módban igen nagy eltérések mutatkoznak a két nemet illetően. Ezt az eltérést előnyként használhatjuk a tandemezéshez, hiszen a többszempontúságot hangsúlyozhatjuk vele.

Az új folyóiratban 21 kutatóval dolgoztam Temesvártól Szegedig, Nyíregyházától Egerig és Budapestig, Kolozsvártól Csíkszeredáig, Beregszásztól Eszéken át Komáromig stb. Az egyetemi oktatók mellett volt hallgatóink (3), református lelkészek (3), újságírók (4), rendezvényszervezők (2) és színész is tandemezett velem. Tematikáját tekintve változatosságra és aktualitásra törekedett, ugyanakkor fontos volt az is, hogy minél több olyan foglalkozású szerzőtárssal dolgozzunk, akik dominánsan az értelmiségi magatartást gyakorolják, nemcsak tudományművelők, hanem a helyi közösségek fontos mozgatói is.

2022 őszén útjára indítottuk az Élő Tandemet, mely kerekasztal-beszélgetésként működött egy-egy városban, ahol több szerzőtárs is él. Fontos eleme ennek a programnak, hogy valamilyen nagyobb kulturális rendezvény keretében jöjjön létre, például a Temesvári Magyar Napok egyik részrendezvénye volt az első ilyen találkozó. Egyrészt fontos a rovat és a folyóirat népszerűsítése egybekötve a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen működő magyar és tanárképző népszerűsítésével, a kollégák összefogása, közös gondolkodásra való ihletése, de ezek a nyilvános beszélgetések arra is használtak, hogy közelebb vigyük az átlagemberhez a tudományos gondolkodást. Valahogyan átláthatóbbá tegyük, merre is halad a világ mindamellett, hogy az interdiszciplináris kutatások, együttműködések fontosságát így hangsúlyozzuk.

A Tandem könnyed kis rovat nagy és nehéz témákról, mely ihletni szeretne, összekötni és összetartani. Mert fontos lenne közösen gondolkodni, majd közösen cselekedni. Valamint megmutatkozni: bátran és őszintén!

június 30, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Női vezetők a cukorkavaráson túl

Milyen vezetőnek lenni nőként, ma Romániában? Érzékelünk-e valamilyen előnyt vagy hátrányt? Vajon hogyan fogadják az ismerősök, családok, barátok, amikor kiderül rólunk, hogy kisebb-nagyobb intézmények élén állunk? Kikkel könnyebb-nehezebb együttdolgozni: a férfiakkal vagy a nőkkel? Vajon mi lehet ennek az oka?

(Maior Enikő)

Véleményem szerint jó női vezetőnek lenni Romániában, persze azt már a karrierem legelején is érzékeltem, hogy nekem nőként többet kellett „odatennem”, mint a férfikollégáimnak. Ehhez az idők során gyakorlatilag hozzá is szoktam. Amikor elkezdtem a felsőoktatásban dolgozni, nagyon sok olyan gondolatom volt, hogy nekem is olyannak kell lennem, mint a férfikollégáimnak. Azután, ahogyan teltek az évek és egyre jobban foglalkoztatott, hogy milyen is a jó vezető, ez teljesen megváltozott bennem. Ma már sokkal nagyobb előnyt látok abban, hogy nő vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nőnek lenni jó, és számomra fontos, hogy megmaradjak nőnek. Az évek során részt vettem olyan megbeszélésen, amikor megkértek, hogy egy illetőnek, aki valamikor híres volt, kavarjam meg a cukrot a kávéjában. Akkor és ott egy kicsit megütköztem ezen, hiszen már dékánként dolgoztam, de az igazat megvallva ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a hasonló megnyilvánulások nem engem, hanem azokat minősítik, akik ilyen helyzeteket teremtenek. Szerencsésnek tartom magam, mert dolgoztam svájci és amerikai egyetemeken is, és nagyon sokat tanultam tőlük. Számomra a vezetés elsősorban szolgálat és felelősség. A nap nem kel fel másképpen a számomra, mert vezető vagyok, de van lehetőségem azon dolgozni, hogy a dolgok jobban és hatékonyabban menjenek.

Szerintem a családom nagyon jól kezeli azt, hogy vezető vagyok. Időnként a testvérem szokott viccelődni velem a pozícióm kapcsán, de igazán ez nem kérdés a családi ebédeken. Ahogyan a testvérem szokott fogalmazni, én továbbra is a bugyiban szaladgáló kistestvére vagyok, ami abszolút igaz. Ha nem a munkám révén kerülök kapcsolatba emberekkel, akkor a legtöbb esetben csak annyit szoktam mondani, hogy angoltanár vagyok, a többi fokozatot nem szoktam felsorolni. A baráti kapcsolatokban nem hiszem, hogy számítana vagy legalábbis számomra nem fontos, hogy ki milyen pozíciót tölt be a munkahelyén. Számomra az ember nemtől, rangtól, bőrszíntől függetlenül lehet jó vagy rossz. A barátaimat nem a munkahelyükön betöltött szerepük alapján szoktam megítélni. Nem egy esetben előfordult már, hogy igazán azt sem tudtam, kinek mi a feladata a munkahelyén, és csak a későbbiek során derült ki, hogy az illető vezető. Azt persze szoktam tapasztalni, hogy az emberekben van egy nem túl vonzó kép a női vezetőkről, és valami parancsolgató, még a kákán is csomót kereső személyt várnak, aztán idővel látják, hogy ez nem igaz.

Számomra nincs különbség a női és a férfi munkatársaim között, nagyon sok férfi pont annyira hisztis vagy „drámakirálynő”, mint a nők. Én magam nem tartozom igazán ebbe a kategóriába, nem szoktam siránkozni, inkább arra törekszem, hogyha érzem, hogy fáradt vagyok, akkor igyekszem kipihenni magam, és nem másokra kiönteni a saját problémáimat.

A férfiakat amúgy elkényeztette a társadalom, és tényleg sokszor azt gondolják, hogy nekik alapból járnak dolgok. A jó csapathoz szerintem kell a női és a férfi energia egyaránt. Amint már fentebb is elmondtam, nőnek lenni jó, de vezetőként nem mindig egyszerű annak maradni. Számomra nagy kihívást jelent az, hogy ne engedjem magam olyan irányba elmenni, ahol már csak az eredmények és nem az emberi tényező a fontos. Szeretek eredményes lenni, de ha választanom kellene az eredmények és az emberség között, akkor mindenképpen az utóbbit választanám. Ez számomra egy nagyon tudatos döntés, amelyet a jövőben is szeretnék megtartani és aszerint tevékenykedni.

(Magyari Sára)

Már nagyon fiatalon, alig húsz évesen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervet alelnökévé választottak. Egy férfi elnök és egy másik férfi alelnök mellé. Soha nem éreztem, hogy bármilyen probléma adódna abból, hogy nő vagyok. Vagy, hogy ők férfiak. Jól dolgoztunk együtt. És jókat veszekedtünk. De nem hinném, hogy nemi jellegű viták voltak, inkább csak értékrendbeliek. Aztán olyan 25 évesen szerettem volna politikai útra indulni (de jó, hogy nem sikerült!), és egy nagyobb gyűlésen, ahol nem is ismerték a képességeimet, elhangzott egy öregúr szájából: maradjak csak az asszonyi kötelességeim mellett! Amelyeket – szerencsére – nem részletezett. Akkor nagyon rosszul esett.

Pár évvel később létrehoztuk a Start Tanácsadó és Továbbképző Irodát, amely nonprofit szerveződésként működik, s annak immár húsz éve én vagyok a vezetője. Ugyan nem tapasztaltam nyilvánosan, hogy nőként félreállítanának, azért egyre inkább éreztem, hogy a férfiakkal nem olyan egyszerű.

Különböző munkahelyeim voltak, ahol kisebb-nagyobb vezetői pozíciókat töltöttem be. Létrehoztam intézményeket, fenntartottam őket, és volt, ahol, amikor nem éreztem nemi megkülönböztetést, volt, ahol igen. Egyre többet tanultam arról, hogyan lehet férfiakat motiválni és hogyan nőket. Hogyan lehet egyikkel, hogyan a másikkal csapatban dolgozni? Voltak férfiak, akik elfogadták az alárendelt szerepet, mert képesek voltak inkább szakmai szempontokat érvényesíteni, és volt az a mondat pár éve, amely elindított egy másfajta kutatási téma irányába: – Nem gondolod tán, hogy egy férfi hallgatni fog egy nő szavára! Mondta egy férfi.

Addigra már megéltem hideget-meleget, bár letettem egy s mást az asztalra, de ez a mondat valahogyan fejbe kólintott. Márpedig a mi szűkebb-tágabb pátriánkban vannak rózsaszín és kék diplomák. És ez nemcsak férfioldalról van így, hanem nőiről is.

Csoportos kutatási projektek vezetésekor ismét találkoztam a jelenséggel: a határidőt, a feladatot a női kollégák jobban teljesítették, mint a férfiak. Pedig olyankor nincs pardon, hiszen online felületekkel dolgozunk, amelyek adott időben működnek, aztán leállnak. Nem nagyon lehet napokat késni egy-egy dokumentum feltöltésével, mert leáll a rendszer. És ez így van jól. Hiszen nem vagyunk időtolvajok.

Mikor egy nagyobb intézményrésznek voltam a vezetője magánemberként érzékeltem, a nők egy része felnézett rám. Az idősebb családtagok, rokonok többször jelezték, örülnek neki, és gyakran mesélték, ők nem juthattak ilyen pozícióba, mert akkor még nőként nem lehetett. Érdekes módon a férfirokonság inkább rosszallását fejezte ki, de nőktől is megkaptam: akkor ki főz, ki takarít otthon? Én. Mert jó időbeosztással és egyenlő munkamegosztással ez megvalósítható. De inkább csúnyán néztek rám, mint elismerően.

Annyira szeretném azt írni, hogy emberi minőség kérdése, hogy kivel könnyebb-nehezebb dolgoznom. De én nem ezt tapasztaltam. Az én esetemben sokkal könnyebb volt nőkkel együtt dolgoznom. Valahogy húzósabbak, pontosabbak voltak. És itt most nem is beszélhetünk régiós különbségekről.

Aztán jött a Tandem rovat. Ahol nem intézményvezető voltam ugyan, de rovatvezető. Azaz valamiféle vezetői magatartást csak gyakorolnom kellett, hogy megszülessenek ezek az írások. Ebben az esetben soha, semmilyen különbséget nem észleltem férfiak és nők között. Sőt, a tandemező urak munkaetikája halványította bennem azokat a kudarcélményeket, amelyeket régebben nemi alapon tapasztaltam. Talán az egyik legszebb példája ennek, hogy amikor az egyik igen magas beosztású, sokat dolgozó férfikolléga határidőre elküldte írását, és én megköszöntem neki, kiemelve, mennyire örülök, hogy tartotta a határidőt, jött tőle a válasz: – Sára, veled nem lehet packázni.

Sok kutatás bizonyítja, még mindig kevés környezetünkben a női vezető annak ellenére, hogy jól végzik munkájukat, megbízhatóak, jól motiválják az alkalmazottakat. Ennek ellenére egyre több helyre hívnak – nők is, férfiak is – beszéljek nekik a női vezetésről. Mert érzékelik, érzékeljük, hogy az valamiben más. Talán leginkább abban, hogy a férfi vezet, a nő irányít. És ez másfajta viselkedés. Nőként inkább az inspirálás, az összekötés, a kapcsolatteremtés a motiváló, az elismerés visz előre, és a csalódottság őszinte kifejezése, ha valaki elbaltázza. De ezt női módon kell(ene) működtetni. Mert előbbre visz, sőt: határ a csillagos ég…

Maior Enikő (1974, Nagykároly) angoltanár, kutató, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese.

A borítóképen Sandro Bottivócelli: Vénusz születése c. festménye

május 27, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Kisebbségi lét – a mindennapokban

Gyakran tapasztalom mostanság, hogy a kisebbségi lét egy életérzés, lelkiállapot és viselkedésmód is. A többségiek viszonylatában mi valahogyan mások vagyunk. Hogyan érződik ez Szlovákiában, és miként Romániában? Valóban kevesebbnek, kisebbnek érzik magukat a mi közösségeink tagjai? Mit mutatnak a nyelvi és viselkedést vizsgáló kutatások? Van-e arra oktatási, kutatási stratégiánk, hogy ezeket a különbségeket csökkentsük? Vagy ebbe bele kell törődni? Vagy egyáltalán, hogyan is van ez?

(Simon Szabolcs)

Fiatalkoromban gyakran játszottunk arra az unokatestvéreimmel, hogy milyen nemzetiségűek lennénk, milyen mást választanánk, ha nem lehetnénk magyarok. Erre a kérdésre sokáig az volt a válaszom, hogy német szeretnék lenni. Bizonyára imponált a németek közismert precizitása, fociban elért sikerei. Gyermekkoromban, ha valamelyik nemzeti válogatott játszott a németekkel, a vége mindig az lett, hogy nyertek a németek.

Ma, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, milyen nemzetiségű lennék szívesen, ha nem lehetnék magyar, azt a választ adnám, hogy szlovák. Gyermekkorom óta jó néhány év eltelt. Azóta már nem mindig nyernek a fociban a németek, s egyéb dolgok is történtek. Ezenkívül rájöttem arra, szakmám gyakorlása közben, hogy a kisebbségi szemmel többségi szlovák nemzet nagyon hasonlít a kisebbségi szlovákiai magyarokra, vagyis ránk. Ez a hasonlóság tetten érhető a mentalitásban, hellyel-közzel a vérmérsékletben, ünnepeink megtartásában, szokásainkban, vallásosságunkban, étrendünkben, értékrendünkben, természetesen gyarlóságainkban, egyáltalán az életvitelünkben. A többségi szlovák nyelvű környezetben eltöltött évek tapasztalatai minderre rádöbbentettek. Nem szólva a közös történelmi múltunkról. A többségi nemzethez tartozó munkatársakkal is eltöltött évtized alatt előfordult, hogy például nekem kedveztek a feletteseim, a többségi nemzethez tartozó munkatársammal szemben. Ő ezt akkor nehezen viselte. Személyes jelenlétemben tette szóvá, hogy hogyan kedvezhetnek nekem, a „kisebbséginek”, egy magyarnak. Később még néhány nap sem kellett, bocsánatot kért a megjegyzéséért. Én azonban nem csináltam ebből problémát. Kisebbségiként „benne van a pakliban” az ilyesmi. Nem ingatott meg. Utána barátok lettünk.

S a nevem. Hányszor, de hányszor felróttam lélekben szüleimnek, hogy adhattak ennyire sajátosan magyar nevet nekem, olyat, aminek nincs szlovák megfelelője. Nevem miatt sosem tudtam elvegyülni a sokaságban, nem lehettem egy a sok közül; mert szinte világított, ki vagyok. Egy alkalommal azt is megkaptam egy többségi nemzethez tartozó hivatalnoktól, hogyan adhattak ilyen csúnya nevet a szüleim. De ez már nem ért váratlanul, igazából csak mosolyogtam rajta. Később azonban, érdekes módon azt tapasztaltam, hogy a többségi nemzet tagjai elsajátították nevem írásképét és ejtésformáját egyaránt. Elkönyveltek másnak, mint ők. De nem származott ebből hátrányom. Sőt, talán még jól is esett, hogy nem kell magyarázkodnom, mert a nevem mindenről árulkodott. Ekkor gondoltam arra először, milyen jól választottak számomra nevet a szüleim, épp amiatt, hogy nem kell magyarázkodnom. S így is elfogadtak. Igaz, ehhez az is kellett, hogy jól bírjam a többségi szlovák nyelvet.

József Attila mondta, hogy a többnyelvűség áldás és átok egyszerre. Valóban így van, vannak árny- és fényoldalai egyaránt. Ha nehéz is vállalni, mindenképpen megéri. A homokóra nyakában, két kultúra között, sajátos az élet, a nyelvi létmód is. Egyszerre áldás és átok is. Mégis, azt gondolom, jóval nagyobb részben áldás.

Anyaországi barátaimmal beszélgetve, többször hallottam a véleményüket, „lerí rólatok, hogy kisebbségiek vagytok”, olyan mindent elfogadók, beletörődők, fejlehajtósak, talán rejtett félelem is bujkál a viselkedésetekben… Igaz, hozzájuk, az anyaországiakhoz képest valóban más a kisebbségi magyar. Hiába az édestestvéri viszony, életérzésünk, gondolkodásunk némileg más. Tükröződik benne kisebbségi sorsunk, ha akarjuk, ha nem.

Nemrég egy felmérést végeztünk, néhány nemzetiségileg és nyelvileg vegyes dél-szlovákiai városban. A felmérésben rákérdeztünk a szlovákiai magyar és szlovák nemzetiségű adatközlők általános emberi értékekről vallott nézeteire is. Ebből az derült ki, amit fentebb megállapítottam, hogy szlovákiai magyarok és szlovákok nagyon hasonlóak vagyunk értékítéleteinkben is. Azok az eltolódások, amik tapasztalhatók, magyarázhatók a kisebbségi léthelyzettel; ti. a nyelv, a nemzetiség „kategóriáknak” tulajdonított nagyobb jelentőség a kisebbségiek részéről, mint a többségi társadalom részéről. Több más dologról vallott vélekedés, szabadság, egészség, anyanyelv, demokrácia, foglalkozás, család, nemzetiség, vagyon, vallás stb. egészen hasonló. Felméréseink alapján a magyarok számára a legnagyobb érték az egészség (80%), ezt követi a család (72,5%), a nemzetiség (55%) és nem utolsó sorban az anyanyelv (52%). A magyar adatközlők szerint a legkevésbé fontos a vagyon megléte. A szlovák adatközlők számára a legnagyobb érték az egészség (85%), ezt követi a család (80%), majd a szabadság (75%), az anyanyelv (72,5%) és a foglalkozás (72,5%). Számukra a legjelentéktelenebb érték a vallás, illetve a vagyon megléte.

Ezért, a bevezetőben felvetett kérdéshez visszatérve, ma már, ha azt kérdeznék tőlem, hogy ha nem lehetnék magyar, mi szeretnék lenni, azt válaszolnám, hogy szlovák szeretnék lenni. Ez a nemzet áll hozzánk, magyarokhoz a legközelebb. Vele van közös történelmünk, s ezt ismerem, tisztelem és becsülöm is. Ma már inkább élvezem a kétnyelvűségemből, kétféle kultúrában való viszonylagos konformérzetemből adódó helyzetemet, semmint szégyellem a fogyatékos többségi nyelvtudásomat. Inkább helyzetem áldásait tapasztalom.

(Magyari Sára)

Alig voltam húsz éves, amikor először hallottam, hogy mi itt, a szórványban haldoklunk, fogyunk. Én ezen igen csodálkoztam, mert akkoriban tanítónő voltam: 27 kiskölök ugrabugrált az osztályban, éppen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnek voltam az egyik alelnöke, és itt voltak fiatalok, bulik, programok. Azaz nem nagyon éreztem sem magamon, sem a közvetlen környezetemen a haldoklást. Elég gyakran és igen nagyképűen mondtam akkoriban, én nem vagyok kisebbségben sem tudásom, sem életerőm révén. Mondjuk, ezt ma is így gondolom, csak már nem olyan nagyképűen hangoztatom, mert azóta rá kellett jönnöm: van valami a kisebbségi létben. Valahogyan másképpen működünk.

Gyakran járom a falvakat, régiókat váltakoztatok a mindennapjaimban, így alkalmam van hús-vér emberekkel beszélgetni. Igen gyakran hallom, hogy ők már nem beszélnek szépen, helyesen magyarul. Mondják ők. Pedig szerintem szépen és helyénvalóan beszélnek. Csak éppen másképpen, mint én, vagy mint egy magyarországi. Azt is hallom és látom, hogy a kiüresedő, elöregedő falvak lakóinak életkedve fogytán van. Olyan kis megtörtek. Céltalanok. Sok faluban nincs pap, nincs iskola. Nincs közösségi vezető.

Aztán tapasztalom azt is, hogy igen jó képességű, jól felkészített hallgatókkal eljutunk egy-egy kárpát-medencei versenyre, és „megijednek” a többségi kollégáiktól. Hangoztatják, hogy ők nem tudnak annyit, mint amazok. Pedig dehogynem! Sőt! Csak szerényebbek. És szerintem önbizalomhiányosabbak. Talán ez a legjobb szó. És ezt évek óta tapasztalom.

Saját kutatásaim, amelyben a kétnyelvűséget, a vegyes házasságot vizsgálom, gyakran mutatják, valami nincs rendben a kisebbségben élő önértékelésével. Ennek gyakori oka, hogy nem beszélik jól az államnyelvet, így nem tudnak kellőképpen boldogulni, ügyet intézni.

Munkám során szintén gyakran beszélgetek papokkal, pedagógusokkal, magyar intézmények vezetőivel, és sokat panaszkodnak. Hiábavalónak érzik a befektetett munkát, ne beszélve arról, hogy többszörösen túlterheltek a többségiekhez képest. Például egy óvónőtől kisebbségi helyzetben a tanításon, nevelésen túl, elvárjuk, hogy képes legyen magyar tannyelvű óvodába vonzani a gyereket, megtartani ott 3-4 éven keresztül, majd a magyar tannyelvű iskola felé irányítani őt, pontosabban a szüleit. Ehhez többet kell nyújtania, mint egy román óvodában dolgozó kollégájának, például (át)látható eredményeket kell felmutatnia szinte állandó jelleggel (pl. közösségi oldalakon), folyamatosan közösségépítéssel is foglalkoznia kell (szülői kirándulások, bálok szervezése stb.). Működtetnie kell egyfajta interkulturalitást is, hiszen hídnak kell lennie két nyelv, két etnikum között. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Egy kisebbségi közösség, de valójában bármilyen közösség fennmaradásának alapja a minőségi munka és a minőségi oktatás. Ennek egyik feltétele az igényorientált képzési struktúrák kidolgozása, melynek figyelmbe kell vennie a megváltozott nyelvi környezetet és a megváltozott kommunikációs szokásokat is (melyeknek technológiai, kulturális, antropológiai okaira itt nem térek ki), valamint a változóban levő értékrendszereket. Ez utóbbiakhoz érdemes figyelembe vennünk a kultúrakonfliktus-elméleteket: különböző csoportok együttélése eleve ütközési felületeket generál, ha e fölé még egy uralkodó kultúra normái is boltozódnak, akkor igen viszonylagossá válnak egyrészt a személyközi kapcsolatok, másrészt a csoportos interakciók is. Evvel a helyzettel számolva a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2017-ben kezdeményezte annak a továbbképzésnek az elindítását, amely a kétnyelvű környezetben tanuló diákok kommunikációs kompetenciájának differenciált óvodai nevelését tűzte ki célul a szociális környezet kontextusában. A program tananyagát a Partiumi Keresztény Egyetem Neveléstudományi Intézete készítette el, és az országos szintű képzésben is részt vállaltunk. A kurzus egyik altémája a családokkal való kommunikáció az óvodai nevelésben. Ennek keretén belül tudtunk foglalkozni a kommunikációs kompetenciák óvodai fejlesztésével kétnyelvű környezetben és a (kétnyelvű) családokkal való kommunikációval az óvodai nevelésben. Próbáltuk felvértezni a kollégákat.

Külön képzési programokat, nyílt előadásokat tartunk különböző intézmények meghívására, amely segíti a kisebbségi emberek szakmai fejlődését. Például 2021-ben a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum meghívására beszéltem szülőknek arról, hogy milyen előnyei vannak a kétnyelvűségnek. Általában jobban teljesítenek az egzekutív funkciók bizonyos területein, ilyen pl. a kezdeményezés, a döntéshozatal, a jelenségek fontosságának felismerése, a cselekvés következményeinek felmérése, jobb a figyelmük, komplexebb feladatok tervezésére képesek stb. Ráadásul kevesebb esetben mutatható ki: autizmus, hiperaktivitás, diszlexia kétnyelvűek esetében, vagy a demencia később jelentkezik. Sőt, a kétnyelvűek kommunikációs érzékenysége fejlettebb az egynyelvűekénél. És még nagyon sok előnye lehet a kétnyelvűségnek.

Ugyanakkor a kisebbségi létre lehet többletként is tekinteni: két nyelv és két kultúra elsajátításának lehetősége rejlik benne. Kérdés: akarunk-e élni is az előnyökkel vagy csak a negatívumokra koncentrálunk?!

Címke: magyari sára

Hobbiból megélhetés

Autós újrakezdés

Költözködős, lakáscserés újrakezdések

Klebelsberg nyomában – beszámoló egy terepkutatás napjáról

Szakmai, munkahelyi újrakezdések

Búcsú a kék paripámtól

Re-Loaded

Az ötvenedik Tandem

Női vezetők a cukorkavaráson túl

Kisebbségi lét – a mindennapokban

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók