Silviu Purcărete temesvári Tragédia-rendezése

Ha rajtam múlna, a temesvári Csiky Gergely Színház Az ember tragédiája előadás szerzőjét így jelölném: Madách – Visky – Purcărete. Madách Imre klasszikusa, Visky András dramaturg, drámaíró szövegváltozata és Silviu Purcărete összetéveszthetetlen színházi nyelve olyan hármast alkot, amelyben a lényeg, a filozófia nem sérül, ellenben egy dinamikus, izgalmas, ízig-vérig kortárs előadást adnak elő a temesvári művészek. 

Hangsúlyoznám Visky drámaírói voltát, mert Az ember tragédiája szövegének átdolgozása messze meghaladja a dramaturgiai munkát: kétórás előadás szövegkönyvét komponálta meg a madáchi műből. Vágott, húzott, tömörített, összeékelt, mégsem volt hiányérzetem. Megtartotta a szövegvilág hangulatát, nem sérültek az eredeti mű arányai, „csak” megteremtette az előadáshoz szükséges dinamikát. 

Dragos Buhagiar díszlettervező teljesen beépítette a temesvári magyar színház nagytermét. Körben fából készült többszintes lelátók, középen a játéktér, négy bejárattal, három masszív, látszólag bádoggal fedett asztal. Boncterem – jut eszembe, anatómiai színház. Fentről nézzük az élveboncolást. Ez Purcărete színháza, tűpontos és mélyen húsba vág.

Vasile Şirli zenéje is elkezdődik, komoly, néha kakofóniába hajló, máskor mosolyra késztető, megint máskor megrázó, a kar (a nép) énekli, zengi, dünnyögi, az előadás szerves része, velejárója, mint a szöveg és a játék. 

Ballonkabátban, testszínű alsóneműben, fehérre festett arccal és testtel (a jelmezeket is Buhagiar tervezte) bábokra hasonlító nép járja állandó köreit, mást nem tehet, sem tere, sem akarata. Mindig mutatja valaki az utat, megmondja, mi helyes és mi helytelen. Ott jár közöttük Lucifer fekete öltönyben, kalappal. Hárman személyesítik meg a tagadás ősi szellemét: egy nő (Tokai Andrea) és két férfi (Balázs Attila, Bandi András Zsolt). Mindenhol ott vannak, váratlanul bukkannak elő, és ők mondják be, melyik szín következik. Üzletemberek, akik a világot mozgatnák, folyamatosan küzdenek az Úrral, de ebben az előadásban is elbuknak persze. Bármily reménytelen is az emberiség története, az ember hitből és reményből van összerakva. 

Purcărete a mindenség bemutatását veszi célba, és pantomimmal, szöveggel, zenével, kórusszínházi és bábjáték elemekkel építi fel a különös, ám érvényes világot. Egyik Lucifer kiválaszt a tömegből egy lányt és egy fiút, hogy elindítsa őket a megismerés útján. Két alma ereszkedik le az zsinórpadlásról, Éva nem éri el, Lucifer azonnal segít: vérvörös tűsarkút varázsol, amivel a nő már eléri a tiltott gyümölcsöt. Ez a piros cipő Éva azonosítója az előadás végéig. A temesvári előadásban ugyanis szinte minden nő Éva és minden férfi Ádám. A színész vonásaira emlékeztető szilikon maszkban emelkednek ki a karból, némán, gesztusokkal játszanak, miközben valamelyik járatban másik színész interpretálja a szöveget. Körbejár a két szerep. Évák és Ádámok vagyunk mindannyian. 

A korokat kiegészítők jelzik (fáraó fejdísze, sisak, rizsporos paróka stb.) meg persze a habitus. A hivatal, a pénz, a hírnév pillanatra kiemel a tömegből, a nép ünnepel. A pillanat elteltével ugyanaz a nép boldogan kiált halált az addig imádott nagyemberre. Megrázó az athéni kép, ahol térden csúszó, megalázkodó polgárok hallomás alapján ítélik halálra addigi vezérület. Hátborzongató, ahogy a párizsi színben parókás káposztafejekkel dobálóznak, mert olcsó az emberélet, szórakoztató a gyilkolás. 

Félelmetes, ahogy benzinnel locsolják és felgyújtják az eretnekeket, és szellemes, hogy a falanszter egy főzőshow, ahol a múlt csak alapanyag, és az eszkimó kép sincs agyondrámázva. 

Hatásos és üzenetértékű, hogy az előadás végén, amikor Éva közli Ádámmal, hogy gyermeket vár, Éder Enikő lágy hangon szólal meg, mint az Úr hangja, az Évák és az Ádámok virággal a kezükben összeölelkezve táncolnak. Ám ott settenkednek közöttük a Luciferek, mosolyogva figyelik az idillt. Akárhogy is forgatjuk, akármennyire akarnánk, hogy a szeretet, a béke legyen velünk, a világot a kétkedés viszi előre.

Ami a játékot illetti, mondanom sem kell, hogy a három Lucifer „viszi a tejfelt”, különböző személyiséget kölcsönöznek a „tagadás szellemének”, s alakításaikból nyilvánvaló: ők mozgatják a marionett-népet, ők veszik rá a tömegeket a lázadásra, miattuk kérdőjeleződik meg múlt és a jelen, s bár a zárókép derűsebb jövőt sugall, a jelenlétük elbizonytalanítja a derűlátásomat. Hiába a gyermek, a megváltó, ameddig ott toporognak a Luciferek, aligha számíthatunk Kánaánra. 

A temesvári Az Ember tragédiája előadásnak egyetlen szereplőjénél sem találni hibát. Évák és Ádámok tökéletes szinkronba hozzák a szerepeiket, a tömegjelenetek lenyűgözőek. Minden színész külön, jól megalkotott karakter, apró drámák előadói. 

Tanulunk valamit a múltból? Mire szolgál a tudás? Na, ezek az előadás kapcsán megfogalmazódott kérdések. Legalábbis, én ezeken sokáig gondolkodtam. Tegyék önök is, miután megnézték ezt a roppant izgalmas előadást. 

*

Temesvári Csiky Gergely Színház

Madách Imre: Az ember tragédiája 

Rendező: Silviu Purcărete

Dramaturg: Visky András

Színpadi szövegváltozat: Silviu Purcărete és Visky András

Díszlet és jelmez: Dragoș Buhagiar

Zene: Vasile Şirli

Rendezőasszisztens: Ilir Dragovoja

Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna / Vadász Bernadett, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács-György Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Hegyi Kincső, Tokai Andrea, Vajda Boróka, Vass Richárd, Tar Mónika

Fotók: Petru Cojocaru